Napjainkban még mindig eléggé tabu témának számít a halálról, veszteségekről és a gyászról való nyílt és őszinte kommunikáció. Nehéz róla beszélnünk és félünk is közel engedni magunkhoz ezt a témát, pedig az életünk része, amivel mindannyian találkozunk és egyszer velünk is bekövetkezik. Nehéz szembenézni vele, mert valahogyan előhozza a saját halandóságunkat is és akarva akaratlanul sok mindenre rádöbbenthet, sok mindent direktben a szemünk elő szegezhet, amivel nem biztos, hogy szeretnénk szembesülni, találkozni.

Amikor veszteségekről beszélünk, fontos kihangsúlyoznunk, hogy nem csak haláleseti veszteség indíthat el bennünk gyászfolyamatot. Egy válás, vagy éppen magzat elvesztése, egy szakítás, házi kedvencünk vagy éppen valamilyen addig megszokott rítus, szokás megszűnése, vagy éppen egy költözés, vagy a munkánk elvesztése is elindíthat bennünk gyászfolyamatot. Fontos, hogy ezekről is tudjunk beszélni, és legyen egy olyan tér, ahol megértenek bennünket és mi is meg tudunk érteni másokat és ez által ki tud alakulni egy olyan sorstárs közösség, amiben megélhetővé válik, hogy nem vagyunk egyedül. A következő néhány gondolatban most a munkahelyi veszteségekről és azok feldolgozásának fontosságáról szeretnék írni pár szót. Tapasztalatom szerint napjainkban még nincs kialakult kultúrája annak, hogy kiemelt figyelmet kapjon a munkahelyen belüli veszteségek feldolgozása. Ez rögtön magával is hozza azokat a kérdéseket, miszerint milyen veszteségekkel is találkozhatunk egy munkahelyen és miért is kellene foglalkoznunk ezeknek a feldolgozásával? Egy munkahelyen belüli veszteség lehet többek között a kollégák elbocsátása, az esetleges felmondások, a szervezeti változások, vagy egy kolléga tartós betegség miatti távol maradása vagy halála. Ezek mind-mind olyan veszteségek, amik közvetve vagy közvetlenül, de kihatnak a munkavállalókra, azok teljesítményére és ezen keresztül a vállalat működésére is.

De hogyan is lehet elkezdeni foglalkozni ezekkel a veszteségekkel egy munkahelyi környezetben?

Fontos, hogy lehessen nyíltan beszélni ezekről a veszteségekről. Legyen egy olyan platform, ahol megoszthatóvá válnak a gondolatok, ahol a munkavállalóknak és a vezetőségnek is van tere és lehetősége a veszteséggel kapcsolatos érzések, gondolatok megosztására, egymás szempontjainak meglátására és meghallgatására. Ebben sokszor segítségre tud lenni egy pár alkalmas önsegítő gyászcsoport, amit egy gyászkísérő szakember meg tud tartani.
És most egy kicsit szeretnék részletesebben is kitérni arra az esetre, amikor haláleseti veszteség történik a munkahelyen. Egy ilyen jellegű veszteség esetén segíthet, ha kialakítanak egy olyan helyet a munkahelyen belül, ahova el lehet kicsit vonulni, ahol meg lehet gyújtani egy gyertyát és egy kicsit emlékezni lehet az elvesztett kollégára. Fontos, hogy egy ilyen veszteség esetében legyen tér a megemlékezésre és a munkahelyi gyászfeldolgozás lehetősége ne álljon meg csak annál, hogy kikerül a fekete zászló az épületre és minden egyéb nehéz érzés belekerül egy jó mélyen, a munkavállalókban és vezetőkben elásott trauma kapszulába. Hiszen attól, mert nem beszélünk róla, mindenkiben ott motoszkálnak kérdések, gondolatok életről-halálról, a szeretett személy elvesztéséről, és ugyanúgy saját magunkról is. Kérdések, amik be tudnak tokozódni, ha nem foglalkozunk velük, kérdések, érzések és gondolatok, amik egy esetleges későbbi veszteség esetén újra aktiválódhatnak.

Ahogy megtörténik a tragédia, rögtön a sokk szakaszával találják szembe magukat a munkatársak és a vezetőség is. Sokkolódnak a történtek miatt, amit a halál kimenetele tovább nehezíthet, ha például hirtelen, tragikus körülmények között történt a veszteség. A sokk szakasza pár órától pár napig is eltarthat. A temetéssel egy fontos rítus történik meg, amikor tényleg testközelből megtörténik a kollégák részéről is szembesülés a veszteséggel és a vissza nem fordítható történéssel. Sokan azt gondolják, hogy majd a temetés után könnyebbé válik a helyzet és talán itt véget is ér a gyász folyamata, de valójában az érzelmi munka, a veszteséggel való szembesülés és a hiány megtapasztalása csak ekkor kezdődik igazán. Egy munkahelyi veszteség esetén a gyász erős sorstárs közösséget tud kovácsolni a munkavállalók között. Egy olyan közösséget, amiben a munkatársak is kölcsönösen tudnak segíteni egymásnak a megosztásokban és az emlékezésben. Egy-egy, szakember által vezetett beszélgetésen teret kaphat az emlékezés, egymás támogatása, bíztatása. Fontos, hogy ilyenkor a munkavállaló meg tudja tapasztalni, hogy biztonságban van és odafigyelést kap. Ezt az odafigyelést érezheti abból, hogy a munkahelye teret ad arra, hogy foglalkozzon az érzéseivel és önmagával. Ezeken az alkalmakon lehet csendes megfigyelő szerepben is lenni. A lényeg és a hangsúly azon van, hogy teret kapjon az érzelmek megosztása, a munkavállalókban lévő kérdések feltétele. Fontos annak is hangsúlyozása, hogy nem kell úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Hiszen sokakban megfogalmazódhat például egy fiatal kolléga tragikus elvesztése esetében, hogy ez esetleg velem is bármikor megtörténhet. És ez rettenetesen ijesztően tud hatni, mikor szembe jön velünk a saját halandóságunk is. Mit lehet ezzel kezdeni? Egy ilyen helyzetben akarva akaratlanul, de megtörténik egyfajta értéktisztázás is. A halál és a gyász mindig rávilágít arra, hogy mi is az igazán lényeges az életben, mi az, amin esetleg nekem kell változtatnom? Mi az, amire ez a veszteség taníthat engem? Mit tegyek máshogyan a szeretet kapcsolataimban?

A gyásznak különböző szakaszait különböztethetjük meg egymástól. Ezek a szakaszok sok esetben nem egyfajta egymás utániságot követnek, és nincsenek közöttük jól elhatárolható határok sem. Sokszor előfordul, hogy úgy érezzük, hogy már esetleg túl vagyunk az egyik szakaszon, aztán hirtelen történik valami, és újra visszacsúszunk egy korábbi szakaszba. Ha már számítani lehet a veszteség bekövetkeztére, például egy tartós betegség miatt távol lévő kolléga esetében, akkor már elindul az elő gyász folyamata, amit anticipációs gyásznak hívunk. Ez a szakasz lehetőséged adhat az addig esetlegesen ki nem mondott érzések megosztására, vagy a félreértések tisztázására. Amikor a tragédia bekövetkezik, akkor jön a sokk szakasza, amiről fentebb is írtam. Minden gyász egyedi, hullámzó. Fontos, hogy amikor gyászolunk, ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, egyszerűen csak adjuk meg magunknak azt a szabadságot, hogy úgy gyászoljunk, ahogy arra szükségünk van, ahogy azt legbelül érezzük. Ezt sokszor nehéz megengedni magunknak a kollégák vagy éppen a főnökünk előtt. A sokk szakaszt követően a kontrollált szakasz következik, ez a temetés körüli időszak, amit a tudatosulás szakasza követ a maga sok érzésével és mi lett volna, ha kérdéseivel.  Ilyenkor a gyászoló sokszor perlekedik a világgal, saját magával és igazából mindenkivel és mindennel maga körül. Haragszik az életre, a sorsra, hogy hogyan tehette ezt vele. Nagyon nehéz ilyenkor azzal a gondolattal megbirkózni, hogy a nap reggel ugyanúgy felkel, este lenyugszik, és az élet hiába akarjuk, vagy nem, mégis megy tovább. Mintha semmi sem történt volna. És ez akkor már rettenetesen fáj.

A gyászfolyamat lezáró szakasza az adaptáció, amikor megtanulunk együtt élni a hiánnyal. Sokan úgy gondolják, hogy azzal, hogyha valaki a gyász folyamat végére ér, az azt is jelenti, hogy az elvesztett „szerettét” már nem is szereti tovább. De ez nem így van. Az elvesztett szeretett személy iránti szeretet mindvégig megmarad a szívünkben. Úgy tartja nyilván a szakirodalom, hogy akkor tekinthető „feldolgozottnak” a gyász, amikor már anélkül is tudunk örülni az élet szépségeinek, hogy bűntudatunk lenne ezért, és mellette már nem a gyász és a vesztesége van az élet középpontjában, hanem a célok és az élet folytatása. Bűntudat nélkül tudunk már örülni az életünknek. Ez természetesen egy folyamat, amiben sokat segíthetnek a családtagok, a rokonok, a barátok és a munkahelyi környezet.
Mentálhigiénés szempontból nagyon fontos, hogy a veszteséggel és a halállal való foglalkozás a vállalati kultúra részévé tudjon válni. Mentálhigiénés szakemberként fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy legyenek akár preventív jelleggel is olyan alkalmak és egészségmegőrző napok, rendezvények, ahol szó eshet olyan tabu témákról is, mint a gyász és a veszteségek feldolgozása.

 Képek:pixabay

„Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek, avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.” Viktor Emil Frankl

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Fél évvel ezelőtti blogbejegyzésem folytatása ez az írás. Akkor még csak éppen kidugtam a fejem a trauma barlangjából, most a traumafeldolgozás folyamatáról, a trauma utáni életről, a kapcsolatok és célok fontosságáról írok. Fogadjátok szeretettel!

Egy korábbi blogbejegyzésemben – Van itt valami, amivel nekem dolgom van - már írtam arról, hogy SM betegségem legutóbbi, súlyos rosszabbodása milyen rendkívüli testi-lelki nehézséget jelentett. Mindenben segítségre volt szükségem – ideértve a legintimebb szükségleteimet is. Sokáig nem tudtam nyíltan beszélni az állapotomról, nem azért, mintha ne akartam volna őszinte lenni, egyszerűen még magamnak sem tudtam és mertem világosan megfogalmazni a helyzetet, annyira hihetetlen és elviselhetetlen volt. Látogatót szinte egyáltalán nem fogadtam, örültem a covid miatti karanténnak, így nem kellett magyaráznom a visszahúzódásom okát. Hónapok, sőt, évek teltek el úgy, hogy igyekeztem takargatni a küzdelmünket, a mindennapi életünket. A nehézségek eléggé elszigeteltek. Éreztem, hogy ez hosszú távon nem mehet így.

Előbb-utóbb muszáj volt felvállalnom (magam előtt is): igen, ez az életem, így élek, élünk. Beszereztünk elektromos betegemelőt, valamint hosszú idő után ismét kértem gyógytornát. Lassan-lassan mertem vendégeket, barátnőket hívni, rájöttem, így betegemelősen is megoldható a beszélgetés, találkozás. Jöttek a segítők a Támogató Szolgálattól, de azért a segítés oroszlánrésze férjemre maradt - ez azóta is így van -, elmondhatatlan érzés és ajándék, hogy a nehézségekkel együtt örömmel csinálja. Tisztában vagyok vele, hogy kivételesen szerencsés helyzetben vagyok, mert ő egy kivételes ember. Az igazi áttörést a TraumaAmbulancia Egyesülettel való találkozás jelentette. Itt valahogy ’neve lett a gyereknek’.

Mert persze azzal mindig is tisztában voltam, hogy mindenki küzd különféle problémákkal, de a ’trauma’ szót addig nem jutott eszembe magammal kapcsolatban használni. Az első TraumaAmbulancia-esten való részvétel után meg tudtam fogalmazni, hogy betegségem legutóbbi, súlyos állapotromlásakor – amióta nem tudom magamat ellátni - traumát éltem át. Valahogy a helyükre kerültek a dolgok bennem.
Amint ezt ki tudtam mondani - hogy ami velem történt (történik), trauma számomra –, a trauma körvonalazódott. Többé nem egy amorf, az egész személyiségemet betöltő és deformáló valamivel álltam szemben. Elindulhatott egy gyógyulási folyamat (ami azóta is tart). A traumámmal dolgom van – elfogadom, szeretném elhelyezni az élettörténetemben. A trauma feldolgozása által növekedhetek. Attól kezdve, hogy érthetően tudtam beszélni mindezekről, egyszerre ráláttam, hogy ráadásul mennyi szégyen is tapadt a történtekhez. A szégyen érzése észrevétlenül és alattomosan lopózott az életembe. Szégyelltem sok mindent, ami a kerekesszékes léttel, főleg, ha abból már nem tudsz felállni egyedül, együtt jár. Amint már nyíltan megfogalmaztam a nehézségeimet – a trauma miatti szégyen egyszeriben elillant. Mint a mumus a Harry Potterben, jé, hiszen nincs itt semmi! – ahogy megneveztem, beszéltem róla, eltűnt. Huss, volt, nincs. A traumámmal dolgom van, a hozzá kapcsolódó szégyen érzésével viszont nincs.

Amikor az ember traumát él át, az sosem csak őt érinti, hanem a környezetét is. Értelemszerűen a közvetlen környezetét közelebbről, sokszor húsbavágóan, míg a távolabbiakhoz esetleg csak hírként jut el (Hallottad, mi történt vele?..). Az én esetemben, betegségem nagymértékű rosszabbodása óta férjem élete is gyökeresen megváltozott. Nem hagyhat egyedül hosszabb időre, vagy legalábbis jól meg kell szerveznünk az életünket, hogy naponta 3-szor biztosan legyen (hozzáértő) segítségem. Azt gondolom, ha az ember már tud arra gondolni, hogy a hozzá közel állóknak is milyen nehéz lehet, mennyire megváltozott az ő életük is – ez már annak a jele, hogy kicsit távolabbról tud rátekinteni a történtekre, a megváltozott helyzetre. Már nincs bezárva egy sötét barlangba a traumájával.

Nagyon fontos, hogy az ember célt találjon magának. A TraumaAmbulancia Egyesület önkénteseként írok a tapasztalataimról. Hogy megoszthatom, leírhatom felismeréseimet, és ez esetleg másoknak is segítség lehet – hihetetlen öröm forrása. Már nem csak azzal foglalkozom, éppen milyen napom van, mennyire görcsöl és dagad a lábam, mennyire nem mozdul. Hanem azzal, hogy valami hasznosat csináljak, ami sikerélményt ad és örömöt szerez, esetleg másoknak is.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Mindig felemelő érzés amikor egy ötlet megvalósul.

Van is egy ilyen, az utóbbi időben például a TikTok-on (nem tagadom, fent vagyok, igen) népszerű tartalomtípus, ami gyors vágásokkal bemutatja “Hogyan lett ebből, ez…?”, mint például egy éjjeli szekrény felújítása, egy eredetileg lomtalanitásból elhozott darabból.

“Hogyan lett ebből, ez……?”

Hogyan lett egy véletlen háztartási balesetből egy civil szervezet? Hogyan lépkedtem, miket tettem, kikkel találkoztam, kikkel beszélgettem….? Hány, de hány találkozó, alkalom és képzés! Mennyi öröm és mennyi (szerencsére nem komoly) bánat, és nehézség az úton.
Amikor baleset történik veled, és múlnak a hetek, és szerencsére meggyógyulsz. Ám tudod, hogy valami mégis megváltozott. Velem ez történt. Tudtam hogy valami más. Nem volt egy ilyen meghatárózó pillanat, egyszerűen csak megérkezett a világomba, hogy itt bizony mostmár valami nagyon is más lesz. Mindenkinek meséltem, mit érzek, mit gondolok, kell ezzel valamit kezdenem, nem tudom mit, de kell. 

Nálam a “Hogyan lett ebből, ez….?” mindig egy gondolattal kezdődik,

Egy jaj, “Ezt meg akarom csinálni!”-val. Nagy álmok ezek, olyankor szinte nem is aktuálisak. Ha valaki látná, mi minden elképzelés, gondolat van a fejemben, lenne itt meglepődés bőven. És van ez a gondolat, ami 3 éve kísér. Minden nap dédelgettem, elképzeltem milyen lesz ha megvalósul. Most felkapod a fejed, 3 év?

És mi történt addig? 

Kérdezem, hány olyan dolog van amit elgondolunk és soha nem valósul meg?

Most minden összeállt, ott volt mindenki, akinek ott kellett lennie. Olyanok is akiket 3 éve mégcsak nem is ismertem.

De persze voltak már az egyesületnek olyan alkalmai amelyek emlékezetesek. Mi az hogy! Ám szerencsére végig olyan társakat adott mellém az élet ehhez az utazáshoz, amiért soha nem lehetek majd elég hálás! Apropó HÁLA! Minden lépés az úton hálával van kikövezve. Az elmúlt években nagyon sok mindenki adta az életének egy részét azért, hogy a “Hogyan lett ebből, ez…?” megvalósuljon!

4 interjú, 4 ember, 4 történet…. Emberiek, mindennapiak. Hol vannak a mindennapi történeteink? Érzem és mások elmondásából tudom, nem ez a könnyebb út. “Hétköznapi emberek”, ez tulajdonképpen mit is jelent?
Ezek vagyunk mi. Mi mindanniyan vagyunk ők. 

Nem születünk traumatudatosnak. A körülöttünk lévő világ egyre többször mutatja meg nekünk, feladatunk van a lelki sebeinkkel. Legyenek ezek generációkon átívelő, akár számunkra ismeretlen terheink, vagy az életünk során szerzett sebeink. Rajtunk áll mit kezdünk velük. Hiszek az egymás felé fordulás, a sorstársközösségek megtartó erejében. Megannyi példát láthattunk erre az elmúlt pár év nehézségei kapcsán. Az elmúlt évek arra is megtanítottak minket, hogy meglássuk, nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel. Ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni.  A trauma amennyire el tud szigetleni, annyira össze is tud kötni. Erre is számos példával szolgált az elmúlt 2-3 év. Felelősségünk van abban, egyén szinten is, mit kezdünk ezekkel a tapasztalatokkal. 

Már kisiskolás koromban rengetegszer sulykolta belénk a tanító néni: Egységben az erő. 

Ebben hiszek.

Szakemberek könyveket írnak, esettanulmányokat olvashatunk, együttérezhetünk és ez mind jó és hasznos, de sokszor itt meg is áll a dolog. A TraumaAmbulancia egyesülettel arra vállalkozunk, hogy azok az embertársaink akik már érzékelik, van itt tenni való, de a kiolvasott könyv, vagy a megnézett interjú mulandó élményt ad, arra hívunk csatlakozz, kapcsolódj!

Hallgass vagy beszélgess, netán oszd meg veled mi van.

Október 4-e pont egy ilyen csodás alkalomnak ígérkezik.

Várlak szeretettel a Traumatudatosak – Premier előtti vetítésén!