Bősz Anett önkéntesünk írása

Minden negyedik terhesség vetéléssel végződik. A többsége úgy következik be, hogy a várandós nő nem is tudott a terhesség tényéről, olyan korai szakaszban elhal egy embrió. Ma sokaktól hallani: egy alkalommal megélt kémiai terhességet - ami azt jelenti, hogy mire ultrahangos vizsgálatra kerül a sor, az orvos csak egy üres petezsákot lát. Ez is fáj. Ez sem egyéni kudarc: a természet nem tud mindig tökéleteset alkotni, márpedig ahhoz, hogy egy megtermékenyült petesejtből kilenc hónap alatt egészséges kisbaba fejlődjön, ahhoz első pillanatban mindenképpen tökéleteset kell. Itt dől el, hogy a két szülő kromoszómái hogyan alkotják meg egy harmadik emberét. Ha sérülés következik be, a terhesség nagy valószínűleg vetéléssel végződik. 

Ez idáig úgy néz ki, mintha egy biológia könyvből másoltam volna. Jól körüljárja a témát, anélkül, hogy a lényegről beszélne: a perinatális gyászról. Arról, hogy egy vetélésen átesett édesanya már elképzelte a kisbabája arcát, a kibővült családot, a nagyobb testvéreket egy új jövevénnyel. Sokan előre éreztük már, milyen lesz először beleszagolni a kisbabánk pihe-puha hajába.  A társadalom ugyanígy működik. Nem beszél róla. Statisztikai adat: minden negyedik. Olyan láthatatlan seb, amit egy édesanya örökre hordoz magában. Ez is gyász, ráadásul olyan, amit a legtöbben észre sem vesznek. Hogyan is vehetnék, amikor a vetélések a terhesség azon szakaszában következnek be, amikor a külvilág még nem is tud arról: kezdődő életet hord a szíve alatt egy nő. 

Olyan láthatatlan seb, amely megannyi kérdőjelet, kételyt hagy maga után. Kételyt a reprodukciós önbizalomban, kételyt a saját testünkben, kételyt abban, hogy valaha még egyszer sikerülhet. Kételyt a sorsban, kételyt az addig biztosnak tűnő tudatban, hogy a sajátunkat magunk alakítjuk. Kételyt a hitben, kételyt a szeretetben, kételyt a jelenben és a jövőben. Kételyt abban, vajon jól ismertük-e a saját testünket. Kételyt abban, hogy a következő élet, amely bennünk fogan majd - ha egyáltalán - elég ép és erős lesz-e ahhoz, hogy egyszer a karunkban tarthassuk a kisbabánkat. Legnehezebb a tudat, hogy a sejtek jobban emlékeznek, mint mi. Mit mesélnek majd vajon az új kisbabának? Mit élnek majd át, amikor hasonló feladat elé állnak? Hogyan rezzennek majd össze, magukkal húzva bennünket , amikor újra ugyanazok közt az orvosi eszközök közt fekszünk majd? Nehéz a tudat, hogy a Hellinger-féle családállítás módszere szerint az is a családhoz tartozik, aki már nincs velünk lett és az is, aki meg sem született - akár beszélünk róla, akár nem. Ki volt ő, ki lehetett volna, és kikké váltunk volna általa? Mit hozott, mit üzent a rövid kis életével és milyen lenne az életünk, ha ez a terhesség még mindig tartana? 

„Negyedik lettem” - olvastam egy népszerű, fiatal újságírónő cikkében. Találó. Pont olyan, mint rengeteget dolgozni egy sportsikerért, és végül hajszállal lemaradni a dobogóról. Először legalábbis ilyen. Aztán megmutatja a mélységeit. A követelését az első időszakban, amíg orvosi értelemben is tart a gyógyulás, és nem csak a szívünk vérzik: ha nem viszünk valami mozgást, valami rendszerességet, valami többlet-tudatosságot az első hetekbe, akkor elnyel a mélység, és ki tudja, mikor lesz belőle kiút. A gyász tankönyvi fázisai, amelyek elnyúlhatnak, lerövidülhetnek, elementáris erővel érkezhetnek meg az életünkbe, lelkünkbe, boríthatják lángba az érzelmeinket, vagy mondathatják velünk némán azt, hogy szeretnénk mi magunk is eltűnni a világból, ha lehet, akkor egy pillanat alatt. Vigyáztak már Önök, kedves Olvasók, jóbarátot, amikor az gyászolt? Telefonáltak rá egy barátjukra többször, mert tudták, hogy közeleg a temetés, és most neki nagy szüksége van többleterőre? Telefonáltak már rá gyakrabban olyanra, akit összetörve láttak, amikor egy rokonukat kísérték az utolsó útjára? Ez pont ilyen, csak éppen lezárás nélkül. Egy szó szerint értendő befejezetlen történet. Egy el sem kezdett földi lét, amely mégis véget ért. Egy élet, amely itt, a Földön sosem vett levegőt. De szíve volt. Szervei. Végtagjai. Ami ennél is fontosabb: hozzátartozói, akik várták őt, és akik közé ő sosem érkezett meg. Az édesanyja számára azonban igen. Együtt éltek. Érte élt. Csakúgy, ahogy egyszer érte élt az édesanyja, és ahogyan azt nők milliárdjai teszik így magzataikért, amióta világ a világ. Érzelmekkel, puhulásnak induló izomzattal, áthuzalozódó hormonháztartással, változásnak induló testtel, feldúsuló vérkeringéssel. 

Az űr nagyobb annál, mint amit le lehet írni. Nagyobb és megfoghatatlanabb. A hitetlenkedés is nagyobb, hiszen hogyan lehet azt elhinni, hogy a testünk, amelyben élet fogant, most a halálnak adott otthont. 

Vigyázni kell azokra a nőkre, akik átéltek perinatális veszteséget. Ez a gyász úgy kíséri őket, hogy a világ közben nem kíséri őket az útjukon. Magukra maradnak, talán jobban, mint amikor megszületik egy kisbaba, és felnéznek egy éjszakai szoptatásból, hogy vajon tölti-e még valaki ilyen álmatlanul az éjszakát, mint ők. Az éjszaka álmatlanabb, amikor valaki, akit nagyon vártunk, nincs ott, hogy megszoptathassuk. Mert sosem született meg. És ismét a kérdések. Hogy hogyan lehet emlékezni rá méltóképp? Hogy hogyan lehet elképzelni, milyen lett volna? Hogy hogyan lehet megosztani bárkivel, hogy mi lett volna, ha… talán jobb nem elképzelni? Talán jobb nem megosztani? Minden kérdés helyes. Minden kérdésnek helye van. De! 

Kedves Olvasók, ez a kérdéssor, ez a temetetlen gyász több nőben motoszkál, mint amit el tudnak képzelni. A „minden negyedik terhesség” nem csak egy statisztikai adat. Arca van. Talán testvére van. (Lett volna.) Szíve van, lelke van, amely törve megy tovább. Ne adjanak neki tanácsot. Ne kérdezzék, lesz-e még. Ne kérdezzék, nem jött-e túl későn. Ne jegyezzék meg, hogy „senki sem lesz fiatalabb”. Ne kérdezzenek. Jószándékból sem. Akkor sem, ha van egy „jó” ötletük, miért történt. Ne mondják, hogy „jó, hogy már van gyereked”. Ne fejtegessék, hogy „biztos jobb így neki, ennek mindig oka van”.

Legyenek jelen. A perinatális veszteséget megélt nőknek, családoknak van épp elég gondolatuk. Saját. Némelyikkel többet kell küzdeniük, mint hinnék. Ne akarjanak valamifajta szerzett vagy veleszületett bölcsességből előhúzni egy vigasztaló szót. Elég annyi, hogy ott vannak. Jelen vannak. Figyelnek. Tartanak. Biztonságos teret húznak a volt kismama köré, aki talán csak azt szeretné, ha szó nélkül megölelnék. Mert higgyék el, sokféle láthatatlan seb van, melyek közt sorrendet felállítani nem lehet aszerint, vajon melyik fájhat jobban. De hogy mind közül talán ez a legláthatatlanabb, amely mélyen legbelül, oda van elrejtve, ahol - Márai Sándor szép szavaival - az élet elevent is tud elleni, de ezegyszer nem jött össze. 

Legyenek jelen. Hagyják, hogy jelen legyen az, aki nem szülhette meg a gyermekét. Ezt most nem. Legyenek jelen. Így lesznek gyógyír a láthatatlan sebre.  

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát.

A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Amikor egy kislány megszületik, mindenki a szemét figyeli. „Tiszta anyja.” vagy „A mosolya az apjáé.” Látjuk a külsőségeket. A vonásokat. De van egy örökség, amit kívülről nem látunk. Nem mutatja meg a családi fotóalbum sem. És mégis ott van benne az első lélegzetvételtől kezdve, mert nem csak a szemszínt és a testalkatot örököljük. Örököljük a feldolgozatlan fájdalmakat, a kimondatlan félelmeket, a családi mintákat is. És a testünk emlékszik mindenre. 

A láthatatlan csomag 

A kislány felnő egy adott érzelmi klímában. Látja, hogyan veszekszenek a szülei. Vagy épp azt látja, hogy soha nincs veszekedés, csak csend. Érzi, hogy anya feszült, apa távolságtartó, és hogy bizonyos dolgokról nem szabad beszélni. A gyerek nem érti a helyzeteket fejben, de elraktározza őket testben, mert az idegi pályák mindent rögzítenek. Ez lesz számára a „normális”. A komfortos. Az ismerős. A teste és az idegrendszere ehhez hangolódik. 

Amikor a kislányból nő lesz 

Évek telnek el. A kislány felnő. Tanul, dolgozik, fejlődik, tervezi az életét. Tudatos nővé válik. Aztán párt választ. És észrevétlenül olyasvalakit keres, aki ismerős érzéseket kelt benne. Nem feltétlenül külsőleg, hanem működésben. Mert nemcsak arra vannak elvárásaink, hogyan nézzen ki a társunk, hanem arra is, hogyan gondolkodjon, hogyan szeressen, hogyan reagáljon érzelmileg. Ha az apa csendes volt, a túl érzelmes férfi idegen lehet. Ha otthon az anya mindent egyedül vitt, a gondoskodó férfi akár zavaró is lehet. Ha a konfliktus kiabálással járt, a higgadt megbeszélés furcsán „üresnek” tűnhet. A nő ilyenkor nem érti: „Miért zavar ez engem ennyire? Hiszen ő jó ember…” Azért, mert a lelke mást tanult meg biztonságosnak. És ahol a nő társa eltér az otthon látott szerepmintától, ott feszültség keletkezik. A komfortzóna nem mindig egészséges. Csak ismerős. 

A test és lélek hasonlósága 

Ha valaki évekig nem sportolt, az edzés eleinte kényelmetlen lesz. Az izmok tiltakoznak. A légzés kapkodó. A mozdulatok idegenek. A test a megszokott állapothoz ragaszkodik.  A lélek ugyanígy működik. A régi érzelmi minták is „bejáratott útvonalak”. Ha változtatni akarunk rajtuk, az eleinte természetellenes és fárasztó. De ahogy az izmok, úgy az idegpályák is képesek fejlődni, alakulni. 

Amikor a lányból anya lesz 

Aztán születik egy kisgyermek a családba. És a nő életében itt nyílik meg igazán a múlt, mert többé már nem csak önmagáért felel. Hanem egy új idegrendszerért is. Ha őt gyerekként nem ölelték sokat, megfogadja: „Én más anya leszek. Én kimutatom a szeretetem.” Felveszi a síró babát. Ringatja. Simogatja. De belül feszül. Mert számára ez idegen. Nem ebben nőtt fel. A teste nem ehhez szokott. És egy idő után kimerül. Túlterhelődik. A baba pedig megérzi a feszültséget. Nyugtalan lesz. Sírni kezd. Az anya kétségbeesik: 

„Miért nem megy? Rossz anya vagyok.” 

Pedig mindent megpróbált. És ebben a fájdalmas pillanatban történik meg az, amiről senki sem beszél: a feldolgozatlan múlt átadódik. Nem tudatosan, nem rossz szándékból, hanem idegrendszeri mintázatokon keresztül. Az anya nemcsak érzelmileg örökít, hanem testileg is. A stresszreakciói, a feszültsége, az érintés bizonytalansága mind üzenetet hordoznak a gyermek idegrendszere számára: 

„A világ nem teljesen biztonságos.” És a körforgás folytatódik. 

Ez nem egyéni hiba 

Az, hogy egy anya mennyire tud nyugodtan kötődni a gyermekéhez, nem pusztán személyiség kérdése. Ez generációs örökség. Hogy őt hogyan tartották meg, hogy az ő sírására hogyan reagáltak, hogy az ő édesanyja mennyire volt egyedül.  

Minden nép története a gyerekszobában kezdődik. 

Egy személyes gondolat 

Nőként sokáig azt hittem, a múlt csak emlék, de ma már tudom, hogy sokkal inkább mintázat. Mozdulat. Reakció. Feszültség a vállban. Elcsukló hang egy vitában. De azt is megtanultam, hogy amit átalakítok magamban, azt nem csak magamért teszem.  Mert amit ma feldolgozol, az holnap már nem öröklődik tovább. 

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát.

A gyászfeldolgozás folyamata nemcsak halálesetkor, hanem válás, költözés vagy egy el nem ért álom elvesztése után is elindulhat benned. Nagy Zsolt viselkedéselemző, Haladó Gyászfeldolgozás Módszer® Specialista, relaxációs gyakorlatvezető és közgazdász írása rávilágít, hogy a tabuként kezelt veszteségek elfojtása súlyos testi és lelki tünetekhez vezethet, ezért elengedhetetlen a fájdalom őszinte megélése. A cikkből megtudhatod, mi az a láthatatlan gyász, hogyan segít a szakértői támogatás a veszteségek feldolgozásában, és miként válhat egy nehéz krízis a személyes fejlődésed és a belső békéd forrásává.

A halálról, a veszteségről és a gyászról való nyílt, őszinte kommunikáció ma is sokszor még mindig tabunak számít. Nehéz közel engedni magunkhoz ezt a témát, mert valahogyan mindig szembesít a saját halandóságunkkal is. Olyan kérdéseket és érzéseket hoz felszínre, amelyekkel nem biztos, hogy szívesen találkozunk. A veszteség az élet része, amely előbb vagy utóbb minden embert érint. Ahogyan Irvin D. Yalom és Marilyn Yalom is írják Halálról és életről című könyvükben, a gyász annak az ára, amit azért kell fizetnünk, mert szerettünk. 

Amikor a gyászról gondolkodunk, legtöbbször a haláleseti veszteség jut eszünkbe és arra gondolunk, amikor valakit elveszítünk, és megpróbáljuk elfogadni a hiányt, amely utána marad. A veszteségek köre azonban ennél jóval tágabb. Egy válás vagy szakítás, egy meg nem született gyermek elvesztése, egy házi kedvenc halála, egy megszokott rítus eltűnése, költözés vagy bármilyen munkahelyi veszteség is ugyanúgy elindíthat bennünk gyászfolyamatot, mint egy haláleseti veszteség, de ugyanez történhet akkor is, amikor az egészségi állapotunk változik meg. Minden olyan helyzet ide tartozik, amely érzelmileg fontos volt számunkra, majd valamilyen módon megszűnt, átalakult.  

Amikor veszteség ér bennünket, gyakran ösztönösen próbáljuk elhallgattatni a fájdalmunkat. Abban reménykedünk, hogy ha nem foglalkozunk vele, akkor könnyebb lesz tovább lépni és majd az idő mindent megold. A lélek sebei azonban attól még jelen vannak, hogy nem beszélünk róluk. Sokszor hasonlítom ezt ahhoz, hogy ez kicsit olyan, mintha lenne egy seb a karunkon, amelyet mi magunk is eltakarunk az ingujjal a külvilágtól és magunk elől is, de attól, hogy nem látjuk azt, a seb még ott van, és csak mi érezzük, hogy fáj. Gyógyulni pedig csak akkor kezd el ez a seb, amikor megtisztítjuk, ami sokszor fájdalmas folyamat. Azért is fontos a veszteségeink feldolgozásával foglalkozni, mert egy feldolgozatlan veszteség hatással lehet a testi állapotunkra, a lelki egyensúlyunkra, a teljesítőképességünkre és a kapcsolatainkra is. Sokszor csak később válik láthatóvá, mennyire mélyen érintett minket egy korábbi veszteség. Éppen ezért különösen fontos, hogy a gyászolóknak legyen olyan megértő és megtartó tér az életükben, ahol őszintén és másoknak való megfelelés nélkül beszélhetnek a veszteség okozta érzéseikről és gondolataikról. Ez a megértő, megtartó tér lehet a családban, a barátok között, egy támogató sorstárs közösségben egy gyászkísérő folyamatban.  

A veszteségek gyakran tanítani is próbálnak bennünket és idővel segíthetnek tisztábban látni, mi az, ami igazán fontos számunkra az életben. Egy veszteség mindig olyan tisztázó kérdéseket is magunk elé hoz, hogy ki vagyok én most nélküle ebben az új helyzetben? Merre tart az életem? Hogyan teremthetem meg a saját biztonságomat a veszteségemet követően? Ezek a kérdések fájdalmasak lehetnek, mégis lehetőséget adnak arra, hogy mélyebben megértsük önmagunkat és változtassunk azokon a dolgokon, amik új megvilágításban kerülnek egy-egy nehezebb krízishelyzetünk során. Yalom szerint azért is fontos foglalkoznunk a halállal, mert az képes megváltoztatni az élethez való viszonyulásunkat. Úgy fogalmaz, hogy míg a halál fizikailag elpusztít, a halál tudata megment és segíthet felismerni saját létezésünk értelmét és felelősségét, és ezen keresztül személyes növekedést indíthat el bennünk. 

Amikor nincs rítus, de mégis gyászolunk 

Sok veszteség úgy jelenik meg az életünkben, hogy nincs temetés, nincsenek rituálék, és senki sem mond részvétet, mégis valami fontosat veszítünk el az életünkből. Ezeket a veszteségek a láthatatlan veszteségek és láthatatlan gyásszal járnak. Ide tartozhat például egy kapcsolat vége, egy barátság lassú eltávolodása, egy meg nem valósult életút vagy az elveszített bizalom is. Gyászolhatjuk azt is, aki még jelen van az életünkben, csak már másképp, mint korábban és ugyanígy fájdalmat okozhat egy el nem ért álom vagy egy élethelyzet lezárulása is. Sok ember mondja egy beszélgetés során, hogy senkit sem veszített el, mégis üresnek és céltalannak érzi magát. Ahogy a történetek lassan kibontakoznak, gyakran láthatóvá válik, hogy a háttérben egy korábban átélt, fel nem dolgozott veszteség áll. 

Ha a környezetünk nem érti a veszteségünket, könnyen elbizonytalanodhatunk a saját érzéseinkben is, hogy vajon van-e azoknak létjogosultsága, tényleg érezhetem-e magam úgy. Ilyenkor megjelenhetnek olyan gondolatok, hogy talán túlreagáljuk a helyzetet, vagy másoknak biztosan sokkal nehezebb és bagatellizáljuk az átélt érzéseinket és veszteségünket. A kimondatlan és feldolgozatlan veszteség azonban nem tűnik el, gyakran más formában jelenik meg. Lehet testi feszültség, álmatlanság vagy állandó levertség, de megjelenhet abban az érzésben is, hogy valahogy elveszítettük a kapcsolatot önmagunkkal. 

Mi segíthet a feldolgozásban? 

A veszteség feldolgozása leginkább azon múlik, hogy képesek vagyunk-e teret adni annak, ami bennünk történik. Gyakran mondom az egyéni vagy csoportos gyászkísérések során, hogy engedjük meg magunknak a saját gyászunkat és hogy úgy gyászoljunk, ahogyan arra legbelül vágyunk, másoknak való megfelelés nélkül, mert minden gyász egyedi és nincs olyan, hogy valaki rosszul gyászol, csak máshogy. Amikor valaki elkezdi szavakba önteni a veszteségét, az már egy fontos lépés, a kimondás az első valódi kapcsolódás a fájdalommal. Az érzések megengedése szintén része a feldolgozás útjának. Viszont az is nagyon fontos, hogy a gyászt nem lehet siettetni. Sokszor mondom azt is egy-egy folyamatban, hogy “izomból” nem lehet gyászolni, mert már többször is azt tapasztaltam egy-egy gyászcsoporton, hogy a résztvevők szeretnének minél hamarabb túllenni és „letudni” a gyászt és azt szeretnék, hogy minden álljon vissza a „normális” kerékvágásba. De a veszteségek feldolgozása nem egy olyan folyamat, amit bármilyen oldalról siettetni lehetne.  Az érzések megélése annak a jele, hogy képesek vagyunk kapcsolódni ahhoz, amit, vagy akit elveszítettünk. Amikor a fájdalom kimondható és meghallgatásra és megértésre talál, sokszor könnyebben hordozhatóvá is válik.  

Sokszor teszik fel nekem akár az egyéni vagy a csoportos gyászfolyamatokban is azt a kérdést, hogy mikortól számít feldolgozottnak a gyász. Általában akkor, amikor az ember képes lesz elfogadni az új élethelyzetét és megtanul együttélni a veszteség okozta hiánnyal és új módon meghatározni önmagát benne, és amikor már a mindennapokat nem kizárólag a hiány határozza meg, hanem megjelenik a jövő felé fordulás képessége is, és újra helyet kap az életben a tervezés és az előretekintés lelkiismeret-furdalás nélkül. De ehhez mi is kellünk, hogy a Nap újra besüssön életünk egén, ehhez a mi akaratunk és döntésünk is kell, hogy beengedjük újra a fényt az életünkbe egy veszteség után. 

A sport szerepe a gyászfeldolgozásban 

A sport és a mozgás gyász idején is kapaszkodót jelenthet. Amikor elkezdünk mozogni,  sportolni, azzal nemcsak a fizikai állapotunkra hatunk pozitívan, hanem segítünk levezetni a bennünk felgyülemlett feszültséget, és támogatjuk az érzelmeink kifejezését és megélését is.  Egy séta, futás vagy bármilyen ismétlődő mozgás lehetőséget adhat arra, hogy a bennünk lévő  feszültség fokozatosan csökkenni tudjon. A sport során lezajló biokémiai folyamatok, mint  például az endorfinok termelődése, hozzájárulhatnak a hangulatunk stabilizálásához, és  enyhíthetik a gyászhoz gyakran társuló szorongásunkat vagy levertség érzetünket is. 

Mindemellett a rendszeresen végzett testmozgás egyfajta keretet és rendszert is adhat a  gyászoló hétköznapjainak, ami biztonságot nyújthat számára a kiszámíthatóságon keresztül.  Ennek mentén egy-egy rendszeresen beiktatott edzés vagy séta stabil ponttá válhat a  hétköznapokban, és egyfajta  kapaszkodó lehet a gyászmunka során.  A sport továbbá az érzelemszabályozás szempontjából is különösen fontos szerepet tölthet be gyász során, hiszen a fizikai aktivitás lehetőséget ad a nehezebb érzések, mint például düh, harag, szorongás levezetésére és kicsatornázására. A sport emellett visszaadhat egyfajta kontrollélményt és valamilyen sikerélményt is, hogy egy elvtervezett cél érdekében képes vagyok valamit megtenni. Ez azért is nagyon fontos, mert egy veszteségfolyamat gyakran jár együtt azzal az érzéssel és megéléssel, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás, céltalanná váltunk, amikor azonban mozgunk, észlelhetjük, hogy mégis képesek vagyunk hatni a saját állapotunkra, még ha csak apró lépésekben is, mert egyrészt képesek vagyunk tenni valami  magunkért, másrészt meg egy kitűzött cél érdekében. 

Ugyanakkor azt is fontos kihangsúlyozni, hogy a sport önmagában nem tudja helyettesíteni az egyén gyászmunkáját és nem tudja kiváltani az ilyenkor szükséges érzelmi munkát. A sport  akkor tud igazán segíteni, ha nem menekülésként és nem átmeneti energia felszabadítóként  használjuk, hanem kapcsolódási lehetőségként önmagunk felé és valami keretet adó biztos  pont felé a nehézségekben. 

Amikor egy kisbaba megszületik, mindenki az anyát ünnepli. A kismamát. Az új édesanyát. De közben csendben történik valami más is. Egy nő teste és lelke alapjaiban változik meg és erről már jóval kevesebbet beszélünk. A várandósság kilenc hónapja alatt a test folyamatos átalakulásban van. A súly gyarapszik, a bőr megfeszül, a mozgás nehezebbé válik. Sok nő eleve bizonytalan a testével kapcsolatban, és ez az időszak még inkább felerősítheti ezt az érzést. Vannak, akik megélik a kerekedő pocak szépségét, mások viszont úgy érzik, elveszítik korábbi nőiességüket, könnyedségüket, kontrollérzésüket.

A szülés után pedig nem „áll vissza” minden egyik napról a másikra. A plusz kilók gyakran megmaradnak, a hasfal megnyúlik, a bőr veszít rugalmasságából, a testtartás is megváltozhat. Ehhez társulhat hajhullás, bőrszárazság, pattanások megjelenése. A mellek megduzzadnak, érzékennyé válnak, hiszen a tejtermelés beindul. Ezek mind hormonális-biológiai folyamatok következményei, mert a terhesség alatt a magas ösztrogén- és progeszteronszint a szülés után hirtelen lezuhan, miközben a prolaktin és az oxitocin veszi át a szerepet. A test szó szerint új működésre áll át.

És a test változásai nem maradnak a testen belül.

Az újdonsült édesanyák 50-85%-a tapasztal szülés utáni hangulatingadozást az első hetekben. Ez nem csupán meghatottságot jelent, hanem sírósságot, bizonytalanságot, szorongást, olykor megmagyarázhatatlan ürességet is. Körülbelül minden tizedik nőt érint a szülés utáni depresszió, amely már tartósabb, mélyebb lelkiállapot. A szülés maga is lehet traumatikus élmény, mert az esetek 3-4%-ában poszttraumás stressz zavar alakul ki, amikor az anya újra és újra átéli a szüléssel kapcsolatos félelmet vagy kiszolgáltatottságot.

Mindez nem gyengeség. Nem „rossz anyaság”.

Ez a test és a lélek intenzív, párhuzamos átalakulása.

A szoptatás - amely kívülről természetesnek és magától értetődőnek tűnik - sokszor komoly kihívás. Ha nem indul be azonnal a tejtermelés, ha fájdalmas, ha a baba nem tud megfelelően ráhangolódni, az könnyen kudarcélményt hozhat. Egy újabb belső kérdés: „Elég jó anya vagyok?” És ez a kérdés mélyen érinti az önértékelést is. Közben a külvilág mosolygó, kipihent, ragyogó anyákat mutat. A közösségi média tökéletesen beállított pillanatokat, békés szoptatást, gyors regenerálódást sugall. A valóság viszont gyakran teljesen más. Fáradt, sebezhető és csendesen küzdő édesanyák világa. Fontos kimondani, hogy a szülés utáni időszakban megélt veszteségérzés valós. Veszteség lehet a régi test, a régi életritmus, a korábbi identitás elveszítése is. Egy nő nemcsak anyává válik, hanem közben búcsút is vesz valamitől, aki addig volt.

Ennek ellenére háromgyerekes édesanyaként saját tapasztalatból tudom, milyen az, amikor az ember a szíve alatt hord egy másik életet. A természet kilenc hónap alatt nemcsak testet formál, hanem kötődést is. És ez az anyai szeretet segít át minden nehézségen. A szülés számomra nemcsak egy új élet kezdete volt, hanem egy belső átrendeződés is. Meg kellett tanulnom elfogadni a változásokat, a fáradtságot, a bizonytalanságot. Meg kellett engednem magamnak, hogy ne legyek mindig erős. Hogy néha csak ember legyek. És valahol ebben a sebezhetőségben értettem meg igazán, mennyire összetartozik bennünk a test és a lélek. Amikor kimerült voltam és a testem már feladta, akkor a lelkem adott neki erőt a további küzdéshez. Amikor pedig lelkileg vált nehézzé, akkor a testem magától tette a dolgát és nem hagyta, hogy feladjam. Egyik sem gyógyult a másik nélkül.

Ma már másképp nézek a testemre és a lelkemre, mert tudom, min mentek keresztül. Tudom mire képesek így együtt szinkronban. Egy gyermek születése valóban csoda. De a csoda nem mindig zajtalan és könnyű. És attól, hogy beszélünk a nehézségekről, az öröm nem lesz kisebb, csak emberibb.

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát.

Sárközi Alexandra önkéntes, a TraumaAmbulancai egyesület kommunikációs vezetője, coach, mentor és tanácsadó írása

Ha valaki azt mondja: edzés, legtöbbünknek rögtön a mozgás jut eszébe. Futás, jóga, konditerem, izomláz, kitartás. Pontosan értjük, hogy a testünket erősíteni kell, és hogy ehhez rendszeresség, gyakorlás és tudatosság szükséges. A lelkünkkel valahogy mégis másként bánunk. Sokszor csak akkor kezdünk el foglalkozni vele, amikor már túl nagy a feszültség, amikor elfáradunk, amikor úgy érezzük, hogy valami kibillent bennünket az egyensúlyból. Pedig mentális edzés is létezik. Csak nem súlyzóval. 

A TraumaAmbulancia Egyesületnél évek óta foglalkozunk azzal, hogyan lehet a lelki egyensúlyt tudatosabban védeni és erősíteni. Tapasztalatunk az, hogy a mentális állóképesség nem valami velünk született adottság, hanem olyan készség, amely apró, hétköznapi gyakorlatokkal is fejleszthető. Nem az a kérdés tehát, hogy „erősek vagyunk-e”, hanem inkább az, hogy vannak-e eszközeink. Apró kapaszkodók, amelyek segítenek, amikor túl sok minden történik egyszerre. Amikor tele van a fejünk, amikor nehéz leállni, amikor valami belül nyugtalanít. Sokszor egészen egyszerű dolgokról van szó. Nem kell hozzájuk különleges helyzet. Nem kell hozzájuk sok idő. Csak egy kis figyelem önmagunkra.

Az évek során sok ilyen mentális eszközt ismertünk meg: olyan egyszerű gyakorlatokat, amelyeket magunk is használunk, és amelyeket a TraumaAmbulancia Egyesület munkájában igyekszünk másoknak is továbbadni. Ezek segíthetnek rendezni a gondolatokat, visszatalálni egy nyugodtabb állapothoz, vagy egyszerűen csak megállni egy pillanatra a nap közepén. Most ezek közül szeretnék megmutatni hármat: olyan gyakorlatokat, amelyek a saját hétköznapjaimban is újra és újra előkerülnek.

1. Mikropihenések – amikor visszaadjuk a nap ritmusát

Sokszor úgy gondolunk a pihenésre, mint valami nagy dologra: egy szabadnapra, egy hétvégére, egy nyaralásra. Pedig a mentális egyensúlyt gyakran egészen apró megállások tartják fenn. Amikor órákon át megszakítás nélkül működünk, az idegrendszerünk folyamatos készenléti állapotban marad. Ilyenkor egyre nehezebb koncentrálni, türelmesnek maradni vagy tisztán gondolkodni. Ilyenkor sokszor elég egy pár perces mikropihenés: egy rövid séta, egy pohár víz, egy mély levegő az ablaknál, vagy egyszerűen csak egy perc, amikor nem nézünk képernyőt. Nem látványos eszközök, de meglepően sokat számítanak.

2. Írás – amikor a gondolatok kikerülnek a fejünkből Az írás az egyik legegyszerűbb mentális eszköz.Amíg a gondolataink csak a fejünkben keringenek, hajlamosak vagyunk ugyanazokat a kérdéseket újra és újra végiggondolni. Amikor viszont leírjuk őket, gyakran máris rendezettebbé válnak.

Nem kell naplót vezetni vagy szépen fogalmazni. Elég leírni, mi jár a fejünkben.

Ez különösen akkor segíthet, amikor éjszaka nem tudunk aludni. Ha csak forgolódunk, érdemes felkelni egy pillanatra, és leírni, mi foglalkoztat. Sokszor már az is elég, hogy a gondolatok kikerülnek a papírra.

3. Egy egyszerű kérdés: „Mi van rendben most?”

Amikor stresszben vagyunk, az agyunk hajlamos kizárólag a problémákra figyelni. Ilyenkor segíthet egy rövid megállás és egy egyszerű kérdés: Mi van rendben most?

Próbáljunk meg három dolgot találni, ami az adott pillanatban stabil az életünkben! Nem kell nagy dolgokra gondolni! Lehet egy beszélgetés, egy ember, akire számíthatunk, vagy akár egy csendes pillanat a nap közepén.

Ez a kérdés segít visszahozni a figyelmet arra, ami még mindig működik körülöttünk.

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát.

Felkelsz egy hétfő reggel, gondolsz egyet, és attól a pillanattól kezdve egészséges leszel. Kidobod a cukrot, a feldolgozott ételeket, nem nassolsz, nem eszel péksüteményt és mégtöbbet is fogsz mozogni. Több energiád lesz, jobban érzed magad a bőrödben, szebbnek látod a világot és még zsírt is veszítesz, miközben erősebb leszel.  

Nagyon jól hangzik, ugye? Milyen egyszerű. Aztán mégsem sikerül.  

Felkelek azzal a gondolattal, hogy akkor ma lesz a nagy nap, és ma mindent jól csinálok. De a gyermek pont nem akar felöltözni, ezért nincs időm reggelizni, bedobok egy kávét üresgyomorra és rohanok az oviba, majd dolgozni. Útközben veszek egy péksüteményt, szendvicset, vagy csak egy csokit? És már borul is a tökéletes elképzelés a tökéletes reggeliről. Csalódott leszek, hogy ez már megint nem sikerült, bűntudatom van, és egész nap ostorozom magamat, hogy ez sem ment.  Néhány ilyen nap után könnyű feladni. A sírógörcs kerülget, mialatt a kanapén ülve vígasztalom magam egy kis édességgel.  

Ismerős?  

A legtöbben tudjuk, hogy változtatni nem egyszerű, és nem csak akaraterő kérdése. Az idegrendszerünk szereti a megszokott rutinokat. A változás számára bizonytalanságot és extra energiaráfordítást jelent, ezért természetes, hogy ellenáll. Ráadásul étkezési szokásaink és ízpreferenciáink gyermekkorunkig nyúlnak vissza. Akaratlanul is, de az édességet jutalmazásra használó társadalmunk huzalozza be az elménkbe, hogybizony egy szakítás után kell az a vödör fagyi, vagy valamilyen gyors vigasz. De akár minden este, egy fárasztó nap után igenis megérdemeljük azt az édességet. Ezek a minták mélyenbeépültek.  A fárasztó napok sokszor rövid éjszakákkal társulnak. A nem megfelelő mennyiségű és minőségű alvás pedig bizonyítottan növeli az energiadús, magas szénhidrát- és zsírtartalmú ételekiránti vágyat. Számomra ez a felismerés akkor vált igazán érthetővé, amikor a kisfiam születése után hónapokig alváshiánnyal küzdöttem. Nem gyengeség volt, hanem biológia.Rájöttem, hogy az éjszakánként minimum hatszori ébredés mellett ez egy elég valós probléma. 

Ehhez társul a mindennapi mentális és fizikai terhelés. Stresszhelyzetben automatikusan a tanult megküzdési minták aktiválódnak. És legtöbbször hamarabb nyúlunk egy csokihoz, mint egy légzőgyakorlathoz. Nem azért, mert „rosszak” vagyunk, hanem mert ezt a mintát gyakoroltuk évekig. Te emlékszel mit tanítottak neked, mit csinálj, amikor stressz ér? Mert én nem. Nem tanított nekem ilyet soha senki, sem az iskolában, sem otthon. Szerencsés esetben a mozgáseszünkbe jut, viszonylag sokszor halljuk, hogy az jó stresszlevezető. De az a helyzet, hogy sokszor nem is tudunk más eszközhöz nyúlni. Nem tanultunk valódi stresszkezelési mintákat. Így marad az, ami gyors megkönnyebbülést ad. Ez vált a „megoldássá”, a jó érzéssé, a jutalommá. Ha egy pillanatra megállunk, és figyelembe vesszük a környezetünket, a szokásainkat, a társadalmi mintákat, érthetőbbé válik, miért nehéz a változás. Ez nem egyetlen döntés kérdése. A jó hír viszont az, ha felismerjük, hol csúszhatunk el, fel is tudunk rá készülni. Nem gyengék vagyunk, hanem egy összetett rendszer részei, ahol az alvás, a stressz, az érzelmi állapot és a környezet mind hatással van az étkezési döntéseinkre. 

Mit jelenthet ez a gyakorlatban?  

Lehet, hogy amíg nem alszom eleget, nehezebb lesz úrrá lennem az édesség utáni sóvárgáson. 

Lehet, hogy amíg nem bővítem a stresszkezelési eszköztáramat, az evés, a falás marad az első reakció. 

Lehet, hogy támogatásra van szükségem a családomtól, a barátaimtól, vagy akár szakembertől.  

És lehet, hogy nem várhatom el magamtól, hogy egyszerre 300 százalékon teljesítsek minden életterületen, miközben az egészséges életmódot is tökéletesen megvalósítom. Az egészséges étkezéshez megértés, rendszer, terv és türelem kell. Szeretet a testünk felé. Annak felismerése, mikor kell pihenni, mikor kell határt húzni, és mikor érdemes segítségetkérni. 

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát.

A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Sárközi Alexandra önkéntes, a TraumaAmbulancai egyesület kommunikációs vezetője, coach, mentor és tanácsadó írása

A túlterheltség, a megfelelési kényszer és a csendben hordozott feszültség mögött gyakran ugyanaz áll: nem tanultuk meg, hogyan mondjunk nemet. 

Segítő szakemberként, és a saját környezetemben is újra és újra ugyanabba a témába ütközöm. A nemet mondás elsajátítása meglepően sok embernél jelenik meg feladatként. Többnyire az időmenedzsment kapcsán kerül elő: túlterheltség, folyamatos rohanás, „nem fér bele minden”. Aztán amikor mélyebbre megyünk, gyakran kiderül, hogy nem az idő kevés, hanem a határ nem elég stabil. Végül megfogalmazódik: „nehéz nemet mondani”.  
Az évek során többször rákerestem a témára az interneten, vagy olykor keresnem sem kellett. Számtalan szakember és online cikk kínál módszereket a nemet mondás elsajátítására: tanulj meg asszertíven kommunikálni, használj kész mondatmintákat, gyakorold a testbeszédet, tarts határokat három lépésben. 

És ha őszinte vagyok, én magam is gyakran ezekkel az eszközökkel kezdem. Kommunikációs kapaszkodókat adok, mondatstruktúrákat, segítő formulákat. Mert ezek kézzelfoghatók, segítenek elindulni.  

Csakhogy pontosan tudjuk, hogy a megoldás nem a mondat megfogalmazásán múlik.  

Annyiszor hallottam már: „Tudom, hogy nemet kellett volna mondanom.” Vagy: „Éreztem, hogy ez már sok lesz.” A belső jelzés tehát működik. A NEM kimondása mégis elmarad. Helyette jön az alkalmazkodás, az újratervezés, a saját idő háttérbe tolása. Ideig-óráig ez fenntartható. Hosszabb távon azonban feszültséget termel. A halogatott beszélgetések, az elodázott döntések, a kimondatlan feszültségek lassan beépülnek a mindennapokba. A legtöbben pontosan tudják, mit kellene mondaniuk. Inkább az nehéz, hogy megengedjük magunknak. Valahogy úgy vagyunk vele, hogy az „igen” biztonságosabb. Gördülékenyebb, nem okoz feszültséget a pillanatban. A „nem” viszont megállít egy helyzetet, kellemetlen csendet hozhat. És ezt a csendet sokan ösztönösen kerülik. 
Pedig a mentális biztonság nem ott kezdődik, hogy mindenki jól reagál körülöttünk, hanem ott, hogy én érzem: amit vállalok, az valóban belefér. Hogy nem a saját pihenésemet, figyelmemet vagy nyugalmamat áldozom fel újra és újra. Amikor nem mondom ki, a testem előbb-utóbb jelez helyettem, vagy inkább nekem. Fáradtsággal, ingerültséggel, kedvetlenséggel. A terhelés önmagában nem probléma. Sőt, sokszor kifejezetten jó érzés, ha sok dolgunk van, ha szükség van ránk. A gond ott kezdődik, amikor nincs megállás. Amikor nincs egy pont, ahol azt mondhatjuk: eddig, és nincs tovább. 

A belső erőt már nem a mindent elbírás képességével azonosítom. Sokkal inkább azzal a stabilitással, amikor valaki képes saját magával őszinte lenni. Amikor felismeri a határait, és képes azokat képviselni, nem támadóan, nem magyarázkodva, hanem tisztán, egyértelműen. Nem kell, hogy hangos legyen a NEM. Néha csendes döntés. Inkább priorizálás. Néha egy mondat, amely mögött hosszú belső munka áll. Mégis minden alkalommal hozzájárul ahhoz, hogy a mentális biztonság ne csak egy vágyott állapot legyen, hanem megélt tapasztalat. 

És talán itt kezdődik a láthatatlan sebek felismerése és gyógyítása: ott, ahol már nem akarjuk mindenáron felülírni a saját jelzéseinket. 

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát.

A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Bősz Anett önkéntesünk írása

A Budapest Nagyregény mottója Esterházy Pétertől származik, és így hangzik: „Budapest formáját az adja meg, hogy milyen hangulatban van, aki nézi. Gyere, gyere, bárki vagy is, csinálj egy Budapestet! " Mondják, Milano-Cortina a Z-generáció olimpiája volt. Nyilvánossággal megosztott magánéleti drámák, visszautasított diétás étrend, vállalt hibák, jókor tett visszavonulások és még jobbkor meglépett visszatérések tömkelege a nyilatkozatokban, tinédzserként átélt sorsfordulatok, újra kézbe vett életek... és még sorolhatnánk. Egy biztos: a téli sportok legnagyobbjai elkezdték újraírni a mentális egészség fogalmát, ezzel pedig a modernkori sporttörténelmet. Ami ebben a legjobb, hogy mindez az egész világ szeme láttára zajlott. 

A Milanoban és Cortinaban rendezett olimpia nem volt hétköznapi, mégis szívből kívánom, váljon a hétköznapok részévé minden, amit ott láttunk! Az edző-tanítvány viszonyok kölcsönös tiszteletről és mély szeretetről árulkodó képeket hagytak maguk után. A fair play átutazott országhatárokon, kulturális törésvonalakon és időzónákon át. A versenyzők szemmel láthatóan tudják, hogy amin keresztül mennek, az csak most van. Tisztában vannak vele, kik ők, és azzal is, hogy bárkinek lehet rossz napja, időszaka: nem tudhatjuk, mivel küzd a másik éppen, ezért kedvesnek kell lenni mindenkivel. 

Tudják, hogy mindenkinek vannak láthatatlan sebei, és azt is, hogy némelyek sosem gyógyulnak be igazán. Tudják, hogy a látszólag begyógyult sebekkel még sok feladatunk van. Tudják, hogy ezek másokkal való megosztása nem gyengeség, és azt is, hogy az sem gyenge, aki inkább mégsem beszél róluk. 

Személyes kedvenceim a negyedik helyezett, magyar színekben induló páros, akik emelt fővel vették tudomásul: hibátlan kűrjeik ezúttal nem hoztak érmet. Mindenkinek ilyen "hazaárulókat" kívánok! (Így nevezte őket nemrég az egyik orosz miniszter.) 

Ilia Malinin, aki hátraszaltóval kápráztatta el a világot, de miután csapattársaival felállt az olimpiai dobogó legfelső fokára, egyéniben csak a nyolcadik helyet szerezte meg, majd a gálán eltáncolta saját összeomlását és a közösségi médiatér lélekgyilkos hatásmechanizmusát, valószínűleg így nagyobb sporttörtélmi fordulatot hozott, mintha két arannyal tért volna haza. 

Mihail Shaidorov - aki nem nyerni érkezett Olaszországba, egyszerűen „csak” hozni a tőle telhető legjobbat -, akinek a szintén olimpiai bajnok edzője emelte magasba a kezét, amikor még nem hitte el: arannyal a nyakában távozik, egy másik típusú mentális erőt hozott a mezőnybe. A kettejük szerény büszkesége, lenyűgöző egyszerűsége, szeretete és tisztelete egymás iránt, egyszerűen elbűvölő volt, de ennél több volt benne. Megmutatta a szuperdzsekik, szupernadrágok világában, hogy a pálya szélén, egy látszólag teljesen egyszerű melegítőben ülve, félszeg mosolyú, kamaszarcú, fogszabályzós fiú edzőjeként is fel lehet érni a csúcsra, mintegy allegorikus képet állítva tanítványa teljesítményének. Megmutatta, hogy egy olyan napon, amikor mások a saját bukásaiktól szenvednek, mintegy lelki kötéltáncosként lehet végigmenni egy úton, amit felvázoltunk magunknak, látszólag semmilyen elvárást nem támasztva magunk elé, stabilan hozva mindent, amiért valaha is dolgoztunk. 

Elena Meyers Taylor, aki a téli ötkarikás játékok valaha volt legeredményesebb női sportolója, jelbeszéddel üzent gyermekeinek, akik mindketten siketek. Egyikük down-szindrómás. Piper Gilles, a bronzérmes kanadai jégtáncos duó tagja, az egész világnak mesélte el, hogyan küzdött meg a rákkal, és mit jelent neki, hogy egyáltalán szerepel az olimpián. Sturla Holm Laegreid, norvég biatlonos, aki bronzéremmel a nyakában arra használta a sajtótájékoztatót, hogy megbocsátást kérjen, mert megcsalta kedvesét. Amber Glenn, aki meglátva, hogy utolsó olimpiáján is ezüstérmes versenytársának sírását veszi a kamera, testével védve Kaori Sakamotot, kezével hevesen integetve küldte el az operatőrt. Alysa Liu, aki egy darabig úgy tűnt: jobban örül a japánok ifjú versenyzője bronzérmének, mint saját olimpiai bajnoki címének… mind újraírták a sport, a verseny és a partnerség fogalmát - mindössze két hét leforgása alatt. 

Észre kell venni, hogy ezek a sportolók már tényleg nagyon mások, mint akikkel akárcsak tíz évvel ezelőtt találkoztunk. Az emberfeleletti teljesítmény már a kvalifikációval megvan, mindnyájuk esetében. Legtöbbjük azonban valami olyat tud 17-19-20-21 évesen, amit sokan egész életükben nem tudtak: emelt fővel veszíteni, örülni egymás sikerének, alázattal nyerni, kiállni a másikért, amikor az védelemre szorul, felvállalni a saját gyengeségeinket - akármekkora közönség előtt is… 

Hogy a Z-generáció olimpiája volt-e ez, azt nem tudom. De Esterházy Péter után szabadon: gyertek, gyertek, bárkik is vagytok! Csináljatok egy új világot! Már el is kezdtétek. Köszönjük Nektek! 

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma

A gipszet leveszik, a varratok helye elhalványul, az orvos pedig mosolyogva gyógyultnak nyilvánít. De mi van azzal a néma szorongással, ami a baleset pillanatában égett bele az idegrendszerbe? Egy baleset után a testünk gyakran idegenné és ijesztővé válik, a lélek pedig ’túlélő üzemmódban’ ragad. Írásunkban azt járjuk körül, hogyan segíthet a tudatosan végzett mozgás – különösen az úszás megnyugtató közege – abban, hogy ne csak funkcionáljunk, hanem újra biztonságban is érezzük magunkat a saját bőrünkben. 

Baleset után nem csak a test sérül. A lélek is. 
És gyakran ez az, amire a legkevesebb figyelem jut. 

Egy váratlan baleset pillanatok alatt darabokra törheti azt a biztonságérzetet, amit addig természetesnek vettünk. Nemcsak fájdalom, mozgáskorlátozottság vagy gyógyulási idő marad utána, hanem félelem, bizonytalanság, kontrollvesztés is. A test emlékszik az ütközésre, az esésre, a hirtelen veszélyre - a lélek pedig sokszor még akkor is „készenlétben marad”, amikor a testi sebek már begyógyultak. Ilyenkor nem elég kizárólag a fizikai rehabilitációra koncentrálni. A traumát ugyanis nem lehet pusztán idővel vagy akarattal „kinőni”. Feldolgozásra van szükség. Tudatos figyelemre. Olyan eszközökre, amelyek segítenek újra biztonságban érezni magunkat a saját testünkben és életünkben.  A traumafeldolgozásnak sokféle útja lehet: beszélgetés, önismereti munka, testtudatosság, lassú visszakapcsolódás önmagunkhoz. És ebben a folyamatban - megfelelően alkalmazva - a sport is fontos szerepet kaphat. Nem teljesítményként, nem elvárásként, hanem támogató eszközként a gyógyulásban. 

Test és lélek újrakapcsolódása és hogyan segít ebben a sport? 

Egy baleset után sokan nemcsak félnek újra mozogni, hanem észrevétlenül el is távolodnak a saját testüktől. Mintha a saját testük többé nem lenne biztonságos hely. A fájdalom, az emlékek, az ijedtség miatt sokszor „csak működtetjük”, de nem érezzük igazán. Ez egy természetes védekezési reakció, mert a lélek így próbálja megóvni magát.  A sport - megfelelő módon és tempóban - segíthet újra kapcsolatba lépni a testünkkel. Apró mozdulatokon keresztül újra felfedezhetjük az érzéseinket, hogy mit bír a testünk, mire van most szüksége, hol vannak a határaink. Ez a fajta mozgás nem eltávolít, hanem visszahoz önmagunkhoz. 

A balesetek egyik legmélyebb élménye a tehetetlenség. Az érzés, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás. A mozgás során megélt kis sikerek, egy megtett séta, egy könnyű gyakorlat, egy fájdalommentes mozdulat, fokozatosan visszaadják az önrendelkezés érzését. Azt az üzenetet közvetítik, hogy képes vagyok hatni arra, ami velem történik. 

Mi történik közben belül? 

A mozgás nemcsak a testre hat. A rendszeres, kíméletes aktivitás segít levezetni azt a feszültséget, amit a trauma a testben hagyott. A felhalmozódott stressz lassan oldódni kezd, a szervezet megnyugszik. Sokak számára már önmagában az is megkönnyebbülést hoz, hogy a mozgás után kevésbé zaklatottak, sokkal nyugodtabbak.  A trauma gyakran „készenléti állapotban” tartja az idegrendszert. Mintha állandóan veszélyt figyelne. A mozgás segít ebből a túlélő üzemmódból lassan visszatérni egy biztonságosabb, kiegyensúlyozottabb állapotba. Javulhat az alvás, csökkenhet a szorongás, tisztábbá válhat a gondolkodás.  Nem kell érteni a biológiát ahhoz, hogy észrevegyük, amikor a test mozdul, az elme is megkönnyebbül. A mozgás támogatja az agy alkalmazkodóképességét, segíti a regenerációt, és finoman emeli a hangulatot. Nem csodát tesz, hanem teret ad a gyógyulásnak.  Ezenkívül a sport "elégeti" az adrenalin-többletet, és endorfint, azaz boldogsághormont szabadít fel, ami oldja a feszültséget. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a sport nem helyettesíti a traumafeldolgozást, hanem kísérheti azt. Akkor segít igazán, ha nem menekülésként használjuk, hanem tudatosan, a belső folyamatokat is figyelembe véve. 

Mi tart meg a nehezebb időszakban? 

A trauma gyakran szétesetté teszi a mindennapokat. Ami addig megszokott és kiszámítható volt, hirtelen bizonytalanná válik. Ilyenkor különösen sokat jelent, ha van valami, amihez újra és újra vissza lehet térni.  A rendszeres mozgás ilyen kapaszkodó lehet. Egy edzésterv - még ha nagyon egyszerű is - ritmust ad a napoknak. Tudjuk, mikor mi következik, mert van egy apró cél, amihez igazodni lehet. Ez a fajta struktúra biztonságot ad egy olyan időszakban, amikor belül sok minden kaotikusnak érződik.  A sport közösségi oldala sem elhanyagolható. Egy csoportos óra, egy csapat vagy akár csak ismerős arcok jelenléte segíthet csökkenteni az elszigeteltség érzését. A trauma után sokan bezárkóznak, magukra maradnak a gondolataikkal. A közös mozgás csendes üzenete az, hogy nem vagyok egyedül, még akkor sem, ha nem beszélünk róla hangosan. 

A mozgás, ami nekem segít 

Számomra az úszás az a mozgásforma, amihez újra és újra visszatérek. Nem a teljesítmény miatt, hanem azért, mert ellazít, és segít kioldani a felgyülemlett feszültséget. Az egyenletes mozgás, a légzés ritmusa, a víz közege mind hozzájárul ahhoz, hogy az idegrendszer megnyugodjon.  Az úszás aerob mozgásforma, ami kifejezetten támogatja a szorongás csökkenését. De van benne valami ennél mélyebb is. A víz felhajtóereje leveszi a terhet a testről, mert nem érezzük a súlyt, nem kell tartani magunkat. A mozgás könnyedebbé válik, a test megpihen.  Ez a közeg sokakban ösztönösen egy nagyon korai biztonságélményt idéz meg. Azt az állapotot, amikor még teljes védelemben, az anya hasában, vízben voltunk. Egy baleset után éppen ez az alapvető biztonságérzet sérül meg a leginkább. A test emlékszik arra, hogy veszély történt. A vízben végzett mozgás - sokak számára - segíthet ebből a megfeszült állapotból visszatalálni egy mélyebb nyugalomba. 

A traumafeldolgozás nem arról szól, hogy mindent felejtsünk el, ami történt. Sokkal inkább arról, hogy újra legyen hol megérkezni - a testben, a jelenben, önmagunknál. 

És talán ez az egyik legfontosabb kérdés a gyógyulás útján:
hol és hogyan tudom újra biztonságban érezni magam? 

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát.

A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Bősz Anett önkéntesünk írása

A mentális egészség egyik legfőbb testőre a közösség. Ha támogat és megtart, puhára esünk – történjék bármi. Mindegy, milyen céllal gyűlt össze, legyen az teljesítménytúrázás, kosárfonás, kortárstánc, festőszakkör, olvasóklub… segít célt adni a mindennapokban, kiszakítani bennünket a pénzkereset, a családi feladatok vagy az iskolai kötelességek szüntelen köreiből, de legfőképp megteremti a lehetőséget, hogy legyen egymáshoz két jó szavunk, ha baj van, érezzük, hogy akár szavak nélkül is megértenek, és megvárnak, míg készek leszünk róla beszélni, elmorzsolni az első vagy épp az utolsó könnycseppjeinket. Jól működő közösségben lenni olyan érzés, mintha a lelkünk otthon lenne. Ha viszont ellenünk fordul, a legszilárdabb pillanatainkban is elbizonytalanít, fájdalmat okoz, hátráltat – végső soron megbetegíthet. 

A női közegek megtartóereje ősidők óta létezik. A várandósság vagy a szülés közben összegyűlő csapat pontosan tudta, hogy ebbe bele lehet halni, de minden eszközzel segítette a kismamát vagy a szülő nőt, hogy átléphessen egy testi-lelki kaput, az anyaság bejáratát. A fonóban talán kevésbé volt fontos, milyen kézműves munkák készülnek, mint az, hogy a szerelmes lány elmesélhette, mi gyötri, hogy az asszonyok kibeszélhették a folytonos, családért végzett szolgálat nehézségeit, a férjeiket, a gyerekeiket, és mindent, ami aggasztotta őket. 

A történelem viharai miatt nehéz visszatekinteni, hiszen egész máshol húzódott meg az életminőség, a munka, a nehézség… Az embereknek közelebbi kapcsolata volt a születéssel és a halállal – amit két emberöltő óta „kiszervezünk” az egészségügynek –, az emberek a pszichológiával foglalkozókra úgy tekintettek, mint az elmegyógyintézetekbe valók orvosaira, a méltóság kérdése fel sem merült, elődeink pedig tették a dolgukat (egyetlen szó nélkül). Ma már tudjuk, hogy a mentális krízisek sosem kerülték el a korábbi generációkat sem. A szenvedélybetegségek, a gyermek- és asszonybántalmazások, a „falu bolondjai”, a konyhában minden éjszaka síró dédnagyanyáink, egész vagyonokat elkártyázó dédapáink világa csak látszólag egy skanzenben sürgölődő forgatag. 

Hosszú út vezetett odáig, hogy tudatossá kezdjünk válni a mentális egészség terén, és addig is, hogy be tudjunk azonosítani bántalmazót, bántalmazottat, jól és rosszul működő közösséget, támogató, megtartó közeget vagy éppen bántalmazó, mérgező kapcsolatokat. Ezek iránt fogékonyabbnak mutatkoznak a nők, miközben az is látszik: sok esetben igaz az állítás, miszerint a női öltözők világa kegyetlenebb, mint a férfiaké. Nem kell magyarázni a pletykák gyilkos és fájdalmas, gyakorta szándékolt, közösséget szétrobbantó hatásait, a Janus-arcú „társak” mélyreható lelki merényleteit. 

Ha viszont tovább pásztázzuk a női közösségeket, bőséggel találunk olyat, amelyre érdemes kaleidoszkóp-szerűen ráközelíteni. A nőket a mindennapokban terhelő nem fizetett munkák, a mély mentális terhelés, ami a gyerekek nevelésével, idős családtagok gondozásával, a család menedzselésével jár, egy más típusú, kimondatlan szolidaritást teremt. Olyat, ahol valaki észreveszi, hogy a másiknak szüksége van egy pohár vízre, egy beszélgetésre, egy bátorító szóra vagy már feldolgozott saját veszteségélmény megosztására – hiszen mind azt üzeni: nem vagyunk egyedül. 

A civil szférában a társadalom fejlődését szolgáló területeken, gyakorta állami hiányosságokat pótolnak a nők. E túlnyomó többségében női önkéntesekkel működő szektor mutatja meg leginkább annak erejét, ha egy női közösség igyekszik megoldani régen fennálló problémákat. Nem pusztán az eredetileg meghatározott célért dolgoznak, hanem egymásért is. Megtartó, támogató közegek létesülnek, amelyek értékesebbek lehetnek az esetleges javadalmazásnál is. Olyan közegek, ahol az egyre több mentális kihívást tartogató világunkban tényleg otthon lehet egy lélek. Olyan lélek, amely az élete többi területén másokat igyekszik megtartani – gyakorta magányos köröket futva. Ha ez sokáig fennmarad ellentételezés, töltekezés nélkül, elkerülhetetlenül kiégéshez, lelki egyensúlytalansághoz vezet. 

Életidegen lenne tőlem, ha azt mondanám befejezésül, hogy „világ anyukái, egyesüljetek!” Már csak azért is, mert ezek a női közegek arról is szólnak, hogy tudják: a világban elveszett kamaszlány éppúgy része a női közegeknek, mint a reménytelenül gyermekre vágyó vagy éppen tudatosan gyermektelen női szakember. Az is része, aki könnyedén szerzett doktori fokozatot, és az is, aki szakmával a kezében, már tizennyolc évesen családfenntartó szerepet volt kénytelen viselni. 

A sorsaink sokfélék, ahogy a lelkünk is. Nem mindegy azonban – nekünk, nőknek különösen nem – hogy vannak-e olyan társaink, akik nem csak az azzal való szembesülést segítik: „milyen sokfélék vagyunk, mégis milyen azonos kihívásokkal találjuk szembe magunkat”, de abban is segítenek, hogy egy női közegekben teljesen más minőségben vethetjük neki a többieknek a vállunkat. 

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát.

A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.