Megtiszteltetés, hogy a TraumaAmbulancia idei utolsó CRM (Közösségi Reziliencia Modell) workshopjáról írhatok élménybeszámolót, ahová tréner hallgatóként, és az egyesület önkénteseként jutottam el. Fontos számomra a traumatudatos szakmai elköteleződés ezért folyamatosan keresem azokat a módszereket, melyek „felhasználóbarát” ugyanakkor hatékony megoldást kínálnak a stresszkezelés, traumaoldás területein. 

Az eseményt Temesvári Orsolya reziliencia szakértő és Banga Gábor trauma-szenzitív coach, - vagyis a TraumaAmbulancia trénerei - azzal az aktuális szándékkal indították, hogy „a rohanós, ünnepre készülődő hetek kapcsán kapaszkodót adhat a CMR eszközrendszere és egy kicsit segíthet a nehéz pillanatokban magunkra figyelni és megnyugodni, ha nagyon nagy a feszültség.”

A tréning ismét a Hotel Mediterran különtermében került megrendezésre. Kellemes, barátságos és biztonságos környezetben, vegyesen ültünk körben magánemberekként és szakemberekként is. 

Gábor első kérdése az volt felénk, hogy mióta megérkeztünk a helyszínre mennyire vagyunk kapcsolódásban a saját testünkkel? Figyeltük-e? Mennyire tudatosan? 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya 

Hát bevallom, egyből arra gondoltam: nemigazán… eltartott egy darabig, míg tudatosan „megérkeztem” és elmúlt az esetleges késés félelme miatti idegesség. A testem a gyomromban jelzett, de ezt még Gábor kérdésekor se vettem észre, csak utólag.

Majd Orsi segített fókuszálnunk arra, hogyan vehetjük észre a testérzeteinket, élményszerű, testtudatos feladatokon keresztül megtapasztalhattuk idegrendszerünk működésének és testünk jelzéseinek kapcsolódását. 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya

A perspektívaváltások útján az ismerős gyógyulási mérföldkövek mellett haladtam el gondolatban, érzésekben és testérzetekben: Először reflex-szerűen a konvencionális kérdést tettem fel magamnak: Mi a baj velem? Aztán a trauma (PTSD, CPTSD) informált kérdést: Mi történt velem? Végül a reziliencia informált kérdést: Mik az erősségeim? 

Sorban tudtam kapcsolódni a gyógyulás stádiumaihoz és a 6 készségből álló eszköztárhoz is, melyek közül a számomra legmeglepőbb működő erőforrásom az egyik a gyakorlatban az volt, hogy a harminc éve hiányzó nagymamámat öleltem meg képzeletben. Ettől nagy intenzitású forróságot éreztem a mellkasomban, amit még háromnegyed óra múlva is éreztem, ahogy azt az élő örömöt is a szívemben, amikor még élt. Például ezzel a gyakorlattal gyorsan visszakerülhet az ember a beszédesen elnevezett oké-zónájába másnéven a természetes idegrendszeri egyensúlyába.

Fotó: Jakó Eszter

A workshop befejeztével Gábor kifejezte, hogy nem titkolt kívánsága a következő évre az, hogy minél több férfi társa a csatlakozásával segítsen a közösségi szintre emelésben! Mivel a férfiak részvétele is nagyon fontos, ezért arra bátorítja férfi társait, hogy minél többen csatlakozzanak a TraumaAmbulancia által szervezett jövőbeni  CRM tréningekhez!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Egyik ismerősöm fb-bejegyzésében olvastam a minap: „Sok mindenen aggódtam életemben. A nagy részük meg sem történt.” (Mark Twain) Ez a frappáns mondat elgondolkodtatott: akkor tehát feleslegesen aggódunk sok mindenen?

Nagynéném jut eszembe, aki mindjárt 90 éves, és a magas vérnyomáson kívül csak néha fáj itt-ott, de miután 40 éves korában volt egy vastagbélgyulladása, és hallotta, hogy ennek nyomán kialakulhat vastagbélrák, egész életében ettől rettegett. Feleslegesen tette hosszú éveken, sőt évtizedeken át? Részben igen, minden bizonnyal túlzott mértékben aggódott, bár azt kétségtelenül jól tette, hogy  rendszeresen elment kontrollvizsgálatokra, mert ugye jobb félni, mint megijedni...
Heidegger német filozófus szerint  a szorongás a létbevetett ember alapállapota, s emlékeztet arra, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hát igen, rengeteg mindenen szoktunk szorongani. (Olvastam valahol, hogy csak a pszichopaták nem tudnak szorongani.)

Nagynéném kapcsán arra gondoltam, érdemes lett volna a béltükrözésen túl öntükrözésre járnia. Bocsánat, ezt mindannyiunkra értem, hogy hasznos az önismeret útján elindulni, akkor is, ha nem könnyű ez az út és lassan lehet rajta haladni. (Még az is lehet, sőt valószínű, hogy ennek eredményeképpen némiképp csökkent volna a szorongása.)

Forrás: Pixabay

Al Ghaoui Hesnánál olvastam, hogy neki nagyon sokat segített az a gondolat, hogy a szorongás és a félelem közötti különbséget úgy is elképzelhetjük, hogy a szorongás a félelem megszorozva a fantáziával. Én azóta a szorongást egy jó nagy lufinak képzelem el, míg a félelemnek van egy egyenes nyila és célpontja. Ha lufi, akkor ki is pukkaszthatjuk, és akkor volt, nincs - mármint a szorongás. Később azt is mondja Hesna, hogy amikor észreveszi, hogy szorong,  mindig próbál különbséget tenni a két érzés között, és igyekszik megtalálni a fantázia gyökerét, hogy tudja,  miből táplálkozik a szorongás.

És így ismét eljutottunk az önismeret fontosságához.

Azt is el szeretném mondani, hogy nekem úgy tűnik, mintha a szorongás, aggódás, félelem  szavak használata korfüggő lenne.
A félelmet már egy kisgyerek is jól ismeri, bár még nem tudja megfogalmazni az érzéseit.  Azt hiszem, a szorongás szót egyáltalán nem is használja. Félek a sötéttől – mondja. Én például nagyon sokáig nem mertem, nem tudtam egyedül elaludni. Van egy kedvenc versem erről, egy csodálatos svéd gyerekvers:

NÉHA CSONTVÁZRÓL ÁLMODOK

Néha csontvázról álmodok,

csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.

Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

Ingrid Sjöstrand

Megmondom őszintén, a mai napig el-elgondolkodom ezeken a sorokon: akkor hát mi is van belül? Nem árt tisztában lenni ezzel. Iskolásként sokat izgultam. Feleléstől, dolgozattól, és emlékszem, nem igazán tudtam megnyugtatni magam, nem voltak jó eszközeim erre. Férjem egy-egy zenekari fellépése előtt izgulni szokott, de ez jóleső izgulás, sokszor hozzá is teszi: alig várom!
Grecsó Krisztián Vera című könyvében a főhős kislány (10 éves) úgy nevezi a szorongást: szomorú izgulás. Milyen találó, nagyon megfogott ez a megfogalmazás! Sajnos azt hiszem, én ezt jól ismerem.
Amikor édesanya lettem, az aggódás érzésével kerültem közelebbi kapcsolatba. Mélyen emlékszem, hogy legkisebb gyermekünk születése előtt arra gondoltam: tudatosan arra fogjuk nevelni őt, azt fogjuk átadni neki, hogy a világ egy gyönyörű hely, élni szép és jó. (Szerintem akkor, 19 éve még azt is hozzátettem: és biztonságos, de akkor még  nem dúlt a közelünkben ez a borzalmas háború.)

Ahogy idősödünk, eddig ismeretlen, új élethelyzetekkel kerülhetünk szembe, amik félelemmel és szorongással töltenek el. Félünk a haláltól, a  betegségektől, a kiszolgáltatottságtól. Jó esetben életünk során gyarapodott az önismeretünk és az  eszköztárunk, hogy ezekkel a helyzetekkel szeretettel és önmagunk iránti türelemmel, szeretteink és barátaink segítségével  megbirkózzunk.

Csatlakozz közösségünkhöz, értesülj programjainkról:

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Egy 10 országban 3400 fő megkérdezésével elvégzett idei kutatás adatai izgalmas és egyben fontos képet mutatnak a stresszkezelésünk általános állapotáról. A válaszadók majdnem 70%-a ugyanis azt mondta, hogy mentális jóllétüket leginkább a saját főnökük és vezetőjük befolyásolja. A visszajelzések alapján a párok és házastársak is “csak” ugyanekkora hatással vannak, míg az orvosokkal (51%) és pszichológusokkal (41%) folytatott folyamatok eredménye ezeknél kevesebb.

Egyesületünk estjein is több beszélgetés során felmerült már a vezetők szerepe és felelőssége a stresszkezelés kapcsán. Így a feladat- vagy emberközpontú vezetőknek egyaránt igyekeztünk minél több hasznos tanácsot összegyűjteni, amivel erősíthető a saját és a közvetlenül velük együtt dolgozók lelki ellenállóképessége. 

A vezető sokszor láthatatlan ereje

Egy csapat első embereként talán az egyik legfontosabb szempont, hogy tisztában legyünk a saját hatásunkkal mások jóllétét illetően. Elsőre nem is gondolnánk, hogy az emberek milyen mértékben képesek mikroszkóp alatt megfigyelni és kielemezni vezetői tevékenységünket, legyen szó terhelhetőségről, delegációs képességről, a felelős döntések meghozataláról vagy csak a kommunikációs stílusról egy-egy kényesebb helyzet során.

Mindeközben minden munkavállaló egyben egy szociális lény is, aki természetes ösztönként vágyik a vezetői visszajelzésre. Vagyis amikor a csapattagok érzik, hogy látják, hallják, megértik és megbecsülik őket, az nagyban hozzájárul mentális egészségükhöz. Persze ennek az ellenkezője szintén igaz. Kellő felettesi figyelem nélkül - még ha több száz fős irodában is ülnek heti több napot - a beosztottak idővel az elmagányosodás vagy az imposztor szindróma jeleit tapasztalhatják magukon.

Ne feledjük tehát, hogy mekkora erőt birtoklunk a szervezetben, ám kezeljük azt kellő felelősséggel és alázattal!

A saját jóllét fontossága

Az a vezető, aki képes önmaga testi és lelki egészségére figyelni, nagyobb valószínűséggel fordul empátiával a csapattagjai felé is. Ez persze nem kis dolog, hiszen magasabb szinten még több elvárásnak kell megfelelnünk, feltehetően még több e-mailre és megkeresésre válaszolni, miközben mindenki munkaideje elvileg csak 8 órából áll. A jóllétünk megteremtéséhez tehát elengedhetetlen a hatékonyság és a megfelelő időmenedzsment is. A kiemelkedő produktivitás viszont csak akkor nem vezet kiégéshez, ha a hétköznapok során képesek vagyunk tudatosan rövid mikro-szüneteket tartani. Ilyenkor, ha tehetjük szánjuk arra a pihenőnket, hogy újra egyensúlyi állapotba hozzuk magunkat egy rövid testmozgással, sétával vagy a Community Resiliency Model (CRM)® egyik vagy másik eszközével. Bár a vezetői szerep rendkívül szerteágazó, de önmagában a saját jóllétünkre való tudatos törekvéssel már nagy hatást érhetünk el a környezetünkben is.

3 megközelítés, amivel vezetőként biztosan támogathatjuk a csapatot

Szerencsére számos további lehetőségünk van, amelyek bevezetésével vagy következetes alkalmazásával szintén sokat tehetünk a csapatunk erősítése érdekében. Íme néhány a tapasztalatunk alapján kiemelten fontos irány.

A kötődés és kapcsolódás növelése: 

Indítsunk el vagy bátorítsunk minél több olyan kezdeményezést, amely lehetőséget biztosít a munka kapcsán, esetleg az azon kívüli szociális élethez. Ezek lehetnek például egyszerű esettanulmányok és tapasztalatmegosztások a már befejezett projektek kapcsán (retrók). De szervezhetünk csapat szintű CSR tevékenységet, közös sporteseményt, pikniket vagy a csapatunk sikereit értékelő ünnepléseket. Ezek az alkalmak természetesen akkor igazán jók, ha vezetőként tényleg jelen tudunk lenni. Ráadásul ilyenkor a nem megszokott szerepben kapcsolódhatunk egymáshoz és új oldaláról ismerhetjük meg a másikat. 

A bevonódás lehetőségének megteremtése:

Ígérni sok mindent lehet, de vezetőként a nap végén a tetteinkkel bizonyítunk. Ezért nem elég csak beszélni arról, hogy mennyire értékeljük a csapattagok véleményét, szakértelmüket és nézőpontjukat. Ha valóban szeretnénk elérni, hogy úgy érezzék fontosak és számítunk rájuk, akkor ne csak adjunk, de kérjünk is tőlük visszajelzést. A feedback vonatkozhat a közös munkára, a csapatra, de akár saját működésünkre. És persze az sem árt, ha a valóban hasznos visszacsatolások idővel megjelennek a szervezet mindennapjaiban.

Ha ugyanis a beosztottnak van lehetősége hatással lenni a munkahelyére, az minden esetben erősíti a saját önbecsülését és jólétét is. Hiszen a valahová tartozás élménye növeli a legjobban a biztonságérzetet, ami minden csoport egyik elsődleges igénye. Ezért érdemes bátorítanunk a munkavállalókat az előremutató ötleteik megosztására, tudásuk megcsillogtatására és az új kezdeményezések kipróbálására.

Támogatás és fejlesztés:

A fentiek mellett a motiváció tüze lehet az egyik legerősebb pajzs a stresszes helyzetekben, hiszen a tenni akarás segít könnyebben átlendülni a nehéz helyzeteken. Vezetőként ezt úgy tarthatjuk életben másokban, ha teret biztosítunk a tanulásra és fejlődésre. Ehhez érdemes közösen kialakítani az egyéni fejlesztési terveket, amihez elengedhetelen, hogy megkérdezzük beosztottainkat, mit szeretnének a jelenlegi és a következő szerepükben. Lesz, aki a ranglétrán lépdelne felfelé, lesz, aki más területeken próbálná ki magát.

De ezek megteremtése mellett, arra is ügyeljünk, hogy olyan új, a mai változó világban fontos képességeket is elsajátítsanak, mint például a pénzügyi tudatosság, vagy az egyéni mentális jóllétüket könnyedén erősítő reziliencia workshopra.

Az elmúlt években egy cseppet sem lett egyszerűbb a vezetők szerepe. Egyesületünk szakemberei azonban az egyéni folyamatok mellett számos vállalati kihívásban is képeseket a szervezetek segítségére lenni. 

További tippekért érdemes követni közösségi média felületeinket vagy közvetlenül megkeresni bennünket az info@traumaambulancia.hu címen!

A cikkben bemutatott statisztikák forrása: https://www.ukg.com/resources/article/mental-health-work-managers-and-money

A Trauma Ambulancia önkénteseit dr. Temesvári Orsolya elnökségi tag és egyben az egyik első magyarországi CRM facilitátor vezette be a módszer rejtelmeibe egy interaktív workshop keretein belül.

A CRM (Community Resiliency Model) a Trauma Resource Institute oltalma alatt álló, Kaliforniából származó eszköztár, mely egyének, közösségek társadalmak számára nyújt olyan kapaszkodót, melyek a stresszel és a traumákkal való megküzdést segítik. A módszer nagy előnye, hogy bárki számára hasznosítható, gyakorlatias kapaszkodókat tartogat, elsősorban a 6 alapeszköze iránymutatásával. A modell nagyszerűségét az egyszerűsége, a megtapasztalhatósága adja. Különös hangsúlyt fektet a testérzetekkel való munkára, és a saját erőforrásaink feltárására a reziliencia, vagyis a nehézségekkel való hatékony megbirkózás céljából.

Szántó Katalin és Temesvári Orsolya, TA önkéntesek
Fotó: Barnoczki Zsuzsa 

Azt gondolom, hogy a tudatosítás, a tudatosság, nemcsak a traumákkal való munkával kapcsolatban kulcsfontosságú, hanem a testünk működésével is. A CRM-mel való megismerkedés is ezt erősítette meg bennem, és adott egy plusz löketet ahhoz, hogy kipróbáljak és elköteleződjek egy olyan módszer gyakorlása mellett, ami a testérzetek megfigyelésén, tudatosításán, és az azokkal való kísérletezésen alapszik. Az öngondoskodás jelentősége és a mindennapi életünkbe való rendszeres, hatékony beépítése és gyakorlása volt a másik figyelemfelkeltő elem, amit a workshop tudatosított bennem. Nagyon pozitív lenyomatot hagyott bennem és egyben inspirációul is szolgál a jövőre nézve az a gyakorlat, amit ezzel kapcsolatban végeztünk az esten. Mindezt nagyon jól összeszedett, érthető, ugyanakkor élvezetes, interaktív formában tárta Orsi elénk. Az elméleti blokkok közé ügyesen és némi humorral is fűszerezett gyakorlatias, élménymegosztó szálakat fűzött, így mindannyian be tudtunk kapcsolódni aktívan is az est menetébe.

Azt hiszem, hogy az egész csapat nevében mondhatom, hogy egy nagyon hasznos tudás- és élménycsomaggal gazdagodtunk, és izgatottan várjuk a folytatást, ahol a nagyközönség is részesévé válhat ennek az élménynek.

Éppen ezért Téged is szeretettel várunk a következő, február 28-ai TraumaAmbulancia estre, ha szeretnél egy jól működő traumafeldolgozó rendszerrel megismerkedni, és akár a későbbiekben trénerré válva egy új eszköztárral bővíteni a tudásodat. Itt a lehetőség, hogy újabb lépéseket tegyünk együtt a trauma- és rezilienciainformált társadalom megteremtése irányába egy jó hangulatú, támogató közösségben. 

Egy különleges este, mely a résztvevők őszinteségének és nyíltságának köszönhetően minden jelenlévőben mély nyomot hagyott és új utakat mutatott.

Intenzív élmény volt – így fogalmaztuk meg férjemmel tömören a kedd estével kapcsolatos érzéseinket. A TraumaAmbulancia Egyesület Traumatudatosak címmel készült négyrészes videósorozatának első részét vetítették le.

Sárközi Alexandra és Krausz Csilla

Ez volt az este központi része, melyben a Temesvári Orsival való  beszélgetést láthattuk. A  film előtt a másik három rész főszereplőjével is megismerkedhettünk: Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvárral, aki a Hableány-katasztrófa mentésében is részt vett, Gurubi Ágnes íróval (Szív utca, Másik Isten), aki autóbalesete után kezdett el írni, és Lukoviczki Rékával, aki modell, parasportoló és motivációs előadó. Az egész estét Szűcs Gergő tartotta kézben és moderálta, kicsit viccesen, de közben nagyon is komolyan. Nemcsak intenzív, nagyon őszinte este is volt. Sokszor eszembe jut azóta, ahogy a mindig mosolygós Réka a bevezető kérdésre azt felelte, mostanában nagyon nincs jól, a protézisénél kisebesedett a lába, amitől nagyon kínlódik. De tudja, majd ebből a gödörből is ki fog jönni valahogy,  ahogy máskor is tette. Ez a bátorság, ahogy egy alapvetően nem vidám dologról nyíltan beszélt, szerintem jól jellemzi az egész TraumaAmbulancia Egyesületet és ezt az estét is. 

Szűcs Gergő, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes és Lukoviczki Réka

Szép és felemelő volt a film Temesvári Orsival. Marosi Viktor, a riporter-beszélgetőpartner nem a felszínt kapargatta, hanem  mély, majdhogynem  intim kérdéseket tett fel, az egész beszélgetés nagyon bensőséges volt. Az ember  néha szinte azt érezte: huh, ezt is meg szabad kérdezni? Orsi a tőle megszokott profizmussal – és, ha jól mondom: küldetéstudattal – állta a sarat. Barátnőm, akit elhívtam erre az alkalomra, azt mondta, ő azt viszi magával, hogy a szabadságunk kulcsa a mi kezünkben van – ahogy Orsinak mondta az orvos, amikor  a baleset után először sírva beleültették a kerekesszékbe.

Orsi azt is őszintén elmondta, reggelente kemény harcot kell vívnia azért, hogy meggyőzze magát: igenis fontos és van értelme, hogy beleüljön a kerekesszékbe és ’kimenjen a világba’. Azt hiszem, ezt a belső küzdelmet mindannyian lefordíthatjuk a saját életünkre, mindennapjainkra.

Banga Gábor, Temesvári Orsi és Al Ghaoui Hesna

A film után Al Ghaoui Hesna beszélgetett Orsival, kedvesen és okosan. A népszer újságíró, filmkészítő, író, a Félj bátran című könyv szerzője egy évet Amerikában töltött ösztöndíjjal, a poszttraumás növekedést kutatva. Amit a meghívott vendégek (Orsi, Réka, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes) megélnek, megvalósítanak a gyakorlatban – hogyan lehet erőt meríteni egy krízisből és növekedni általa – ennek elméleti hátterét szőtte egybe Orsi tapasztalataival. Nem tudom pontosan idézni Hesna mondatát - talán ő is idézte Dr. Kendra Kubala amerikai pszichológust, aki traumatúlélőkkel foglalkozik -, mindenesetre bennem úgy maradt meg, hogy nagyon jó, ha a kezünket levesszük a torkunkról (értsd: ne fojtogassuk magunkat), és a szívünkre tesszük.

Fotók: Rotera Film

Beszélgetésre már nem maradt erőnk, majdnem csendben mentünk hazáig, még azóta is dolgozom fel az ott hallottakat-látottakat.

Nagy ajándék volt ez az este, köszönet érte mindenkinek, aki részt vett benne.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

A rohanó hétköznapokat megélve család és munka mellett sokszor nehéznek tűnhet helyet találni  napirendünkben a már meglévő teendőinktől eltérő időtöltésnek. Ennek ellenére érdemes fontolóra venni, hogy belevágjunk az önkénteskedés valamilyen formájába - főképp, ha egy ideje úgy érezzük, szeretnénk kilépni kicsit a komfortzónánkból oly módon, hogy közben valami jót is cselekszünk. Az önkéntesség gyakorlása arra is nagyszerű lehetőséget ad, hogy új ismeretségekre, barátságokra tegyünk szert, akik hozzánk hasonló érdeklődési körrel, vagy átélt élménnyel rendelkeznek.

Mivel a pszichológusi hivatás is a segítő szakmák közé tartozik, nem áll messze a pszichológusoktól sem, hogy pályájuk egy részén – vagy akár hosszabb időn keresztül is – önkéntes munkában vesznek részt. Ennek a gondolkodásmódnak a fontosságát már az egyetemi évek alatt igyekeztük minél inkább magunkba szívni, így nekem is volt már néhány tapasztalatom ezen a téren. 

A TraumaAmbulancia csapatával egy ismerős ajánlása alapján találkoztam először, és Csilla történetét elolvasva nagyon megtetszett az az önzetlen segítőkész hozzáállás, amit a baleseti traumát szenvedőknek nyújtanak különböző online felületeken, és eseményeken keresztül. Pszichológusi munkám során magam is sokszor tapasztalom, hogy a traumák feldolgozását nagyban segíti a támogató hozzátartozói, baráti és társadalmi hozzáállás. Ebből a szempontból a TraumaAmbulancia törekvései úttörőnek számítanak, hiszen szinte elsőként hívták fel a figyelmet a balesetet szenvedett emberek lelki problémáival való foglalkozás fontosságára. Mikor megsérülünk, az orvosi vagy kórházi ellátás során segítséget kapunk fizikai állapotunk javításában, azonban a megrázkódtatások okozta lelki sebeink gyógyítása nem igazán kerül előtérbe. Sokszor a balesetet követően, a teljes fizikai felépülés érzetének birtokában a legváratlanabb helyzetekben törnek elő azok a nyomasztó emlékképek, melyek traumatikus élménnyé teszik a velünk történteket, megnyújtva ezzel a gyógyulás folyamatát. Ezért is közvetít nagyon fontos üzentet a TraumaAmbulancia: mely szerint a baleset bekövetkezte után azonnal foglalkozni kell az érintett személy lelki és mentális állapotával, hiszen így megelőzhetővé, lecsökkenthetővé válik akár a PTSD kialakulásának esélye is.

A TA önkéntes csapatában rengeteg remek szakember található, akik az élet különböző területén szakmájukat professzionálisan képviselve tevékenykednek, de éreztek magukban erőt és motivációt arra, hogy ezt a tudást és tapasztalatot egy igazán hasznos ügy érdekében kamatoztassák. Az egyesület által szervezett rendezvények, munkamegbeszélések és közös szabadidős programok isaz elfogadás, megértés, és egymás támogatásának jegyében telnek, híven tükrözve ezzel a küldetésben megfogalmazott gondolatokat. 

Nagyon felemelő érzés egy olyan csapat tagjának lenni, amelyben mindenki a saját tudásának legjavát nyújtva ugyanazért a közös célnak az eléréséért dolgozik, hogy megkönnyítsük a balesetet szenvedett embertársaink felépülését, lelki egyensúlyának elérését. Ezen túlmenően pedig küldetésként határoztuk meg, hogy részt vállaljunk Traumatudatos gondolkodás meghonosításában. 

Ha kíváncsi vagy még több információra, vagy közelebbről is megnéznéd egyesületünk működését, csatlakozz Te is a TraumaAmbulancia önkéntes csapatához. 

Hernádi Judit

Önkéntes pszichológus - TA

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Traumatudatossá válni sokunk számára egy hosszú és kanyargós ösvény. Ám szerencsére vannak szavak, személyek és pillanatok, melyeknek köszönhetően mégis felgyorsulhat vagy éppen új lendületet vehet a lelki gyógyulás folyamata. Ráadásul különösen örömteli  számunkra, ha ehhez éppen Traumaambulancia Estjeink is hozzájárulnak.

Olvassátok el júniusi alkalmunk egyik résztvevőjének személyes történetét és élménybeszámolóját, hogy miként hatottak rá az ott hallottak!

Amikor betegségem (sclerosis multiplex) 2018 őszén annyira rosszabbodott, hogy már nem tudtam – és azóta sem tudom – magam ellátni, és szinte mindenben segítségre szorulok, megállt a világ számomra. Mintha egy alagútban lennék, aminek nem látom a kijáratát.  Nem láttam a jövőt.  Elképzelhetetlen volt, hogy ezentúl tényleg mindig pelenkát kell hordanom – és ez csak az egyik aspektusa a nehézségeknek, amiket ez a helyzet magával hozott. Nem maradhatok hosszabban egyedül a lakásban, hiszen előbb-utóbb biztosan segítségre lesz szükségem .

Fotó: Barnóczki Zsuzsa
A képen Évi, és férje Attila 

Nagyon megváltozott az életünk, mások lettek a prioritások. Eddig is jöttek ugyan segítők a Támogató Szolgálattól, de azért, hogy segítsenek a gyerekek körüli teendőkben, ami kerekesszékben ülve egyedül nehezen ment. Immár nem gyerekjátékok hevernek mindenütt szanaszét, hanem  a lakásunk tele van gyógyászati és rehabilitációs eszközökkel. Hetente 3× jön hozzám gyógytornász és 1× masszőr; már nem  főzünk és ruhákat pakolunk Klárival, mint oly sok éven át tettük. Nem háztartást vezetünk, hanem engem ápolunk.

Mindezek a változások nem egyik napról a másikra történtek, de majdnem. Három momentumot szeretnék kiemelni ebből az időszakból: az egyik, amikor egy ismerősöm úgy fogalmazott: milyen méltatlan helyzetbe kerültem. A másik, amikor egy volt évfolyamtársam a hogylétem felől érdeklődött, és én azt feleltem: tulajdonképpen szégyellem, ahogyan élnem kell. Ez a két szó: méltatlan és szégyellem, sokáig visszhangzott bennem. A szégyellem belőlem bukott ki őszintén, bár tévesen (ma már tudom), a méltatlan az ismerős szerencsétlen (és szintén téves) megfogalmazása volt. A harmadik momentum, amit megemlítenék és amit szintén megsirattam, amikor az elektromos betegemelőt (amit mi Bogár(ká)nak hívunk) beszereztük, és felfogtam: ahhoz, hogy a szobawc-re átkerüljek, egy ilyen hatalmas, a fél (na jó, negyed) hálószobánkat elfoglaló szerkezetre van szükség. Eddig férjem emelgetett, de muszáj kímélnünk a hátát.

2022 június 14-én voltunk TraumaAmbulancia Esten, ami után valami igazán megváltozott bennem. Mintha felhúzták volna a redőnyt, kisütött a nap, és friss levegő jutott a tüdőmbe. 

Az élet így, nehézségekkel megpakolva is megy tovább.  

Fotó: Barnóczki Zsuzsi
Istók Nikoletta és Hitkó Andrea (Mindsetup)
dr. Temesvári Orsolya (TraumaAmbulancia)

Nekem sokáig eszembe sem jutott, hogy érintett lehetek: én is traumát éltem át. Felszabadító volt, amikor mégis ki tudtam mondani, és meg tudtam fogalmazni. Felismertem, hogy „van itt valami” (Krausz Csilla, TraumaAmbulancia). Valami, amivel nekem dolgom van. Elindultam egy úton, melyen ugyan lassan halad az ember, és a lépések  megtételéhez bátorságra és őszinteségre van szükség. De az a tapasztalatom, hogy csak elindulni nehéz, az első lépések megtétele a legnehezebb. Megértettem, hogy most már a traumámmal együtt kell járnom az utamat, nem hagyhatom az út szélén,  mint egy súlyos és kényelmetlen csomagot. A traumám már az identitásom része lett. Nem vagyok egyedül, más is van hasonlóan nehéz - sőt, nehezebb – helyzetben, de az kétségtelen, hogy ahogyan én megélem, ahogyan én viszonyulok a traumámhoz, az csak az enyém. Felfoghatom úgy is, hogy a traumám az én különleges kincsem, fejlődésem megkerülhetetlen kulcsa és záloga.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/