Egy szülő, házastárs, testvér, barát elvesztése érzelmileg megterhelő esemény. Mivel a halál témakörét sokszor a szégyen és más kellemetlen érzések övezik, hajlamosak vagyunk azt tabuként kezelni. A halál az élet része, mindannyian megszületünk, élünk, és egyszer vége lesz az életünknek, de ennek nincs ideális időpontja. Azonban amikor találkozunk vele, azt egyfajta krízis állapotként éljük meg, amivel mindannyian szembesülünk életünk során, és általában nehezen küzdünk meg vele. Bármelyik életkorban, vagy élethelyzetben is kell végleg elköszönnünk az általunk szeretett személytől, a gyászunkat, ami egy belső folyamat kell megélnünk, feldolgoznunk. Természetesen nagy segítség, támasz tud lenni egy megtartó közeg, mint a család, ahol van lehetőség a nyílt kommunikációra, és az egyének egymástól eltérő gyászreakciójának, és veszteség feldolgozási ütemének tiszteletben tartására.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=msc7-FyGCsE&ab_channel=JUNO11

A Véletlenül írtam egy könyvet című film főhősnője kiskamasz korban van, író szeretne lenni, ezt a tehetségét öccsén próbálja tesztelni, esti mesék formájában. Édesapjukkal és egy nyuszival élik sokszor kalandos életüket, a gyerekek édesanyja sajnos már meghalt. A film központi cselekményét Nina írói szárnypróbálkozásai, a szomszéd írónővel alakuló baráti kapcsolata, az iskolai barátok és kamasz szerelmek, anyukájával kapcsolatos emlékek keresése, és a gyászból magára találó apa új párkapcsolatának alakulása adják.

A gyerekek minden életkorban –a maguk módján – kíváncsiak a világ működésére, szeretnék megérteni, hogy mi miért, hogyan is történik körülöttük. A szülő elvesztésének „élménye” sajátos reakciókat válthat ki, a kezdeti tagadástól a dühön, félelmen, lehangoltságon keresztül a zavarodottságig. Az ilyen esetekben a gyermek életében jelen lévő felnőttnek, felnőtteknek óriási szerepük van, hiszen a biztonságot, megértést és elfogadást ők tudják leginkább közvetíteni a gyermek felé. A film főhőse, Nina ebből a szempontból szerencsés helyzetben van, hiszen édesapja, a nagynénje, az idős szomszéd barátnője és az edzője is stabil, jelentős felnőttként támogatja őt törekvéseiben. A felnőttek gyászában is ugyanúgy megjelenik a tagadás, a fájdalom, a kétségbeesés. Ezen érzésekkel való megküzdés mellett nekik fontos feladatuk a gyermek biztonságérzetének megteremtése, a család összetartása, a mindennapi életvitel folytatása. 

A film különösen finoman és érzékenyen, ugyanakkor a valóságot sem tagadva mutatja meg a gyászban való érintettség esendőségét. Megható volt, amikor felvillantak Nina apukájának nehézségei, hiszen feleségének, szülőtársának, szövetségesének elvesztése szemmel láthatóan mélyre vitte őt. Szerencsére azonban megtalálta a gyermekeiben, a munkájában, a közös emlékek felidézésében, és nem utolsó sorban az alakuló párkapcsolatában azokat a kapaszkodókat, melyek segítségével képes volt nem csak túlélni, hanem mindannyiunk számára élményeket teremtve megélni a mindennapokat. Szülőként egy tragikus élethelyzetben hajlamosak vagyunk megfeledkezni a saját igényeinkről, hiszen igyekszünk a gyerekek jóllétére fókuszálni. Azonban ahhoz, hogy a szülői, munkahelyi és egyéb szerepeinkben helyt tudjunk állni, szükség van arra, hogy mentálisan rendben legyünk. A gyászban az egyik legnehezebb dolog, hogy meg tudjuk-e engedni magunknak a fájdalom, a félelem, a rossz érzések megélését. Szülőként mutathatjuk-e magunkat esendőnek, kétségbeesettnek, elveszettnek a gyerekeink, az ismerőseink és a világ előtt? Le tudunk-e lassítani, hátra tudunk-e lépni annyira, hogy képesek legyünk önmagunkhoz kapcsolódni, és megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mire is lenne a leginkább szükségünk?

Pszichológusként a mindennapi munkám része, hogy síró emberekkel dolgozom. Számomra természetes, megható, és megtisztelő, mikor egy kliens eléggé biztonságban érzi magát az általam teremtett térben ahhoz, hogy a legmélyebb érzéseit is kimutassa. A saját felnőtt életszerepeimben viszont kevésbé van meg a lehetőség arra, hogy ezt a fajta érzékenységet felvállaljam. Nagyon mély személyes élményem, hogy a film nehéz és megindító pillanataiban át tudtam adni magam a szomorúságnak, és megengedtem magamnak, hogy a saját gyászélményem hatását újraélve sírjak egy jót. Szerencsére a dramaturgia nem hagyta, hogy ez a hangulat elhatalmasodjon rajtam, mivel jó érzékkel és ritmussal változtak a megható és vicces jelenetek a vásznon. 

Ha olyan kliens fordul hozzám, akinek nehézségei vannak az érzelmek megélésével és kifejezésével kapcsolatban, meg szoktam osztani velük a saját, jól bevált gyakorlatomat. Arra az esetre, ha egy ideig belém szorul a sírás, feszítenek az érzések, és jót tenne őket szabadjára engedni, van egy-két film a tarsolyomban. Az évek alatt kitapasztaltam, melyek azok a történetek, azon belül konkrét jelenetek, amiket meglátva, meghallva, meg tudom könnyíteni magam számára az érzelmek megélését, és jól ki tudom sírni magam. Mostantól a Véletlenül írtam egy könyvet is felkerül erre a listára…

Hernádi Judit

Krízistanácsadó szakpszichológus

TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839