Egy szülő, házastárs, testvér, barát elvesztése érzelmileg megterhelő esemény. Mivel a halál témakörét sokszor a szégyen és más kellemetlen érzések övezik, hajlamosak vagyunk azt tabuként kezelni. A halál az élet része, mindannyian megszületünk, élünk, és egyszer vége lesz az életünknek, de ennek nincs ideális időpontja. Azonban amikor találkozunk vele, azt egyfajta krízis állapotként éljük meg, amivel mindannyian szembesülünk életünk során, és általában nehezen küzdünk meg vele. Bármelyik életkorban, vagy élethelyzetben is kell végleg elköszönnünk az általunk szeretett személytől, a gyászunkat, ami egy belső folyamat kell megélnünk, feldolgoznunk. Természetesen nagy segítség, támasz tud lenni egy megtartó közeg, mint a család, ahol van lehetőség a nyílt kommunikációra, és az egyének egymástól eltérő gyászreakciójának, és veszteség feldolgozási ütemének tiszteletben tartására.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=msc7-FyGCsE&ab_channel=JUNO11

A Véletlenül írtam egy könyvet című film főhősnője kiskamasz korban van, író szeretne lenni, ezt a tehetségét öccsén próbálja tesztelni, esti mesék formájában. Édesapjukkal és egy nyuszival élik sokszor kalandos életüket, a gyerekek édesanyja sajnos már meghalt. A film központi cselekményét Nina írói szárnypróbálkozásai, a szomszéd írónővel alakuló baráti kapcsolata, az iskolai barátok és kamasz szerelmek, anyukájával kapcsolatos emlékek keresése, és a gyászból magára találó apa új párkapcsolatának alakulása adják.

A gyerekek minden életkorban –a maguk módján – kíváncsiak a világ működésére, szeretnék megérteni, hogy mi miért, hogyan is történik körülöttük. A szülő elvesztésének „élménye” sajátos reakciókat válthat ki, a kezdeti tagadástól a dühön, félelmen, lehangoltságon keresztül a zavarodottságig. Az ilyen esetekben a gyermek életében jelen lévő felnőttnek, felnőtteknek óriási szerepük van, hiszen a biztonságot, megértést és elfogadást ők tudják leginkább közvetíteni a gyermek felé. A film főhőse, Nina ebből a szempontból szerencsés helyzetben van, hiszen édesapja, a nagynénje, az idős szomszéd barátnője és az edzője is stabil, jelentős felnőttként támogatja őt törekvéseiben. A felnőttek gyászában is ugyanúgy megjelenik a tagadás, a fájdalom, a kétségbeesés. Ezen érzésekkel való megküzdés mellett nekik fontos feladatuk a gyermek biztonságérzetének megteremtése, a család összetartása, a mindennapi életvitel folytatása. 

A film különösen finoman és érzékenyen, ugyanakkor a valóságot sem tagadva mutatja meg a gyászban való érintettség esendőségét. Megható volt, amikor felvillantak Nina apukájának nehézségei, hiszen feleségének, szülőtársának, szövetségesének elvesztése szemmel láthatóan mélyre vitte őt. Szerencsére azonban megtalálta a gyermekeiben, a munkájában, a közös emlékek felidézésében, és nem utolsó sorban az alakuló párkapcsolatában azokat a kapaszkodókat, melyek segítségével képes volt nem csak túlélni, hanem mindannyiunk számára élményeket teremtve megélni a mindennapokat. Szülőként egy tragikus élethelyzetben hajlamosak vagyunk megfeledkezni a saját igényeinkről, hiszen igyekszünk a gyerekek jóllétére fókuszálni. Azonban ahhoz, hogy a szülői, munkahelyi és egyéb szerepeinkben helyt tudjunk állni, szükség van arra, hogy mentálisan rendben legyünk. A gyászban az egyik legnehezebb dolog, hogy meg tudjuk-e engedni magunknak a fájdalom, a félelem, a rossz érzések megélését. Szülőként mutathatjuk-e magunkat esendőnek, kétségbeesettnek, elveszettnek a gyerekeink, az ismerőseink és a világ előtt? Le tudunk-e lassítani, hátra tudunk-e lépni annyira, hogy képesek legyünk önmagunkhoz kapcsolódni, és megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mire is lenne a leginkább szükségünk?

Pszichológusként a mindennapi munkám része, hogy síró emberekkel dolgozom. Számomra természetes, megható, és megtisztelő, mikor egy kliens eléggé biztonságban érzi magát az általam teremtett térben ahhoz, hogy a legmélyebb érzéseit is kimutassa. A saját felnőtt életszerepeimben viszont kevésbé van meg a lehetőség arra, hogy ezt a fajta érzékenységet felvállaljam. Nagyon mély személyes élményem, hogy a film nehéz és megindító pillanataiban át tudtam adni magam a szomorúságnak, és megengedtem magamnak, hogy a saját gyászélményem hatását újraélve sírjak egy jót. Szerencsére a dramaturgia nem hagyta, hogy ez a hangulat elhatalmasodjon rajtam, mivel jó érzékkel és ritmussal változtak a megható és vicces jelenetek a vásznon. 

Ha olyan kliens fordul hozzám, akinek nehézségei vannak az érzelmek megélésével és kifejezésével kapcsolatban, meg szoktam osztani velük a saját, jól bevált gyakorlatomat. Arra az esetre, ha egy ideig belém szorul a sírás, feszítenek az érzések, és jót tenne őket szabadjára engedni, van egy-két film a tarsolyomban. Az évek alatt kitapasztaltam, melyek azok a történetek, azon belül konkrét jelenetek, amiket meglátva, meghallva, meg tudom könnyíteni magam számára az érzelmek megélését, és jól ki tudom sírni magam. Mostantól a Véletlenül írtam egy könyvet is felkerül erre a listára…

Hernádi Judit

Krízistanácsadó szakpszichológus

TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Hernádi Judit önkéntes pszichológus
Krízistanácsadó szakpszichológus

A múlt szombat éjjel bekövetkezett verőcei hajóbaleset megrázó története nap mint nap téma a sajtóban, sokakat megérint és foglalkoztat egy ilyen tragédia. A TraumaAmbulancia Egyesület létrejöttét éppen egy baleset utáni trauma inspirálta, és egyik fontos küldetésünk, hogy segítsünk a balesetben érintetteknek, a hozzátartozóknak is abban, hogyan lehet kezelni egy ilyen helyzetet. Beszélni kell erről is!
A segítő szakma talán egyik legnehezebb területe, amikor traumatikus életesemények közvetlen vagy közvetett résztvevőit támogatjuk. Értesülni arról, hogy egy szerettünket baleset ért, várni és reménykedni a végsőkig abban, hogy ő lesz a kivétel, aki szerencsésen megússza, borzasztóan kétségbeejtő és pszichésen rendkívül megterhelő állapot.
Életünk során számos nehéz helyzettel szembesülünk. Az ezekkel való megküzdés erőfeszítéseket igényel mindannyiunktól. Stressznek nevezzük szervezetünknek azt a nem specifikus válaszát, amelyet bármilyen, a külső környezetből érkező igénybevételre vagy megterhelésre ad reakcióként. Sokszor tudattalanul is a pszichológiai stressz állapotába kerülünk, amikor úgy ítéljük meg, hogy az adott helyzet kezeléséhez, vagy a minket érő inger
elviseléséhez nem áll rendelkezésünkre elegendő erőforrás. Ilyenkor az történik, hogy a környezetből eredő külső ingereknek, a stresszoroknak hatása kellemetlen testi változásokban vagy lelki reakciókban nyilvánul meg. Ez azért történik, mert nem tudunk felkészülni ezekre a hatásokra és nem tudjuk kontrollálni sem. Úgy éljük meg, hogy képességeink határát feszegetik, a kudarc átélésének lehetőségét hordozzák magukban, így negatívan hatnak az énképünkre. Szerencsére ilyenkor szervezetünk az adott helyzet megoldására összpontosítva fokozott készültségi állapotba kapcsol, elősegítve az azzal való sikeres megküzdést, így az ilyen veszélyek kezelésére evolúciósan kialakult, többé-kevésbé jól működő válaszokat tudunk adni.
Trauma pszichológiai értelemben véve azt az állapotot jelenti, amikor olyan váratlan és heves lefolyású esemény elszenvedője, szemtanúja lesz valaki, ami halálos fenyegetettséggel, súlyos sérüléssel jár; a fizikai vagy pszichés integritás elvesztésén túl intenzív félelmi, szorongásos vagy tehetetlenség érzéssel járó reakciót vált ki.

Kép: Shutterstock

A verőcei hajótragédia esetével összevetve a trauma legfontosabb pszichés tényezői a következők:
− szokásos élethelyzetektől való extrém eltérés/olyan élmény, esemény, amely meghaladja a mindennapiság szintjét – ritkán éljük meg, hogy szerettünk balesetet él át;
− a világ megbízhatóságában való hit összeomlása – az életünk kiszámíthatósága és az alapvető biztonságérzetünk kérdőjeleződik meg ilyen esetekben;
− kiszolgáltatottság és fenyegetettség érzése/tehetetlenség, a helyzet felett való kontroll elvesztése – amikor nem vagyunk urai a történéseknek, nincs hatásunk az események bekövetkeztére és végkimenetelére;
− az áldozat/érintett világról kialakított képe összeomlik – összeomlik az az elképzelésünk, hogy a világ alapvetően jó és igazságos;
− az én, a kapcsolatok és a világ egység-élménye szétesik – testi és lelki működésünk egysége  időleges  megszűnik.

Stressz reakcióinkkal szemben traumatikus reakciókról akkor beszélhetünk, ha az érintett személy megküzdési próbálkozásai nem járnak eredménnyel, az önvédelmi rendszer kimerül, és a szervezet működésének általános egyensúlya felborul. Megváltozik az ideg –és hormonális rendszer működése, szubjektív élmények és a viselkedés zavarai is előfordulhatnak. Jellemző még az érzelmi, fizikai és gondolati elárasztottság, amely
szélsőséges mértékű fájdalom, zavarodottság és tehetetlenség megélését is eredményezi.
A TraumaAmbulancia Egyesületnél küldetésünknek tekintjük, hogy támogatást nyújtsunk egyéni-, csoportos-, és társadalmi szinten a traumatudatos szemléletmód kialakításában, amelynek segítségével eredményesebbé válhat a traumatikus életeseményeket elszenvedők és hozzátartozói lelki felépülése. Nemcsak szakemberként, hanem családtagként, barátként, közeli és távoli ismerősként is sokat tehetünk egymásért, ha az alábbiakra oda tudunk figyelni egy traumatikus életesemény bekövetkezésekor:
- Az érintettek az átélt élmény hatására megkérdőjelezhetik addigi életvitelüket, emberi kapcsolataikat, amely könnyen elszigeteltséghez vezethet. Ezért is fontos, hogy ha ilyen reakciót észlelünk, azt igyekezzünk ne magunkra venni, inkább próbáljunk megértők lenni!
- Az érintettek én-integritás sérülésének jele lehet a mindent átható szégyen érzése a történtekkel kapcsolatban, amit tovább erősíthet, a külvilág kevésbé empatikus hozzáállása.
- Az érintettekben megjelenthet a bűntudat érzése is, amelyet erősíthet az az elgondolás, hogy lett volna lehetőség az esemény elkerülésére, a katasztrófa bekövetkezésének megakadályozására. Ebben az esetben is fontos a megértő és támogató hozzáállás.
- Amikor az érintettek úgy érzik, hogy az általuk megtapasztalt élmények kimondhatatlanok, gyakran annak a vágya áll a háttérben, hogy ha nem mondom ki, letagadom, talán meg sem történt. Fontos, hogy adjunk időt, mindenki más tempóban tudja feldolgozni a vele történteket!
- Az érintettek traumáinak feldolgozását nehezítheti a társadalmi elutasítottság, az áldozathibáztatás vagy a dezinformációk terjesztése. Lehetőség szerint igyekezzünk tekintettel lenni az érintettek szükségleteire, igényeire – bánjunk úgy másokkal, ahogyan mi is elvárnánk, hogy velünk bánjanak!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Napjainkban még mindig eléggé tabu témának számít a halálról, veszteségekről és a gyászról való nyílt és őszinte kommunikáció. Nehéz róla beszélnünk és félünk is közel engedni magunkhoz ezt a témát, pedig az életünk része, amivel mindannyian találkozunk és egyszer velünk is bekövetkezik. Nehéz szembenézni vele, mert valahogyan előhozza a saját halandóságunkat is és akarva akaratlanul sok mindenre rádöbbenthet, sok mindent direktben a szemünk elő szegezhet, amivel nem biztos, hogy szeretnénk szembesülni, találkozni.

Amikor veszteségekről beszélünk, fontos kihangsúlyoznunk, hogy nem csak haláleseti veszteség indíthat el bennünk gyászfolyamatot. Egy válás, vagy éppen magzat elvesztése, egy szakítás, házi kedvencünk vagy éppen valamilyen addig megszokott rítus, szokás megszűnése, vagy éppen egy költözés, vagy a munkánk elvesztése is elindíthat bennünk gyászfolyamatot. Fontos, hogy ezekről is tudjunk beszélni, és legyen egy olyan tér, ahol megértenek bennünket és mi is meg tudunk érteni másokat és ez által ki tud alakulni egy olyan sorstárs közösség, amiben megélhetővé válik, hogy nem vagyunk egyedül. A következő néhány gondolatban most a munkahelyi veszteségekről és azok feldolgozásának fontosságáról szeretnék írni pár szót. Tapasztalatom szerint napjainkban még nincs kialakult kultúrája annak, hogy kiemelt figyelmet kapjon a munkahelyen belüli veszteségek feldolgozása. Ez rögtön magával is hozza azokat a kérdéseket, miszerint milyen veszteségekkel is találkozhatunk egy munkahelyen és miért is kellene foglalkoznunk ezeknek a feldolgozásával? Egy munkahelyen belüli veszteség lehet többek között a kollégák elbocsátása, az esetleges felmondások, a szervezeti változások, vagy egy kolléga tartós betegség miatti távol maradása vagy halála. Ezek mind-mind olyan veszteségek, amik közvetve vagy közvetlenül, de kihatnak a munkavállalókra, azok teljesítményére és ezen keresztül a vállalat működésére is.

De hogyan is lehet elkezdeni foglalkozni ezekkel a veszteségekkel egy munkahelyi környezetben?

Fontos, hogy lehessen nyíltan beszélni ezekről a veszteségekről. Legyen egy olyan platform, ahol megoszthatóvá válnak a gondolatok, ahol a munkavállalóknak és a vezetőségnek is van tere és lehetősége a veszteséggel kapcsolatos érzések, gondolatok megosztására, egymás szempontjainak meglátására és meghallgatására. Ebben sokszor segítségre tud lenni egy pár alkalmas önsegítő gyászcsoport, amit egy gyászkísérő szakember meg tud tartani.
És most egy kicsit szeretnék részletesebben is kitérni arra az esetre, amikor haláleseti veszteség történik a munkahelyen. Egy ilyen jellegű veszteség esetén segíthet, ha kialakítanak egy olyan helyet a munkahelyen belül, ahova el lehet kicsit vonulni, ahol meg lehet gyújtani egy gyertyát és egy kicsit emlékezni lehet az elvesztett kollégára. Fontos, hogy egy ilyen veszteség esetében legyen tér a megemlékezésre és a munkahelyi gyászfeldolgozás lehetősége ne álljon meg csak annál, hogy kikerül a fekete zászló az épületre és minden egyéb nehéz érzés belekerül egy jó mélyen, a munkavállalókban és vezetőkben elásott trauma kapszulába. Hiszen attól, mert nem beszélünk róla, mindenkiben ott motoszkálnak kérdések, gondolatok életről-halálról, a szeretett személy elvesztéséről, és ugyanúgy saját magunkról is. Kérdések, amik be tudnak tokozódni, ha nem foglalkozunk velük, kérdések, érzések és gondolatok, amik egy esetleges későbbi veszteség esetén újra aktiválódhatnak.

Ahogy megtörténik a tragédia, rögtön a sokk szakaszával találják szembe magukat a munkatársak és a vezetőség is. Sokkolódnak a történtek miatt, amit a halál kimenetele tovább nehezíthet, ha például hirtelen, tragikus körülmények között történt a veszteség. A sokk szakasza pár órától pár napig is eltarthat. A temetéssel egy fontos rítus történik meg, amikor tényleg testközelből megtörténik a kollégák részéről is szembesülés a veszteséggel és a vissza nem fordítható történéssel. Sokan azt gondolják, hogy majd a temetés után könnyebbé válik a helyzet és talán itt véget is ér a gyász folyamata, de valójában az érzelmi munka, a veszteséggel való szembesülés és a hiány megtapasztalása csak ekkor kezdődik igazán. Egy munkahelyi veszteség esetén a gyász erős sorstárs közösséget tud kovácsolni a munkavállalók között. Egy olyan közösséget, amiben a munkatársak is kölcsönösen tudnak segíteni egymásnak a megosztásokban és az emlékezésben. Egy-egy, szakember által vezetett beszélgetésen teret kaphat az emlékezés, egymás támogatása, bíztatása. Fontos, hogy ilyenkor a munkavállaló meg tudja tapasztalni, hogy biztonságban van és odafigyelést kap. Ezt az odafigyelést érezheti abból, hogy a munkahelye teret ad arra, hogy foglalkozzon az érzéseivel és önmagával. Ezeken az alkalmakon lehet csendes megfigyelő szerepben is lenni. A lényeg és a hangsúly azon van, hogy teret kapjon az érzelmek megosztása, a munkavállalókban lévő kérdések feltétele. Fontos annak is hangsúlyozása, hogy nem kell úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Hiszen sokakban megfogalmazódhat például egy fiatal kolléga tragikus elvesztése esetében, hogy ez esetleg velem is bármikor megtörténhet. És ez rettenetesen ijesztően tud hatni, mikor szembe jön velünk a saját halandóságunk is. Mit lehet ezzel kezdeni? Egy ilyen helyzetben akarva akaratlanul, de megtörténik egyfajta értéktisztázás is. A halál és a gyász mindig rávilágít arra, hogy mi is az igazán lényeges az életben, mi az, amin esetleg nekem kell változtatnom? Mi az, amire ez a veszteség taníthat engem? Mit tegyek máshogyan a szeretet kapcsolataimban?

A gyásznak különböző szakaszait különböztethetjük meg egymástól. Ezek a szakaszok sok esetben nem egyfajta egymás utániságot követnek, és nincsenek közöttük jól elhatárolható határok sem. Sokszor előfordul, hogy úgy érezzük, hogy már esetleg túl vagyunk az egyik szakaszon, aztán hirtelen történik valami, és újra visszacsúszunk egy korábbi szakaszba. Ha már számítani lehet a veszteség bekövetkeztére, például egy tartós betegség miatt távol lévő kolléga esetében, akkor már elindul az elő gyász folyamata, amit anticipációs gyásznak hívunk. Ez a szakasz lehetőséged adhat az addig esetlegesen ki nem mondott érzések megosztására, vagy a félreértések tisztázására. Amikor a tragédia bekövetkezik, akkor jön a sokk szakasza, amiről fentebb is írtam. Minden gyász egyedi, hullámzó. Fontos, hogy amikor gyászolunk, ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, egyszerűen csak adjuk meg magunknak azt a szabadságot, hogy úgy gyászoljunk, ahogy arra szükségünk van, ahogy azt legbelül érezzük. Ezt sokszor nehéz megengedni magunknak a kollégák vagy éppen a főnökünk előtt. A sokk szakaszt követően a kontrollált szakasz következik, ez a temetés körüli időszak, amit a tudatosulás szakasza követ a maga sok érzésével és mi lett volna, ha kérdéseivel.  Ilyenkor a gyászoló sokszor perlekedik a világgal, saját magával és igazából mindenkivel és mindennel maga körül. Haragszik az életre, a sorsra, hogy hogyan tehette ezt vele. Nagyon nehéz ilyenkor azzal a gondolattal megbirkózni, hogy a nap reggel ugyanúgy felkel, este lenyugszik, és az élet hiába akarjuk, vagy nem, mégis megy tovább. Mintha semmi sem történt volna. És ez akkor már rettenetesen fáj.

A gyászfolyamat lezáró szakasza az adaptáció, amikor megtanulunk együtt élni a hiánnyal. Sokan úgy gondolják, hogy azzal, hogyha valaki a gyász folyamat végére ér, az azt is jelenti, hogy az elvesztett „szerettét” már nem is szereti tovább. De ez nem így van. Az elvesztett szeretett személy iránti szeretet mindvégig megmarad a szívünkben. Úgy tartja nyilván a szakirodalom, hogy akkor tekinthető „feldolgozottnak” a gyász, amikor már anélkül is tudunk örülni az élet szépségeinek, hogy bűntudatunk lenne ezért, és mellette már nem a gyász és a vesztesége van az élet középpontjában, hanem a célok és az élet folytatása. Bűntudat nélkül tudunk már örülni az életünknek. Ez természetesen egy folyamat, amiben sokat segíthetnek a családtagok, a rokonok, a barátok és a munkahelyi környezet.
Mentálhigiénés szempontból nagyon fontos, hogy a veszteséggel és a halállal való foglalkozás a vállalati kultúra részévé tudjon válni. Mentálhigiénés szakemberként fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy legyenek akár preventív jelleggel is olyan alkalmak és egészségmegőrző napok, rendezvények, ahol szó eshet olyan tabu témákról is, mint a gyász és a veszteségek feldolgozása.

 Képek:pixabay

„Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek, avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.” Viktor Emil Frankl

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/