Már említettem, hogy bár minden segítséget és támogatást megkaptam minden szinten, ezt merem kijelenteni, nehéz 1 év van mögöttem. Volt jobb, volt rosszabb. Mint a hullámvasút. Most jól vagyok. Egyre kevesebbszer jut eszembe az eset, sőt most már inkább jellemzően én gondolok rá vissza akaratlagosan hogy érezzem hol is tartok tulajdonképpen a feldolgozásban.

Szóval az, hogy kinek milyen nehéz ez teljesen szubjektív. Viszont azt gondolom, hogy meg kell ezt a dolgot magunkban rágni, hogy a későbbiekben ne okozzon gondot a személyes életünkben, kapcsolatainkban. Nálam sem kerek még minden, de igyekszem. Nem haragudtam, de azonnal nem. Ez valahogy így jött. Nem tudom megmondani, hogy lehet ez, de ez volt. Na de azért szent én sem vagyok….. Nekem nem az a nehéz, hogy barátok vétlensége miatt bajba kerültem, nem is az hogy a testem megsérült és sokkot kapott. Vagy hogy a vadonatúj nyári ruhámat levágták rólam. Olyan dolgot éltem meg ami teljesen más oldalamról mutat meg engem saját magamnak. Rögtön éreztem amint jobban lettem, hogy nekem ezzel dolgom van. Olyan empátiát tudtam mutatni ami még bizony engem is meglepett. Itt egy erő. Nem is kicsi. Érzem. Na nekem ez a nehéz, hogy ezt az erőt érvényre juttassam és mások szolgálatába állítsam. Ez azért nehéz mert nem hiszem el magamról hogy képes vagyok rá. Viszont azt is érzem, hogy amíg nem teszem meg addig ez hátráltat engem az életem bizonyos területein. Minden adott. Szeretet, támogatás vesz körül. Teljesen meggyógyultam. Apró nyomai vannak a balesetnek. Szinte semmiség. Hagyhatnám is az egészet ahogy van. De…. Ha ennyire kegyes volt hozzám az élet akkor miért nem hagy nyugodni ez az egész. Miért foglalkoztat. Mert tennem kell valamit. Én nem hiszem, hogy a dolgok ok nélkül történnek velünk. Tudom, hogy sokan azt mondják ez humbug, megtörtént és kész. Ez a Blog nem nekik készül ezt itt most tegyük is tisztába. Mit kell itt annyit rágódni? De én nem rágódom. Gondolkodom, jó kicsit talán sokat. Egyfajta késztetést érzek ami még nem tudom hova vezet és abban reménykedem, hogy lesznek olyanok, akik társaim lesznek ebben az útkeresésben és együtt kibonthatjuk ezt az ajándék csomagot amit az élet ad nekünk akik hisszük, hogy tehetünk magunkért. Hogy nem vagyunk áldozatok csak ha hagyjuk, hogy az elménk egy része és a környezetünk ezt elhitesse velünk. Áldozatnak lenni bizonyos esetekben könnyűnek tűnik, de hosszú távon kész katasztrófa. Olyan szinten vágja el az embert a saját erőforrásaitól, hogyha mernénk ebbe belegondolni világgá futnánk az áldozati lét elől. Mostanra már valószínűleg mocorog benned az érzés, hogy érdekel-e az amiről itt pötyögök Neked. Tehát hogy visszatérjek az írás elején feltett kérdésre azt kell mondjam az elmúlt hónapok tapasztalata számomra az, hogy mindenképpen az a jobb nekünk balesetet elszenvedőknek hosszútávon ha megdolgozzuk a történteket, és elfogadjuk az életünkben való szerepét. Amikor is megvan már a felismerés, látjuk az igaz okot ami előrébb visz minket az életben, akkor sem érkeztünk még meg. Ezt a tudást integrálni kell a személyiségünkbe. Akkor léphetünk tovább.

Hosszútávon ennek van értelme. Hiszem.