Egy szülő, házastárs, testvér, barát elvesztése érzelmileg megterhelő esemény. Mivel a halál témakörét sokszor a szégyen és más kellemetlen érzések övezik, hajlamosak vagyunk azt tabuként kezelni. A halál az élet része, mindannyian megszületünk, élünk, és egyszer vége lesz az életünknek, de ennek nincs ideális időpontja. Azonban amikor találkozunk vele, azt egyfajta krízis állapotként éljük meg, amivel mindannyian szembesülünk életünk során, és általában nehezen küzdünk meg vele. Bármelyik életkorban, vagy élethelyzetben is kell végleg elköszönnünk az általunk szeretett személytől, a gyászunkat, ami egy belső folyamat kell megélnünk, feldolgoznunk. Természetesen nagy segítség, támasz tud lenni egy megtartó közeg, mint a család, ahol van lehetőség a nyílt kommunikációra, és az egyének egymástól eltérő gyászreakciójának, és veszteség feldolgozási ütemének tiszteletben tartására.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=msc7-FyGCsE&ab_channel=JUNO11

A Véletlenül írtam egy könyvet című film főhősnője kiskamasz korban van, író szeretne lenni, ezt a tehetségét öccsén próbálja tesztelni, esti mesék formájában. Édesapjukkal és egy nyuszival élik sokszor kalandos életüket, a gyerekek édesanyja sajnos már meghalt. A film központi cselekményét Nina írói szárnypróbálkozásai, a szomszéd írónővel alakuló baráti kapcsolata, az iskolai barátok és kamasz szerelmek, anyukájával kapcsolatos emlékek keresése, és a gyászból magára találó apa új párkapcsolatának alakulása adják.

A gyerekek minden életkorban –a maguk módján – kíváncsiak a világ működésére, szeretnék megérteni, hogy mi miért, hogyan is történik körülöttük. A szülő elvesztésének „élménye” sajátos reakciókat válthat ki, a kezdeti tagadástól a dühön, félelmen, lehangoltságon keresztül a zavarodottságig. Az ilyen esetekben a gyermek életében jelen lévő felnőttnek, felnőtteknek óriási szerepük van, hiszen a biztonságot, megértést és elfogadást ők tudják leginkább közvetíteni a gyermek felé. A film főhőse, Nina ebből a szempontból szerencsés helyzetben van, hiszen édesapja, a nagynénje, az idős szomszéd barátnője és az edzője is stabil, jelentős felnőttként támogatja őt törekvéseiben. A felnőttek gyászában is ugyanúgy megjelenik a tagadás, a fájdalom, a kétségbeesés. Ezen érzésekkel való megküzdés mellett nekik fontos feladatuk a gyermek biztonságérzetének megteremtése, a család összetartása, a mindennapi életvitel folytatása. 

A film különösen finoman és érzékenyen, ugyanakkor a valóságot sem tagadva mutatja meg a gyászban való érintettség esendőségét. Megható volt, amikor felvillantak Nina apukájának nehézségei, hiszen feleségének, szülőtársának, szövetségesének elvesztése szemmel láthatóan mélyre vitte őt. Szerencsére azonban megtalálta a gyermekeiben, a munkájában, a közös emlékek felidézésében, és nem utolsó sorban az alakuló párkapcsolatában azokat a kapaszkodókat, melyek segítségével képes volt nem csak túlélni, hanem mindannyiunk számára élményeket teremtve megélni a mindennapokat. Szülőként egy tragikus élethelyzetben hajlamosak vagyunk megfeledkezni a saját igényeinkről, hiszen igyekszünk a gyerekek jóllétére fókuszálni. Azonban ahhoz, hogy a szülői, munkahelyi és egyéb szerepeinkben helyt tudjunk állni, szükség van arra, hogy mentálisan rendben legyünk. A gyászban az egyik legnehezebb dolog, hogy meg tudjuk-e engedni magunknak a fájdalom, a félelem, a rossz érzések megélését. Szülőként mutathatjuk-e magunkat esendőnek, kétségbeesettnek, elveszettnek a gyerekeink, az ismerőseink és a világ előtt? Le tudunk-e lassítani, hátra tudunk-e lépni annyira, hogy képesek legyünk önmagunkhoz kapcsolódni, és megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mire is lenne a leginkább szükségünk?

Pszichológusként a mindennapi munkám része, hogy síró emberekkel dolgozom. Számomra természetes, megható, és megtisztelő, mikor egy kliens eléggé biztonságban érzi magát az általam teremtett térben ahhoz, hogy a legmélyebb érzéseit is kimutassa. A saját felnőtt életszerepeimben viszont kevésbé van meg a lehetőség arra, hogy ezt a fajta érzékenységet felvállaljam. Nagyon mély személyes élményem, hogy a film nehéz és megindító pillanataiban át tudtam adni magam a szomorúságnak, és megengedtem magamnak, hogy a saját gyászélményem hatását újraélve sírjak egy jót. Szerencsére a dramaturgia nem hagyta, hogy ez a hangulat elhatalmasodjon rajtam, mivel jó érzékkel és ritmussal változtak a megható és vicces jelenetek a vásznon. 

Ha olyan kliens fordul hozzám, akinek nehézségei vannak az érzelmek megélésével és kifejezésével kapcsolatban, meg szoktam osztani velük a saját, jól bevált gyakorlatomat. Arra az esetre, ha egy ideig belém szorul a sírás, feszítenek az érzések, és jót tenne őket szabadjára engedni, van egy-két film a tarsolyomban. Az évek alatt kitapasztaltam, melyek azok a történetek, azon belül konkrét jelenetek, amiket meglátva, meghallva, meg tudom könnyíteni magam számára az érzelmek megélését, és jól ki tudom sírni magam. Mostantól a Véletlenül írtam egy könyvet is felkerül erre a listára…

Hernádi Judit

Krízistanácsadó szakpszichológus

TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

A TraumaAmbulancia Egyesület Men’s Projekt című konferenciája olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy a férfiak törődnek-e a lelki egészségükkel, és ha igen, akkor hogyan, ha nem, akkor miért nem. Egymásnak adták a stafétát szakemberek, segítő szakmák képviselői, vállalatvezetők, majd végül három olyan férfi, akik a mindennapi munkájukban sokak mentális egészségének őrei. E kerekasztal-beszélgetés szubjektív összefoglalója az alábbi bejegyzés.
A beszélgetést moderálta Seres Samu.

Képzeljenek el egy világot, ahol lehet beszélni a férfiak lelkéről. Annak egészségéről vagy éppen elveszett egyensúlyáról. Egy világot, ahol egy asztalnál beszélget Mácsai Pál, Zacher Gábor és Hodász András. Egy világot, ahol csúcsvezetők osztják meg a közönséggel, hogyan őrzik a mentális egészségüket, és mi volt az a pont, ami leckeként szolgált számukra, miszerint úgy, ahogy korábban csinálták, nem lehet, és mikor döntötték el, hogy eztán tudatosan figyelnek önmagukra. Képzeljenek el egy világot, ahol lehet arról beszélni, hogy antidepresszánstól 10 kilót hízott valaki, hogy ne higgyünk annak a színésznek, aki azt mondja: hajnalig kell innia, hogy a lelke visszajöjjön a szerepből, és megérkezhessen a saját életébe egy előadás után, de arról is, hogy hogyan került egy tűzoltóállomásra reggeli hálakör és rendszeres jógaóra. A TraumaAmbulancia Egyesület  Men’s Projekt konferenciája így törte meg a csendet.

Férfiak, mentális egészség és sztereotípiák

Már önmagában izgalommal töltött el bennünket, hogy egy jégtörőnek szánt esemény előkészületein dolgozhatunk. Én csak az utóbbi hetekben, amikor csatlakoztam a csapathoz, a többiek az elmúlt félév jelentős részét az előkészületekkel töltötték. Hacsaknem a TraumaAmbulancia Egyesület eddigi munkájának minden mozzanata annak szolgálatában állt, hogy eljusson idáig, és egy sok tekintetben egyedülálló rendezvényt hozzon Budapest szívébe, az egykori Hauer cukrászda tőszomszédságába, köpésnyire attól az aluljárótól, ahol a mentális problémákat egészen más eszközökkel dolgozzák fel, és ahol az ember jobbára csak siető léptekkel közlekedik, hogy mindebből ne is lásson semmit. 

Itt, most érdemes volt megállni. 

Volt egy kerekasztal, amelyben olyan férfiakra voltunk kíváncsiak, akikre egyébként is kíváncsiak vagyunk. Figyelünk rájuk, szeretjük őket, ők pedig évtizedek óta a társadalmunk mentális egészségének őrei – „ültetési sorrendben” az egészségügy, a vallás és a kultúra terén. 

Mácsai Pál, az Örkény Színház alapító igazgatója azzal gondolattal indította az estét, hogy az ő szakmája a drámairodalomból dolgozik, ahol konfliktusok állnak színpadon, és ahol a szereplők elsöprő többsége férfi, a hozzájuk képest igen kevés számú nő többsége pedig 40 év alatti. Na, ebből főzzünk valamit! A kulturális élet egyik legrégebben dokumentált tartóoszlopa, a mindennapok feszültségeinek évezredes feloldója, a világot jelentő deszkák világa többnyire férfiakkal foglalkozik, miközben arról beszélgetünk, hogy a férfiak lelki egészségével nem törődik senki. Legalábbis nagyon kevesen. 

Fotók: Bodo Gábor

Történik mindez úgy, hogy a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész szerint a férfiak „sokkal esendőbbek, kiszolgáltatottabbak, mialatt a környezetében élő nők erősebbek és szívósabbak”. Úgy látom, ezt valamennyien el tudjuk mondani a saját környezetünkről.  

Zacher Gábor a drámairodalom világánál is rosszabb nemi arányt festett le a kocsmák társadalmáról, s tette hozzá a költői kérdést: mit gondolunk azokról a nőkről, akik kocsmában űzik a bút, és mit gondolunk a férfiakról, akik így tesznek? Mi játszódik le bennünk, ha szembejön velünk az utcán egy részeg férfi, és mit gondolunk akkor, ha látunk egy részeg nőt? A kérdésekre adott karcos válasz az, hogy a nők felé nagyobb a megvetés, azonban ha kivesszük ebből az egészből, ami tényleg szinte szó szerint megkarcol mindnyájunkat, akkor a látvány valójában arra sarkall, hogy egy nőt segítsünk kijönni ebből az állapotból, míg ha egy férfit látunk megrekedni az alkohol világában, úgy látjuk: az valahogy belefér a hétköznapokba, nincs is ott semmi látnivaló. 

Vajon melyik? Mindkettő cefetül rossz érzéseket kelt bennem. 

„Pszichológushoz? Nem vagyok én bolond! „

Hodász András elmondta, hogy amikor hozzá mentális segítségért fordultak hívek, akkor a Biblia olvasása mellett gyakran javasolta nekik pszichológus felkeresését is, amit az elsöprő többség – spirituális lelki gyakorlatokat jól ismerő emberek között is(!) – azzal utasított vissza, hogy „ő nem bolond”. A közelmúltig katolikus papként szolgálatot teljesítő Hodász elmondta, még a saját élményeiről is beszél, amikor szóba kerül az antidepresszáns, és őszintén vall arról is, mit gondolt, amikor a mellékhatások rovatot elolvasta. Azt mondta: „rendben, én is híztam tíz kilót, de már leadtam, és már nincs szükségem a tablettákra”. Azt viszont kezdetektől jól tudta, hogy a pszichoterápia kiegészítőjeként akkor elengedhetetlen volt számára, hogy gyógyszert is szedjen. 

Úgy hinnénk, hogy így lámpást tart azok előtt, akik vonakodnak pszichoterápiára járni – én magam szentül hiszem, hogy sokak előtt tart is (még olyanok előtt is, akikkel sosem találkozott) –, és saját példán, a leghitelesebben tudja képviselni, hogy van olyan helyzet, amikor ezeket a gyógyszereket azért kell szedni, mert úgy működnek, mint egy lábtörés esetén a mankók. Azokról is tudjuk, hogy ha lekerül a gipsz a lábunkról, akkor eldobhatjuk őket, de senki sem hiszi, hogy egy törött láb majd meggyógyul magától. Lám, még a lelkipásztor saját tapasztalata is tud kevésnek bizonyulni, amikor tabukat kéne döntögetni, a saját életünkben.  Zacher Gábor gyorsan tette hozzá, hogy sajnos pszichológushoz, pszichiáterhez járni még mindig stigma.

Nehéz tehát az a súlyos és fájdalmas bélyeg, ami a lelki segítségkéréshez tapad, és nehéz kimozdulni abból is, amit a TraumaAmbulancia Egyesület felmérése mutat: a kérdésekre választ adó férfiak 57 százaléka azt mondta, egyedül szereti megoldani a problémáit, ami egyenes út lehet ahhoz, hogy azok még súlyosbodjanak is – így lehet belecsúszni az elmagányosodásba vagy az alkoholizmusba, egyéb függőségekbe. 

Mácsai Pál megerősítette, hogy az elmúlt száz évben a pszichológia tudományának hányattatott sorsa volt, csak a rendszerváltás előtti utolsó évtizedben foglalhatta el szakmai helyét, nyert polgárjogot, de a köztudatban a mai napig érezteti a hatását egy évszázadnyi megbélyegzés, így nem csoda, hogy az igazán népszerű Terápia című sorozat sem tudott e téren érdemi változásokat hozni a köztudatba. Elmesélte azt is, hogy az Örkényben eleinte egyedülálló módon – a fiatal kollégák unszolálásra – egy társulati tagként felvett pszichológust alkalmaztak, aki olyan kihívásokat segített megoldani a színházban, amelyek már régóta húzódtak. Amikor ennek a szakmában híre ment, elkezdtek befutni hozzá a színházigazgatók telefonjai, hogy „tényleg van ilyen nálatok?”, „és jól működik?” 

Amit én látok, hogy akik jelen voltak a Men’s Projekt konferencián, azok nyertek. Egy délutánt, ami csak arról szólt, amiről többnyire nem beszélünk. Sőt: nem beszélünk. Pedig kéne. Legyen így legközelebb is! 

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Évekkel ezelőtt, nagyon megütötte a fülemet dr. Csernus Imre egyik gondolata, amelyben a férfi és női magazinokat hasonlította össze. Azt mondta: nézzük meg ezeket az újságokat. A nőkében divat, utazás, főzés, testápolás, sport, anyaság, társadalom, érzékenyítés, fogyatékosság, változó kor, karrier, továbbtanulás, színek, illatok, a világ idegen tájai..., a férfiaknak szóló anyagokban pedig: pénz, karrier, nők, vadászat, horgászat, és ennyi. Bizonyára túloz, sőt, amióta szöget ütött a fejemben, ezt a gondolatot én is karácsonyfa módjára díszítem azóta is, tovább gondolom ágait, fényeit, csúcsdíszét -- ha van egyáltalán --, és azon töröm a fejemet, hogyan változtathatnánk ezen. Önkéntesünk véleménye.

Mert az nem úgy van, hogy egy nő lelke, érdeklődése, gondolkodása, érzelmei, élete viharai bonyolultak, míg egy férfié egyenesek, akár a szög, néhány utcája -- vagyis abból következően kevés számú zsákutcája -- van csupán, sosem csúszik le a kívánt vagy vágyott útvonalról, és ha megjelenne a magazinjában akárcsak egy a fent említett "nőknek szóló" témák közül, következő hónapban már azt vizslatná a benzinkúton, hogy vajon melyik egyszerűbb újságot választhatná ehelyett az elkorcsosult helyett, amiért legnagyobb szerencsétlenségére négy héttel azelőtt egy vagyont fizetett, aztán a munka-magánélet egyensúly, és más selyemmajomságok elvették a helyet a bikinis nők elől, szóval inkább visszavált a fapadosra. A biztonságosra. A vadászósra-halászósra (és ennek humanoid megközelítéseire, hiszen egy szombat esti buliba is ilyen céllal érkezünk -- ugyebár). Ez másként van, pontosabban: lehetne másként, csakhogy ez a jelenség úgy épült be a társadalmunk életébe, mint az épített örökségünk darabjai. A nők hosszú idő óta engedik meg maguknak a közösség -- vagy a magány -- erejét, amikor nehézségeket vagy éppen akkor zajló, borzasztó nehéz és fájdalmas feladatot (mint egy szülés vagy a gyermekágy) teljesítenek. A bábák, a dúlák, a komatálat hozó legjobb barátnők mind erről szólnak -- a bennünk zajló folyamatok megerősítéséről, a közösségről, amelynek szüksége van ránk, és amelyre nekünk szükségünk van, hogy minden belső erőnket összeszedjük --, míg a féfiak már a barlangrajzok idejében is a fizikai erejük megsokszorozása érdekében kapaszkodtak össze. A kifelé mutatott erő megsokszorozásáért. Ahogyan haladt velünk előre az idő a történelemben (lám, már abból is eltelt százezer év, hogy kutyánk van -- ami elkezdte csököttebbé tenni a hallásunkat, mert hallott ő helyettünk is, amíg aludtunk vagy vadásztunk). Azok a képességek erősödtek, amelyeket használtunk. Amelyeket meg nem, azok halványulni kezdtek. Ezt egyébként ismerjük a folyton olvasó/keresztrejtvényt fejtő nagyszüleink példájából, és abból is, amikor értük aggódva kölyökkutyát ajándékozunk nekik a születésnapjukra -- jól esik a friss levegő, a napi kétszeri sétával olajozott ízületek pedig makacsul mosolyognak az ortopédusokra, hogy "nem kell ide protézis, köszönöm". És bár először talán felháborodva reagáltak, hogy "azonnal vigyétek innen", a kis négylábú jövevény csökkentette a magányt, észrevétlenül kötelezte őket folyamatos testmozgásra, es nevettette meg őket a legképtelenebb helyzetekben is. Egyszóval: testi-lelki testőrük lett.

"Ne sírj fiam -- dögölj meg 15 évvel korábban" -- mondja Vekerdy Tamás arra a rémes beidegződésre, hogy "nehogy már anyámasszonykatonáját nevelj abból a fiúgyerekből. Elestél, felkelsz, nem sírsz. Ilyen egyszerű" -- már gyakoroltad is az őskor óta elvárt magatartási formát. Kifelé erős. Befelé meg... kit érdekel?! "Velem sem törődtek." "Ha elestem a kismotorral, apám még meg is vert, hogy felelőtlen voltam." Ismerősek ezek a mondatok? Fekete dobozt gyártanak a lélekből, amely őriz minden információt, de csak a gép lezuhanását követően tudhatjuk meg belőle: milyen eseménysor játszódott le legbelül, és olyankor már visszafordíthatatlan folyamat szemtanúi vagyunk. Valahogy úgy alakult, hogy a nők számos esetben öntudatlanul is vigyáznak önmagukra, míg a férfiak sokszor öntudatlanul nem. Pedig az elmosódó határok világát éljük, amelyben matematikusok kapnak orvosi Nobel-díjat, a tőzsdekrachokat követő helyrereállítási folyamatokban atomfizikusok segédkeznek a pénzpiacokon, a hazai kortárs krimi koronázatlan királynője pedig egy jogásznő.

 Forrás: Muzeumiblog.

Ahogyan egyre összetettebbé vált a világunk, úgy a lelkünk is lekövette azt, a nőké, a férfiaké, a gyerekeké, a nonbinárisaké. A határok nélkül utazó munkaerő, tőke, információ és kihívások világában találtuk magunkat, ahol gyakorlatilag minden kérdésre új válaszokat adtunk, alig néhány évtized leforgása alatt. Ez olyan szédítő tempó, hogy ha földrajzi értelemben vett utazásról beszélnénk, utána ki kéne aludnunk magunkat. De a lelkünk ilyet nem tud, ezért ugyanúgy folyamatos olajozásra van szüksége, mint az autó alkatrészeinek vagy a csípőízületeinknek. Ha ez elmarad, abban ugyanúgy tönkre lehet menni, mint egy motornak az olaj-, vagy egy testrésznek a mozgáshiányban. De mit kezdjünk azzal, hogy a két nem az önmagára való vigyázásban elment egymás mellett? Hogy tapasztalatok és felmérések garmadája mutatja: a férfiak ugyanúgy nem vigyáznak önmagukra, ahogyan gyerekkorukban azok rájuk, akik "nem akartak belőlük anyámasszonykatonáját", ezért hamar leállították bennük a könnyeket, s velük együtt mindent, ami a lelki folyamatokat, az érzelmek megélését, azok -- elsősorban önmaguk előtti -- vállalását illeti, ezzel egyidőben pedig pokoli nehézzé tették a mentális egészség megőrzését a fiúk, legények, férfiak számára.

A TraumaAmbulancia Egyesület vállalása nem kevesebb, mint hogy hozzuk közel a lelki egészséget a férfiakhoz. Azokhoz, akik egy merev lemez (nem merevlemez) szilárdságának látszatát őrzik nap mint nap -- van, hogy csak a magabiztosság álarcát magukra öltve -- míg nem addig keményednek, amíg előjelek nélkül, visszafordíthatatlan következményekkel törnek össze legbelül, megnehezítve ezzel a saját életüket. Mennyivel könnyebb lenne bevallani, hogy gyomorgörccsel jár valaki dolgozni, és váltani bátran, megszenvedni a váltás és a rugalmasságért vívott küzdelem rázóköveit, mint gyomorfekély diagnózist kapni! Mennyivel könnyebb lehetne kimondani, amit érzünk, mint krónikusan köhögni éveken át! Mennyivel könnyebb volna megbocsátani önmagunknak egy régi hibát, mint övsömörre cipőt húzni!

De nem. Mert az a kemény, akit, ha megkocogtatunk, kőporos lesz a kezünk. Vagy mégsem? Tartsanak velünk egy utazásra, a férfilélek mélyére! Vigyázzunk a férfiakra, hogy egyszer majd ők is vigyázhassanak önmagukra. És hogy magasabb minőségben vigyázzanak mindenkire, aki nekik fontos. Ja, hogy azt nem mutatják ki? Hát, hozzák el őket november 16-án, és ünnepeljék a lelki egészség hónapját egy új élet kezdetével!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Vajon hogyan dolgozza fel a hétköznapi stresszt, és azt a rengeteg hatást egy férfi amelyekkel napról napra szembetalálja magát egy maszkulin világban, ahol még mindig gyakori berögződés a “férfiak erősek, nem sírnak”, “lelkizni a lányok szoktak” mentalitás.

A TraumaAmbulancia Egyesület a férfiak mentális egészségének fontosságára először a “Férfiak hol sírnak?” című kerekasztal beszélgetésen hívta fel a figyelmet. Az esemény sikeressége, a téma iránti érdeklődés visszaigazolta, hogy valóban igény van az “erősebbik nem” lelki állapotáról, megküzdési módszereiről, és önismereti eszközeiről beszélni.

Nem sokkal később a HR Feszt, Health színpadára is felkerült a téma. A 6000+ fő vendéget megmozgató rendezvény szervezői is úgy gondolták, hogy a férfiak mentális egészségéről beszélgetni kell, helyet kell adni a lehetőségnek, hogy lebontsuk a férfiak köré épített falakat, annak érdekében, hogy egy egészségesebb életet élhessenek.
Rengeteg figyelemfelkeltő kampány van, ahol a férfiak fizikai egészségére hívják fel a figyelmet. Következő lépés, hogy tudatosítsuk, a fizikai jóllét mellett energiát kell szánni, és időt kell fektetni a mentális egészség fenntartásába is.

A férfiak mentális egészségéről Sárközi Alexandra, a TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese beszélgetett. Vendégei Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvár, akinek munkája során nap mint nap szembesülni kell tragédiákkal, gyakran találkozik érzelmileg megterhelő helyzetekkel, valamint Dr. Károlyi Antal elméleti fizikus, később bankár, jelenleg a SignCoders fejlesztő cég vezetője és startup befektető voltak. Bár Attila és Antal két nagyon különböző világban élik a hétköznapjaikat, munkájuk kicsit sem mondható hasonlónak, de egy dologban maximálisan egyetértettek: a férfiak mentális egészsége fontos. Első lépésként mindenki magán tud elkezdeni dolgozni. Antal visszaemlékezett egy tizenkét évvel korábbi képzésre, ahol hét másik vezetővel vett részt, és arról tanultak, hogy egy vezetőnek milyen felelőssége és eszközei vannak arra, hogy csapata tagjainak érzelmeivel foglalkozzon. Kiemelte, hogy volt egy társa az oktatáson, aki első alkalommal hangot adott kételyeinek; egészen pontosan nem értette, miért kell részt venni ezen a programon, hiszen ő biztos benne, hogy a kékgalléros munkatársaival nem fogja tudni alkalmazni ezeket az eszközöket és teljesen feleslegesnek érzi ezt a fajta megközelítését a csapattal való együttműködésnek. Majd ugyanez az ember három héttel később lelkesen tervezte, hogy az itt megtanultakat hogyan fogja használni, és ez mennyiben fogja könnyíteni az ő és csapata munkáját, új, jobb környezetet teremtve mindenkinek.

Azóta sok év telt el, és Antal elmondta, látható a pozitív fejlődés, az emberek nyitottsága, ugyanakkor még mindig messze vagyunk a céltól. Ahogy ő fogalmazott, az érzéseinkről beszélni egy fejleszthető készség, amit  - egy ideális világban - alanyi jogon kellene tanulni mindenkinek, már óvodás kortól. Attila a tűzoltóság “macsó” oldalára hívta fel a figyelmet. Elmesélte, hogy amikor valaki felszerel tűzoltónak, egy több száz kérdésből álló kérdőívet kell kitölteni. Például olyan kérdésekkel, hogy szeret-e verset olvasni, esetleg írni. Attila szeret, majd később megtudta, hogy ez alapján a tulajdonsága alapján lehet, nem feltétlenül alkalmas tűzoltónak. Ez tényleg így lenne? Ő úgy látja, hogy ha egy férfi tud beszélni az érzelmeiről, arról, ha neki valami éppen nehezebb, az nem gyengeség, hanem pont az ellenkezője. Ahogy ő fogalmazott: “vegyük le magunkról ezt a macsó álarcot, ahogy a sisakrostélyt is felhúzzuk!”

Mindketten úgy látják, hogy jelenleg az első és legfontosabb lépés a férfiak mentális egészségének ápolásával kapcsolatban az önképzés. Az, hogy magunkba nézzünk, magunkkal legyünk őszinték és ezzel tudjunk példát mutatni a többi “macsó” férfinak. 

Milyen gyakorlati eszközt használ két férfi vezető a csapatuk mentális egészségének megőrzésére?

A két teljesen eltérő közegben dolgozó Attila és Antal is egy eszközt emelt ki, ami közös a beszélgetést.
Mindkét vezető a legfontosabbnak azt látja, hogy példát mutatva megteremtse azt a lehetőséget csapata tagjainak, hogy lehessen beszélgetni arról ki, hogy van, hogyan érzi magát egy adott napon, vagy egy adott szituációban. Elmesélték, hogy ez nem az egyik percről megy a másikra.
Antal a heti meetingeken vezette be, hogy kezdésként tartanak egy “hogy vagy?” kört. Ez a kör hetekig pár perc alatt lement, mindenki letudta annyival, hogy “jól”. Majd szépen lassan, rájöttek az emberek, hogy ez nem egy felszínes kérdés, hogy tényleg érdekli a többieket, hogy kivel mi van éppen. Sőt, ezek a beszélgetések az empátiát is növelik a csapaton belül: például, ha egyik kollégánál beteg volt a gyerek, és elmesélte, hogy előző este nem tudott aludni, a csapat többi tagja aznap tudta, hogy nem terheli őt feleslegesen. Ez a szokás mára már annyira kedves a csapatnak, hogy harminc perc után kezdenek a munkáról beszélgetni, mégsem érzik úgy, hogy haszontalan és felesleges időtöltés lenne.

Attila ugyanezt emelte ki. A tűzoltóságon egy 24 órás műszak alatt, a vezető felelőssége kialakítani azt az érzékenységet, hogy lássa mi történik a csapattal érzelmileg, mentálisan, és megteremteni azt a közeget, ahol a férfi mer beszélni az érzéseiről, példát mutatni, hogy ez nem gyengeség.

Visszaemlékezett a TraumaAmbulancia Egyesületnél a Hableány katasztrófa után készített mélyinterjújára, kiemelte, hogy a mai napig hordozza ennek a beszélgetésnek a pozitívumait, hiszen ezen a beszélgetésen felszínre kerültek olyan dolgok, amelyekről nem tudott. 

Ők már régóta tudják, hogy a férfiak sírhatnak, és az érzelmekről való beszélgetés nem a gyengeség jele, És ebben példát is mutatnak.

K.D. önkéntesünk írása

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

A férfiak egészségével foglalkozó Movember mozgalom itthon is már jó néhány éve közismert. De az biztos, hogy egy kezdeményezés önmagában kevés arra, hogy jelentős és hatásos mértékben felhívja a figyelmet a férfiak egészségügyi veszélyeztetettsége mellett a mentális egészségük fontosságára is.

Banga Gábor önkéntestársunk a tavalyi év egyik utolsó Community Resiliency Model (CRM)® tréningjén többek között ezért is fogalmazta meg, hogy milyen jó lenne egy kifejezetten férfiaknak szóló Traumaambulancia Est. A téma fontosságát egy 2020-as KSH statisztika is megdöbbentően jól illusztrálja. Magyarországon ugyanis az öngyilkosok 3/4-e férfi (közel 1300 fő évente), miközben a pszichológushoz járók csupán kb. 1/3-a tartozik az erősebbik nemhez.

Egy kerekasztal lovagjai

A kiinduló gondolatból végül március 27-én estére az Andrássy úti Magnet házban egy kerekasztal-beszélgetés formálódott "A fiúk hol sírnak?" címmel. Az esthez meghívott vendégként három eltérően izgalmas életutat bejáró, de a saját lelkivilágához is könnyen kapcsolódó férfi csatlakozott. Marosi Viktor rádiós műsorvezető, a Radiócafén futó Szabadesés c. műsor házigazdája. Dr. Károlyi Antal elméleti fizikus, később bankár, jelenleg a SignCoders fejlesztőcég vezetője és startup befektető, aki már csak olyan munkát végez, amit társadalmilag hasznosnak vél. Valamint Tóth Dániel pszichológus, 3 gyermek édesapja, aki a kütyük és a digitális világ szakértője, és A Pszichológus Pasi néven mindezekről Youtube csatornát vezet. A beszélgetés moderátora pedig az egyik ötletgazda, egyesületünk önkéntese, egyébként coach és buddhista tanító Banga Gábor volt.

Felmerült témák

Gábor mindjárt az elején leszögezte, hogy nem akarják megváltani a világot, inkább szeretnék személyes példákkal körbejárni és megvilágítani a téma sokrétűségét. Majd ezt követően feltette az egyik szerinte legfontosabb kérdést: „Hogy vagytok?”. Erre mindhárom résztvevő a maga őszinteségével és tapasztalatával válaszolt, azt is kifejtve, hogy már maga a kérdés önmagában milyen fontos.

A férfiminták nyomán továbbhaladva természetesen előkerült az apakép meghatározó szerepe is. Marosi Viktor például azt mesélte, hogy 5 évesen beléégett az a kép, ahogy az édesapja a homokzsákokat cipeli egy felújításnál, ezáltal a ‘do it yourself’ hozzáállás maradt meg benne. Anti azt tanulta gyerekkorában, hogy teljesíteni kell, húzni kell az igát, mint egy versenyló. Tóth Dániel a Csillagok háborúját említette, ahol Luke Skywalker, mint egy népmesei hős fiatalon útnak indul és győz.

Majd előjöttek olyan krízispontok is, melyekkel a középkorúság felé tartva találkoztak. A visszanézéskor megállapított hosszútávú eredménytelenség, a meghasonlás a velük történtekkel, vagy a tudatosan került negatív szülői minta is fontos mérföldkövek voltak az életükben.

Az életközepi válság hatására esetleg elveszett belső iránytűt nehéz észrevenni és megtalálni egyedül. Ehhez önmagukhoz és másokhoz való kapcsolódásukban kaptak értékes iránymutatást életük során. Barátok, jó minták, családi beszélgetések és akár szakemberek segítségével. A bevállalt nehézségek előre nem látható pozitív kimenetele is adott nézőpontváltást. Ám a túlélés még nem elég a fejlődéshez, ha egy nem önazonos dolgot erőltet magára valaki hosszútávon. 

Az nagyon nagy erőt ad, ha hiszel valamiben, ha tudod, hogy reggel mi rángat ki az ágyból. 

- Károlyi Antal 

Ezután azt a kérdést járták körbe, hogy a nehéz helyzetekben one-man-show-t játszanak, vagy inkább kérnek segítséget. Mivel mindhárom vendég azt felelte, hogy eleinte hosszabb-rövidebb ideig mindig egyedül próbálkoztak, csak azután kértek (ha kértek) segítséget, így ez talán egy férfiakra inkább jellemző viselkedési forma, ami egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben a legjobb út.

Erőforrások

Ám az is kihangosításra került, hogy az érzékenység egy igazi szupererő, ha a gyengeséget férfiként képesek felvállalni, beleértve ebbe akár a sírást is.

Néha le kell menni a gödör aljára, és azt megnyalni. A világ nélkülem is megy tovább, ezen el lehet csodálkozni, de tulajdonképpen nagyon is megnyugtató.

- Marosi Viktor

Végül Gábor azt firtatta, hogy a meghívott vendégek miből nyernek erőt, miben látják azt az elegedhetetlen hozzávalót életükhöz, ami segíti mindennapi működésüket. Ilyen erőforrás a szerelem, a szakmai motiváció, vagy egy szellemi tér, ahol rendszeresen eszmét cserélhetnek, ötletelhetnek, inspirálódhatnak. De akár olyan filmek ismétlődő nézése is, melyekben heroikus küzdelmek után minden jóra fordul, vagy akár a számítógépes játékokkal való tudatos kikapcsolódás.

Kíváncsi női kérdések

Az est vége felé a közönség soraiból is kérdezhettünk, így fel is merült egy többeket mozgató kérdés. Nőként mit tehetünk a fiúgyermekekért, illetve a férfiakért, hogy lelkileg is egészséges és érett személyiségek legyenek?

Erre elsőként az est folyamán egy korábban elhangzott szakmai meglátást hoztak vissza, ami számos szülőre komoly felelősségként hat:

A mai fiatalabb korosztályt az internet kínálta információdömping és készválasz gyárak nevelik. Egy szülő átlagosan 10 percet tölt a gyerekével, és ők emiatt gyakorlatilag az internetről tájékozódnak. Ott keresnek példát, nem találnak saját célokat, csak amit a média behekkel nekik.

- Tóth Dániel

Illetve apaként abban mindhárman egyetértettek, hogy a legfőbb cél kialakítani egy olyan őszinte párbeszédet és ehhez szükséges kapcsolatot, ami még a legrosszabb helyzetben is mentsvár lehet, hogy merjen a fiúgyerek segítséget kérni. A mai 30-35 éves férfiaknál az segít kilépni az érzelmi dagonyából, ha segítséget kapnak abban, hogy áttörjék a negatív hiedelmeket és megfogalmazzák, mi az, ami inspirálja, motiválja őket akár a korai éveiből, és ehhez vállalják önként a nehézséget, ami a fejlődéshez szükséges.

Csak abbahagyták, de még nem értek a végére

A közel két órás, humorban és tanulságokban gazdag kerekasztal-beszélgetés szuper időtöltés és fantasztikus este volt. Ugyanakkor az is érezhető, hogy még számos kérdés és témakör van, amiről a férfiak a mentális egészség kapcsán bőven tudnának mit mondani. Így azt az ígéretet kaptuk, hogy valamilyen formában még biztosan lesz folytatása a most induló kezdeményezésnek.

Következő lépésként pedig hamarosan az est során készített hangfelvételt fogják majd podcast formájában elérhetővé tenni, hogy az is átélhesse a hallottakat, aki ezúttal nem tudott jelen lenni.

Az október 29-i nem mindennapi est volt a TraumaAmbulancia történetében: egyrészt jubileumi, 30. alkalomról volt szó, másrészt két igen izgalmas vendéggel, Végh József pszichológussal, túsztárgyalóval és Bárczi Attila speciális búvárral beszélgethettünk.

Mit jelent a baleset fogalma egy szakembernek? Milyen egy balesetet megtapasztalni egy hivatásos szemszögéből, és hogyan lehet feldolgozni a látottakat? Egyáltalán van módszer rá, hogy a mentőket, tűzoltókat lelkileg is felkészítsék a megterhelő munkára? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket jártunk körül Végh József és Bárczi Attila segítségével. Attila 2005-ben sportbúvárként csöppent bele a tűzoltóbúvárok világába. Felszerelését követően a baleset kifejezés egészen átfogalmazódott benne: ma már inkább káresetnek nevezi azt, amit a civilek többsége balesetnek hív, a baleset szót pedig meghagyta a személyes, otthoni, kisebb incidenseknek, így téve különbséget munkája és magánélete között. Hivatása természetesen egyéb módon is hatott rá. Míg az első pár bevetése után még nehéz volt számára, hogy elkülönítse a munkáját az otthoni eseményektől, idővel megtanulta kettéválasztani a két világot.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Mindez nem könnyű feladat egy szakmabelinek, hiszen a hivatásosok lelki felkészítésére nem fektetnek kellő hangsúlyt. Végh József szerint ennek több oka is van: a pénz, a megfelelő számú és képzettségű szakemberek, illetve a felismerés hiánya. A pszichológia megítélése még napjainkban sem tökéletes, sokan egyenesen ódzkodnak attól, hogy szakemberhez forduljanak. Ezen az állásponton van Attila is, aki maga is megtapasztalja, hogy a kétévente kötelező szűrést leszámítva (részben saját döntés, részben külső okok miatt) ritkán vannak érintkezésben pszichológusokkal.

Pedig a megfelelő lelki segítségre nagy szükség van. Attila és társai elsősorban maguk próbálják átbeszélni a megrázóbb szituációkat, de persze így is akadnak nehezen feldolgozható esetek. Attila számára ezek főként gyermekekhez kötődnek, hiszen apaként egészen másként áll az ilyen helyzetekhez. A Hableány katasztrófáját követő mentés során szintén megterhelő volt látni az övtáskákat és fényképezőgépeket. „Hiába a rutin, furcsa érzés volt belegondolni, hogy turistaként jöttek ide, meg akarták nézni a várost, és hogy végül mi történt velük” – mondta a búvár.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Végh József úgy véli, hogy az esetenkénti foglalkozás nem elég, rendszeres beszélgetésekre, komoly felkészítésre, sőt a felvétel előtt átfogó szűrésre van szükség. A kulcs természetesen a pszichológus esetében is a szakértelem: át kell programozni a rá bízott ember agyát, hiszen az eltanult szokások sokszor gátat képeznek a szakmai munkában. „Ha a rendőrt szidalmazzák, akkor nem őt, hanem az egyenruhát szidalmazzák, ezt kell megértetni” – mondta, hozzátéve, hogy hasonló módon egy katasztrófavédelminek is meg kell tanulnia, hogy milyen esetben mit tehet meg, és mit nem. „A legnagyobb baj, ha a mentőt is menteni kell” – emelte ki.

Az utólagos feldolgozás is elengedhetetlen, az embernek fel kell fedeznie, hogy hogyan tud újra a szakmájához és az életéhez kapcsolódni. A cél az, hogy a kontraszt nélküli sötétségből eljusson ismét a színekhez.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Attila egyik élménye épp ezen színtelenséghez köthető. Egy aquaworldös, kifejezetten megrázó balesetet követően azt tapasztalta, hogy a világ valahogy tompább lett, és legnagyobb meglepetésére egyik társa is hasonlóról számolt be. Aznap éjszaka hosszan beszélgettek, és ez sokat segített az eset feldolgozásában, mégis úgy tűnik, hogy hosszú távon más megoldásra is szükség van. Nem véletlen, hogy a leszerelést követően sok tűzoltó megbetegedik.

A nehézségek ellenére mindketten élvezik a munkájukat, hiszen kihívást okoz, az embereknek való segítségnyújtás pedig felemelő érzés. Az általuk látott esetek hatására az életet is megtanulták jobban értékelni, és rájöttek, hogy immár intenzívebben élik meg az életük pillanatait.

Fotó. Szöllősi Mátyás
Balról: Krausz Csilla, Végh József, Miskei Anikó, Bárczi Attila, Sárközi Alexandra

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Baleseti sorstársközösség: https://www.facebook.com/search/top/?q=baleseti%20sorst%C3%A1rsk%C3%B6z%C3%B6ss%C3%A9g&epa=SEARCH_BOX

Az estek helyszíne a Budapesti Mediterrán Hotel, köszönjük a lehetőséget!