Ma reggel sok család életét forgatták fel az iskolákba eljuttatott fenyegető üzenetek. Írásunkban azt járjuk körül, mit érdemes tennünk a gyermekeink és saját magunk megnyugtatása érdekében…

2025. január 23-án több iskola kapott bombafenyegetéssel kapcsolatos üzenetet, amelynek következtében a tanítást meg kellett szakítani, hogy a hatóságok át tudják vizsgálni az intézmények épületét. Egy ilyen esemény tipikus krízishelyzetként definiálható, hiszen az érintettek egyik pillanatról a másikra egy, akár az életüket is veszélyeztető helyzetben találják magukat, nem igazán van hatásuk a körülmények alakulására, így megoldani sem tudják azt. Ezek az ingerek félelmet és a tehetetlenség érzését kelthetik, ugyanakkor az intézmények vezetőinek és a tanároknak gyorsan kell döntést hozni és intézkedni annak érdekében, hogy az épületek minél hamarabb kiürüljenek, és mindenki biztonságos helyre kerüljön. A helyzetre való gyors reagálás, a hatóságok bevonása, a szükséges intézkedések meghozatala közben nem igazán van idő és energia a helyzet kiváltotta mentális és lelki nehézségek kezelésére. Az alábbiakban néhány egyszerű javaslattal igyekszünk
segíteni az érintetteket a kialakult helyzettel való sikeres megküzdésben:

- Felnőttként is teljesen rendben van, ha megijedtünk, félünk, és elveszettnek érezzük magunkat, hiszen egy hirtelen bekövetkező, nagy érzelmi teherrel és sok bizonytalansággal járó esemény megterheli az idegrendszerünket. Ha van lehetőségünk rá, osszuk meg a körülöttünk lévőkkel érzéseinket, próbáljuk hangosan kimondva megfogalmazni, mire is lenne a legnagyobb szükségünk ebben a helyzetben. Ha magunknak és egymásnak is be tudjuk ismerni, hogy nehézségünk van a kialakult helyzet kezelésével kapcsolatban, szinte azonnal nagy tehertől és szorongató érzésektől sikerül megszabadulnunk.

- Vezetőként nagy teherként nehezedik az emberre, hiszen a helyzet kezelését leginkább a vezetőtől várják az érintettek. A megfelelő mértékű és mélységű információk átadása az érintetteknek kulcskérdés lehet a problémák sikeres kezelésében. A fenyegetést leíró körlevél tartalmát, az azzal kapcsolatos gondolatokat, saját érzelmi nehézségeket, dilemmákat érdemes emberileg és szakmailag közel álló kollégákkal/emberekkel megosztani, és közösen, csapatban végrehajtani az intézkedéseket. Lehetőség szerint ezt a gyerekeknek ne kommunikáljuk. Krízishelyzetben az emberek legtöbbször nem egy érzelemmentes, professzionális vezetőre vágynak, sokkal inkább tudnak kapcsolódni, és együttműködni egy, az érzéseit és gondolatait is megosztani tudó vezetővel. A helyzet kezelését követően érdemes időt szánni a megélt tapasztalatok, a felmerülő kérdések és javaslatok közös átbeszélésére.

- A gyerekek első körben nyilván örülnek annak, hogy megszakad a tanítás, de számukra a kialakult helyzettel való megküzdés sikeressége nagyban függ attól, milyen reakciókat látnak a körülöttük lévő felnőtteken. Felnőttként talán jobban átlátjuk, értjük ezeknek a helyzeteknek a kialakulását, de egy gyerek számára ez sokszor nem egyértelmű. Érdemes tehát elkerülni, hogy felnőtt tudásunk és tapasztalataink, esetleges korábbi rossz élményeink alapján vezérelt célzott kérdéseket szegezzünk a gyerekeknek. Érdemesebb megvárni, hogy a gyerek nyitott legyen, kérdezzen a kialakult helyzettel kapcsolatban, és jó, ha felnőttként képesek vagyunk a korának megfelelő szintű válaszokat megfogalmazni. Egy felnőtt is nyugodtan beismerheti, ha van olyan kérdés, amelyre nem tud válaszolni. A gyermek számára nem annyira maga az információ, sokkal inkább a felnőtt által sugallt metakommunikáció, érzelmi reakció tud megnyugtató lenni. Érdemes arra is odafigyelni, hogy ugyanúgy, ahogyan a felnőttek, a gyerekek is különböznek abban, hogyan dolgozzák fel magukban a helyzet keltette érzéseket, ennek kifejezését segíthetjük azzal, ha a bennünk lévő érzéseket megosztjuk. Figyeljük őket, és ha a
gyermek megszokott viselkedésétől extrém módon eltérő jeleket látunk, akkor mindenképp próbáljunk kapcsolódni hozzá, vagy kérjük ehhez szakember segítségét!

- Pedagógusként is fontos feladat, hogy visszatérve az intézménybe, tegyük lehetővé a gyerekek számára, hogy kérdéseket tegyenek fel, és hogy akár egymással is beszéljenek a történtekről! Legoptimálisabb, ha az udvaron, tornaórán biztosítunk számukra szabad mozgásos tevékenységet, hiszen a feszültség levezetésének egyik legjobb és legegyszerűbb módja a testmozgás. 

Ha erre nincs lehetőség, akár közösen is ki lehet próbálni az alábbi gyakorlatokat:

Próbáljunk figyelni a légzésünkre, az egyenletes, normál belégzés után 3-4 alkalommal hosszabb kilégzést végezve normalizálódik a szívverés, ezzel együtt megélhetjük azt az érzést, hogy képesek vagyunk saját megnyugtatásunkra!

Bármilyen feszültség érzés van bennünk, izmainkat mindig lehet tovább feszíteni és az ebből való elengedés a megkönnyebbüléssel érzésével jár. Kezünk ökölbe szorítása és a szorítás elengedése, ennek 4-5 alkalommal történő elengedése el tud indítani minket a nyugalmi állapot eléréséhez.

Hernádi Judit
Krízistanácsadó szakpszichológus

Email: info@traumaambulancia.hu
Sajtó: salexandra76@gmail.com

Egy szülő, házastárs, testvér, barát elvesztése érzelmileg megterhelő esemény. Mivel a halál témakörét sokszor a szégyen és más kellemetlen érzések övezik, hajlamosak vagyunk azt tabuként kezelni. A halál az élet része, mindannyian megszületünk, élünk, és egyszer vége lesz az életünknek, de ennek nincs ideális időpontja. Azonban amikor találkozunk vele, azt egyfajta krízis állapotként éljük meg, amivel mindannyian szembesülünk életünk során, és általában nehezen küzdünk meg vele. Bármelyik életkorban, vagy élethelyzetben is kell végleg elköszönnünk az általunk szeretett személytől, a gyászunkat, ami egy belső folyamat kell megélnünk, feldolgoznunk. Természetesen nagy segítség, támasz tud lenni egy megtartó közeg, mint a család, ahol van lehetőség a nyílt kommunikációra, és az egyének egymástól eltérő gyászreakciójának, és veszteség feldolgozási ütemének tiszteletben tartására.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=msc7-FyGCsE&ab_channel=JUNO11

A Véletlenül írtam egy könyvet című film főhősnője kiskamasz korban van, író szeretne lenni, ezt a tehetségét öccsén próbálja tesztelni, esti mesék formájában. Édesapjukkal és egy nyuszival élik sokszor kalandos életüket, a gyerekek édesanyja sajnos már meghalt. A film központi cselekményét Nina írói szárnypróbálkozásai, a szomszéd írónővel alakuló baráti kapcsolata, az iskolai barátok és kamasz szerelmek, anyukájával kapcsolatos emlékek keresése, és a gyászból magára találó apa új párkapcsolatának alakulása adják.

A gyerekek minden életkorban –a maguk módján – kíváncsiak a világ működésére, szeretnék megérteni, hogy mi miért, hogyan is történik körülöttük. A szülő elvesztésének „élménye” sajátos reakciókat válthat ki, a kezdeti tagadástól a dühön, félelmen, lehangoltságon keresztül a zavarodottságig. Az ilyen esetekben a gyermek életében jelen lévő felnőttnek, felnőtteknek óriási szerepük van, hiszen a biztonságot, megértést és elfogadást ők tudják leginkább közvetíteni a gyermek felé. A film főhőse, Nina ebből a szempontból szerencsés helyzetben van, hiszen édesapja, a nagynénje, az idős szomszéd barátnője és az edzője is stabil, jelentős felnőttként támogatja őt törekvéseiben. A felnőttek gyászában is ugyanúgy megjelenik a tagadás, a fájdalom, a kétségbeesés. Ezen érzésekkel való megküzdés mellett nekik fontos feladatuk a gyermek biztonságérzetének megteremtése, a család összetartása, a mindennapi életvitel folytatása. 

A film különösen finoman és érzékenyen, ugyanakkor a valóságot sem tagadva mutatja meg a gyászban való érintettség esendőségét. Megható volt, amikor felvillantak Nina apukájának nehézségei, hiszen feleségének, szülőtársának, szövetségesének elvesztése szemmel láthatóan mélyre vitte őt. Szerencsére azonban megtalálta a gyermekeiben, a munkájában, a közös emlékek felidézésében, és nem utolsó sorban az alakuló párkapcsolatában azokat a kapaszkodókat, melyek segítségével képes volt nem csak túlélni, hanem mindannyiunk számára élményeket teremtve megélni a mindennapokat. Szülőként egy tragikus élethelyzetben hajlamosak vagyunk megfeledkezni a saját igényeinkről, hiszen igyekszünk a gyerekek jóllétére fókuszálni. Azonban ahhoz, hogy a szülői, munkahelyi és egyéb szerepeinkben helyt tudjunk állni, szükség van arra, hogy mentálisan rendben legyünk. A gyászban az egyik legnehezebb dolog, hogy meg tudjuk-e engedni magunknak a fájdalom, a félelem, a rossz érzések megélését. Szülőként mutathatjuk-e magunkat esendőnek, kétségbeesettnek, elveszettnek a gyerekeink, az ismerőseink és a világ előtt? Le tudunk-e lassítani, hátra tudunk-e lépni annyira, hogy képesek legyünk önmagunkhoz kapcsolódni, és megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mire is lenne a leginkább szükségünk?

Pszichológusként a mindennapi munkám része, hogy síró emberekkel dolgozom. Számomra természetes, megható, és megtisztelő, mikor egy kliens eléggé biztonságban érzi magát az általam teremtett térben ahhoz, hogy a legmélyebb érzéseit is kimutassa. A saját felnőtt életszerepeimben viszont kevésbé van meg a lehetőség arra, hogy ezt a fajta érzékenységet felvállaljam. Nagyon mély személyes élményem, hogy a film nehéz és megindító pillanataiban át tudtam adni magam a szomorúságnak, és megengedtem magamnak, hogy a saját gyászélményem hatását újraélve sírjak egy jót. Szerencsére a dramaturgia nem hagyta, hogy ez a hangulat elhatalmasodjon rajtam, mivel jó érzékkel és ritmussal változtak a megható és vicces jelenetek a vásznon. 

Ha olyan kliens fordul hozzám, akinek nehézségei vannak az érzelmek megélésével és kifejezésével kapcsolatban, meg szoktam osztani velük a saját, jól bevált gyakorlatomat. Arra az esetre, ha egy ideig belém szorul a sírás, feszítenek az érzések, és jót tenne őket szabadjára engedni, van egy-két film a tarsolyomban. Az évek alatt kitapasztaltam, melyek azok a történetek, azon belül konkrét jelenetek, amiket meglátva, meghallva, meg tudom könnyíteni magam számára az érzelmek megélését, és jól ki tudom sírni magam. Mostantól a Véletlenül írtam egy könyvet is felkerül erre a listára…

Hernádi Judit

Krízistanácsadó szakpszichológus

TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

A TraumaAmbulancia Egyesület Men’s Projekt című konferenciája olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy a férfiak törődnek-e a lelki egészségükkel, és ha igen, akkor hogyan, ha nem, akkor miért nem. Egymásnak adták a stafétát szakemberek, segítő szakmák képviselői, vállalatvezetők, majd végül három olyan férfi, akik a mindennapi munkájukban sokak mentális egészségének őrei. E kerekasztal-beszélgetés szubjektív összefoglalója az alábbi bejegyzés.
A beszélgetést moderálta Seres Samu.

Képzeljenek el egy világot, ahol lehet beszélni a férfiak lelkéről. Annak egészségéről vagy éppen elveszett egyensúlyáról. Egy világot, ahol egy asztalnál beszélget Mácsai Pál, Zacher Gábor és Hodász András. Egy világot, ahol csúcsvezetők osztják meg a közönséggel, hogyan őrzik a mentális egészségüket, és mi volt az a pont, ami leckeként szolgált számukra, miszerint úgy, ahogy korábban csinálták, nem lehet, és mikor döntötték el, hogy eztán tudatosan figyelnek önmagukra. Képzeljenek el egy világot, ahol lehet arról beszélni, hogy antidepresszánstól 10 kilót hízott valaki, hogy ne higgyünk annak a színésznek, aki azt mondja: hajnalig kell innia, hogy a lelke visszajöjjön a szerepből, és megérkezhessen a saját életébe egy előadás után, de arról is, hogy hogyan került egy tűzoltóállomásra reggeli hálakör és rendszeres jógaóra. A TraumaAmbulancia Egyesület  Men’s Projekt konferenciája így törte meg a csendet.

Férfiak, mentális egészség és sztereotípiák

Már önmagában izgalommal töltött el bennünket, hogy egy jégtörőnek szánt esemény előkészületein dolgozhatunk. Én csak az utóbbi hetekben, amikor csatlakoztam a csapathoz, a többiek az elmúlt félév jelentős részét az előkészületekkel töltötték. Hacsaknem a TraumaAmbulancia Egyesület eddigi munkájának minden mozzanata annak szolgálatában állt, hogy eljusson idáig, és egy sok tekintetben egyedülálló rendezvényt hozzon Budapest szívébe, az egykori Hauer cukrászda tőszomszédságába, köpésnyire attól az aluljárótól, ahol a mentális problémákat egészen más eszközökkel dolgozzák fel, és ahol az ember jobbára csak siető léptekkel közlekedik, hogy mindebből ne is lásson semmit. 

Itt, most érdemes volt megállni. 

Volt egy kerekasztal, amelyben olyan férfiakra voltunk kíváncsiak, akikre egyébként is kíváncsiak vagyunk. Figyelünk rájuk, szeretjük őket, ők pedig évtizedek óta a társadalmunk mentális egészségének őrei – „ültetési sorrendben” az egészségügy, a vallás és a kultúra terén. 

Mácsai Pál, az Örkény Színház alapító igazgatója azzal gondolattal indította az estét, hogy az ő szakmája a drámairodalomból dolgozik, ahol konfliktusok állnak színpadon, és ahol a szereplők elsöprő többsége férfi, a hozzájuk képest igen kevés számú nő többsége pedig 40 év alatti. Na, ebből főzzünk valamit! A kulturális élet egyik legrégebben dokumentált tartóoszlopa, a mindennapok feszültségeinek évezredes feloldója, a világot jelentő deszkák világa többnyire férfiakkal foglalkozik, miközben arról beszélgetünk, hogy a férfiak lelki egészségével nem törődik senki. Legalábbis nagyon kevesen. 

Fotók: Bodo Gábor

Történik mindez úgy, hogy a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész szerint a férfiak „sokkal esendőbbek, kiszolgáltatottabbak, mialatt a környezetében élő nők erősebbek és szívósabbak”. Úgy látom, ezt valamennyien el tudjuk mondani a saját környezetünkről.  

Zacher Gábor a drámairodalom világánál is rosszabb nemi arányt festett le a kocsmák társadalmáról, s tette hozzá a költői kérdést: mit gondolunk azokról a nőkről, akik kocsmában űzik a bút, és mit gondolunk a férfiakról, akik így tesznek? Mi játszódik le bennünk, ha szembejön velünk az utcán egy részeg férfi, és mit gondolunk akkor, ha látunk egy részeg nőt? A kérdésekre adott karcos válasz az, hogy a nők felé nagyobb a megvetés, azonban ha kivesszük ebből az egészből, ami tényleg szinte szó szerint megkarcol mindnyájunkat, akkor a látvány valójában arra sarkall, hogy egy nőt segítsünk kijönni ebből az állapotból, míg ha egy férfit látunk megrekedni az alkohol világában, úgy látjuk: az valahogy belefér a hétköznapokba, nincs is ott semmi látnivaló. 

Vajon melyik? Mindkettő cefetül rossz érzéseket kelt bennem. 

„Pszichológushoz? Nem vagyok én bolond! „

Hodász András elmondta, hogy amikor hozzá mentális segítségért fordultak hívek, akkor a Biblia olvasása mellett gyakran javasolta nekik pszichológus felkeresését is, amit az elsöprő többség – spirituális lelki gyakorlatokat jól ismerő emberek között is(!) – azzal utasított vissza, hogy „ő nem bolond”. A közelmúltig katolikus papként szolgálatot teljesítő Hodász elmondta, még a saját élményeiről is beszél, amikor szóba kerül az antidepresszáns, és őszintén vall arról is, mit gondolt, amikor a mellékhatások rovatot elolvasta. Azt mondta: „rendben, én is híztam tíz kilót, de már leadtam, és már nincs szükségem a tablettákra”. Azt viszont kezdetektől jól tudta, hogy a pszichoterápia kiegészítőjeként akkor elengedhetetlen volt számára, hogy gyógyszert is szedjen. 

Úgy hinnénk, hogy így lámpást tart azok előtt, akik vonakodnak pszichoterápiára járni – én magam szentül hiszem, hogy sokak előtt tart is (még olyanok előtt is, akikkel sosem találkozott) –, és saját példán, a leghitelesebben tudja képviselni, hogy van olyan helyzet, amikor ezeket a gyógyszereket azért kell szedni, mert úgy működnek, mint egy lábtörés esetén a mankók. Azokról is tudjuk, hogy ha lekerül a gipsz a lábunkról, akkor eldobhatjuk őket, de senki sem hiszi, hogy egy törött láb majd meggyógyul magától. Lám, még a lelkipásztor saját tapasztalata is tud kevésnek bizonyulni, amikor tabukat kéne döntögetni, a saját életünkben.  Zacher Gábor gyorsan tette hozzá, hogy sajnos pszichológushoz, pszichiáterhez járni még mindig stigma.

Nehéz tehát az a súlyos és fájdalmas bélyeg, ami a lelki segítségkéréshez tapad, és nehéz kimozdulni abból is, amit a TraumaAmbulancia Egyesület felmérése mutat: a kérdésekre választ adó férfiak 57 százaléka azt mondta, egyedül szereti megoldani a problémáit, ami egyenes út lehet ahhoz, hogy azok még súlyosbodjanak is – így lehet belecsúszni az elmagányosodásba vagy az alkoholizmusba, egyéb függőségekbe. 

Mácsai Pál megerősítette, hogy az elmúlt száz évben a pszichológia tudományának hányattatott sorsa volt, csak a rendszerváltás előtti utolsó évtizedben foglalhatta el szakmai helyét, nyert polgárjogot, de a köztudatban a mai napig érezteti a hatását egy évszázadnyi megbélyegzés, így nem csoda, hogy az igazán népszerű Terápia című sorozat sem tudott e téren érdemi változásokat hozni a köztudatba. Elmesélte azt is, hogy az Örkényben eleinte egyedülálló módon – a fiatal kollégák unszolálásra – egy társulati tagként felvett pszichológust alkalmaztak, aki olyan kihívásokat segített megoldani a színházban, amelyek már régóta húzódtak. Amikor ennek a szakmában híre ment, elkezdtek befutni hozzá a színházigazgatók telefonjai, hogy „tényleg van ilyen nálatok?”, „és jól működik?” 

Amit én látok, hogy akik jelen voltak a Men’s Projekt konferencián, azok nyertek. Egy délutánt, ami csak arról szólt, amiről többnyire nem beszélünk. Sőt: nem beszélünk. Pedig kéne. Legyen így legközelebb is! 

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Évekkel ezelőtt, nagyon megütötte a fülemet dr. Csernus Imre egyik gondolata, amelyben a férfi és női magazinokat hasonlította össze. Azt mondta: nézzük meg ezeket az újságokat. A nőkében divat, utazás, főzés, testápolás, sport, anyaság, társadalom, érzékenyítés, fogyatékosság, változó kor, karrier, továbbtanulás, színek, illatok, a világ idegen tájai..., a férfiaknak szóló anyagokban pedig: pénz, karrier, nők, vadászat, horgászat, és ennyi. Bizonyára túloz, sőt, amióta szöget ütött a fejemben, ezt a gondolatot én is karácsonyfa módjára díszítem azóta is, tovább gondolom ágait, fényeit, csúcsdíszét -- ha van egyáltalán --, és azon töröm a fejemet, hogyan változtathatnánk ezen. Önkéntesünk véleménye.

Mert az nem úgy van, hogy egy nő lelke, érdeklődése, gondolkodása, érzelmei, élete viharai bonyolultak, míg egy férfié egyenesek, akár a szög, néhány utcája -- vagyis abból következően kevés számú zsákutcája -- van csupán, sosem csúszik le a kívánt vagy vágyott útvonalról, és ha megjelenne a magazinjában akárcsak egy a fent említett "nőknek szóló" témák közül, következő hónapban már azt vizslatná a benzinkúton, hogy vajon melyik egyszerűbb újságot választhatná ehelyett az elkorcsosult helyett, amiért legnagyobb szerencsétlenségére négy héttel azelőtt egy vagyont fizetett, aztán a munka-magánélet egyensúly, és más selyemmajomságok elvették a helyet a bikinis nők elől, szóval inkább visszavált a fapadosra. A biztonságosra. A vadászósra-halászósra (és ennek humanoid megközelítéseire, hiszen egy szombat esti buliba is ilyen céllal érkezünk -- ugyebár). Ez másként van, pontosabban: lehetne másként, csakhogy ez a jelenség úgy épült be a társadalmunk életébe, mint az épített örökségünk darabjai. A nők hosszú idő óta engedik meg maguknak a közösség -- vagy a magány -- erejét, amikor nehézségeket vagy éppen akkor zajló, borzasztó nehéz és fájdalmas feladatot (mint egy szülés vagy a gyermekágy) teljesítenek. A bábák, a dúlák, a komatálat hozó legjobb barátnők mind erről szólnak -- a bennünk zajló folyamatok megerősítéséről, a közösségről, amelynek szüksége van ránk, és amelyre nekünk szükségünk van, hogy minden belső erőnket összeszedjük --, míg a féfiak már a barlangrajzok idejében is a fizikai erejük megsokszorozása érdekében kapaszkodtak össze. A kifelé mutatott erő megsokszorozásáért. Ahogyan haladt velünk előre az idő a történelemben (lám, már abból is eltelt százezer év, hogy kutyánk van -- ami elkezdte csököttebbé tenni a hallásunkat, mert hallott ő helyettünk is, amíg aludtunk vagy vadásztunk). Azok a képességek erősödtek, amelyeket használtunk. Amelyeket meg nem, azok halványulni kezdtek. Ezt egyébként ismerjük a folyton olvasó/keresztrejtvényt fejtő nagyszüleink példájából, és abból is, amikor értük aggódva kölyökkutyát ajándékozunk nekik a születésnapjukra -- jól esik a friss levegő, a napi kétszeri sétával olajozott ízületek pedig makacsul mosolyognak az ortopédusokra, hogy "nem kell ide protézis, köszönöm". És bár először talán felháborodva reagáltak, hogy "azonnal vigyétek innen", a kis négylábú jövevény csökkentette a magányt, észrevétlenül kötelezte őket folyamatos testmozgásra, es nevettette meg őket a legképtelenebb helyzetekben is. Egyszóval: testi-lelki testőrük lett.

"Ne sírj fiam -- dögölj meg 15 évvel korábban" -- mondja Vekerdy Tamás arra a rémes beidegződésre, hogy "nehogy már anyámasszonykatonáját nevelj abból a fiúgyerekből. Elestél, felkelsz, nem sírsz. Ilyen egyszerű" -- már gyakoroltad is az őskor óta elvárt magatartási formát. Kifelé erős. Befelé meg... kit érdekel?! "Velem sem törődtek." "Ha elestem a kismotorral, apám még meg is vert, hogy felelőtlen voltam." Ismerősek ezek a mondatok? Fekete dobozt gyártanak a lélekből, amely őriz minden információt, de csak a gép lezuhanását követően tudhatjuk meg belőle: milyen eseménysor játszódott le legbelül, és olyankor már visszafordíthatatlan folyamat szemtanúi vagyunk. Valahogy úgy alakult, hogy a nők számos esetben öntudatlanul is vigyáznak önmagukra, míg a férfiak sokszor öntudatlanul nem. Pedig az elmosódó határok világát éljük, amelyben matematikusok kapnak orvosi Nobel-díjat, a tőzsdekrachokat követő helyrereállítási folyamatokban atomfizikusok segédkeznek a pénzpiacokon, a hazai kortárs krimi koronázatlan királynője pedig egy jogásznő.

 Forrás: Muzeumiblog.

Ahogyan egyre összetettebbé vált a világunk, úgy a lelkünk is lekövette azt, a nőké, a férfiaké, a gyerekeké, a nonbinárisaké. A határok nélkül utazó munkaerő, tőke, információ és kihívások világában találtuk magunkat, ahol gyakorlatilag minden kérdésre új válaszokat adtunk, alig néhány évtized leforgása alatt. Ez olyan szédítő tempó, hogy ha földrajzi értelemben vett utazásról beszélnénk, utána ki kéne aludnunk magunkat. De a lelkünk ilyet nem tud, ezért ugyanúgy folyamatos olajozásra van szüksége, mint az autó alkatrészeinek vagy a csípőízületeinknek. Ha ez elmarad, abban ugyanúgy tönkre lehet menni, mint egy motornak az olaj-, vagy egy testrésznek a mozgáshiányban. De mit kezdjünk azzal, hogy a két nem az önmagára való vigyázásban elment egymás mellett? Hogy tapasztalatok és felmérések garmadája mutatja: a férfiak ugyanúgy nem vigyáznak önmagukra, ahogyan gyerekkorukban azok rájuk, akik "nem akartak belőlük anyámasszonykatonáját", ezért hamar leállították bennük a könnyeket, s velük együtt mindent, ami a lelki folyamatokat, az érzelmek megélését, azok -- elsősorban önmaguk előtti -- vállalását illeti, ezzel egyidőben pedig pokoli nehézzé tették a mentális egészség megőrzését a fiúk, legények, férfiak számára.

A TraumaAmbulancia Egyesület vállalása nem kevesebb, mint hogy hozzuk közel a lelki egészséget a férfiakhoz. Azokhoz, akik egy merev lemez (nem merevlemez) szilárdságának látszatát őrzik nap mint nap -- van, hogy csak a magabiztosság álarcát magukra öltve -- míg nem addig keményednek, amíg előjelek nélkül, visszafordíthatatlan következményekkel törnek össze legbelül, megnehezítve ezzel a saját életüket. Mennyivel könnyebb lenne bevallani, hogy gyomorgörccsel jár valaki dolgozni, és váltani bátran, megszenvedni a váltás és a rugalmasságért vívott küzdelem rázóköveit, mint gyomorfekély diagnózist kapni! Mennyivel könnyebb lehetne kimondani, amit érzünk, mint krónikusan köhögni éveken át! Mennyivel könnyebb volna megbocsátani önmagunknak egy régi hibát, mint övsömörre cipőt húzni!

De nem. Mert az a kemény, akit, ha megkocogtatunk, kőporos lesz a kezünk. Vagy mégsem? Tartsanak velünk egy utazásra, a férfilélek mélyére! Vigyázzunk a férfiakra, hogy egyszer majd ők is vigyázhassanak önmagukra. És hogy magasabb minőségben vigyázzanak mindenkire, aki nekik fontos. Ja, hogy azt nem mutatják ki? Hát, hozzák el őket november 16-án, és ünnepeljék a lelki egészség hónapját egy új élet kezdetével!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Szeptemberben a TraumaAmbulancia Egyesület tagjai a tudatos öngondoskodásról (testi és fizikai, mentális, szociális, munkahelyi jóllét) tartottak négy workshopot a MagNet Közösségi Házban. Az első kettőn (testi és mentális öngondoskodás) én is megoszthattam pár gondolatot a jelenlévőkkel. Amikor erre az alkalomra készültem, átgondoltam, összeszedtem, mit jelent nekem az öngondoskodás.

Öngondoskodás az én spéci helyzetemben

Nagyon fontos, hogy jól gondoskodjon magáról! - mondta nekem sok évvel ezelőtt egy pszichológus. Megragadt a fejemben ez a gondolat, tetszett a megfogalmazás, de hogyan is kell ezt csinálni? 2006 óta ülök kerekesszékben SM-betegségem miatt, amit 2000-ben diagnosztizáltak (bár már 1993 óta voltak tüneteim). Ez egy krónikus progrediáló betegség: állandóan jelen van, miközben folyamatosan romlik az állapot. Időközönként shubok (fellángolás, hirtelen állapotromlás) lépnek fel. Éppen ezért az is nehéz, hogy mindig alkalmazkodni kell az újabb, megvàltozott (sajnos rosszabb) állapothoz. Amíg a gyerekeink kicsik voltak, a róluk való gondoskodással voltam elfoglalva; ha nem volt muszáj, nemigen törődtem magammal. Másrészt, úgy voltam vele: ha ez egy folyamatosan romló betegség, akkor úgyis hiába, minek küzdeni, lesz ami lesz.
Idővel szerencsére átkattant bennem valami. Megértettem, nem jó taktika homokba dugni a fejemet. Jobban teszem, ha szembenézek a dolgokkal, és amit lehet, megteszem magamért. Amíg fiatal és egészséges az ember, addig használja és esetleg ki is zsigereli a testét, de amikor kiderül a krónikus betegség, az rákényszeríti, hogy odafigyeljen a teste jelzéseire és igényeire. Ma már úgy gondolom, minden kicsi mozgás számít, és hálás vagyok azért, amit még meg tudok csinálni, és igyekszem tenni azért, hogy - amennyire rajtam is múlik - ez minél tovább így maradjon. Az SM kifejezetten egy olyan betegség, amelynél a test és a lélek szoros kapcsolata, egysége mindig nagyon érződik: amikor feszült, szorongós vagyok valami miatt, esetleg nem pihentem eleget vagy éppen túlfárasztottam magam fizikailag vagy akár mentálisan, azonnal jelez a testem: csökken a meglévő izomerő, görcsösebbé, feszesebbé válnak az izmok, néha kicsit reszketek, mintha fáznék, pedig csak elfáradtam. Ezt is meg kell(ett) tanulnom: mikor mennyi pihenésre, csöndre van szükségem, hogy egyáltalán felismerjem, pihenésre van szükségem, és ezt fel is vállaljam a környezetem, családom, barátaim előtt.

Nagyon fontos törekedni az egyensúly megtartására: se túl sok inger, se túl kevés; elegendő pihenés, de azért legyen gyógytorna, masszázs is; jöjjenek barátok, látogatók, de csöndre és egyedüllétre is szükségem van. Odafigyelek a testem és lelkem jelzéseire, mik az igényeim ebben a megváltozott helyzetben ahhoz, hogy jól érezzem magam, hiszen ez jó a családomnak, a körülöttem élőknek is. Körülbelül négy éve már kapaszkodó segítségével sem tudok felállni a kerekesszékből. Ha például át szeretnék ülni a kerekesszékből az ágyra, elektromos betegemelőt kell használnunk. Segítséget kérni és elfogadni nem könnyű, lelkileg megterhelő tud lenni, akkor pedig különösen, ha a legintimebb dolgokról is szó van. 

Hosszú időre (egy-két évre) volt szükségem, hogy rájöjjek, hason fekve is remekül lehet tornázni (én ugyanis hason fekve alszom éjszaka), így minden reggel húsz perc - fél óra tornával indítom a napot. Így amellett, hogy ténylegesen jót tesz, úgy érzem, tettem magamért valamit. Persze, a heti két gyógytorna és masszázs is rendkívül
fontos. Attila, a férjem hetente négyszer fut vagy biciklizik sok kilométert. Ilyenkor kimozogja magából az esetleges felgyülemlett feszültséget, amellett, hogy élvezi, és közben helyükre kerülnek a dolgok. Számomra is nagyon fontos, hogy rend legyen a fejemben és a lelkemben (na jó, azért is küzdök, hogy körülöttem is :-) ). Régen nagy természetjáró voltam. Sajnos, ez már a múlté, pedig bizonyára sok gondomat  megoldaná most is.
A kikapcsolódást jelenti a családi-baráti kapcsolatok ápolása, az olvasás, kultúra (színház, mozi, hangverseny); ezek mind a hétköznapok gondjai fölé emelnek. Fontos, hogy legyenek céljaim, nekem ide tartozik például a TraumaAmbulancia Egyesületben való önkéntesség is, vagy a lektor munkám a Mária Rádióban. Ezeknek köszönhetően távolabbról látok rá az életemre, más látószögből is, nem csak a sajátomból, a megszokottból.

Szeretném, hogy a betegségemet a helyén tudjam kezelni. Nem legyintve rá - persze ezt több szempontból is nehéz lenne megtenni -, tehát törődjek magammal, de ne is felnagyítva a nehézségeimet. Más is van bennem, mint a betegségem, másról, másokról is tudok gondoskodni.

Utószó: Felfogni és elfogadni, hogy az ember segítségre szorul és bizonyos fokig kiszolgáltatottá vált, nem könnyű feladat. Hosszú időbe telik - legalábbis nekem -, hogy kitapogassam a lehetőségeimet és igényeimet ebben a megváltozott helyzetemben.

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Vajon hogyan dolgozza fel a hétköznapi stresszt, és azt a rengeteg hatást egy férfi amelyekkel napról napra szembetalálja magát egy maszkulin világban, ahol még mindig gyakori berögződés a “férfiak erősek, nem sírnak”, “lelkizni a lányok szoktak” mentalitás.

A TraumaAmbulancia Egyesület a férfiak mentális egészségének fontosságára először a “Férfiak hol sírnak?” című kerekasztal beszélgetésen hívta fel a figyelmet. Az esemény sikeressége, a téma iránti érdeklődés visszaigazolta, hogy valóban igény van az “erősebbik nem” lelki állapotáról, megküzdési módszereiről, és önismereti eszközeiről beszélni.

Nem sokkal később a HR Feszt, Health színpadára is felkerült a téma. A 6000+ fő vendéget megmozgató rendezvény szervezői is úgy gondolták, hogy a férfiak mentális egészségéről beszélgetni kell, helyet kell adni a lehetőségnek, hogy lebontsuk a férfiak köré épített falakat, annak érdekében, hogy egy egészségesebb életet élhessenek.
Rengeteg figyelemfelkeltő kampány van, ahol a férfiak fizikai egészségére hívják fel a figyelmet. Következő lépés, hogy tudatosítsuk, a fizikai jóllét mellett energiát kell szánni, és időt kell fektetni a mentális egészség fenntartásába is.

A férfiak mentális egészségéről Sárközi Alexandra, a TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese beszélgetett. Vendégei Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvár, akinek munkája során nap mint nap szembesülni kell tragédiákkal, gyakran találkozik érzelmileg megterhelő helyzetekkel, valamint Dr. Károlyi Antal elméleti fizikus, később bankár, jelenleg a SignCoders fejlesztő cég vezetője és startup befektető voltak. Bár Attila és Antal két nagyon különböző világban élik a hétköznapjaikat, munkájuk kicsit sem mondható hasonlónak, de egy dologban maximálisan egyetértettek: a férfiak mentális egészsége fontos. Első lépésként mindenki magán tud elkezdeni dolgozni. Antal visszaemlékezett egy tizenkét évvel korábbi képzésre, ahol hét másik vezetővel vett részt, és arról tanultak, hogy egy vezetőnek milyen felelőssége és eszközei vannak arra, hogy csapata tagjainak érzelmeivel foglalkozzon. Kiemelte, hogy volt egy társa az oktatáson, aki első alkalommal hangot adott kételyeinek; egészen pontosan nem értette, miért kell részt venni ezen a programon, hiszen ő biztos benne, hogy a kékgalléros munkatársaival nem fogja tudni alkalmazni ezeket az eszközöket és teljesen feleslegesnek érzi ezt a fajta megközelítését a csapattal való együttműködésnek. Majd ugyanez az ember három héttel később lelkesen tervezte, hogy az itt megtanultakat hogyan fogja használni, és ez mennyiben fogja könnyíteni az ő és csapata munkáját, új, jobb környezetet teremtve mindenkinek.

Azóta sok év telt el, és Antal elmondta, látható a pozitív fejlődés, az emberek nyitottsága, ugyanakkor még mindig messze vagyunk a céltól. Ahogy ő fogalmazott, az érzéseinkről beszélni egy fejleszthető készség, amit  - egy ideális világban - alanyi jogon kellene tanulni mindenkinek, már óvodás kortól. Attila a tűzoltóság “macsó” oldalára hívta fel a figyelmet. Elmesélte, hogy amikor valaki felszerel tűzoltónak, egy több száz kérdésből álló kérdőívet kell kitölteni. Például olyan kérdésekkel, hogy szeret-e verset olvasni, esetleg írni. Attila szeret, majd később megtudta, hogy ez alapján a tulajdonsága alapján lehet, nem feltétlenül alkalmas tűzoltónak. Ez tényleg így lenne? Ő úgy látja, hogy ha egy férfi tud beszélni az érzelmeiről, arról, ha neki valami éppen nehezebb, az nem gyengeség, hanem pont az ellenkezője. Ahogy ő fogalmazott: “vegyük le magunkról ezt a macsó álarcot, ahogy a sisakrostélyt is felhúzzuk!”

Mindketten úgy látják, hogy jelenleg az első és legfontosabb lépés a férfiak mentális egészségének ápolásával kapcsolatban az önképzés. Az, hogy magunkba nézzünk, magunkkal legyünk őszinték és ezzel tudjunk példát mutatni a többi “macsó” férfinak. 

Milyen gyakorlati eszközt használ két férfi vezető a csapatuk mentális egészségének megőrzésére?

A két teljesen eltérő közegben dolgozó Attila és Antal is egy eszközt emelt ki, ami közös a beszélgetést.
Mindkét vezető a legfontosabbnak azt látja, hogy példát mutatva megteremtse azt a lehetőséget csapata tagjainak, hogy lehessen beszélgetni arról ki, hogy van, hogyan érzi magát egy adott napon, vagy egy adott szituációban. Elmesélték, hogy ez nem az egyik percről megy a másikra.
Antal a heti meetingeken vezette be, hogy kezdésként tartanak egy “hogy vagy?” kört. Ez a kör hetekig pár perc alatt lement, mindenki letudta annyival, hogy “jól”. Majd szépen lassan, rájöttek az emberek, hogy ez nem egy felszínes kérdés, hogy tényleg érdekli a többieket, hogy kivel mi van éppen. Sőt, ezek a beszélgetések az empátiát is növelik a csapaton belül: például, ha egyik kollégánál beteg volt a gyerek, és elmesélte, hogy előző este nem tudott aludni, a csapat többi tagja aznap tudta, hogy nem terheli őt feleslegesen. Ez a szokás mára már annyira kedves a csapatnak, hogy harminc perc után kezdenek a munkáról beszélgetni, mégsem érzik úgy, hogy haszontalan és felesleges időtöltés lenne.

Attila ugyanezt emelte ki. A tűzoltóságon egy 24 órás műszak alatt, a vezető felelőssége kialakítani azt az érzékenységet, hogy lássa mi történik a csapattal érzelmileg, mentálisan, és megteremteni azt a közeget, ahol a férfi mer beszélni az érzéseiről, példát mutatni, hogy ez nem gyengeség.

Visszaemlékezett a TraumaAmbulancia Egyesületnél a Hableány katasztrófa után készített mélyinterjújára, kiemelte, hogy a mai napig hordozza ennek a beszélgetésnek a pozitívumait, hiszen ezen a beszélgetésen felszínre kerültek olyan dolgok, amelyekről nem tudott. 

Ők már régóta tudják, hogy a férfiak sírhatnak, és az érzelmekről való beszélgetés nem a gyengeség jele, És ebben példát is mutatnak.

K.D. önkéntesünk írása

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Rögtön a rövid és gyors válasszal kezdem: meglepően sokat. Újra. 

A 2015-ben megjelent Agymanók című animációs film idei folytatása ugyanis a tinédzsereknek és felnőtteknek egyaránt igyekszik segíteni a saját és a másik generáció komplexebb érzelmeinek a megértésében.

Alapból ritka, hogy egy hollywood-i animációs filmben nemcsak szimpla nézőként, de szülőként és segítő szakemberként egyaránt számos értéket látok. A hazai mozikban június közepétől megtekinthető Agymanók 2-nek ez sikerült. Sőt, a megnézése után még hosszú napokig foglalkoztatott. Ezért is örültem, hogy az amerikai Berkeley Egyetem szervezésében egy bő 1 órás élő online beszélgetésen vehettem részt, ahol a készítők és az őket tanácsaikkal ellátó pszichológusok meséltek a szakmai szempontokról és tudományos háttérről.
Innentől szándékaim szerint csak minimális spoilerekkel és főként az érzelemszabályozásra fókuszáló elemzés következik, szóval bárki elolvashatja és utána rohanhat is a moziba. ;-)

Egy 3 éves folyamat eredménye

Bármilyen végeredményt látva, valószínűleg ritkán gondolunk bele, hogy mennyi energia és erőfeszítés van egy adott munkában. Igaz ez az Agymanók 2-re is, amihez a Disney-nél egy 500 fős stáb már a Covid időszak közepén hozzákezdett. Az akkori általános, globális közhangulatból kiindulva adott is volt, hogy az új érzelmeknek helyet adó második részben a szorongás kerüljön előtérbe, amit mi magyarul egy Feszkó nevű kicsit túlparázó, túlpörgő és stresszes karakter formájában ismerhetünk meg. 

A készítőknek emellett még három fontos célja volt: a főszereplő lány Riley pubertáskorba lépésén keresztül mutassák meg a tinédzserek egyre káoszosabb érzelemvilágát, úgy hogy közben mégis minden korosztálynak legyen benne tanulság. Emellett a rendelkezésre álló 96 percben a sokunkban élő, belső “Légy tökéletes!” parancs mögötti perfekcionizmus mozgatórugóit, annak a céljaink eléréséhez nyújtott előnyeit, de sokszor káros hatásait ismerjük meg jobban.

A sokrétű történetmesélés

A második rész egyik fontos szintlépése a komplexitás felé, hogy sokkal arányosabban igyekszik párhuzamosan bemutatni nekünk a Fejhadiszálláson és a lány tudatában történő eseményeket, az ezek által Riley-ból kiváltódó tetteket, valamint a környezete erre adott reakcióit. A másik konfliktusforrást pedig az adja, hogy a jól ismert öt érzelem mellé (Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré) újabb négy csatlakozik (a már említett Feszkó, valamint Ciki, Uncsi és Irigység).
Mindkét új megközelítésnek fontos üzenete van a szakértők szerint.
Hiszen ahogy a tizenévesek egyre többször hagyják hátra a biztonságos szülői közeget és alakítják ki saját szociális közegüket a barátaikkal, úgy találják szembe magukat egyre több, egyedül megoldandó kihívással. A gyermeki magány pedig egy többször visszatérő állapot a filmben, ahogy Riley elzárva vagy eltávolodva érzi magát másoktól. De ennek a gyakori használata abszolút tudatos, hiszen a szülőkről való leválás természetes velejárója. Az is érdekes és szándékos, hogy a már 9 közül továbbra is egyedül csak Derű az elsőre pozitívnak tekinthető érzelem. Ennek a célja pedig az első rész egyik fő üzenetének isméltelt megerősítése, hogy bizony minden érzelem alapvetően szükséges és természetes, melyeket felismerni, megnevezni és elfogadni érdemes, mint sem küzdeni velük és ellenük.

Oké, de mi a fő tanulság?

Az Agymanók 2 újra egy folyamatos érzelmi hullámvasút. Így ahogy azt a szakemberek is többször kihangsúlyozták a beszélgetésben, a lényeg pont a distressz felismerése és elfogadása. Hiszen ma már sajnos a gyerekek is egyre nagyobb érzelmi nyomás alatt vannak, gyakran valódi érzelmi káosz az ő napjuk is. Annak bemutatása, hogy ez univerzális, mindenkivel megesik és ezzel az állapottal nincsenek egyedül, már önmagában felszabadító tud lenni. De persze a cselekmény során akad több elgondolkodtató üzenet és néhány módszer is. Például hogy az önelfogadás és hála miként segíthet normalizálni az érzelmeink megélését. Ám tanácsadó pszichológusok szerint talán ennél is jobb megoldás, hogy legyen bátorságunk kimondani és megosztani másokkal azokat a bonyolult, sokszor nehéz érzéseinket, amelyekkel egy adott pillanatban még nem tudunk mit kezdeni. Mert jobb érzés megnevezve kívül tudni őket, mint belül harcolni velük. Az animációs film eredeti angol címe is erre utal: Inside out.

Ráadásul, ha az egyesületünk szemüvegén keresztül nézem az Agymanók 2-t, akkor a fő konfliktus feloldásának pillanatakor még egy kis Community Resiliency Model (CRM)® promóciót is láthatunk. A főszereplő Riley ugyanis két általunk is rendszeresen bemutatott és tanított grounding módszerrel lesz úrrá a pánikrohamán. Ezek persze nem kizárólag CRM® specifikus gyakorlatok, de a megjelenítésük is azt mutatja hogy nemre vagy korra való határok nélkül bárki könnyedén elsajátíthatja őket a saját jólléte és oké zónájába való visszatalálás érdekében.

Változások a film után

A szakemberek és készítők egyaránt beszámoltak róla, hogy mennyi visszajelzést kaptak arról, hogy a film hatására a szülőknek megváltozott a kapcsolatuk a gyerekeikkel. A családi asztalnál beszélgetések kezdődtek az érzelemvilágról, megélésekről, közeledni és kapcsolódni tudtak egymáshoz. A film családokra tett hatását pedig én is csak megerősíteni tudom. Azóta otthon mi is olykor egy-egy nehezebben kezelhető pillanatban azt kérjük a gyerekektől, hogy nevezzék meg, most vajon melyik érzelem vette át az irányítást. Vagy csak közös játék gyanánt megpróbálunk visszaemlékezni és összegyűjteni, hogy kinél mikor ült Harag, Feszkó vagy Uncsi a parancsnoki székbe. A készítők még egy érdekes tapasztalatról számoltak be. A tényleges premier előtt már egy évvel tartottak tesztvetítéseket, gyerekeknek és szülőknek, külön-külön és együtt is. Majd a film után megkérdezték a véleményüket. És miközben a tinédzserek abszolút tudtak azonosulni a történet egészével és a megjelenített nehéz érzésekkel, addig a szülők nagyon nagy arányban azt gondolták, hogy mindez túl sok lesz a gyerekeknek és nehezen tudják majd kezelni a látottakat.

Hogy mindez mit üzen nekünk? Hogy bízzunk bátrabban a gyerekeink rugalmasságában,  teherbíró képességükben, mert lehet hogy reziliensebbek, mint mi. Ha pedig mégis támogatásra van szükségük, legyünk ott nekik, úgy ahogy igénylik. Például az Agymanók 2 közös megnézésével. ;-)

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Hernádi Judit önkéntes pszichológus
Krízistanácsadó szakpszichológus

A múlt szombat éjjel bekövetkezett verőcei hajóbaleset megrázó története nap mint nap téma a sajtóban, sokakat megérint és foglalkoztat egy ilyen tragédia. A TraumaAmbulancia Egyesület létrejöttét éppen egy baleset utáni trauma inspirálta, és egyik fontos küldetésünk, hogy segítsünk a balesetben érintetteknek, a hozzátartozóknak is abban, hogyan lehet kezelni egy ilyen helyzetet. Beszélni kell erről is!
A segítő szakma talán egyik legnehezebb területe, amikor traumatikus életesemények közvetlen vagy közvetett résztvevőit támogatjuk. Értesülni arról, hogy egy szerettünket baleset ért, várni és reménykedni a végsőkig abban, hogy ő lesz a kivétel, aki szerencsésen megússza, borzasztóan kétségbeejtő és pszichésen rendkívül megterhelő állapot.
Életünk során számos nehéz helyzettel szembesülünk. Az ezekkel való megküzdés erőfeszítéseket igényel mindannyiunktól. Stressznek nevezzük szervezetünknek azt a nem specifikus válaszát, amelyet bármilyen, a külső környezetből érkező igénybevételre vagy megterhelésre ad reakcióként. Sokszor tudattalanul is a pszichológiai stressz állapotába kerülünk, amikor úgy ítéljük meg, hogy az adott helyzet kezeléséhez, vagy a minket érő inger
elviseléséhez nem áll rendelkezésünkre elegendő erőforrás. Ilyenkor az történik, hogy a környezetből eredő külső ingereknek, a stresszoroknak hatása kellemetlen testi változásokban vagy lelki reakciókban nyilvánul meg. Ez azért történik, mert nem tudunk felkészülni ezekre a hatásokra és nem tudjuk kontrollálni sem. Úgy éljük meg, hogy képességeink határát feszegetik, a kudarc átélésének lehetőségét hordozzák magukban, így negatívan hatnak az énképünkre. Szerencsére ilyenkor szervezetünk az adott helyzet megoldására összpontosítva fokozott készültségi állapotba kapcsol, elősegítve az azzal való sikeres megküzdést, így az ilyen veszélyek kezelésére evolúciósan kialakult, többé-kevésbé jól működő válaszokat tudunk adni.
Trauma pszichológiai értelemben véve azt az állapotot jelenti, amikor olyan váratlan és heves lefolyású esemény elszenvedője, szemtanúja lesz valaki, ami halálos fenyegetettséggel, súlyos sérüléssel jár; a fizikai vagy pszichés integritás elvesztésén túl intenzív félelmi, szorongásos vagy tehetetlenség érzéssel járó reakciót vált ki.

Kép: Shutterstock

A verőcei hajótragédia esetével összevetve a trauma legfontosabb pszichés tényezői a következők:
− szokásos élethelyzetektől való extrém eltérés/olyan élmény, esemény, amely meghaladja a mindennapiság szintjét – ritkán éljük meg, hogy szerettünk balesetet él át;
− a világ megbízhatóságában való hit összeomlása – az életünk kiszámíthatósága és az alapvető biztonságérzetünk kérdőjeleződik meg ilyen esetekben;
− kiszolgáltatottság és fenyegetettség érzése/tehetetlenség, a helyzet felett való kontroll elvesztése – amikor nem vagyunk urai a történéseknek, nincs hatásunk az események bekövetkeztére és végkimenetelére;
− az áldozat/érintett világról kialakított képe összeomlik – összeomlik az az elképzelésünk, hogy a világ alapvetően jó és igazságos;
− az én, a kapcsolatok és a világ egység-élménye szétesik – testi és lelki működésünk egysége  időleges  megszűnik.

Stressz reakcióinkkal szemben traumatikus reakciókról akkor beszélhetünk, ha az érintett személy megküzdési próbálkozásai nem járnak eredménnyel, az önvédelmi rendszer kimerül, és a szervezet működésének általános egyensúlya felborul. Megváltozik az ideg –és hormonális rendszer működése, szubjektív élmények és a viselkedés zavarai is előfordulhatnak. Jellemző még az érzelmi, fizikai és gondolati elárasztottság, amely
szélsőséges mértékű fájdalom, zavarodottság és tehetetlenség megélését is eredményezi.
A TraumaAmbulancia Egyesületnél küldetésünknek tekintjük, hogy támogatást nyújtsunk egyéni-, csoportos-, és társadalmi szinten a traumatudatos szemléletmód kialakításában, amelynek segítségével eredményesebbé válhat a traumatikus életeseményeket elszenvedők és hozzátartozói lelki felépülése. Nemcsak szakemberként, hanem családtagként, barátként, közeli és távoli ismerősként is sokat tehetünk egymásért, ha az alábbiakra oda tudunk figyelni egy traumatikus életesemény bekövetkezésekor:
- Az érintettek az átélt élmény hatására megkérdőjelezhetik addigi életvitelüket, emberi kapcsolataikat, amely könnyen elszigeteltséghez vezethet. Ezért is fontos, hogy ha ilyen reakciót észlelünk, azt igyekezzünk ne magunkra venni, inkább próbáljunk megértők lenni!
- Az érintettek én-integritás sérülésének jele lehet a mindent átható szégyen érzése a történtekkel kapcsolatban, amit tovább erősíthet, a külvilág kevésbé empatikus hozzáállása.
- Az érintettekben megjelenthet a bűntudat érzése is, amelyet erősíthet az az elgondolás, hogy lett volna lehetőség az esemény elkerülésére, a katasztrófa bekövetkezésének megakadályozására. Ebben az esetben is fontos a megértő és támogató hozzáállás.
- Amikor az érintettek úgy érzik, hogy az általuk megtapasztalt élmények kimondhatatlanok, gyakran annak a vágya áll a háttérben, hogy ha nem mondom ki, letagadom, talán meg sem történt. Fontos, hogy adjunk időt, mindenki más tempóban tudja feldolgozni a vele történteket!
- Az érintettek traumáinak feldolgozását nehezítheti a társadalmi elutasítottság, az áldozathibáztatás vagy a dezinformációk terjesztése. Lehetőség szerint igyekezzünk tekintettel lenni az érintettek szükségleteire, igényeire – bánjunk úgy másokkal, ahogyan mi is elvárnánk, hogy velünk bánjanak!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Megtiszteltetés, hogy a TraumaAmbulancia idei utolsó CRM (Közösségi Reziliencia Modell) workshopjáról írhatok élménybeszámolót, ahová tréner hallgatóként, és az egyesület önkénteseként jutottam el. Fontos számomra a traumatudatos szakmai elköteleződés ezért folyamatosan keresem azokat a módszereket, melyek „felhasználóbarát” ugyanakkor hatékony megoldást kínálnak a stresszkezelés, traumaoldás területein. 

Az eseményt Temesvári Orsolya reziliencia szakértő és Banga Gábor trauma-szenzitív coach, - vagyis a TraumaAmbulancia trénerei - azzal az aktuális szándékkal indították, hogy „a rohanós, ünnepre készülődő hetek kapcsán kapaszkodót adhat a CMR eszközrendszere és egy kicsit segíthet a nehéz pillanatokban magunkra figyelni és megnyugodni, ha nagyon nagy a feszültség.”

A tréning ismét a Hotel Mediterran különtermében került megrendezésre. Kellemes, barátságos és biztonságos környezetben, vegyesen ültünk körben magánemberekként és szakemberekként is. 

Gábor első kérdése az volt felénk, hogy mióta megérkeztünk a helyszínre mennyire vagyunk kapcsolódásban a saját testünkkel? Figyeltük-e? Mennyire tudatosan? 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya 

Hát bevallom, egyből arra gondoltam: nemigazán… eltartott egy darabig, míg tudatosan „megérkeztem” és elmúlt az esetleges késés félelme miatti idegesség. A testem a gyomromban jelzett, de ezt még Gábor kérdésekor se vettem észre, csak utólag.

Majd Orsi segített fókuszálnunk arra, hogyan vehetjük észre a testérzeteinket, élményszerű, testtudatos feladatokon keresztül megtapasztalhattuk idegrendszerünk működésének és testünk jelzéseinek kapcsolódását. 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya

A perspektívaváltások útján az ismerős gyógyulási mérföldkövek mellett haladtam el gondolatban, érzésekben és testérzetekben: Először reflex-szerűen a konvencionális kérdést tettem fel magamnak: Mi a baj velem? Aztán a trauma (PTSD, CPTSD) informált kérdést: Mi történt velem? Végül a reziliencia informált kérdést: Mik az erősségeim? 

Sorban tudtam kapcsolódni a gyógyulás stádiumaihoz és a 6 készségből álló eszköztárhoz is, melyek közül a számomra legmeglepőbb működő erőforrásom az egyik a gyakorlatban az volt, hogy a harminc éve hiányzó nagymamámat öleltem meg képzeletben. Ettől nagy intenzitású forróságot éreztem a mellkasomban, amit még háromnegyed óra múlva is éreztem, ahogy azt az élő örömöt is a szívemben, amikor még élt. Például ezzel a gyakorlattal gyorsan visszakerülhet az ember a beszédesen elnevezett oké-zónájába másnéven a természetes idegrendszeri egyensúlyába.

Fotó: Jakó Eszter

A workshop befejeztével Gábor kifejezte, hogy nem titkolt kívánsága a következő évre az, hogy minél több férfi társa a csatlakozásával segítsen a közösségi szintre emelésben! Mivel a férfiak részvétele is nagyon fontos, ezért arra bátorítja férfi társait, hogy minél többen csatlakozzanak a TraumaAmbulancia által szervezett jövőbeni  CRM tréningekhez!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Egyik ismerősöm fb-bejegyzésében olvastam a minap: „Sok mindenen aggódtam életemben. A nagy részük meg sem történt.” (Mark Twain) Ez a frappáns mondat elgondolkodtatott: akkor tehát feleslegesen aggódunk sok mindenen?

Nagynéném jut eszembe, aki mindjárt 90 éves, és a magas vérnyomáson kívül csak néha fáj itt-ott, de miután 40 éves korában volt egy vastagbélgyulladása, és hallotta, hogy ennek nyomán kialakulhat vastagbélrák, egész életében ettől rettegett. Feleslegesen tette hosszú éveken, sőt évtizedeken át? Részben igen, minden bizonnyal túlzott mértékben aggódott, bár azt kétségtelenül jól tette, hogy  rendszeresen elment kontrollvizsgálatokra, mert ugye jobb félni, mint megijedni...
Heidegger német filozófus szerint  a szorongás a létbevetett ember alapállapota, s emlékeztet arra, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hát igen, rengeteg mindenen szoktunk szorongani. (Olvastam valahol, hogy csak a pszichopaták nem tudnak szorongani.)

Nagynéném kapcsán arra gondoltam, érdemes lett volna a béltükrözésen túl öntükrözésre járnia. Bocsánat, ezt mindannyiunkra értem, hogy hasznos az önismeret útján elindulni, akkor is, ha nem könnyű ez az út és lassan lehet rajta haladni. (Még az is lehet, sőt valószínű, hogy ennek eredményeképpen némiképp csökkent volna a szorongása.)

Forrás: Pixabay

Al Ghaoui Hesnánál olvastam, hogy neki nagyon sokat segített az a gondolat, hogy a szorongás és a félelem közötti különbséget úgy is elképzelhetjük, hogy a szorongás a félelem megszorozva a fantáziával. Én azóta a szorongást egy jó nagy lufinak képzelem el, míg a félelemnek van egy egyenes nyila és célpontja. Ha lufi, akkor ki is pukkaszthatjuk, és akkor volt, nincs - mármint a szorongás. Később azt is mondja Hesna, hogy amikor észreveszi, hogy szorong,  mindig próbál különbséget tenni a két érzés között, és igyekszik megtalálni a fantázia gyökerét, hogy tudja,  miből táplálkozik a szorongás.

És így ismét eljutottunk az önismeret fontosságához.

Azt is el szeretném mondani, hogy nekem úgy tűnik, mintha a szorongás, aggódás, félelem  szavak használata korfüggő lenne.
A félelmet már egy kisgyerek is jól ismeri, bár még nem tudja megfogalmazni az érzéseit.  Azt hiszem, a szorongás szót egyáltalán nem is használja. Félek a sötéttől – mondja. Én például nagyon sokáig nem mertem, nem tudtam egyedül elaludni. Van egy kedvenc versem erről, egy csodálatos svéd gyerekvers:

NÉHA CSONTVÁZRÓL ÁLMODOK

Néha csontvázról álmodok,

csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.

Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

Ingrid Sjöstrand

Megmondom őszintén, a mai napig el-elgondolkodom ezeken a sorokon: akkor hát mi is van belül? Nem árt tisztában lenni ezzel. Iskolásként sokat izgultam. Feleléstől, dolgozattól, és emlékszem, nem igazán tudtam megnyugtatni magam, nem voltak jó eszközeim erre. Férjem egy-egy zenekari fellépése előtt izgulni szokott, de ez jóleső izgulás, sokszor hozzá is teszi: alig várom!
Grecsó Krisztián Vera című könyvében a főhős kislány (10 éves) úgy nevezi a szorongást: szomorú izgulás. Milyen találó, nagyon megfogott ez a megfogalmazás! Sajnos azt hiszem, én ezt jól ismerem.
Amikor édesanya lettem, az aggódás érzésével kerültem közelebbi kapcsolatba. Mélyen emlékszem, hogy legkisebb gyermekünk születése előtt arra gondoltam: tudatosan arra fogjuk nevelni őt, azt fogjuk átadni neki, hogy a világ egy gyönyörű hely, élni szép és jó. (Szerintem akkor, 19 éve még azt is hozzátettem: és biztonságos, de akkor még  nem dúlt a közelünkben ez a borzalmas háború.)

Ahogy idősödünk, eddig ismeretlen, új élethelyzetekkel kerülhetünk szembe, amik félelemmel és szorongással töltenek el. Félünk a haláltól, a  betegségektől, a kiszolgáltatottságtól. Jó esetben életünk során gyarapodott az önismeretünk és az  eszköztárunk, hogy ezekkel a helyzetekkel szeretettel és önmagunk iránti türelemmel, szeretteink és barátaink segítségével  megbirkózzunk.

Csatlakozz közösségünkhöz, értesülj programjainkról:

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839