Lehetek boldog a traumám után?

TraumaAmbulancia


Van itt valami, amivel nekem dolgom van, avagy: a traumából kifelé vezető úton

Kárpáti Évi önkéntesünk írása

2023. január 30. - Katnnis

Fél évvel ezelőtti blogbejegyzésem folytatása ez az írás. Akkor még csak éppen kidugtam a fejem a trauma barlangjából, most a traumafeldolgozás folyamatáról, a trauma utáni életről, a kapcsolatok és célok fontosságáról írok. Fogadjátok szeretettel!

Egy korábbi blogbejegyzésemben – Van itt valami, amivel nekem dolgom van - már írtam arról, hogy SM betegségem legutóbbi, súlyos rosszabbodása milyen rendkívüli testi-lelki nehézséget jelentett. Mindenben segítségre volt szükségem – ideértve a legintimebb szükségleteimet is. Sokáig nem tudtam nyíltan beszélni az állapotomról, nem azért, mintha ne akartam volna őszinte lenni, egyszerűen még magamnak sem tudtam és mertem világosan megfogalmazni a helyzetet, annyira hihetetlen és elviselhetetlen volt. Látogatót szinte egyáltalán nem fogadtam, örültem a covid miatti karanténnak, így nem kellett magyaráznom a visszahúzódásom okát. Hónapok, sőt, évek teltek el úgy, hogy igyekeztem takargatni a küzdelmünket, a mindennapi életünket. A nehézségek eléggé elszigeteltek. Éreztem, hogy ez hosszú távon nem mehet így.

Előbb-utóbb muszáj volt felvállalnom (magam előtt is): igen, ez az életem, így élek, élünk. Beszereztünk elektromos betegemelőt, valamint hosszú idő után ismét kértem gyógytornát. Lassan-lassan mertem vendégeket, barátnőket hívni, rájöttem, így betegemelősen is megoldható a beszélgetés, találkozás. Jöttek a segítők a Támogató Szolgálattól, de azért a segítés oroszlánrésze férjemre maradt - ez azóta is így van -, elmondhatatlan érzés és ajándék, hogy a nehézségekkel együtt örömmel csinálja. Tisztában vagyok vele, hogy kivételesen szerencsés helyzetben vagyok, mert ő egy kivételes ember. Az igazi áttörést a TraumaAmbulancia Egyesülettel való találkozás jelentette. Itt valahogy ’neve lett a gyereknek’.

blogra_1.jpg

Mert persze azzal mindig is tisztában voltam, hogy mindenki küzd különféle problémákkal, de a ’trauma’ szót addig nem jutott eszembe magammal kapcsolatban használni. Az első TraumaAmbulancia-esten való részvétel után meg tudtam fogalmazni, hogy betegségem legutóbbi, súlyos állapotromlásakor – amióta nem tudom magamat ellátni - traumát éltem át. Valahogy a helyükre kerültek a dolgok bennem.
Amint ezt ki tudtam mondani - hogy ami velem történt (történik), trauma számomra –, a trauma körvonalazódott. Többé nem egy amorf, az egész személyiségemet betöltő és deformáló valamivel álltam szemben. Elindulhatott egy gyógyulási folyamat (ami azóta is tart). A traumámmal dolgom van – elfogadom, szeretném elhelyezni az élettörténetemben. A trauma feldolgozása által növekedhetek. Attól kezdve, hogy érthetően tudtam beszélni mindezekről, egyszerre ráláttam, hogy ráadásul mennyi szégyen is tapadt a történtekhez. A szégyen érzése észrevétlenül és alattomosan lopózott az életembe. Szégyelltem sok mindent, ami a kerekesszékes léttel, főleg, ha abból már nem tudsz felállni egyedül, együtt jár. Amint már nyíltan megfogalmaztam a nehézségeimet – a trauma miatti szégyen egyszeriben elillant. Mint a mumus a Harry Potterben, jé, hiszen nincs itt semmi! – ahogy megneveztem, beszéltem róla, eltűnt. Huss, volt, nincs. A traumámmal dolgom van, a hozzá kapcsolódó szégyen érzésével viszont nincs.

Amikor az ember traumát él át, az sosem csak őt érinti, hanem a környezetét is. Értelemszerűen a közvetlen környezetét közelebbről, sokszor húsbavágóan, míg a távolabbiakhoz esetleg csak hírként jut el (Hallottad, mi történt vele?..). Az én esetemben, betegségem nagymértékű rosszabbodása óta férjem élete is gyökeresen megváltozott. Nem hagyhat egyedül hosszabb időre, vagy legalábbis jól meg kell szerveznünk az életünket, hogy naponta 3-szor biztosan legyen (hozzáértő) segítségem. Azt gondolom, ha az ember már tud arra gondolni, hogy a hozzá közel állóknak is milyen nehéz lehet, mennyire megváltozott az ő életük is – ez már annak a jele, hogy kicsit távolabbról tud rátekinteni a történtekre, a megváltozott helyzetre. Már nincs bezárva egy sötét barlangba a traumájával.

Nagyon fontos, hogy az ember célt találjon magának. A TraumaAmbulancia Egyesület önkénteseként írok a tapasztalataimról. Hogy megoszthatom, leírhatom felismeréseimet, és ez esetleg másoknak is segítség lehet – hihetetlen öröm forrása. Már nem csak azzal foglalkozom, éppen milyen napom van, mennyire görcsöl és dagad a lábam, mennyire nem mozdul. Hanem azzal, hogy valami hasznosat csináljak, ami sikerélményt ad és örömöt szerez, esetleg másoknak is.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Élménybeszámoló a Traumatudatosak premier előtti vetítéséről

Kárpáti Évi önkéntesünk írása

Egy különleges este, mely a résztvevők őszinteségének és nyíltságának köszönhetően minden jelenlévőben mély nyomot hagyott és új utakat mutatott.

Intenzív élmény volt – így fogalmaztuk meg férjemmel tömören a kedd estével kapcsolatos érzéseinket. A TraumaAmbulancia Egyesület Traumatudatosak címmel készült négyrészes videósorozatának első részét vetítették le.

dsc03114.JPG

Sárközi Alexandra és Krausz Csilla

Ez volt az este központi része, melyben a Temesvári Orsival való  beszélgetést láthattuk. A  film előtt a másik három rész főszereplőjével is megismerkedhettünk: Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvárral, aki a Hableány-katasztrófa mentésében is részt vett, Gurubi Ágnes íróval (Szív utca, Másik Isten), aki autóbalesete után kezdett el írni, és Lukoviczki Rékával, aki modell, parasportoló és motivációs előadó. Az egész estét Szűcs Gergő tartotta kézben és moderálta, kicsit viccesen, de közben nagyon is komolyan. Nemcsak intenzív, nagyon őszinte este is volt. Sokszor eszembe jut azóta, ahogy a mindig mosolygós Réka a bevezető kérdésre azt felelte, mostanában nagyon nincs jól, a protézisénél kisebesedett a lába, amitől nagyon kínlódik. De tudja, majd ebből a gödörből is ki fog jönni valahogy,  ahogy máskor is tette. Ez a bátorság, ahogy egy alapvetően nem vidám dologról nyíltan beszélt, szerintem jól jellemzi az egész TraumaAmbulancia Egyesületet és ezt az estét is. 

dsc03431.JPG

Szűcs Gergő, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes és Lukoviczki Réka

Szép és felemelő volt a film Temesvári Orsival. Marosi Viktor, a riporter-beszélgetőpartner nem a felszínt kapargatta, hanem  mély, majdhogynem  intim kérdéseket tett fel, az egész beszélgetés nagyon bensőséges volt. Az ember  néha szinte azt érezte: huh, ezt is meg szabad kérdezni? Orsi a tőle megszokott profizmussal – és, ha jól mondom: küldetéstudattal – állta a sarat. Barátnőm, akit elhívtam erre az alkalomra, azt mondta, ő azt viszi magával, hogy a szabadságunk kulcsa a mi kezünkben van – ahogy Orsinak mondta az orvos, amikor  a baleset után először sírva beleültették a kerekesszékbe.

Orsi azt is őszintén elmondta, reggelente kemény harcot kell vívnia azért, hogy meggyőzze magát: igenis fontos és van értelme, hogy beleüljön a kerekesszékbe és ’kimenjen a világba’. Azt hiszem, ezt a belső küzdelmet mindannyian lefordíthatjuk a saját életünkre, mindennapjainkra.

dsc03887.JPG

Banga Gábor, Temesvári Orsi és Al Ghaoui Hesna

A film után Al Ghaoui Hesna beszélgetett Orsival, kedvesen és okosan. A népszer újságíró, filmkészítő, író, a Félj bátran című könyv szerzője egy évet Amerikában töltött ösztöndíjjal, a poszttraumás növekedést kutatva. Amit a meghívott vendégek (Orsi, Réka, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes) megélnek, megvalósítanak a gyakorlatban – hogyan lehet erőt meríteni egy krízisből és növekedni általa – ennek elméleti hátterét szőtte egybe Orsi tapasztalataival. Nem tudom pontosan idézni Hesna mondatát - talán ő is idézte Dr. Kendra Kubala amerikai pszichológust, aki traumatúlélőkkel foglalkozik -, mindenesetre bennem úgy maradt meg, hogy nagyon jó, ha a kezünket levesszük a torkunkról (értsd: ne fojtogassuk magunkat), és a szívünkre tesszük.

dsc04069.JPG

Fotók: Rotera Film

Beszélgetésre már nem maradt erőnk, majdnem csendben mentünk hazáig, még azóta is dolgozom fel az ott hallottakat-látottakat.

Nagy ajándék volt ez az este, köszönet érte mindenkinek, aki részt vett benne.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

 

Krausz Csilla gondolatai a közelgő Traumatudatosak esemény kapcsán

traumatudatosak_blog_01.png

Mindig felemelő érzés amikor egy ötlet megvalósul.

Van is egy ilyen, az utóbbi időben például a TikTok-on (nem tagadom, fent vagyok, igen) népszerű tartalomtípus, ami gyors vágásokkal bemutatja “Hogyan lett ebből, ez…?”, mint például egy éjjeli szekrény felújítása, egy eredetileg lomtalanitásból elhozott darabból.

“Hogyan lett ebből, ez……?”

Hogyan lett egy véletlen háztartási balesetből egy civil szervezet? Hogyan lépkedtem, miket tettem, kikkel találkoztam, kikkel beszélgettem….? Hány, de hány találkozó, alkalom és képzés! Mennyi öröm és mennyi (szerencsére nem komoly) bánat, és nehézség az úton.
Amikor baleset történik veled, és múlnak a hetek, és szerencsére meggyógyulsz. Ám tudod, hogy valami mégis megváltozott. Velem ez történt. Tudtam hogy valami más. Nem volt egy ilyen meghatárózó pillanat, egyszerűen csak megérkezett a világomba, hogy itt bizony mostmár valami nagyon is más lesz. Mindenkinek meséltem, mit érzek, mit gondolok, kell ezzel valamit kezdenem, nem tudom mit, de kell. 

Nálam a “Hogyan lett ebből, ez….?” mindig egy gondolattal kezdődik,

Egy jaj, “Ezt meg akarom csinálni!”-val. Nagy álmok ezek, olyankor szinte nem is aktuálisak. Ha valaki látná, mi minden elképzelés, gondolat van a fejemben, lenne itt meglepődés bőven. És van ez a gondolat, ami 3 éve kísér. Minden nap dédelgettem, elképzeltem milyen lesz ha megvalósul. Most felkapod a fejed, 3 év?

És mi történt addig? 

Kérdezem, hány olyan dolog van amit elgondolunk és soha nem valósul meg?

Most minden összeállt, ott volt mindenki, akinek ott kellett lennie. Olyanok is akiket 3 éve mégcsak nem is ismertem.

De persze voltak már az egyesületnek olyan alkalmai amelyek emlékezetesek. Mi az hogy! Ám szerencsére végig olyan társakat adott mellém az élet ehhez az utazáshoz, amiért soha nem lehetek majd elég hálás! Apropó HÁLA! Minden lépés az úton hálával van kikövezve. Az elmúlt években nagyon sok mindenki adta az életének egy részét azért, hogy a “Hogyan lett ebből, ez…?” megvalósuljon!

traumatudatosak_blog_02.png

4 interjú, 4 ember, 4 történet…. Emberiek, mindennapiak. Hol vannak a mindennapi történeteink? Érzem és mások elmondásából tudom, nem ez a könnyebb út. “Hétköznapi emberek”, ez tulajdonképpen mit is jelent?
Ezek vagyunk mi. Mi mindanniyan vagyunk ők. 

Nem születünk traumatudatosnak. A körülöttünk lévő világ egyre többször mutatja meg nekünk, feladatunk van a lelki sebeinkkel. Legyenek ezek generációkon átívelő, akár számunkra ismeretlen terheink, vagy az életünk során szerzett sebeink. Rajtunk áll mit kezdünk velük. Hiszek az egymás felé fordulás, a sorstársközösségek megtartó erejében. Megannyi példát láthattunk erre az elmúlt pár év nehézségei kapcsán. Az elmúlt évek arra is megtanítottak minket, hogy meglássuk, nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel. Ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni.  A trauma amennyire el tud szigetleni, annyira össze is tud kötni. Erre is számos példával szolgált az elmúlt 2-3 év. Felelősségünk van abban, egyén szinten is, mit kezdünk ezekkel a tapasztalatokkal. 

Már kisiskolás koromban rengetegszer sulykolta belénk a tanító néni: Egységben az erő. 

Ebben hiszek.

Szakemberek könyveket írnak, esettanulmányokat olvashatunk, együttérezhetünk és ez mind jó és hasznos, de sokszor itt meg is áll a dolog. A TraumaAmbulancia egyesülettel arra vállalkozunk, hogy azok az embertársaink akik már érzékelik, van itt tenni való, de a kiolvasott könyv, vagy a megnézett interjú mulandó élményt ad, arra hívunk csatlakozz, kapcsolódj!

Hallgass vagy beszélgess, netán oszd meg veled mi van.

Október 4-e pont egy ilyen csodás alkalomnak ígérkezik.

Várlak szeretettel a Traumatudatosak – Premier előtti vetítésén!

Van itt valami, amivel nekem dolgom van.....

Kárpáti Évi egyesületünk támogatójának írása

Traumatudatossá válni sokunk számára egy hosszú és kanyargós ösvény. Ám szerencsére vannak szavak, személyek és pillanatok, melyeknek köszönhetően mégis felgyorsulhat vagy éppen új lendületet vehet a lelki gyógyulás folyamata. Ráadásul különösen örömteli  számunkra, ha ehhez éppen Traumaambulancia Estjeink is hozzájárulnak.

Olvassátok el júniusi alkalmunk egyik résztvevőjének személyes történetét és élménybeszámolóját, hogy miként hatottak rá az ott hallottak!

Amikor betegségem (sclerosis multiplex) 2018 őszén annyira rosszabbodott, hogy már nem tudtam – és azóta sem tudom – magam ellátni, és szinte mindenben segítségre szorulok, megállt a világ számomra. Mintha egy alagútban lennék, aminek nem látom a kijáratát.  Nem láttam a jövőt.  Elképzelhetetlen volt, hogy ezentúl tényleg mindig pelenkát kell hordanom – és ez csak az egyik aspektusa a nehézségeknek, amiket ez a helyzet magával hozott. Nem maradhatok hosszabban egyedül a lakásban, hiszen előbb-utóbb biztosan segítségre lesz szükségem .

dsc04141.jpg

Fotó: Barnóczki Zsuzsa
A képen Évi, és férje Attila 

Nagyon megváltozott az életünk, mások lettek a prioritások. Eddig is jöttek ugyan segítők a Támogató Szolgálattól, de azért, hogy segítsenek a gyerekek körüli teendőkben, ami kerekesszékben ülve egyedül nehezen ment. Immár nem gyerekjátékok hevernek mindenütt szanaszét, hanem  a lakásunk tele van gyógyászati és rehabilitációs eszközökkel. Hetente 3× jön hozzám gyógytornász és 1× masszőr; már nem  főzünk és ruhákat pakolunk Klárival, mint oly sok éven át tettük. Nem háztartást vezetünk, hanem engem ápolunk.

Mindezek a változások nem egyik napról a másikra történtek, de majdnem. Három momentumot szeretnék kiemelni ebből az időszakból: az egyik, amikor egy ismerősöm úgy fogalmazott: milyen méltatlan helyzetbe kerültem. A másik, amikor egy volt évfolyamtársam a hogylétem felől érdeklődött, és én azt feleltem: tulajdonképpen szégyellem, ahogyan élnem kell. Ez a két szó: méltatlan és szégyellem, sokáig visszhangzott bennem. A szégyellem belőlem bukott ki őszintén, bár tévesen (ma már tudom), a méltatlan az ismerős szerencsétlen (és szintén téves) megfogalmazása volt. A harmadik momentum, amit megemlítenék és amit szintén megsirattam, amikor az elektromos betegemelőt (amit mi Bogár(ká)nak hívunk) beszereztük, és felfogtam: ahhoz, hogy a szobawc-re átkerüljek, egy ilyen hatalmas, a fél (na jó, negyed) hálószobánkat elfoglaló szerkezetre van szükség. Eddig férjem emelgetett, de muszáj kímélnünk a hátát.

2022 június 14-én voltunk TraumaAmbulancia Esten, ami után valami igazán megváltozott bennem. Mintha felhúzták volna a redőnyt, kisütött a nap, és friss levegő jutott a tüdőmbe. 

Az élet így, nehézségekkel megpakolva is megy tovább.  

289406541_1733340977064646_4949305196995574222_n.jpg

Fotó: Barnóczki Zsuzsi
Istók Nikoletta és Hitkó Andrea (Mindsetup)
dr. Temesvári Orsolya (TraumaAmbulancia)

Nekem sokáig eszembe sem jutott, hogy érintett lehetek: én is traumát éltem át. Felszabadító volt, amikor mégis ki tudtam mondani, és meg tudtam fogalmazni. Felismertem, hogy „van itt valami” (Krausz Csilla, TraumaAmbulancia). Valami, amivel nekem dolgom van. Elindultam egy úton, melyen ugyan lassan halad az ember, és a lépések  megtételéhez bátorságra és őszinteségre van szükség. De az a tapasztalatom, hogy csak elindulni nehéz, az első lépések megtétele a legnehezebb. Megértettem, hogy most már a traumámmal együtt kell járnom az utamat, nem hagyhatom az út szélén,  mint egy súlyos és kényelmetlen csomagot. A traumám már az identitásom része lett. Nem vagyok egyedül, más is van hasonlóan nehéz - sőt, nehezebb – helyzetben, de az kétségtelen, hogy ahogyan én megélem, ahogyan én viszonyulok a traumámhoz, az csak az enyém. Felfoghatom úgy is, hogy a traumám az én különleges kincsem, fejlődésem megkerülhetetlen kulcsa és záloga.

 

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

Milyen fontos szerepe lehet a kreatívitásnak a traumafeldolgozásban?

Káró Regina önkéntesünk írása

Hosszú idő után végre újból megrendezésre került a TraumaAmbulancia est, amin az online tér helyett, nagy sokára személyesen lehetett részt venni. A téma pedig ezúttal is egy fontos, sokat emlegetett eszköz volt. Lehet a kreativitásból erőt meríteni? Temesvári Orsi beszélgetett Gurubi Ágnessel, a Szív utca írójával. Mindketten komoly baleset túlélői és sorstársként kíváncsi voltam, hogy vajon nekik  hogyan segített a kreatív energia. 

278091546_1679374585794619_3613358270015598935_n.jpg

Egy nagyon jó hangulatú és közvetlen beszélgetés vette kezdetét. A beszélgetés elején rögtön ki is derült, hogy mindketten főleg írásban kezdték el feldolgozni a traumatikus élményüket. Ezután ismerték fel, hogy az írásnak terápiás hatása van, nem véletlenül hívják sokan gyógyító írásnak. Felszabadító tud lenni a saját szavaiddal megfogalmazni a téged ért traumát. Én is azt tapasztaltam, hogy jó így a magadévá tenni a történetedet.

Ágnes sokáig kereste, mit is csinálna szívesen és kiemelte, hogy semmit sem akart hogy ugyanolyan legyen, mint volt. Orsi a tanulságot akarja közvetíteni, illetve mások segítése a célja. Már sokat olvastam a cikkeit és mindig sikerül neki megfogalmazni a tanulságot. Mint tudjuk, neki van podcast-ja is (Gerincvelő Naplók a címe), amiben csupa hasznos témát boncolgat. Ez is azt jelenti, hogy a kreatív energia más módon is tud szólni hozzád. Zeneszerzők, énekesek például sokszor dalban dolgozzák fel nehéz érzéseiket. Bár énekesek esetében, ott is a dalszövegíráson van a hangsúly, de a kifejezésmód mégis más. A festők pedig festenek az érzéseikről. Egyébként nem kell ehhez festőnek lenni, elég egy rajz is. Hangsúlyozom nem a profizmus lényeg, hanem az önkifejezés. Gyakran már a színhasználat is beszédes tud lenni. 

Megnyugodva hallottam, hogy a traumafeldolgozás Orsi szerint sem egy lineáris folyamat, szóval amikor nehéz, akkor is csinálni, folytatni kell. Ehhez szerintem mindannyian tudunk kapcsolódni (én biztosan), hiszen mindenkinek van olyan napja, amikor csak bevackolna egy puha takaróval. Ilyenkor például, tud segíteni a naplóírás vagy a szabad írás. Miután az ember kiír magából mindent, megkönnyebbülhet. 

Mint említettem, Ágnes valami teljesen mást akart csinálni, mint előtte. Egy trauma akkora törés tud lenni, hogy azután semmi nem lehet és nem is lesz a régi. Azt hiszem, egy ilyen tapasztalat után vágányt válthat a lelkünk. A regényírásról viccesen azt mondta, hogy nem vették fel a Libl-be dolgozni, úgyhogy elkezdett írni. Igazán fesztelenné tette a hangulatot az, hogy még mókás fordulatokkal is tarkította a történetét. Kiderült még az is, hogy Ágnes felolvasta a regényt Orsinak zoomon, mert nem volt biztos hogy megjelenik e-book formában ahogy Orsi is el tudná olvasni. Ez az empátia, ami jelen van ebben a társaságban, az példaértékű.  Végül felmerült, hogy Ágnes tervez-e még könyvet írni, és igen itt jegyezném meg, hogy készül a második Gurubi Ágnes kötet ami szintén egy kisregény lesz, de elmondása szerint "ez nem olyan, mint a szülés. Egyszer ment, akkor máskor is ugyanúgy és azonnal fog" és abban is egyetértettek a beszélgetőtársak, hogy kreatívnak lenni néha nehéz. Egy dologban biztosak, hogy minden írás, olvasás, kreatív folyamat gyógyító jellegű, legyen az fikciós vagy valóság alapú írás. 

278171695_1679374515794626_6163977432360877427_n.jpg

Rendkívül gondolatébresztő és motiváló tud lenni, mikor az est végén kapunk feladatot is. Most a lányok arra voltak kíváncsiak, hogy mi az ami minden nap lelkesíteni tud? Írásban válaszoltunk rá és Ágnes bátorításul felolvasta a saját válaszát. Ebből kiderült, hogy lehetnek ezek egészen apró dolgok, például árnyékok, egy mosoly, a háziállatok. De lehet egy elismerés vagy csak a tudat, hogy ez egy új nap amiből ki lehet hozni a maximumot. Ebből is az látszik, hogy nem kell hatalmas dolgot várni, amitől majd motiváltabbak, lelkesebbek leszünk. Apróságokban kell megtalálni azt a kis pluszt, amitől könnyebb lesz az előre. Néha csak elindulni nehéz, de bizony előfordul, hogy erőltetni kell azt az elindulást az önsajnálat helyett.
Egyébként erről eszembe jutott mikor az egyik esten a hála napló írásáról volt szó, ugyanis annak is hasonló a lényege, észrevenni a jót, ami történik velük.

278066675_1679374825794595_6984116114119166349_n.jpg

Ezért is szeretem a TraumaAmbulancia esteket, mert mindig elhangzik néhány olyan gondolat, módszer, amiből tudsz tanulni vagy amihez tudsz kapcsolódni. Ennek az estnek a tanulsága számomra az, hogy a kreativitás - jelenjen meg egy dal, egy előadás, egy rajz, vagy egy szöveg formájában - teret ad az érzelem és a trauma feldolgozásának. Amikor meg tudjuk nevezni, tudjuk ábrázolni félelmeinket, érzelmeinket olyankor könnyebben fel tudjuk dolgozni őket. Úgyhogy mindenki: kreativitásra fel!

Fotós:

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

 

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

 

 

Traumatükör

Anna önkéntesünk írása

Új önkéntes csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához, aki érintettként és segítő szakemberként talált ránk balesete után. Igyekszik mindenből tanulni, és nagyra értékeli azokat, akik segítő „útitársként” támogatnak másokat a terhek feldolgozásában és letételében. Ha elolvassátok személyes történetét, kiderül, miért szeretne ő is útitárs(unk) lenni. 

Tükröm, tükröm! Mondd meg nékem!

Belenézzek? Elővegyem?

Anna vagyok. 34 éves. 2021. április 24-én egy cserbenhagyásos autóbaleset áldozata lettem. Nyüzsgős nap volt. Tettem-vettem, dolgoztam. Munka után egy baráti találkozóra igyekeztem. Egy nehéz időszak tolongó gondolatai zúdultak rám aznap is, amikor kocsiba ültem. Sosem felejtem el, az autómban a „Valaki mondja meg!” című dal szólt…, az egyik kedvencem. Felhangosítottam, énekeltem. Az elmúlt időszak terhelő gondolatai túlharsogták a zenét. Azonban az a hang, amely hirtelen előtört a gondolatok közül, mindent kiütött a fejemből. A hang egy magamban feltett kérdést visszhangzott: ,,Ági! Vajon minek kellene történni, hogy megértsd, nagyon sok dolgod van még itt? Mondjuk, hogy kiszállj épségben egy autóbalesetből?”…A pillanat töredéke alatt előbukkant egy jobb kéz felől eső utcából egy autó. Nem lassított, kihajtott teljes gázzal elém, a fő útra (ahol én szabályosan, minden szabályt betartva haladtam…), és CSATTTT!!! Kihajtott, frontálisan ütköztünk, hiába próbáltam a kormányt a másik irányba rántani. Nyomtam a féket, mint egy őrült. 

tukor.jpg

Elkerülhetetlen volt, hogy ütközzek a velem szembe kerülő oszloppal, majd egy ház sarka állította meg az autómat. A ,,férfi”, aki elütött, visszatolatott a kis utcába, és elhajtott… Ott hagyott. Először talán ezzel volt a legnagyobb bajom. Miért ment el? Miért nem segített? Miért nem kérdezte meg, hogy vagyok? Ott hagytak…..ott….egyedül… Sírtam és kétségbeesetten kiabáltam utána. Kollégáim, mind jöttek utánam egy-egy perc eltéréssel. Telefonáltak, rendőrt hívtak, szóltak a családomnak. Szépen lassan a dühöm, csalódottságom és első sokkom után elkezdtem érezni, hogy fájnak a lábaim, a hátam, a nyakam, a mellkasom. Annyi emberrel az elmúlt időben nem „futottam össze”, mint abban a négy órában, amíg tartott a helyszínelés. Nagyon sokan a segítségemre siettek. ,,Ülj le!” „Kérsz egy pohár vizet?” ,,Fáj valamid?” Éppen úgy alakult, hogy aznap a kislányomért egyik barátnőm ment az óvodába. Tehát hála az égnek, nem ült a kocsiban….mert ők ültek volna azon az oldalon, ami ütközött. Ráadásul kiderült, hogy a járdán, ahová éppen felszaladt a gépjárművem, pillanatokkal előtte haladt el egy hattagú család. Egy anyuka öt gyermekével. Bele segondolok….

Aztán kavarogtak bennem az érzések. A rendőrök odakísérték a fiatalembert, aki elütött. Előttem állt, s én megsajnáltam őt. Tudtam, hogy van egy pici gyermeke. Elém állt, s azt mondta ,,Ne haragudj! Nem akartam. Azért mentem el a helyszínről, mert megijedtem.” Én pedig így reagáltam ,,nézd, én nem foglak meghurcolni, nem fogok neked esni, de vállalnod kell tetteidért a következményeket”. Elkezdett esni az eső, borongós lett az idő, pont, mint a hangulatom. Örültem, hisz’ itt vagyok, élek, épségben vagyok. Nem foglalkoztatott a ,,Miért pont velem?” kérdéskör. Ez nem volt kérdés. Ennek meg kellett történnie. Pont akkor. Pont velem.  Sajnos, mentő nem érkezett, nem hívtak hozzám. A négy órás helyszínelést követően vitt el a párom a hozzánk legközelebb eső kórházba. Kikérdeztek, megvizsgáltak, megröntgeneztek. Húzódás, zúzódás, enyhe fokú agyrázkódás. Utamra bocsátottak, ágynyugalomra, pihenésre intettek. Fájdalomcsillapítót és habszivacs rögzítő gallért is beszereztük. Mire hazaértem, és kezdett alábbhagyni az agyam zakatolása, megláttam az udvarunkba vontatott összetört autómat, és zokogni kezdtem. Akkor jött ki belőlem leginkább a felgyülemlett feszültség. Segítséggel megfürödtem és átöltöztem, lefeküdtem. De mint menthetetlenül szociál-romantikus alkat, kezembe vettem telefonomat, megkerestem a balesetet okozó srácot a közösségi média egyik portálján, és írtam neki egy üzenetet. Másnap válaszolt. Megköszönte a hozzáállásomat, sajnálatát fejezte ki és jobbulást kívánt. 

Négy hónapon keresztül, felhúzva a redőnyt szobánk ablakán minden reggel szembesültem az összetört autóm látványával. 

Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki tört össze jobban ezen a vidéken? Én vagy az autóm? Itt vagyok, élek, szép lassan levehettem a nyaki merevítőt, már nem annyira recsegett és ropogott itt és ott. Amikor úgy éreztem, újból el tudom fordítani a fejemet biztonsággal a tájékozódáshoz, újra autóba ültem. Majd újra, szépen lassan (körülbelül egy hónappal a baleset után) elkezdtem mozogni, mert már nagyon hiányzott, ugyanis már balesetem előtt bő egy évvel életem része volt a mozgás, mint az egyik legjobb stresszlevezető.  A lelkemmel foglalkoztam-e eleget? Rendben vagyok-e? Beszélhetek róla? Fájhat ez nekem? Hisz’ itt vagyok. Jön sok embernél a ,,Jajj, ne csináld mááár! Van, aki ott marad…és hasonló hozzászólások. Ezek a legrosszabb reakciók a külvilágtól és saját magunk irányából is. Mindenkit máshol szorít az a bizonyos cipő.  Ez az én tükröm. A saját belső tükröm, saját repedéseivel. Dolgom van vele. Előhúztam hát, és belenéztem. Igen, hálás voltam, de tudtam, akkor már biztosan, hogy dolgom van vele. Csak én ragaszthatom meg. Vagy legalábbis a segítséget is csak én tudom elfogadni, ha valaki ragasztót adna a kezembe. S jöttek ezek az emberek...akik segítenek. Amikor elengedtem ezt a szálat, hogy mit problémázok én, hiszen élek, s a sérüléseimből sem maradt vissza, akkor találkoztam az emberekkel, akiknél ,,ragasztó” volt. Minden ragasztó más volt, de mind illett a tükrömhöz: egy közös séta, egy koncert, egy közös edzés, egy közös üldögélés egymás mellett az erdőben, csöndben. 

El ne higgye senki, hogy van ilyen elv, mérő eszköz, ami azt mondja, hogy a te traumád kisebb, vagy ilyenebb, vagy olyanabb egy másik emberéhez képest! Ez a te tükröd, a te repedéseid, a te történeted. Én először eldugtam a tükröt. Aztán elővettem, belenéztem. Szerettem volna dolgozni magamon. Aztán a halk „szerettem volnát”, felváltotta az egyre hangosabb és határozottabb „akarom”.

Engedjétek meg magatoknak, hogy számotokra a saját történetetek legyen a legfontosabb!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Hogyan csináljam? - Traumafeldolgozás a gyakorlatban

5. Vállalj felelősséget!

Szerző: Temesvári Orsolya


Biztos vagyok benne, hogy veletek is előfordult már, hogy valaki mást okoltatok egy probléma miatt. Velem számtalanszor. Pikkel rám a tanár az iskolában, a főnökömnek rossz napja volt, az ügyfél nem küldte el időben a szükséges információt... Ismerős, ugye?

orsi_blog_5.jpg

A mai napig előfordul velem, hogy ezt a könnyebb megoldást választom és rákenem valaki másra vagy valamilyen helyzetre a problémát. Egy rövid időre megkönnyebbülök, aztán pedig beleugrom a saját magam által ásott verembe: még rosszabb lesz. Ezen a héten megpróbáltam megfigyelni, hogy mit érzek akkor, ha nem így csinálom.

A feladat

A feladatom az volt, hogy folyamatos gyakorlással és odafigyeléssel rászoktassam magamat arra, hogy minden alkalommal, amikor valaki mást vagy a körülményeket kezdeném hibáztatni egy nehézség vagy probléma miatt, vegyem észre önmagam és szerezzem vissza a felelősséget. Nem volt könnyű, de megérte.

Mi az, hogy felelősség?

Először is leültem és végiggondoltam, hogy mit jelent számomra a felelősség. Fejben mindig összekapcsolom a döntés lehetőségével, hiszen igazából minden helyzetben választunk. Választunk magunknak iskolát, hivatást, férjet, feleséget, hobbit, egyesek szerint a szüleinket is. A döntéssel vállaljuk azt, amit választottunk, és azt is, amit nem. Utóbbi a döntésünk ára, és én valahogy ebben fogom meg az egésznek a lényegét. Hogy utána együtt élünk a következményekkel akkor is, ha nem tetszik. Nem okolunk másokat, hanem megkeressük a saját szerepünket a helyzetben. Megnézzük, hogy mi nem jó és változtatunk. Ez is egy újabb döntési pont, egy lehetőség.  A felelősséggel kapcsolatban egy nagyon fontos gondolat van bennem, úgyhogy ezt most megosztom. Két és fél éve megsérültem egy balesetben, emiatt most nem mozognak a végtagjaim. Ennek ellenére szükségem van mozgatásra, gyógytornára, ez lenne a fizikai rehabilitáció. Ezzel szinte egyáltalán nem foglalkozom most. Mondhatnánk, hogy azért, mert nincs rá lehetőségem, hiszen az aktuális egészségügyi helyzet miatt be vagyok zárva egy intézménybe, ahol meghatározott keretek és házirend van. Bennem felmerül a gondolat, hogy mindezek ellenére rengeteg olyan dolog van, amit megtehetnék, akár konkrét fizikai értelemben, akár mentálisan (egyre többet hallani a sportolóknál alkalmazott vizualizációs technikákról, hogy csak egyet említsek).

Amikor felvetettem ezt a dilemmát egy barátnőmnek, rögtön felmentett. Jött azzal, hogy most rajtam kívülálló okok miatt nem foglalkozom vele, de egyébként is mennyi más dologgal foglalkozom, a lelki és mentális rehabilitáció szempontjából legalábbis. Így van, valóban sok mindennel, ami a lelkemet és a szellemi feltöltődést illeti. Nyilván valahol, egy rövid időre megnyugtatott az, amit mondott. Valahol el is keserített.

Nem lehet, hogy csak azért foglalkozom ennyi minden mással, hogy eltereljem a figyelmet? Vagy azért, hogy ne kelljen szembesülni a fizikai valósággal? Ennyire nem tartom kézben az életemet? Nem tudom a választ ezekre a kérdésekre. Azt viszont tudom, hogy egy nagyon fontos lépés az, hogy nem fogadtam el kérdés nélkül a felmentést. Pedig könnyű lett volna és szerettem volna elhitetni magammal. De amikor láttam, hogy hosszútávon ez nem lesz jó, megpróbáltam más megoldást keresni. Visszaszerezni a felelősséget. Az irányítást a saját életem fölött. És ez a lényeg! Nem gondolom azt, hogy teljesen felvállaltam a már a fizikai állapotommal vagy az életemmel kapcsolatos felelősséget. Nem is lenne jó, ha most egyszerre szakadna rám minden. Azt viszont kifejezett előrelépésnek könyvelem el, hogy felismertem a saját helyzetemet és felmerültek bennem olyan kérdések, mint az alábbiak.

      - Mi a szereped abban, hogy ez a helyzet létrejött? 

      - Mit teszel azért, hogy ez a helyzet fennmaradjon?

      - Teszel azért bármit is, hogy megváltozzon a helyzet? Ha igen, mit? Ha nem, miért?

Ez a felelősségvállalás? Nem tudom. Mindenképpen egy lépés a felé. A következő lépésem az lesz, hogy a szám jártatása helyett cselekszem is.

Te miért és hogyan vállalsz felelősséget a mai napon?

Merre tovább?

Jövő héten egy nagyon izgalmas feladatot fogok gyakorolni. Megtanulom megkülönböztetni egymástól egy probléma vagy egy kellemetlen érzés valódi okát és a kiváltó élményt. Érdekes kihívás lesz, nagyon várom! Jövő héten hozom a részleteket.

Szép hetet kívánok nektek addig is!

 

 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Hogyan csináljam? - Traumafeldolgozás a gyakorlatban

4. Ismerd meg a félelmeidet!

 

Szerző: Temesvári Orsolya 

Sokan tudjuk, hogy a félelmeink mennyire ártalmasak. Ez számomra is világos volt, de sosem kötöttem össze a félelmeimet azokkal a helyzetekkel, amelyek számomra kellemetlenek voltak vagy amelyeknek megpróbáltam ellenállni. A héten ezzel a témával foglalkoztam. 

A feladat

A feladat az volt, minden egyes nap szánjak néhány percet arra, hogy megfigyelem, mik azok a dolgok, érzések vagy tapasztalások, amelyek ellenállást szülnek bennem. Ahogyan azt már a korábbi bejegyzésekben is hangsúlyoztam, ennél a gyakorlatnál is kifejezetten fontos, hogy a jövőben ezt ne csak kampányszerűen végezzem, hanem mindig, amikor szükségem van rá; akár mindennap.

orsi_blog_4.jpg

Mitől félek valójában?

Bevallom, egy kicsit szkeptikus voltam ezzel a gyakorlattal kapcsolatban, mert túl általánosnak találtam. Mi az, hogy minek állok ellen? Honnan tudjam? A helyzet hozza, nem? Nem igazán tetszett ez a gyakorlat, nem is értettem, mit kellene csinálnom. Dühösen hagytam abba, csalódott voltam. Egyik este elalvás előtt jöttem rá a lényegre: éppen azért nem tetszik ez a feladat, mert ellenállok neki. Félek. Félek attól, hogy amint megvizsgálom azokat a dolgokat, amelyeket el szeretnék odázni, kiderül, hogy mi van belül. És ezt nem akarom látni. Felmerült bennem a kérdés: mitől félek valójában? Vajon a félelemtől magától? Vagy attól, hogy amint beismerem magamnak, hogy félek, gyenge, sebezhető és gyáva leszek? Hiszen én magam jöttem arra rá, hogy a félelemmel önmagában nincs probléma, csak azzal van, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam és megbénítson. Ahogy egyre többet gondolkodom, olyan érzésem van, mintha több rétegben rakódott volna rám a félelem. Olyan ez, mintha túl hosszú ideig hagytam volna az arcomon a bőrfiatalító, revitalizáló, ránctalanító, és még ki tudja milyen csodálatos hatásokkal kecsegtető arcpakolást és most egy vastag, repedezett burkot kell leválasztanom magamról, hogy újra láthassam az arcomat. Megértettem egyrészről azt, hogy már önmagában attól is félek, hogy félek. Olyan, mintha nem engedhetném meg magamnak azt, hogy bármi félelmet keltsen bennem. Pedig ez teljesen természetes, mindannyian tartunk az új, ismeretlen dolgoktól. Ez az első réteg.

A következő rétegben vannak a konkrét félelmeim. A teljesség igénye nélkül: félek, hogy a jelenlegi vírushelyzet soha nem ér véget, félek, hogy eltávolodom emiatt a barátaimtól, félek, hogy nem tudok eleget foglalkozni a rehabilitációmmal, hogy nem dolgozom eleget, de félek attól is, hogy mi lesz, ha a szüleim nem lesznek mellettem. Tudnám még folytatni a sort, de akkor soha nem lenne vége ennek a bejegyzésnek…

Gondolkodom, hogy mi volt a nagy tanulság. Valószínűleg ennyire rövid idő után még nem vonhatok le semmit, azt viszont elmesélem, hogy hogyan érzem most magam. Egyrészt sikerült egy (sok) újabb félelmet begyűjteni: mennyire leszek sebezhető ezután a bejegyzés után? Ki fogja olvasni a gondolataimat ezek után? Komolyan fognak venni? A másik oldalon ugyanakkor megkönnyebbültem. Most már tudom, hogy mivel állok szemben. Bármennyire is nehéz ezt látni, van abban valami felszabadító érzés, ha szembenézel önmagaddal. Vagy legalábbis elindulsz.

Merre tovább?

A következő héten egy számomra nagyon kedves témával fogok foglalkozni; ez pedig a felelősségvállalás. Úgy alakult az életem, hogy nagyon sokszor került előtérbe ez a kérdéskör, nemcsak a traumák feldolgozásával kapcsolatban, hanem az élet minden területén. Nagyon sokszor gondolkoztam azon, hogy mit jelent számomra az, hogy felvállalom a felelősséget önmagam iránt vagy bármilyen más helyzetben. A következő heti bejegyzésben erre is választ adok. Szép hetet kívánok nektek addig is!

 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Rátaláltam a TraumaAmbulanciára

Kádas András bejegyzése

Eddig általában az volt jellemző, hogy támogatást kérve fordulnak hozzánk különböző fórumokon, de az utóbbi időben többen megkerestek bennünket a kérdéssel, hogyan segíthetnék munkánkat, lehet-e önkéntesként csatlakozni hozzánk. Nagy öröm és megtiszteltetés, ha valaki méltónak tart bennünket, a TraumaAmbulancia Egyesületet arra, hogy „nevét adja” munkánkhoz! András külföldről írt arról, hogyan talált ránk néhány hete és mi inspiálta, hogy önkéntesnek jelentkezzen. Szívből reméljük, példája ösztönző lehet mások számára is!

talalj_rank.png

Rátaláltam a TraumaAmbulanciára

Egy kora őszi napon az egyik nagynevű üzleti magazin lapjait olvasgattam a napsütötte kanapén. Kellemes nap volt, hétvége, olyan szép kellemes őszi idő. A gazdasági, üzleti hírek mellett ez a lap minden számában igyekszik a civil szféra egy-egy valamilyen szempontból említésre méltó szereplőjét is bemutatni. Be kell vallanom, hogy ezeket a cikkeket mindig szívesen olvasom, de általában nem érzek különösebb késztetést az ott leírt tevékenységek részletesebb megismerése iránt. Ezen a kora őszi napon azonban máshogy volt. Ebben az említett szeptemberi számban a TraumaAmbulancia alapítóival készített riportok alapján méltatta az újságíró a szervezet tevékenységének nemes misszióját.  Hihetetlen érzés volt. Az elmúlt éveim balesetei miatt többszörösen operált traumatológiai sérültként - a cikk olvasása közben éppen egy nyári reggeli biciklis baleset miatti könyöktörésemből lábadozva- arról olvastam, hogy olyan emberek, akik szintén iszonyatos kínokon, traumákon mentek át most mégis, felállva a padlóról azon fáradoznak, hogy más elesett, rászoruló, traumák miatt fizikálisan és gyakran mentálisan is erősen megviselt embereknek segítsenek. Aki átesett ilyen megpróbáltatásokon szerintem tudja, hogy még ha maradéktalan is a felépülése fizikálisan, a lelki megrázkódtatások nagyon komoly próbatételt jelentenek, amelyekből gyakran könnyebb úgy felépülni, ha tudunk róluk beszélni, olvasni, gondolkodni. Mert ugye, miért vannak vágásnyomok/sebek a testen, miért nem teljesen olyan a mozgásmechanika, az izom tapadása mint a baleset előtt volt…..Napestig lehetne hozni a példákat, amelyek nyomasztanak bennünket, de a baleseti utókezelőkben eltöltött időben gyakran éreztem úgy, hogy az embereknek jól esett, amikor sorstársként tudtak egymásba egy kis erőt önteni.. 

Éreztem, hogy nekem ez kell. Éreztem, hogy beszélnem kell Csilláékkal, hogy miként tudnék bekapcsolódni a TraumaAmbulancia munkájába önkéntesként. Korábban is kapcsolatba kerültem már olyan szervezetekkel, amelyek bizonyos szempontból akár hasonló profilúnak mondhatók, de láttam, hogy ilyen, mint a TraumaAmbulancia, amely ezt a kérdést ilyen komplexen közelíti meg és progresszíven próbál fejlődni, talán nincs más a kis magyar piacon. 

Szóval írtam egy e-mailt, amire végül kedves választ kaptam Alexandrától, aki Csillához irányított. Mivel ezt a beszélgetést munka miatt épp Brüsszelből kellett lebonyolítani, -és egyébként sem a legjobb a pandémiás helyzet- ezért telefonon keresztül volt alkalmunk az elsődleges benyomások kialakítására. Mármint elsősorban Csillának rólam, mert akkor én már tudtam, hogy amit csinálnak az nekem nagyon szimpatikus, inspiráló és szeretnék valamilyen módon segíteni nekik és valahogyan adni ennek a közösségnek. Így most itt vagyok és a kedves olvasó az én sztorimat olvasgatja. Remélem, alkalomadtán lesz lehetőségünk személyesen is beszélgetni saját utunkról és, hogy mi hozott minket ide. 

Addig is a legjobbakat kívánom. 

András

 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Hogyan csináljam? - Traumafeldolgozás a gyakorlatban

3. Fogadd el a jelent!

Szerző: Temesvári Orsolya

Eltelt az első hét, íme, a beszámoló arról, hogyan sikerült elfogadni mindazt, amivel a jelenben szembesülök. Azt vártam, hogy ez valamiféle bemelegítő feladat lesz, de hamar rájöttem, sokkal többről van szó. Lássuk, mi történt!

orsiblog3.jpg

A feladat

A belső szabadsághoz vezető utam első lépése az volt, hogy el kellett képzelnem, milyen lenne az, ha az aktuális élethelyzetemben ragadnék életem végéig, tehát semmi nem változna körülöttem. Ez már önmagában nehéznek bizonyult, hiszen teljesen biztos, hogy minden változni fog, ha nem is azonnal. A feladatban azonban volt még egy csavar. Miután elképzeltem, hogy milyen lenne, ha minden így maradna, ahogyan most van, fel kellett tennem magamnak azt a kérdést, el tudom-e ezt fogadni. Ha igen, remek, ha viszont nem, itt az ideje mélyebben magamba nézni!

A saját jelenem

Bevallom, először nem voltam biztos abban, hogy ennek a gyakorlatnak mi lehet a valódi célja és egyébként sem világos, mit jelent az elfogadás. Bíztam abban, hogy ez a feladat végére majd kiderül. Először tehát megnéztem, mi az aktuális jelen, amit - a gondolatkísérletem erejéig legalábbis - állandósítani próbálok.

    - Egy sérült gerinc, kerekesszék, bénultság. Legalábbis a trauma fizikai oldala szempontjából erről van szó.

    - Lelki oldalról pedig önsajnálat, értetlenkedés, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, néhány megtett lépés az                  önismeret felé és egy kis ébredező önmegvalósítás.

Tapasztalataim

Az első és legfontosabb tapasztalatom az, hogy rengeteget kellett gondolkodnom, tulajdonképpen milyen helyzetben is vagyok. Hogy lehet ez? Hiszen benne élek, hogy történhet meg, hogy nem veszem észre? Nagyon fáj leírni azt, ami következik, de muszáj. Ha egészen őszinte vagyok magammal, akkor rá kell jönnöm, hogy igazából nem vagyok benne egészen abban a helyzetben, amit a jelenemnek hívok. Tudatosan legalábbis semmiképpen, hiszen a mai napig nézegetem a képeket a baleset előtti önmagamról, illetve azon rágódom, mi lesz velem a jövőben, hogyan fogok élni, milyen terápiákat szeretnék elkezdeni. Folyamatosan azon tűnődöm, milyenné szeretnék válni, mit szeretnék megváltoztatni, közben pedig észre sem veszem, hogy az élet önmagában egy dinamikus, állandóan változó folyamat. Fel sem tűnik, hogy igazából minden pillanattal közelebb kerülök a célomhoz. Ez pedig azt eredményezi, hogy folyton csak elégedetlen vagyok a helyzetemmel.

Hogy fogadhatnám akkor ezt el? Csak úgy, most, nem is beszélve a gondolatkísérletről, miszerint életem végéig szól ez az aktuális állapot… Egyáltalán mit jelent az, hogy elfogadom a jelent? Sokáig úgy éreztem, az elfogadás azt jelenti, hogy feladom. Hogy nem akarok tovább küzdeni, nem akarok fejlődni. Egy interjúban egyszer el is meséltem, az elfogadás számomra akár azt is jelenthetné, hogy aláírom a halálos ítéletemet, hiszen nem akarok felépülni, jobb életet élni.

Tulajdonképpen ezen a héten, a gyakorlat elvégzése és a saját hangom hallgatása közben értettem meg, hogy az elfogadás nem ezt jelenti. Azt jelenti, hogy az aktuális helyzetünkre úgy tekintünk, mint kiindulópontra és a vágyott változást célként tűzzük ki önmagunk elé. Ezt akkor érhetjük el, ha az aktuális jelenből, mint ugródeszkáról elrugaszkodunk és lépésről lépésre haladunk előre. Mondanom sem kell, a hideg ráz attól a gondolattól, hogy az aktuális jelenben éljek életem végéig. Ez szerintem egyrészről jó, mert inspirál arra, hogy célokat tűzzek ki magam elé és merjek változtatni. Ugyanakkor be kellett vallanom magamnak, hogy bármennyire ellentmondásosnak is tűnik, a jelennel való megbékélés nélkül ez nem fog menni. Most, hogy ezt megértettem, ráléptem az elfogadás útjára és tudatosítottam magamban,  ahelyett, hogy aggodalmaskodom a múlt vagy a jövő miatt, inkább arra fókuszálok, mit alapozhatok meg a jelenben.

Mi lesz jövő héten?

A kihívás második hetében azokkal a félelmekkel foglalkozom, amik, legyenek bármilyen aprók, megnehezítik a mindennapjaimat. Reményeim szerint megtanulom, hogy hogyan tehetem a mindennapi rutinom részévé azt, hogy ezeket a félelmeket azonosítom, tudatosítom és elengedem.

Alig várom, hogy beszámolhassak Nektek a tapasztalataimról, tartsatok velem!

süti beállítások módosítása