Volt, hogy megfordult veled a világ? Hogy úgy érezted minden elveszett, ami addig fontos volt? Hogy a változásokat képtelen voltál elfogadni? Hogy mindez azzal történt, aki fontos neked?

A traumák előbb-utóbb mindenkit megtalálnak. Akár önmagunk, akár másvalaki a veszteség elszenvedője, óriási próbatétel az újjászületés, az összeomlott világ újraépítése. A veszteség – akár lelki, akár fizikai természetű –, mindenkit próbára tesz. A Trauma Ambulancia arra vállalkozik, hogy megmutassa, lehet utat találni a zűrzavarban, van megoldás akár a korábbinál nemesebb, teljesebb életet élni egy végzetesnek tűnő trauma után. Vendégeinkkel megtörtént eseteken, megújulásra esélyt adó módszereken keresztül segítünk ebben. Tapasztalataink azt mutatják, hogy aki nálunk járt és bekapcsolódott ebbe a küldetésbe akár csak szemlélőként, gazdagabb lett, közelebb került a személyiségfejlődés következő lépcsőjéhez.

Fotók: Völgyes Valéria

Azok is ilyen lelki gyarapodásról számoltak be, akik nem éltek át veszteséget, csak érdeklődnek a téma iránt. Ezt kínáljuk annak, aki kíváncsi arra, mi is történik minden hónap utolsó keddjének estéjén ezeken az eseményeken. A belépéshez semmi más nem kell, mint nyitottság, érdeklődés. Egyesületünk tevékenysége nonprofit jellegű, a beszélgetések helyszínét, a harapnivalót tagjaink és támogatóink biztosítják. Lehetőség van arra is, hogy aki nálunk jár, része legyen a csapatnak, ha érez magában motivációt egy ilyen küldetés iránt.

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

„15 évvel ezelőtt egy balesetnek résztvevője, pár éve egy másik tragikus eseménynek szemtanúja voltam. A korábbinál emlékszem, amikor a kórházban felébredtem, épp a fejemet varrták össze és remegtem. Az orvos rám szólt, hagyjam abba, mert így nem tud megvarrni. Utóbbinál már nem hagytam abba. Kínáltak pálinkával, és Xanaxszal is. Nem. Akkorra már pár év mozgásmeditáció és egyéb műhelyek segítettek bízni abban, hogy amit a testem csinál, jó nekem. Így is lett. Jó pár perc remegés után elkezdtem szétnézni, hol vagyok, érintkezni, beszélni, kapcsolódni. Magammal és Embertársakkal. Újra. 3 órával később már mentem a szokásos esti táncomra. Teljesen véletlenül :2 napra rá egy barátom átküldte egy londoni iskola honlapját, akik láss csodát - pont ezt a remegést használják stressz elengedésre, traumakezelésre. A módszer neve TRE® (Tension &Trauma Release Exercise). Tiszta, biztonságos, és természetes módszer. A hangsúly a testi érzeteken van, egy-egy emlék, vagy nehéz helyzet felidézése nélkül, természetes és biztonságos módon tudjuk elengedni, kimozdulni, kiremegni azokat a stressz, feszültség lenyomatokat, amik egy korábbi eseménynél, vagy egy nehezebb időszakban elraktározódtak a testünkben. Mindezt finom, lágy és biztonságos módon. Hatalmas öröm, hogy elhozhattuk itthonra is ezt a módszert, 66. országként.”- így ír oldalán Kovács Eszter, TRE tréner, akivel a módszerről és saját tapasztalatairól beszélgettünk a TraumaAmbulancia legutóbbi beszélgetős estjén.

TraumaAmbulancia: Kiknek és miben tudtok segíteni ezzel a módszerrel?

Kovács Eszter: Ezt a módszert idén hoztuk Magyarországra. A TRE semmi mást nem csinál, minthogy segíti felébreszteni azt a bennünk szunnyadó képességet, hogy el tudjuk engedni a stresszt. Egy remegést aktívál a testben, ez az elengedés természetes módja. Sok mindent lehet ezzel kezelni, de a lényeg, hogy a testben a stressz szintjét segít csökkenteni. Bármi, ami ér bennünket, akár most, akár 17 évvel ezelőtt, annak valahol lenyomata van a testünkben. Ez az alapja.

TA: De ennél a módszernél – ellentétben sok nagyszerű megoldással – nem kell „hozzányúlni” a kiváltó okhoz. Meg lehet úszni a régi történetek újra élését?

KE: Azt nem lehet kikerülni, hogy ne találkozzunk a sérülésekkel, de el lehet érni, hogy elfogadjuk, „megöleljük” és aztán el tudjuk elengedni őket. Mi nem beszélünk szavakkal arról, hogy mi történt, nem kell feleleveníteni a konkrét történetet. Lehet, de nem szükséges. Mi megengedjük a testnek, hogy mozduljon, úgy, ahogyan ő szeretne. Minden test másképp mozdul, minden testnek megvan a maga története. A testünk pontosan tudja, hogy mit kell elengednie.

TA: A módszer felfogása szerint a testünk egy tárhely, ami tárol, jót, rosszat és van, amit tolerál, van, amit nem. Bővíthető-e a testünk toleranciája?

KE: Igen, fontos a kérdés, hogy hogyan tud ez a tartomány bővülni. Nézzük magát a módszert! Ez egy testalapú módszer, a testen keresztül foglalkozunk a stressz lenyomatainak elengedésével. Hat nagyon egyszerű, a test alsó részeire fókuszáló nyújtógyakorlattal indítunk. A hetedik gyakorlatnál lefekszünk a talajra és megengedjük az energiának, hogy áthaladjon a testünkön, ahogy „szeretne”. Ez az, ami mindenkinél másképp történik. A test pontosan tudja, hogy hol van valamilyen akadály, amit fel kell oldania. Ezzel töltünk 20-25 percet, majd relaxálunk. Így néz ki nagyjából egy TRE foglalkozás. Minden biztonságosan, úgymond „földelt” körülmények között történik. Ez nagyon fontos. Ne gondoljatok katartikus, esetleg más tudatállapotra, itt mindvégig jelen vagyunk. Sokaknak, akik valamilyen traumát éltek át, pont a tolerancia-tartományuk szűkül be. A kérdés, hogy, mennyi dolog megtartására vagyunk képesek a nélkül, hogy valahogy reagálni kelljen rá. A tolerancia-tartományban jól érzem magam, biztonságban vagyok. Ez az, ahol a szeretet és a béke érzése dominál. Ennek a tartománynak vannak határai. Megszoktuk, hogy folyamatosan túlfeszítjük magunkat, átküzdjük magunkat dolgokon. Hiszem, hogy a gyógyulás arról a helyről indul, ahol rendben vagyunk.

TA: A remegés, ami a foglalkozásokon előidéződik, hogyan tartható kordában?

Van, amikor az írás segít: ahogy papírra veted az érzéseidet, egyúttal átgondolod, rendszerezed a magadban zajló folyamatokat, így az esetek többségében könnyebb "helyre rázni" magadban a problémákat. A TraumaAmbulancia blog egyik célja többek között az is, hogy lehetőséget adjon balesetet átélteknek, baleset hatására poszttraumában szenvedőknek, hogy megoszthassák ami bennük éppen zajlik.  Az alábbi cikk írója is ilyen indíttatással vetette papírra gondolatait, és meglett az eredménye! Érdemes végigolvasni, bárkinek tanulságos lehet! 

Fotó: canva.com

Volt valami halovány sejtésem arról, hogy a traumát túlélők nem mindig tudnak visszailleszkedni a „normál” életbe, előfordul, hogy önpusztításba kezdenek, sőt, öngyilkosságot kísérelnek meg. Őszintén megvallva, a balesetem után sokáig nem értettem, ha valaki olyan szerencsés, hogy újabb esélyt kap az életre, miért próbálja eldobni azt. Aztán fokozatosan megtapasztaltam azokat az életminőség rontó dolgokat és lelki terheket, amelyek miatt rájöttem, mennyivel összetettebb dologról van szó annál, mint ahogy elsőre tűnt a túlélés adta eufóriában. Elérkezett az a pont, amikor meg tudom érteni, hogy egy túlélő miért is akarja eldobni visszakapott életét. Talán, azért, mert van, hogy nem a halál ijesztő, hanem az új élet. A balesetem előtt féltem a haláltól. Valami sötét, megfoghatatlan és távoli, olyan VALAMI, amit nem lehet akarni és szorongani kezdtem, ha rá gondoltam. Aztán jött a nagy „bumm”: egy kamion, egy frontális ütközés, és pár pillanat múlva „súlyos-életveszélyes” sérülésekkel küzdöttem az életemért, rettegve attól a kocsiba szorulva halok meg. Egy idő után eljött az a rémisztő pillanat, amikor már nem tudtam többet tenni a túlélésemért. Aztán megéltem valamit, amit addig csak hallomásból ismertem és hittem is, meg nem is: minden fényes, de nem vakító, hanem meleg fehér volt, és láttam, éreztem valami hatalmas erejű energia áramlását. Nem éreztem fájdalmat, szertefoszlottak a mentősök hangjai és eltűnt a torkomat feszítő lélegeztető cső és fullasztó vér keverékének érzése. Nem érzékeltem a testem, nem is voltam benne, csak az energia ölelt körbe, a fehérség és az áramló pixelek a fehérség szélén. Megkönnyebbülés volt minden fájdalmat és főleg félelmet elengedni, érezni ahogy kiáramlik a rettegés, és végtelen megkönnyebbülés önt el helyette. Időtlenség és elengedés adta azt a felemelő érzést, amit azelőtt soha nem tapasztalhattam.Furcsa, nem akartam meghalni! Majd mégis az adja a megkönnyebbülést, hogy akarom … vagyis nem akarom, csak hagyom, ha jönnie kell hadd jöjjön, mert én nem tudom tovább befolyásolni a történéseket! És nem sötétség jön, hanem megkönnyebbülés, világosság, felszabadulás. Ilyen meghalni? Hát legyen. Azonban az energia, ami kiemelt, körbeölelve lebegtetett visszahúzott, örvényként szorított vissza testembe és újra a vérben és félelmekben fuldokoltam pár másodpercig, aztán semmi további emlék a 11 órával későbbi ébredésig. Túléltem. Tapasztaltam valamit, amire nem tudom mi a magyarázat. Korábban magam sem hittem volna, de azóta azt érzem, ha ez a halál, akkor nem kell tőle félni. Sőt!

Egyre ismertebb a PTSD, azaz poszttraumás stressz szindróma fogalma. Viszont ami mögötte, előtte, benne van, még felfedésre vár. A pszichiátriai, pszichológiai ellátást is számos tévhit övezi. Jelen cikkünkben szeretnénk ezeket a tévhiteket eloszlatni, és rávilágítani, miért is fontos a traumáról szakemberrel beszélgetni, igénybe venni a segítségét! A TraumaAmbulancia egyik feladata, az információ átadása egy megtörtént baleset utáni történések átgondolására, megértésére.

Csak álmatlanság panasszal fordultam a háziorvoshoz, ő pedig pszichiáter segítségét ajánlotta. De hát nekem nincs is problémám, én nem vagyok pszichés beteg, csak szeretnék aludni. Mert nem megy könnyen… a balesetem óta. Az fentebbi gondolatfolyam sokakat megijeszthet és elrettenthet, hiszen félnek a pszichiátriától, attól, hogy befektetik őket, és onnantól kezdve mindenki megbélyegzésének ki vannak szolgáltatva. Nehezen akarjuk elfogadni, hogy egy egyszerű alvásproblémából kiindulva még inkább okunk van álmatlanul tölteni az éjszakákat, mert nem tudjuk, mi is lesz velünk, ha pszichiáterhez kerülünk. Miért nem volt elég a gyógyszer, akkor most aludhatnék. Azonban, ha jobban utánagondol az ember, valószínűleg az elalvás nehézségén és a rossz álmokon túl más tünetekben is magára ismer, esetleg eddig nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ilyen tünet lehet:

- kényszerű, ismétlődő, szenvedést okozó visszaemlékezés

- magas stressz szint

- vegetatív reakciók, mint például megváltozott étvágy, szívdobogás, izomfeszültség

- a traumához köthető ingerek –pl. helyszín, cselekvés- kerülése

- csökkent érdeklődés

- társaság kerülése

- a jövő beszűkülésének érzete

- irritabilitás, dühkitörések

- koncentrálási nehézségek

Legtöbben az alvás panaszaival fordulnak orvoshoz, mivel az kelt a legészlelhetőbben zavart. Ugyanakkor fontos, hogy ne csak tünetet kezeljük, hanem a kiváltó okokat szüntessük meg. Ezért van szükség segítő szakember bevonására.

Van, amikor két ember egy álmot álmodik, külön-külön. És amikor találkoznak, akkor közösen haladhatnak egy úton tovább. Ez történt akkor, amikor megkerestem Krausz Csillát, hogy interjút készítsek vele és megírjam a történetét. Benne nem sokkal korábban született meg a TraumaAmbulancia, melynek víziója:

„Hatékony és empatikus segítségnyújtás a baleset összes érintettjének – a közösség erejével”.

Az elmúlt egy évben több olyan balesetet átélt emberrel volt szerencsém találkozni, akik arra a kérdésre, hogy „kérnék-e vissza a baleset előtti életüket”, nagy őszinteséggel és tiszta szívvel azt válaszolták: nem kérnék vissza. Tudom, hogy ez nem mindenkivel van így, és valaki számára teljesen elképzelhetetlen, hogy egy autóbalesetben elveszted a lábadat, és rá két évre „köszönöd szépen, remekül vagy” a magad nehézségeivel… olyan dolgokkal kezdesz foglalkozni, olyan embereket ismersz meg, olyan élethelyzetekbe kerülsz, amelyek egyértelműen a baleseted hozadékai…..és jól érzed magadat. És igen, van egy pillanat (velem ez így történt), amikor bármennyire is nehéz megélni egy ilyen történést, mégis átjár a hála érzése. Nekem nem maradandó sérüléseim vannak, viszont a pszichológiában is ismert gyászév nálam is kitartott a maga hullámvölgyeivel. Emlékszem, a hálószobában voltam, amikor éreztem, meg kell állnom és hagynom kell, hogy a hála, amit érzek, átjárjon! Hálás voltam annak a személynek, aki bajt okozott nekem. A haragom és nehézségeim hova lettek?

Az elmúlt hetekben sok minden megváltozott körülöttem. Blogot írok, mármint hogy nem írom, hiszen látod, hogy nem látod. Pedig igazán sok a történés. Fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg, és annak ellenére hogy nyitott személyiségnek hiszem magam, meglep ez a nyitottság. Nem is gondoltam (persze reméltem és remélem is hiszen az egész elképzelésemhez elengedhetetlen hogy emberek szívesen, és megértően tudjanak egymás felé fordulni) hogy még mindig ennyire emberiek vagyunk. Ez egy pozitív megtapasztalás, már ezért megérte. Mondjuk azért nem állnék meg itt. Bizalmat látok, igyekszem felnőni hozzá. Alázattal próbálok fordulni a felmerülő feladatokhoz. A legjobbat szeretném az eddig elértekből kihozni, és bár néha rám tör az ijedtség, van itt már egy kritikus tömeg, akik engem, és az ügyemet lelkesen támogatják. Bátorítanak. Ez mindent más megvilágításba helyez. Ugyanis most már felelősséggel tartozom.

Poszttrauma = PTSD. A teljes meghatározás így szól: Poszttraumás stressz-szindróma. Angolul: „Posttraumatic stress disorder”, ennek a mozaikszavas rövidítése a PTSD. Magyarországon is ezt a rövidítést használja a szakirodalom.
A teljesség igénye nélkül a saját gondolataimat fogom elmondani a témával kapcsolatban. 
A lexikonokat érdemes átböngészni, én is ezt tettem. Keress, ha úgy érzed érintett vagy; s mivel én is az vagyok, a téma nem hagyott nyugodni, így jutottam sok érdekes információhoz. 

Már említettem, hogy bár minden segítséget és támogatást megkaptam minden szinten, ezt merem kijelenteni, nehéz 1 év van mögöttem. Volt jobb, volt rosszabb. Mint a hullámvasút. Most jól vagyok. Egyre kevesebbszer jut eszembe az eset, sőt most már inkább jellemzően én gondolok rá vissza akaratlagosan hogy érezzem hol is tartok tulajdonképpen a feldolgozásban.

A kép illusztráció. Forrás: thoughtcatalog

Nagyon sok kérdést rágtam meg. Én nem akartam ezen a dolgon instant átesni. Leszögezném nem vagyok mazochista alkat, csak szerintem amivel dolog van azt tegyük meg, különben a nyomunkban jár hosszú ideig. Pedig ezt várja el a mai világ, minden menjen gyorsan.