Megtiszteltetés, hogy a TraumaAmbulancia idei utolsó CRM (Közösségi Reziliencia Modell) workshopjáról írhatok élménybeszámolót, ahová tréner hallgatóként, és az egyesület önkénteseként jutottam el. Fontos számomra a traumatudatos szakmai elköteleződés ezért folyamatosan keresem azokat a módszereket, melyek „felhasználóbarát” ugyanakkor hatékony megoldást kínálnak a stresszkezelés, traumaoldás területein. 

Az eseményt Temesvári Orsolya reziliencia szakértő és Banga Gábor trauma-szenzitív coach, - vagyis a TraumaAmbulancia trénerei - azzal az aktuális szándékkal indították, hogy „a rohanós, ünnepre készülődő hetek kapcsán kapaszkodót adhat a CMR eszközrendszere és egy kicsit segíthet a nehéz pillanatokban magunkra figyelni és megnyugodni, ha nagyon nagy a feszültség.”

A tréning ismét a Hotel Mediterran különtermében került megrendezésre. Kellemes, barátságos és biztonságos környezetben, vegyesen ültünk körben magánemberekként és szakemberekként is. 

Gábor első kérdése az volt felénk, hogy mióta megérkeztünk a helyszínre mennyire vagyunk kapcsolódásban a saját testünkkel? Figyeltük-e? Mennyire tudatosan? 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya 

Hát bevallom, egyből arra gondoltam: nemigazán… eltartott egy darabig, míg tudatosan „megérkeztem” és elmúlt az esetleges késés félelme miatti idegesség. A testem a gyomromban jelzett, de ezt még Gábor kérdésekor se vettem észre, csak utólag.

Majd Orsi segített fókuszálnunk arra, hogyan vehetjük észre a testérzeteinket, élményszerű, testtudatos feladatokon keresztül megtapasztalhattuk idegrendszerünk működésének és testünk jelzéseinek kapcsolódását. 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya

A perspektívaváltások útján az ismerős gyógyulási mérföldkövek mellett haladtam el gondolatban, érzésekben és testérzetekben: Először reflex-szerűen a konvencionális kérdést tettem fel magamnak: Mi a baj velem? Aztán a trauma (PTSD, CPTSD) informált kérdést: Mi történt velem? Végül a reziliencia informált kérdést: Mik az erősségeim? 

Sorban tudtam kapcsolódni a gyógyulás stádiumaihoz és a 6 készségből álló eszköztárhoz is, melyek közül a számomra legmeglepőbb működő erőforrásom az egyik a gyakorlatban az volt, hogy a harminc éve hiányzó nagymamámat öleltem meg képzeletben. Ettől nagy intenzitású forróságot éreztem a mellkasomban, amit még háromnegyed óra múlva is éreztem, ahogy azt az élő örömöt is a szívemben, amikor még élt. Például ezzel a gyakorlattal gyorsan visszakerülhet az ember a beszédesen elnevezett oké-zónájába másnéven a természetes idegrendszeri egyensúlyába.

Fotó: Jakó Eszter

A workshop befejeztével Gábor kifejezte, hogy nem titkolt kívánsága a következő évre az, hogy minél több férfi társa a csatlakozásával segítsen a közösségi szintre emelésben! Mivel a férfiak részvétele is nagyon fontos, ezért arra bátorítja férfi társait, hogy minél többen csatlakozzanak a TraumaAmbulancia által szervezett jövőbeni  CRM tréningekhez!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Egy 10 országban 3400 fő megkérdezésével elvégzett idei kutatás adatai izgalmas és egyben fontos képet mutatnak a stresszkezelésünk általános állapotáról. A válaszadók majdnem 70%-a ugyanis azt mondta, hogy mentális jóllétüket leginkább a saját főnökük és vezetőjük befolyásolja. A visszajelzések alapján a párok és házastársak is “csak” ugyanekkora hatással vannak, míg az orvosokkal (51%) és pszichológusokkal (41%) folytatott folyamatok eredménye ezeknél kevesebb.

Egyesületünk estjein is több beszélgetés során felmerült már a vezetők szerepe és felelőssége a stresszkezelés kapcsán. Így a feladat- vagy emberközpontú vezetőknek egyaránt igyekeztünk minél több hasznos tanácsot összegyűjteni, amivel erősíthető a saját és a közvetlenül velük együtt dolgozók lelki ellenállóképessége. 

A vezető sokszor láthatatlan ereje

Egy csapat első embereként talán az egyik legfontosabb szempont, hogy tisztában legyünk a saját hatásunkkal mások jóllétét illetően. Elsőre nem is gondolnánk, hogy az emberek milyen mértékben képesek mikroszkóp alatt megfigyelni és kielemezni vezetői tevékenységünket, legyen szó terhelhetőségről, delegációs képességről, a felelős döntések meghozataláról vagy csak a kommunikációs stílusról egy-egy kényesebb helyzet során.

Mindeközben minden munkavállaló egyben egy szociális lény is, aki természetes ösztönként vágyik a vezetői visszajelzésre. Vagyis amikor a csapattagok érzik, hogy látják, hallják, megértik és megbecsülik őket, az nagyban hozzájárul mentális egészségükhöz. Persze ennek az ellenkezője szintén igaz. Kellő felettesi figyelem nélkül - még ha több száz fős irodában is ülnek heti több napot - a beosztottak idővel az elmagányosodás vagy az imposztor szindróma jeleit tapasztalhatják magukon.

Ne feledjük tehát, hogy mekkora erőt birtoklunk a szervezetben, ám kezeljük azt kellő felelősséggel és alázattal!

A saját jóllét fontossága

Az a vezető, aki képes önmaga testi és lelki egészségére figyelni, nagyobb valószínűséggel fordul empátiával a csapattagjai felé is. Ez persze nem kis dolog, hiszen magasabb szinten még több elvárásnak kell megfelelnünk, feltehetően még több e-mailre és megkeresésre válaszolni, miközben mindenki munkaideje elvileg csak 8 órából áll. A jóllétünk megteremtéséhez tehát elengedhetetlen a hatékonyság és a megfelelő időmenedzsment is. A kiemelkedő produktivitás viszont csak akkor nem vezet kiégéshez, ha a hétköznapok során képesek vagyunk tudatosan rövid mikro-szüneteket tartani. Ilyenkor, ha tehetjük szánjuk arra a pihenőnket, hogy újra egyensúlyi állapotba hozzuk magunkat egy rövid testmozgással, sétával vagy a Community Resiliency Model (CRM)® egyik vagy másik eszközével. Bár a vezetői szerep rendkívül szerteágazó, de önmagában a saját jóllétünkre való tudatos törekvéssel már nagy hatást érhetünk el a környezetünkben is.

3 megközelítés, amivel vezetőként biztosan támogathatjuk a csapatot

Szerencsére számos további lehetőségünk van, amelyek bevezetésével vagy következetes alkalmazásával szintén sokat tehetünk a csapatunk erősítése érdekében. Íme néhány a tapasztalatunk alapján kiemelten fontos irány.

A kötődés és kapcsolódás növelése: 

Indítsunk el vagy bátorítsunk minél több olyan kezdeményezést, amely lehetőséget biztosít a munka kapcsán, esetleg az azon kívüli szociális élethez. Ezek lehetnek például egyszerű esettanulmányok és tapasztalatmegosztások a már befejezett projektek kapcsán (retrók). De szervezhetünk csapat szintű CSR tevékenységet, közös sporteseményt, pikniket vagy a csapatunk sikereit értékelő ünnepléseket. Ezek az alkalmak természetesen akkor igazán jók, ha vezetőként tényleg jelen tudunk lenni. Ráadásul ilyenkor a nem megszokott szerepben kapcsolódhatunk egymáshoz és új oldaláról ismerhetjük meg a másikat. 

A bevonódás lehetőségének megteremtése:

Ígérni sok mindent lehet, de vezetőként a nap végén a tetteinkkel bizonyítunk. Ezért nem elég csak beszélni arról, hogy mennyire értékeljük a csapattagok véleményét, szakértelmüket és nézőpontjukat. Ha valóban szeretnénk elérni, hogy úgy érezzék fontosak és számítunk rájuk, akkor ne csak adjunk, de kérjünk is tőlük visszajelzést. A feedback vonatkozhat a közös munkára, a csapatra, de akár saját működésünkre. És persze az sem árt, ha a valóban hasznos visszacsatolások idővel megjelennek a szervezet mindennapjaiban.

Ha ugyanis a beosztottnak van lehetősége hatással lenni a munkahelyére, az minden esetben erősíti a saját önbecsülését és jólétét is. Hiszen a valahová tartozás élménye növeli a legjobban a biztonságérzetet, ami minden csoport egyik elsődleges igénye. Ezért érdemes bátorítanunk a munkavállalókat az előremutató ötleteik megosztására, tudásuk megcsillogtatására és az új kezdeményezések kipróbálására.

Támogatás és fejlesztés:

A fentiek mellett a motiváció tüze lehet az egyik legerősebb pajzs a stresszes helyzetekben, hiszen a tenni akarás segít könnyebben átlendülni a nehéz helyzeteken. Vezetőként ezt úgy tarthatjuk életben másokban, ha teret biztosítunk a tanulásra és fejlődésre. Ehhez érdemes közösen kialakítani az egyéni fejlesztési terveket, amihez elengedhetelen, hogy megkérdezzük beosztottainkat, mit szeretnének a jelenlegi és a következő szerepükben. Lesz, aki a ranglétrán lépdelne felfelé, lesz, aki más területeken próbálná ki magát.

De ezek megteremtése mellett, arra is ügyeljünk, hogy olyan új, a mai változó világban fontos képességeket is elsajátítsanak, mint például a pénzügyi tudatosság, vagy az egyéni mentális jóllétüket könnyedén erősítő reziliencia workshopra.

Az elmúlt években egy cseppet sem lett egyszerűbb a vezetők szerepe. Egyesületünk szakemberei azonban az egyéni folyamatok mellett számos vállalati kihívásban is képeseket a szervezetek segítségére lenni. 

További tippekért érdemes követni közösségi média felületeinket vagy közvetlenül megkeresni bennünket az info@traumaambulancia.hu címen!

A cikkben bemutatott statisztikák forrása: https://www.ukg.com/resources/article/mental-health-work-managers-and-money

A Trauma Ambulancia önkénteseit dr. Temesvári Orsolya elnökségi tag és egyben az egyik első magyarországi CRM facilitátor vezette be a módszer rejtelmeibe egy interaktív workshop keretein belül.

A CRM (Community Resiliency Model) a Trauma Resource Institute oltalma alatt álló, Kaliforniából származó eszköztár, mely egyének, közösségek társadalmak számára nyújt olyan kapaszkodót, melyek a stresszel és a traumákkal való megküzdést segítik. A módszer nagy előnye, hogy bárki számára hasznosítható, gyakorlatias kapaszkodókat tartogat, elsősorban a 6 alapeszköze iránymutatásával. A modell nagyszerűségét az egyszerűsége, a megtapasztalhatósága adja. Különös hangsúlyt fektet a testérzetekkel való munkára, és a saját erőforrásaink feltárására a reziliencia, vagyis a nehézségekkel való hatékony megbirkózás céljából.

Szántó Katalin és Temesvári Orsolya, TA önkéntesek
Fotó: Barnoczki Zsuzsa 

Azt gondolom, hogy a tudatosítás, a tudatosság, nemcsak a traumákkal való munkával kapcsolatban kulcsfontosságú, hanem a testünk működésével is. A CRM-mel való megismerkedés is ezt erősítette meg bennem, és adott egy plusz löketet ahhoz, hogy kipróbáljak és elköteleződjek egy olyan módszer gyakorlása mellett, ami a testérzetek megfigyelésén, tudatosításán, és az azokkal való kísérletezésen alapszik. Az öngondoskodás jelentősége és a mindennapi életünkbe való rendszeres, hatékony beépítése és gyakorlása volt a másik figyelemfelkeltő elem, amit a workshop tudatosított bennem. Nagyon pozitív lenyomatot hagyott bennem és egyben inspirációul is szolgál a jövőre nézve az a gyakorlat, amit ezzel kapcsolatban végeztünk az esten. Mindezt nagyon jól összeszedett, érthető, ugyanakkor élvezetes, interaktív formában tárta Orsi elénk. Az elméleti blokkok közé ügyesen és némi humorral is fűszerezett gyakorlatias, élménymegosztó szálakat fűzött, így mindannyian be tudtunk kapcsolódni aktívan is az est menetébe.

Azt hiszem, hogy az egész csapat nevében mondhatom, hogy egy nagyon hasznos tudás- és élménycsomaggal gazdagodtunk, és izgatottan várjuk a folytatást, ahol a nagyközönség is részesévé válhat ennek az élménynek.

Éppen ezért Téged is szeretettel várunk a következő, február 28-ai TraumaAmbulancia estre, ha szeretnél egy jól működő traumafeldolgozó rendszerrel megismerkedni, és akár a későbbiekben trénerré válva egy új eszköztárral bővíteni a tudásodat. Itt a lehetőség, hogy újabb lépéseket tegyünk együtt a trauma- és rezilienciainformált társadalom megteremtése irányába egy jó hangulatú, támogató közösségben. 

Fél évvel ezelőtti blogbejegyzésem folytatása ez az írás. Akkor még csak éppen kidugtam a fejem a trauma barlangjából, most a traumafeldolgozás folyamatáról, a trauma utáni életről, a kapcsolatok és célok fontosságáról írok. Fogadjátok szeretettel!

Egy korábbi blogbejegyzésemben – Van itt valami, amivel nekem dolgom van - már írtam arról, hogy SM betegségem legutóbbi, súlyos rosszabbodása milyen rendkívüli testi-lelki nehézséget jelentett. Mindenben segítségre volt szükségem – ideértve a legintimebb szükségleteimet is. Sokáig nem tudtam nyíltan beszélni az állapotomról, nem azért, mintha ne akartam volna őszinte lenni, egyszerűen még magamnak sem tudtam és mertem világosan megfogalmazni a helyzetet, annyira hihetetlen és elviselhetetlen volt. Látogatót szinte egyáltalán nem fogadtam, örültem a covid miatti karanténnak, így nem kellett magyaráznom a visszahúzódásom okát. Hónapok, sőt, évek teltek el úgy, hogy igyekeztem takargatni a küzdelmünket, a mindennapi életünket. A nehézségek eléggé elszigeteltek. Éreztem, hogy ez hosszú távon nem mehet így.

Előbb-utóbb muszáj volt felvállalnom (magam előtt is): igen, ez az életem, így élek, élünk. Beszereztünk elektromos betegemelőt, valamint hosszú idő után ismét kértem gyógytornát. Lassan-lassan mertem vendégeket, barátnőket hívni, rájöttem, így betegemelősen is megoldható a beszélgetés, találkozás. Jöttek a segítők a Támogató Szolgálattól, de azért a segítés oroszlánrésze férjemre maradt - ez azóta is így van -, elmondhatatlan érzés és ajándék, hogy a nehézségekkel együtt örömmel csinálja. Tisztában vagyok vele, hogy kivételesen szerencsés helyzetben vagyok, mert ő egy kivételes ember. Az igazi áttörést a TraumaAmbulancia Egyesülettel való találkozás jelentette. Itt valahogy ’neve lett a gyereknek’.

Mert persze azzal mindig is tisztában voltam, hogy mindenki küzd különféle problémákkal, de a ’trauma’ szót addig nem jutott eszembe magammal kapcsolatban használni. Az első TraumaAmbulancia-esten való részvétel után meg tudtam fogalmazni, hogy betegségem legutóbbi, súlyos állapotromlásakor – amióta nem tudom magamat ellátni - traumát éltem át. Valahogy a helyükre kerültek a dolgok bennem.
Amint ezt ki tudtam mondani - hogy ami velem történt (történik), trauma számomra –, a trauma körvonalazódott. Többé nem egy amorf, az egész személyiségemet betöltő és deformáló valamivel álltam szemben. Elindulhatott egy gyógyulási folyamat (ami azóta is tart). A traumámmal dolgom van – elfogadom, szeretném elhelyezni az élettörténetemben. A trauma feldolgozása által növekedhetek. Attól kezdve, hogy érthetően tudtam beszélni mindezekről, egyszerre ráláttam, hogy ráadásul mennyi szégyen is tapadt a történtekhez. A szégyen érzése észrevétlenül és alattomosan lopózott az életembe. Szégyelltem sok mindent, ami a kerekesszékes léttel, főleg, ha abból már nem tudsz felállni egyedül, együtt jár. Amint már nyíltan megfogalmaztam a nehézségeimet – a trauma miatti szégyen egyszeriben elillant. Mint a mumus a Harry Potterben, jé, hiszen nincs itt semmi! – ahogy megneveztem, beszéltem róla, eltűnt. Huss, volt, nincs. A traumámmal dolgom van, a hozzá kapcsolódó szégyen érzésével viszont nincs.

Amikor az ember traumát él át, az sosem csak őt érinti, hanem a környezetét is. Értelemszerűen a közvetlen környezetét közelebbről, sokszor húsbavágóan, míg a távolabbiakhoz esetleg csak hírként jut el (Hallottad, mi történt vele?..). Az én esetemben, betegségem nagymértékű rosszabbodása óta férjem élete is gyökeresen megváltozott. Nem hagyhat egyedül hosszabb időre, vagy legalábbis jól meg kell szerveznünk az életünket, hogy naponta 3-szor biztosan legyen (hozzáértő) segítségem. Azt gondolom, ha az ember már tud arra gondolni, hogy a hozzá közel állóknak is milyen nehéz lehet, mennyire megváltozott az ő életük is – ez már annak a jele, hogy kicsit távolabbról tud rátekinteni a történtekre, a megváltozott helyzetre. Már nincs bezárva egy sötét barlangba a traumájával.

Nagyon fontos, hogy az ember célt találjon magának. A TraumaAmbulancia Egyesület önkénteseként írok a tapasztalataimról. Hogy megoszthatom, leírhatom felismeréseimet, és ez esetleg másoknak is segítség lehet – hihetetlen öröm forrása. Már nem csak azzal foglalkozom, éppen milyen napom van, mennyire görcsöl és dagad a lábam, mennyire nem mozdul. Hanem azzal, hogy valami hasznosat csináljak, ami sikerélményt ad és örömöt szerez, esetleg másoknak is.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

A rohanó hétköznapokat megélve család és munka mellett sokszor nehéznek tűnhet helyet találni  napirendünkben a már meglévő teendőinktől eltérő időtöltésnek. Ennek ellenére érdemes fontolóra venni, hogy belevágjunk az önkénteskedés valamilyen formájába - főképp, ha egy ideje úgy érezzük, szeretnénk kilépni kicsit a komfortzónánkból oly módon, hogy közben valami jót is cselekszünk. Az önkéntesség gyakorlása arra is nagyszerű lehetőséget ad, hogy új ismeretségekre, barátságokra tegyünk szert, akik hozzánk hasonló érdeklődési körrel, vagy átélt élménnyel rendelkeznek.

Mivel a pszichológusi hivatás is a segítő szakmák közé tartozik, nem áll messze a pszichológusoktól sem, hogy pályájuk egy részén – vagy akár hosszabb időn keresztül is – önkéntes munkában vesznek részt. Ennek a gondolkodásmódnak a fontosságát már az egyetemi évek alatt igyekeztük minél inkább magunkba szívni, így nekem is volt már néhány tapasztalatom ezen a téren. 

A TraumaAmbulancia csapatával egy ismerős ajánlása alapján találkoztam először, és Csilla történetét elolvasva nagyon megtetszett az az önzetlen segítőkész hozzáállás, amit a baleseti traumát szenvedőknek nyújtanak különböző online felületeken, és eseményeken keresztül. Pszichológusi munkám során magam is sokszor tapasztalom, hogy a traumák feldolgozását nagyban segíti a támogató hozzátartozói, baráti és társadalmi hozzáállás. Ebből a szempontból a TraumaAmbulancia törekvései úttörőnek számítanak, hiszen szinte elsőként hívták fel a figyelmet a balesetet szenvedett emberek lelki problémáival való foglalkozás fontosságára. Mikor megsérülünk, az orvosi vagy kórházi ellátás során segítséget kapunk fizikai állapotunk javításában, azonban a megrázkódtatások okozta lelki sebeink gyógyítása nem igazán kerül előtérbe. Sokszor a balesetet követően, a teljes fizikai felépülés érzetének birtokában a legváratlanabb helyzetekben törnek elő azok a nyomasztó emlékképek, melyek traumatikus élménnyé teszik a velünk történteket, megnyújtva ezzel a gyógyulás folyamatát. Ezért is közvetít nagyon fontos üzentet a TraumaAmbulancia: mely szerint a baleset bekövetkezte után azonnal foglalkozni kell az érintett személy lelki és mentális állapotával, hiszen így megelőzhetővé, lecsökkenthetővé válik akár a PTSD kialakulásának esélye is.

A TA önkéntes csapatában rengeteg remek szakember található, akik az élet különböző területén szakmájukat professzionálisan képviselve tevékenykednek, de éreztek magukban erőt és motivációt arra, hogy ezt a tudást és tapasztalatot egy igazán hasznos ügy érdekében kamatoztassák. Az egyesület által szervezett rendezvények, munkamegbeszélések és közös szabadidős programok isaz elfogadás, megértés, és egymás támogatásának jegyében telnek, híven tükrözve ezzel a küldetésben megfogalmazott gondolatokat. 

Nagyon felemelő érzés egy olyan csapat tagjának lenni, amelyben mindenki a saját tudásának legjavát nyújtva ugyanazért a közös célnak az eléréséért dolgozik, hogy megkönnyítsük a balesetet szenvedett embertársaink felépülését, lelki egyensúlyának elérését. Ezen túlmenően pedig küldetésként határoztuk meg, hogy részt vállaljunk Traumatudatos gondolkodás meghonosításában. 

Ha kíváncsi vagy még több információra, vagy közelebbről is megnéznéd egyesületünk működését, csatlakozz Te is a TraumaAmbulancia önkéntes csapatához. 

Hernádi Judit

Önkéntes pszichológus - TA

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

A TraumaAmbulncia Estek célja minden alkalommal, hogy az ide érkezők haza tudjanak vinni valamit az elhangzottakból. A 40. Esten a Mindsetup alapítóival, Hitkó Andreával és Istók Nikolettával, testünk jelzéseivel foglalkoztunk, azzal, hogyan tudjuk tudatosítani őket és jobban érezni saját magunkat a bőrünkben. Nagy örömünkre egyesületünk önkéntese Ágnes papírra is vetette a gondolatait és sok szeretettel osztotta meg velünk. Mi pedig veled olvasóval.

Fotó: Kovács Dóra (Ágnes és Csilla)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jubileum. TraumaAmbulancia jubileumi 40. est. 

Jubileum…. Már a szó is fennkölt. 

A TESTUDATOSSÁG AJÁNDÉKAI -állt nagy betűkkel az esemény beharangozóján. Egyből vissza tudom csatolni, hogy számomra, már ez a mondat hívogató volt. Egyből ezer felé futottak a gondolataim, vad lovak módjára. Vártam az estet. Eljött.

Szép számmal jöttek az érdeklődők. Sütött a nap. Az emberek kedvesek és érdeklődőek voltak. 

„A jelek, akkor is megvannak, ha nem vesszük őket észre.”

 Hangzott el a mondat. 

De hogyan tekintünk a testünkre? 

Általában azt fogalmazzuk meg  saját testünk felé, hogy szolgál minket. Elvárjuk tőle, hogy működjön, jól működjön.  Ezen kívül létezik egy társadalmi hozzáállás is, méghozzá, hogy nincs idő a fájdalomra. Elfogadott az, hogy rohanunk. Egy esetleges visszatérő fájdalom esetén sem vizsgáljuk meg, hogy az mitől lehet. Sokszor nem vagyunk hálásak a testünknek. A program második felében, a hála gondolatköréhez egy, a  résztvevőket is bevonó gyakorlatot végeztünk, melynek célja az volt,  hogy megfogalmazzuk magunknak mi, miért vagyunk hálásak a testünknek. Megható és szép tapasztalásokat osztottunk meg egymással. A beszélgetés során érintettünk technikai szinteket, mint  például a meditáció. Ez lehet egy olyan állapot, ahol tudok kapcsolódni magammal. Megélni egy olyan békét, amit ki tudok terjeszteni a hétköznapokra. Vagy például reggel, amikor felkelek, megköszönni, hogy mennyi minden van körülöttem, amiért hálás lehetek. Van, akinek ilyen technikai módszer pl.: a jóga vagy bármely sport. Nagyon fontos a rutin, ami a nap része lehet. Bíztatás, energizálás, rituálé a testnek és a léleknek.

Minden egyes nap, csak arra a napra köteleződjünk el. 

Hogyan tudjuk,,fülön csípni” magunkat?! 

Talán, ha megállunk egy pillanatra. Ha kiszállunk egy kicsit a mókuskerékből. Hiszen a tudatosság felé vezető út is a MEGÁLLNI!

Az élet előbb, vagy utóbb megállít bennünket. Mit cipelünk magunkkal? Hogyan élünk? Hogyan vagyunk?

Talán nehezünkre is eshet a pihenés. Van, akinek ezt tanulnia kell. Ebben is van egyfajta társadalmi elvárás. ,,Nem lehetünk fáradtak. Nincs rá idő.”

Ha már, TraumaAmbulancia, trauma, trauma-tudatosság, akkor beszélhetünk arról, hogy gondolhatunk úgy a traumáinkra is, mintha egyszer csak sötét lenne körülöttünk. Talán azt sem tudjuk, hogy mikor kezdett el sötétedni….

Hogyha már egyszer lekerültél a saját gödröd aljára, akkor ne kerülj oda vissza! A trauma nagyon egyedi, és az erre való reagálás is. A rossz élmény elkísérhet minket és beszűkíthet. Ez lehet akár egy harminc éve átélt esemény is. Erre utalható jelek lehetnek pl.: újra és újra ugyanaz a forgatókönyv, nyolc órát alszom, mégsem pihenem ki soha magam, ingerlékenység, fásultság. 

Folyamatosan benne vagyok egy készenléti állapotban. 

A gödör aljára eljutni és onnan visszajönni is egy folyamat. A világ mindeközben sürget, hogy jöjjek vissza a felszínre. Ilyenkor lépnek életbe általában, az instant megoldások, hogy AZONNAL jobban legyek. Aztán pedig jön a csalódás. Az agyunk, a megszokások alapján határozza meg az identitásunkat. S ezek az instant, azonnali megoldások, olyanok, mintha az identitásunkat akarnánk megszabdalni.Kérdés az is, hogy mennyire ismerem magam? Mennyire vagyok tisztában vele, hogy mit szeretnék? Ha azt az életet élem, ami az enyém, akkor a testem jól fog működni. De mit üzennek nekem a fizikai jelzések? Testtájak például ha jeleznek……

Gyomor: Mit nem vesz be a gyomrom? 

Láb: Nem jó az irány, amerre megyek. 

Torok: Ki nem mondott dolgok. 

Hát: Mit cipelek?

Fotó: Kovács Dóra  (Nikoletta, Andrea és Orsi)

ÚJRAKAPCSOLÓDÁS

Úgy viszonyuljak a saját testemhez, mint ahogy a számomra legkedvesebb emberhez. Amit megteszek másokért, azt tegyem meg magamért is. S ez az újrakapcsolódás vissza fog hatni az életünkre, közérzetünkre. Az Est második felében vezetett gyakorlatok voltak, amik segítenek. Segíthetnek jobban kapcsolódni magunkhoz. Érdekes volt. Számomra erős tapasztalás. Csendben lenni magamban, magammal.

Ezt a fent leírt sok szépet, jót és hasznosat, mind ezen az alkalmon hallottam és tanultam. Illetve nagyon szeretném rutinná tenni. Szeretném hallani, érteni a testem üzeneteit. Hálásnak lenni érte. Nekem, őszintén ez tanuló, leginkább demo üzemmódban van még. De vannak személyes élményeim, tapasztalásaim és erős történeteim a saját testemmel. 

Vágyom rá, hogy én magam legyek a saját testem értelmező kéziszótára. Hálás vagyok a testemnek! 

Torma Ágnes Anna

TraumaAmbulancia önkéntes

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Hosszú idő után végre újból megrendezésre került a TraumaAmbulancia est, amin az online tér helyett, nagy sokára személyesen lehetett részt venni. A téma pedig ezúttal is egy fontos, sokat emlegetett eszköz volt. Lehet a kreativitásból erőt meríteni? Temesvári Orsi beszélgetett Gurubi Ágnessel, a Szív utca írójával. Mindketten komoly baleset túlélői és sorstársként kíváncsi voltam, hogy vajon nekik  hogyan segített a kreatív energia. 

Egy nagyon jó hangulatú és közvetlen beszélgetés vette kezdetét. A beszélgetés elején rögtön ki is derült, hogy mindketten főleg írásban kezdték el feldolgozni a traumatikus élményüket. Ezután ismerték fel, hogy az írásnak terápiás hatása van, nem véletlenül hívják sokan gyógyító írásnak. Felszabadító tud lenni a saját szavaiddal megfogalmazni a téged ért traumát. Én is azt tapasztaltam, hogy jó így a magadévá tenni a történetedet.

Ágnes sokáig kereste, mit is csinálna szívesen és kiemelte, hogy semmit sem akart hogy ugyanolyan legyen, mint volt. Orsi a tanulságot akarja közvetíteni, illetve mások segítése a célja. Már sokat olvastam a cikkeit és mindig sikerül neki megfogalmazni a tanulságot. Mint tudjuk, neki van podcast-ja is (Gerincvelő Naplók a címe), amiben csupa hasznos témát boncolgat. Ez is azt jelenti, hogy a kreatív energia más módon is tud szólni hozzád. Zeneszerzők, énekesek például sokszor dalban dolgozzák fel nehéz érzéseiket. Bár énekesek esetében, ott is a dalszövegíráson van a hangsúly, de a kifejezésmód mégis más. A festők pedig festenek az érzéseikről. Egyébként nem kell ehhez festőnek lenni, elég egy rajz is. Hangsúlyozom nem a profizmus lényeg, hanem az önkifejezés. Gyakran már a színhasználat is beszédes tud lenni. 

Megnyugodva hallottam, hogy a traumafeldolgozás Orsi szerint sem egy lineáris folyamat, szóval amikor nehéz, akkor is csinálni, folytatni kell. Ehhez szerintem mindannyian tudunk kapcsolódni (én biztosan), hiszen mindenkinek van olyan napja, amikor csak bevackolna egy puha takaróval. Ilyenkor például, tud segíteni a naplóírás vagy a szabad írás. Miután az ember kiír magából mindent, megkönnyebbülhet. 

Mint említettem, Ágnes valami teljesen mást akart csinálni, mint előtte. Egy trauma akkora törés tud lenni, hogy azután semmi nem lehet és nem is lesz a régi. Azt hiszem, egy ilyen tapasztalat után vágányt válthat a lelkünk. A regényírásról viccesen azt mondta, hogy nem vették fel a Libl-be dolgozni, úgyhogy elkezdett írni. Igazán fesztelenné tette a hangulatot az, hogy még mókás fordulatokkal is tarkította a történetét. Kiderült még az is, hogy Ágnes felolvasta a regényt Orsinak zoomon, mert nem volt biztos hogy megjelenik e-book formában ahogy Orsi is el tudná olvasni. Ez az empátia, ami jelen van ebben a társaságban, az példaértékű.  Végül felmerült, hogy Ágnes tervez-e még könyvet írni, és igen itt jegyezném meg, hogy készül a második Gurubi Ágnes kötet ami szintén egy kisregény lesz, de elmondása szerint "ez nem olyan, mint a szülés. Egyszer ment, akkor máskor is ugyanúgy és azonnal fog" és abban is egyetértettek a beszélgetőtársak, hogy kreatívnak lenni néha nehéz. Egy dologban biztosak, hogy minden írás, olvasás, kreatív folyamat gyógyító jellegű, legyen az fikciós vagy valóság alapú írás. 

Rendkívül gondolatébresztő és motiváló tud lenni, mikor az est végén kapunk feladatot is. Most a lányok arra voltak kíváncsiak, hogy mi az ami minden nap lelkesíteni tud? Írásban válaszoltunk rá és Ágnes bátorításul felolvasta a saját válaszát. Ebből kiderült, hogy lehetnek ezek egészen apró dolgok, például árnyékok, egy mosoly, a háziállatok. De lehet egy elismerés vagy csak a tudat, hogy ez egy új nap amiből ki lehet hozni a maximumot. Ebből is az látszik, hogy nem kell hatalmas dolgot várni, amitől majd motiváltabbak, lelkesebbek leszünk. Apróságokban kell megtalálni azt a kis pluszt, amitől könnyebb lesz az előre. Néha csak elindulni nehéz, de bizony előfordul, hogy erőltetni kell azt az elindulást az önsajnálat helyett.
Egyébként erről eszembe jutott mikor az egyik esten a hála napló írásáról volt szó, ugyanis annak is hasonló a lényege, észrevenni a jót, ami történik velük.

Ezért is szeretem a TraumaAmbulancia esteket, mert mindig elhangzik néhány olyan gondolat, módszer, amiből tudsz tanulni vagy amihez tudsz kapcsolódni. Ennek az estnek a tanulsága számomra az, hogy a kreativitás - jelenjen meg egy dal, egy előadás, egy rajz, vagy egy szöveg formájában - teret ad az érzelem és a trauma feldolgozásának. Amikor meg tudjuk nevezni, tudjuk ábrázolni félelmeinket, érzelmeinket olyankor könnyebben fel tudjuk dolgozni őket. Úgyhogy mindenki: kreativitásra fel!

Fotós:

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Új önkéntes csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához, aki érintettként és segítő szakemberként talált ránk balesete után. Igyekszik mindenből tanulni, és nagyra értékeli azokat, akik segítő „útitársként” támogatnak másokat a terhek feldolgozásában és letételében. Ha elolvassátok személyes történetét, kiderül, miért szeretne ő is útitárs(unk) lenni. 

Tükröm, tükröm! Mondd meg nékem!

Belenézzek? Elővegyem?

Anna vagyok. 34 éves. 2021. április 24-én egy cserbenhagyásos autóbaleset áldozata lettem. Nyüzsgős nap volt. Tettem-vettem, dolgoztam. Munka után egy baráti találkozóra igyekeztem. Egy nehéz időszak tolongó gondolatai zúdultak rám aznap is, amikor kocsiba ültem. Sosem felejtem el, az autómban a „Valaki mondja meg!” című dal szólt…, az egyik kedvencem. Felhangosítottam, énekeltem. Az elmúlt időszak terhelő gondolatai túlharsogták a zenét. Azonban az a hang, amely hirtelen előtört a gondolatok közül, mindent kiütött a fejemből. A hang egy magamban feltett kérdést visszhangzott: ,,Ági! Vajon minek kellene történni, hogy megértsd, nagyon sok dolgod van még itt? Mondjuk, hogy kiszállj épségben egy autóbalesetből?”…A pillanat töredéke alatt előbukkant egy jobb kéz felől eső utcából egy autó. Nem lassított, kihajtott teljes gázzal elém, a fő útra (ahol én szabályosan, minden szabályt betartva haladtam…), és CSATTTT!!! Kihajtott, frontálisan ütköztünk, hiába próbáltam a kormányt a másik irányba rántani. Nyomtam a féket, mint egy őrült. 

Elkerülhetetlen volt, hogy ütközzek a velem szembe kerülő oszloppal, majd egy ház sarka állította meg az autómat. A ,,férfi”, aki elütött, visszatolatott a kis utcába, és elhajtott… Ott hagyott. Először talán ezzel volt a legnagyobb bajom. Miért ment el? Miért nem segített? Miért nem kérdezte meg, hogy vagyok? Ott hagytak…..ott….egyedül… Sírtam és kétségbeesetten kiabáltam utána. Kollégáim, mind jöttek utánam egy-egy perc eltéréssel. Telefonáltak, rendőrt hívtak, szóltak a családomnak. Szépen lassan a dühöm, csalódottságom és első sokkom után elkezdtem érezni, hogy fájnak a lábaim, a hátam, a nyakam, a mellkasom. Annyi emberrel az elmúlt időben nem „futottam össze”, mint abban a négy órában, amíg tartott a helyszínelés. Nagyon sokan a segítségemre siettek. ,,Ülj le!” „Kérsz egy pohár vizet?” ,,Fáj valamid?” Éppen úgy alakult, hogy aznap a kislányomért egyik barátnőm ment az óvodába. Tehát hála az égnek, nem ült a kocsiban….mert ők ültek volna azon az oldalon, ami ütközött. Ráadásul kiderült, hogy a járdán, ahová éppen felszaladt a gépjárművem, pillanatokkal előtte haladt el egy hattagú család. Egy anyuka öt gyermekével. Bele segondolok….

Aztán kavarogtak bennem az érzések. A rendőrök odakísérték a fiatalembert, aki elütött. Előttem állt, s én megsajnáltam őt. Tudtam, hogy van egy pici gyermeke. Elém állt, s azt mondta ,,Ne haragudj! Nem akartam. Azért mentem el a helyszínről, mert megijedtem.” Én pedig így reagáltam ,,nézd, én nem foglak meghurcolni, nem fogok neked esni, de vállalnod kell tetteidért a következményeket”. Elkezdett esni az eső, borongós lett az idő, pont, mint a hangulatom. Örültem, hisz’ itt vagyok, élek, épségben vagyok. Nem foglalkoztatott a ,,Miért pont velem?” kérdéskör. Ez nem volt kérdés. Ennek meg kellett történnie. Pont akkor. Pont velem.  Sajnos, mentő nem érkezett, nem hívtak hozzám. A négy órás helyszínelést követően vitt el a párom a hozzánk legközelebb eső kórházba. Kikérdeztek, megvizsgáltak, megröntgeneztek. Húzódás, zúzódás, enyhe fokú agyrázkódás. Utamra bocsátottak, ágynyugalomra, pihenésre intettek. Fájdalomcsillapítót és habszivacs rögzítő gallért is beszereztük. Mire hazaértem, és kezdett alábbhagyni az agyam zakatolása, megláttam az udvarunkba vontatott összetört autómat, és zokogni kezdtem. Akkor jött ki belőlem leginkább a felgyülemlett feszültség. Segítséggel megfürödtem és átöltöztem, lefeküdtem. De mint menthetetlenül szociál-romantikus alkat, kezembe vettem telefonomat, megkerestem a balesetet okozó srácot a közösségi média egyik portálján, és írtam neki egy üzenetet. Másnap válaszolt. Megköszönte a hozzáállásomat, sajnálatát fejezte ki és jobbulást kívánt. 

Négy hónapon keresztül, felhúzva a redőnyt szobánk ablakán minden reggel szembesültem az összetört autóm látványával. 

Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki tört össze jobban ezen a vidéken? Én vagy az autóm? Itt vagyok, élek, szép lassan levehettem a nyaki merevítőt, már nem annyira recsegett és ropogott itt és ott. Amikor úgy éreztem, újból el tudom fordítani a fejemet biztonsággal a tájékozódáshoz, újra autóba ültem. Majd újra, szépen lassan (körülbelül egy hónappal a baleset után) elkezdtem mozogni, mert már nagyon hiányzott, ugyanis már balesetem előtt bő egy évvel életem része volt a mozgás, mint az egyik legjobb stresszlevezető.  A lelkemmel foglalkoztam-e eleget? Rendben vagyok-e? Beszélhetek róla? Fájhat ez nekem? Hisz’ itt vagyok. Jön sok embernél a ,,Jajj, ne csináld mááár! Van, aki ott marad…és hasonló hozzászólások. Ezek a legrosszabb reakciók a külvilágtól és saját magunk irányából is. Mindenkit máshol szorít az a bizonyos cipő.  Ez az én tükröm. A saját belső tükröm, saját repedéseivel. Dolgom van vele. Előhúztam hát, és belenéztem. Igen, hálás voltam, de tudtam, akkor már biztosan, hogy dolgom van vele. Csak én ragaszthatom meg. Vagy legalábbis a segítséget is csak én tudom elfogadni, ha valaki ragasztót adna a kezembe. S jöttek ezek az emberek...akik segítenek. Amikor elengedtem ezt a szálat, hogy mit problémázok én, hiszen élek, s a sérüléseimből sem maradt vissza, akkor találkoztam az emberekkel, akiknél ,,ragasztó” volt. Minden ragasztó más volt, de mind illett a tükrömhöz: egy közös séta, egy koncert, egy közös edzés, egy közös üldögélés egymás mellett az erdőben, csöndben. 

El ne higgye senki, hogy van ilyen elv, mérő eszköz, ami azt mondja, hogy a te traumád kisebb, vagy ilyenebb, vagy olyanabb egy másik emberéhez képest! Ez a te tükröd, a te repedéseid, a te történeted. Én először eldugtam a tükröt. Aztán elővettem, belenéztem. Szerettem volna dolgozni magamon. Aztán a halk „szerettem volnát”, felváltotta az egyre hangosabb és határozottabb „akarom”.

Engedjétek meg magatoknak, hogy számotokra a saját történetetek legyen a legfontosabb!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Hiánypótló kezdeményezésként indította útjára a TraumaAmbulanciát Krausz Csilla négy évvel ezelőtt, balesete után. Apró lépésekkel, néhány segítővel haladt előre az úton, amelyen immáron két éve egyesületi formában, kis csapattal lépkedünk tovább céljaink felé. Valamiért most jött el a pillanat, hogy megtaláljanak bennünket további önkéntes segítők, amiért nagyon hálásak vagyunk, különösen, ha szembesülünk vele, miért éppen bennünket választanak, miért érzik fontosnak munkánkat. Ezúttal Noémi írását olvashatjátok arról, miért éppen a TraumaAmbulancia Egyesület.

“Én nagyon szerettem a nagyapámat. Fehér volt a haja és gyönyörűen szájharmonikázott, mindig az ingzsebében hordta a kis törött fogú fésűjét. Ő nagyon szerette a bort. Vagyis ezt mondta nekem, mikor megkérdeztem, miért veszi literszámra az Auchanban azt a szörnyű Borivót, amit ha megivott, mindig sírt, és kérte sűrűn a bocsánatot - Istentől, tőlem, Istentől”

Miután a nagyapám hosszas betegséget követően 2012-ben végleg feladta a harcot, megtudtam, hogy az alkoholizmusa egyfajta maladaptív megküzdés volt, amelynek kezdetét egy szörnyű autóbalesettől datálja a családunk. Nagyapám az út mellett található szőlőjük felé kanyarodott autóval, azonban rosszul mérte fel a helyzetet, így a szemből jövő motoros nagy sebességgel nekiütközött az autójának. A motoros utasa - egy 18 éves lány - a kórházban életét vesztette. Nagyapámat élete végéig mardosta a bűntudat, sokszor intruzív képekkel és gondolatokkal tűzdelve. A baleset rányomta bélyegét a család életére, rossz döntések sorozata vette kezdetét. A nagyszüleim házassága, anyukám és az ő testvéreinek gyerekkora, nagyapám ítélőképessége, mind megszenvedte ezt az időszakot, nem beszélve az azt követő többszörös elfojtásról, ami végeredményként életeket döntött nyomorba. 

A TraumaAmbulancia célja tehát olyasmi, amivel kapcsolatban száz százalékos az érzelmi bevonódásom. Hiánypótlónak tartom a kezdeményezést, mind pszichoedukáció (PTSD), mind intervenció szintjén, hiszen mindkettő olyasmi, amire a lakosságnak igenis szüksége van. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a teltházas rendezvények, ahonnan haza se akarnak menni az emberek. 

Bár a COVID-19 minden számítást képes volt keresztülhúzni, a magam részéről szeretném támogatni mások ügyét, hogy azokon keresztül idővel megtalálhassam a sajátom.

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

„Nem vagy egyedül!” – ez az egyik legfontosabb üzenete Egyesületünknek. Nemcsak a hozzánk fordulóknak jelent sokat a közösség ereje, hanem nekünk is. Apró lépésekben, de bővül csapatunk, hálásak vagyunk önkénteseinknek. Néhány héttel ezelőtti felhívásunkra egyszerre futott be több remek és ígéretes jelentkező, akikből reméljük, valóban igazi csapattag válik! Arra kértük őket, meséljék el, hogy miért gondolták megszólítva magukat, miért éppen a TraumaAmbulancia? Elsőként Viki írását olvashatjátok. 

Egy hideg őszi napon került a szemem elé a hirdetés, ahol a TraumaAmbulancia Egyesület önkéntest keresett. A rólam sokat tudó közösségi oldal azért nem vaktában dobta elém a felhívást: évek óta foglalkozom veszteségfeldolgozással, gyászcsoportvezetőként sok történetet hallottam, amelyekben közös pont a kezdeti dermedtség, a miértek keresése, a további élet élhetőségére vonatkozó kétely. Minden trauma közös vonásai. Amikor valami fájdalmasan érint minket, legyen az munkahelyi leépítés, szakítás, baleset, haláleset, megkérdőjeleződik bennünk a világ igazságosságába vetett hit – hiszen mi „nem ezt érdemeltük”. Áldozatnak érezzük magunkat vagy épp bűntudatunk van – a kettő együtt váltakozhat bennünk, vagy éppen kéz a kézben jár. Ennek tetejébe legtöbbünket elkapja a magányérzés egy fájdalmas helyzetben: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én” sóhajtjuk/kiáltjuk Bánk bánnal együtt, bele az éjszakába. Pedig nem vagyunk egyedül. De amikor nagyon lent vagyunk, nehéz a kis fájdalombuborékunból kilátni. A TraumaAmbulancia pont ebben segít, hogy egy érintett- közösség, sorstárscsoport erejével, élő példákkal megmutassa: van kiút, van tovább és van kire támaszkodni. Én is hiszek benne, hogy az azonos – és mégis különböző – tapasztalatok közösségi megosztása gyógyító erejű. Jó, ha találunk olyan embert vagy egy sorstárscsoportot, aki hasonló cipőben jár, mint mi. Ha nem is fogjuk megtalálni a miértre adható nagybetűs VÁLASZ-t (mivel nem is létezik), maga a tapasztalatcsere, az elfogadó közeg, az érzés, hogy „nem vagyok teljesen egyedül ebben, más is ezekkel a kérdésekkel-érzésekkel küzd”, önmagában segít. 

A TraumaAmbulancia a fentieket felismerve tette missziójává a balesetek érintettjeinek segítését-hiánypótló a vállalásuk, és örömmel segítem csapatukat a jövőben szóval, írással, ahogy épp lehet. 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg