Évekkel ezelőtt, nagyon megütötte a fülemet dr. Csernus Imre egyik gondolata, amelyben a férfi és női magazinokat hasonlította össze. Azt mondta: nézzük meg ezeket az újságokat. A nőkében divat, utazás, főzés, testápolás, sport, anyaság, társadalom, érzékenyítés, fogyatékosság, változó kor, karrier, továbbtanulás, színek, illatok, a világ idegen tájai..., a férfiaknak szóló anyagokban pedig: pénz, karrier, nők, vadászat, horgászat, és ennyi. Bizonyára túloz, sőt, amióta szöget ütött a fejemben, ezt a gondolatot én is karácsonyfa módjára díszítem azóta is, tovább gondolom ágait, fényeit, csúcsdíszét -- ha van egyáltalán --, és azon töröm a fejemet, hogyan változtathatnánk ezen. Önkéntesünk véleménye.

Mert az nem úgy van, hogy egy nő lelke, érdeklődése, gondolkodása, érzelmei, élete viharai bonyolultak, míg egy férfié egyenesek, akár a szög, néhány utcája -- vagyis abból következően kevés számú zsákutcája -- van csupán, sosem csúszik le a kívánt vagy vágyott útvonalról, és ha megjelenne a magazinjában akárcsak egy a fent említett "nőknek szóló" témák közül, következő hónapban már azt vizslatná a benzinkúton, hogy vajon melyik egyszerűbb újságot választhatná ehelyett az elkorcsosult helyett, amiért legnagyobb szerencsétlenségére négy héttel azelőtt egy vagyont fizetett, aztán a munka-magánélet egyensúly, és más selyemmajomságok elvették a helyet a bikinis nők elől, szóval inkább visszavált a fapadosra. A biztonságosra. A vadászósra-halászósra (és ennek humanoid megközelítéseire, hiszen egy szombat esti buliba is ilyen céllal érkezünk -- ugyebár). Ez másként van, pontosabban: lehetne másként, csakhogy ez a jelenség úgy épült be a társadalmunk életébe, mint az épített örökségünk darabjai. A nők hosszú idő óta engedik meg maguknak a közösség -- vagy a magány -- erejét, amikor nehézségeket vagy éppen akkor zajló, borzasztó nehéz és fájdalmas feladatot (mint egy szülés vagy a gyermekágy) teljesítenek. A bábák, a dúlák, a komatálat hozó legjobb barátnők mind erről szólnak -- a bennünk zajló folyamatok megerősítéséről, a közösségről, amelynek szüksége van ránk, és amelyre nekünk szükségünk van, hogy minden belső erőnket összeszedjük --, míg a féfiak már a barlangrajzok idejében is a fizikai erejük megsokszorozása érdekében kapaszkodtak össze. A kifelé mutatott erő megsokszorozásáért. Ahogyan haladt velünk előre az idő a történelemben (lám, már abból is eltelt százezer év, hogy kutyánk van -- ami elkezdte csököttebbé tenni a hallásunkat, mert hallott ő helyettünk is, amíg aludtunk vagy vadásztunk). Azok a képességek erősödtek, amelyeket használtunk. Amelyeket meg nem, azok halványulni kezdtek. Ezt egyébként ismerjük a folyton olvasó/keresztrejtvényt fejtő nagyszüleink példájából, és abból is, amikor értük aggódva kölyökkutyát ajándékozunk nekik a születésnapjukra -- jól esik a friss levegő, a napi kétszeri sétával olajozott ízületek pedig makacsul mosolyognak az ortopédusokra, hogy "nem kell ide protézis, köszönöm". És bár először talán felháborodva reagáltak, hogy "azonnal vigyétek innen", a kis négylábú jövevény csökkentette a magányt, észrevétlenül kötelezte őket folyamatos testmozgásra, es nevettette meg őket a legképtelenebb helyzetekben is. Egyszóval: testi-lelki testőrük lett.

"Ne sírj fiam -- dögölj meg 15 évvel korábban" -- mondja Vekerdy Tamás arra a rémes beidegződésre, hogy "nehogy már anyámasszonykatonáját nevelj abból a fiúgyerekből. Elestél, felkelsz, nem sírsz. Ilyen egyszerű" -- már gyakoroltad is az őskor óta elvárt magatartási formát. Kifelé erős. Befelé meg... kit érdekel?! "Velem sem törődtek." "Ha elestem a kismotorral, apám még meg is vert, hogy felelőtlen voltam." Ismerősek ezek a mondatok? Fekete dobozt gyártanak a lélekből, amely őriz minden információt, de csak a gép lezuhanását követően tudhatjuk meg belőle: milyen eseménysor játszódott le legbelül, és olyankor már visszafordíthatatlan folyamat szemtanúi vagyunk. Valahogy úgy alakult, hogy a nők számos esetben öntudatlanul is vigyáznak önmagukra, míg a férfiak sokszor öntudatlanul nem. Pedig az elmosódó határok világát éljük, amelyben matematikusok kapnak orvosi Nobel-díjat, a tőzsdekrachokat követő helyrereállítási folyamatokban atomfizikusok segédkeznek a pénzpiacokon, a hazai kortárs krimi koronázatlan királynője pedig egy jogásznő.

 Forrás: Muzeumiblog.

Ahogyan egyre összetettebbé vált a világunk, úgy a lelkünk is lekövette azt, a nőké, a férfiaké, a gyerekeké, a nonbinárisaké. A határok nélkül utazó munkaerő, tőke, információ és kihívások világában találtuk magunkat, ahol gyakorlatilag minden kérdésre új válaszokat adtunk, alig néhány évtized leforgása alatt. Ez olyan szédítő tempó, hogy ha földrajzi értelemben vett utazásról beszélnénk, utána ki kéne aludnunk magunkat. De a lelkünk ilyet nem tud, ezért ugyanúgy folyamatos olajozásra van szüksége, mint az autó alkatrészeinek vagy a csípőízületeinknek. Ha ez elmarad, abban ugyanúgy tönkre lehet menni, mint egy motornak az olaj-, vagy egy testrésznek a mozgáshiányban. De mit kezdjünk azzal, hogy a két nem az önmagára való vigyázásban elment egymás mellett? Hogy tapasztalatok és felmérések garmadája mutatja: a férfiak ugyanúgy nem vigyáznak önmagukra, ahogyan gyerekkorukban azok rájuk, akik "nem akartak belőlük anyámasszonykatonáját", ezért hamar leállították bennük a könnyeket, s velük együtt mindent, ami a lelki folyamatokat, az érzelmek megélését, azok -- elsősorban önmaguk előtti -- vállalását illeti, ezzel egyidőben pedig pokoli nehézzé tették a mentális egészség megőrzését a fiúk, legények, férfiak számára.

A TraumaAmbulancia Egyesület vállalása nem kevesebb, mint hogy hozzuk közel a lelki egészséget a férfiakhoz. Azokhoz, akik egy merev lemez (nem merevlemez) szilárdságának látszatát őrzik nap mint nap -- van, hogy csak a magabiztosság álarcát magukra öltve -- míg nem addig keményednek, amíg előjelek nélkül, visszafordíthatatlan következményekkel törnek össze legbelül, megnehezítve ezzel a saját életüket. Mennyivel könnyebb lenne bevallani, hogy gyomorgörccsel jár valaki dolgozni, és váltani bátran, megszenvedni a váltás és a rugalmasságért vívott küzdelem rázóköveit, mint gyomorfekély diagnózist kapni! Mennyivel könnyebb lehetne kimondani, amit érzünk, mint krónikusan köhögni éveken át! Mennyivel könnyebb volna megbocsátani önmagunknak egy régi hibát, mint övsömörre cipőt húzni!

De nem. Mert az a kemény, akit, ha megkocogtatunk, kőporos lesz a kezünk. Vagy mégsem? Tartsanak velünk egy utazásra, a férfilélek mélyére! Vigyázzunk a férfiakra, hogy egyszer majd ők is vigyázhassanak önmagukra. És hogy magasabb minőségben vigyázzanak mindenkire, aki nekik fontos. Ja, hogy azt nem mutatják ki? Hát, hozzák el őket november 16-án, és ünnepeljék a lelki egészség hónapját egy új élet kezdetével!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Szeptemberben a TraumaAmbulancia Egyesület tagjai a tudatos öngondoskodásról (testi és fizikai, mentális, szociális, munkahelyi jóllét) tartottak négy workshopot a MagNet Közösségi Házban. Az első kettőn (testi és mentális öngondoskodás) én is megoszthattam pár gondolatot a jelenlévőkkel. Amikor erre az alkalomra készültem, átgondoltam, összeszedtem, mit jelent nekem az öngondoskodás.

Öngondoskodás az én spéci helyzetemben

Nagyon fontos, hogy jól gondoskodjon magáról! - mondta nekem sok évvel ezelőtt egy pszichológus. Megragadt a fejemben ez a gondolat, tetszett a megfogalmazás, de hogyan is kell ezt csinálni? 2006 óta ülök kerekesszékben SM-betegségem miatt, amit 2000-ben diagnosztizáltak (bár már 1993 óta voltak tüneteim). Ez egy krónikus progrediáló betegség: állandóan jelen van, miközben folyamatosan romlik az állapot. Időközönként shubok (fellángolás, hirtelen állapotromlás) lépnek fel. Éppen ezért az is nehéz, hogy mindig alkalmazkodni kell az újabb, megvàltozott (sajnos rosszabb) állapothoz. Amíg a gyerekeink kicsik voltak, a róluk való gondoskodással voltam elfoglalva; ha nem volt muszáj, nemigen törődtem magammal. Másrészt, úgy voltam vele: ha ez egy folyamatosan romló betegség, akkor úgyis hiába, minek küzdeni, lesz ami lesz.
Idővel szerencsére átkattant bennem valami. Megértettem, nem jó taktika homokba dugni a fejemet. Jobban teszem, ha szembenézek a dolgokkal, és amit lehet, megteszem magamért. Amíg fiatal és egészséges az ember, addig használja és esetleg ki is zsigereli a testét, de amikor kiderül a krónikus betegség, az rákényszeríti, hogy odafigyeljen a teste jelzéseire és igényeire. Ma már úgy gondolom, minden kicsi mozgás számít, és hálás vagyok azért, amit még meg tudok csinálni, és igyekszem tenni azért, hogy - amennyire rajtam is múlik - ez minél tovább így maradjon. Az SM kifejezetten egy olyan betegség, amelynél a test és a lélek szoros kapcsolata, egysége mindig nagyon érződik: amikor feszült, szorongós vagyok valami miatt, esetleg nem pihentem eleget vagy éppen túlfárasztottam magam fizikailag vagy akár mentálisan, azonnal jelez a testem: csökken a meglévő izomerő, görcsösebbé, feszesebbé válnak az izmok, néha kicsit reszketek, mintha fáznék, pedig csak elfáradtam. Ezt is meg kell(ett) tanulnom: mikor mennyi pihenésre, csöndre van szükségem, hogy egyáltalán felismerjem, pihenésre van szükségem, és ezt fel is vállaljam a környezetem, családom, barátaim előtt.

Nagyon fontos törekedni az egyensúly megtartására: se túl sok inger, se túl kevés; elegendő pihenés, de azért legyen gyógytorna, masszázs is; jöjjenek barátok, látogatók, de csöndre és egyedüllétre is szükségem van. Odafigyelek a testem és lelkem jelzéseire, mik az igényeim ebben a megváltozott helyzetben ahhoz, hogy jól érezzem magam, hiszen ez jó a családomnak, a körülöttem élőknek is. Körülbelül négy éve már kapaszkodó segítségével sem tudok felállni a kerekesszékből. Ha például át szeretnék ülni a kerekesszékből az ágyra, elektromos betegemelőt kell használnunk. Segítséget kérni és elfogadni nem könnyű, lelkileg megterhelő tud lenni, akkor pedig különösen, ha a legintimebb dolgokról is szó van. 

Hosszú időre (egy-két évre) volt szükségem, hogy rájöjjek, hason fekve is remekül lehet tornázni (én ugyanis hason fekve alszom éjszaka), így minden reggel húsz perc - fél óra tornával indítom a napot. Így amellett, hogy ténylegesen jót tesz, úgy érzem, tettem magamért valamit. Persze, a heti két gyógytorna és masszázs is rendkívül
fontos. Attila, a férjem hetente négyszer fut vagy biciklizik sok kilométert. Ilyenkor kimozogja magából az esetleges felgyülemlett feszültséget, amellett, hogy élvezi, és közben helyükre kerülnek a dolgok. Számomra is nagyon fontos, hogy rend legyen a fejemben és a lelkemben (na jó, azért is küzdök, hogy körülöttem is :-) ). Régen nagy természetjáró voltam. Sajnos, ez már a múlté, pedig bizonyára sok gondomat  megoldaná most is.
A kikapcsolódást jelenti a családi-baráti kapcsolatok ápolása, az olvasás, kultúra (színház, mozi, hangverseny); ezek mind a hétköznapok gondjai fölé emelnek. Fontos, hogy legyenek céljaim, nekem ide tartozik például a TraumaAmbulancia Egyesületben való önkéntesség is, vagy a lektor munkám a Mária Rádióban. Ezeknek köszönhetően távolabbról látok rá az életemre, más látószögből is, nem csak a sajátomból, a megszokottból.

Szeretném, hogy a betegségemet a helyén tudjam kezelni. Nem legyintve rá - persze ezt több szempontból is nehéz lenne megtenni -, tehát törődjek magammal, de ne is felnagyítva a nehézségeimet. Más is van bennem, mint a betegségem, másról, másokról is tudok gondoskodni.

Utószó: Felfogni és elfogadni, hogy az ember segítségre szorul és bizonyos fokig kiszolgáltatottá vált, nem könnyű feladat. Hosszú időbe telik - legalábbis nekem -, hogy kitapogassam a lehetőségeimet és igényeimet ebben a megváltozott helyzetemben.

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Vajon hogyan dolgozza fel a hétköznapi stresszt, és azt a rengeteg hatást egy férfi amelyekkel napról napra szembetalálja magát egy maszkulin világban, ahol még mindig gyakori berögződés a “férfiak erősek, nem sírnak”, “lelkizni a lányok szoktak” mentalitás.

A TraumaAmbulancia Egyesület a férfiak mentális egészségének fontosságára először a “Férfiak hol sírnak?” című kerekasztal beszélgetésen hívta fel a figyelmet. Az esemény sikeressége, a téma iránti érdeklődés visszaigazolta, hogy valóban igény van az “erősebbik nem” lelki állapotáról, megküzdési módszereiről, és önismereti eszközeiről beszélni.

Nem sokkal később a HR Feszt, Health színpadára is felkerült a téma. A 6000+ fő vendéget megmozgató rendezvény szervezői is úgy gondolták, hogy a férfiak mentális egészségéről beszélgetni kell, helyet kell adni a lehetőségnek, hogy lebontsuk a férfiak köré épített falakat, annak érdekében, hogy egy egészségesebb életet élhessenek.
Rengeteg figyelemfelkeltő kampány van, ahol a férfiak fizikai egészségére hívják fel a figyelmet. Következő lépés, hogy tudatosítsuk, a fizikai jóllét mellett energiát kell szánni, és időt kell fektetni a mentális egészség fenntartásába is.

A férfiak mentális egészségéről Sárközi Alexandra, a TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese beszélgetett. Vendégei Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvár, akinek munkája során nap mint nap szembesülni kell tragédiákkal, gyakran találkozik érzelmileg megterhelő helyzetekkel, valamint Dr. Károlyi Antal elméleti fizikus, később bankár, jelenleg a SignCoders fejlesztő cég vezetője és startup befektető voltak. Bár Attila és Antal két nagyon különböző világban élik a hétköznapjaikat, munkájuk kicsit sem mondható hasonlónak, de egy dologban maximálisan egyetértettek: a férfiak mentális egészsége fontos. Első lépésként mindenki magán tud elkezdeni dolgozni. Antal visszaemlékezett egy tizenkét évvel korábbi képzésre, ahol hét másik vezetővel vett részt, és arról tanultak, hogy egy vezetőnek milyen felelőssége és eszközei vannak arra, hogy csapata tagjainak érzelmeivel foglalkozzon. Kiemelte, hogy volt egy társa az oktatáson, aki első alkalommal hangot adott kételyeinek; egészen pontosan nem értette, miért kell részt venni ezen a programon, hiszen ő biztos benne, hogy a kékgalléros munkatársaival nem fogja tudni alkalmazni ezeket az eszközöket és teljesen feleslegesnek érzi ezt a fajta megközelítését a csapattal való együttműködésnek. Majd ugyanez az ember három héttel később lelkesen tervezte, hogy az itt megtanultakat hogyan fogja használni, és ez mennyiben fogja könnyíteni az ő és csapata munkáját, új, jobb környezetet teremtve mindenkinek.

Azóta sok év telt el, és Antal elmondta, látható a pozitív fejlődés, az emberek nyitottsága, ugyanakkor még mindig messze vagyunk a céltól. Ahogy ő fogalmazott, az érzéseinkről beszélni egy fejleszthető készség, amit  - egy ideális világban - alanyi jogon kellene tanulni mindenkinek, már óvodás kortól. Attila a tűzoltóság “macsó” oldalára hívta fel a figyelmet. Elmesélte, hogy amikor valaki felszerel tűzoltónak, egy több száz kérdésből álló kérdőívet kell kitölteni. Például olyan kérdésekkel, hogy szeret-e verset olvasni, esetleg írni. Attila szeret, majd később megtudta, hogy ez alapján a tulajdonsága alapján lehet, nem feltétlenül alkalmas tűzoltónak. Ez tényleg így lenne? Ő úgy látja, hogy ha egy férfi tud beszélni az érzelmeiről, arról, ha neki valami éppen nehezebb, az nem gyengeség, hanem pont az ellenkezője. Ahogy ő fogalmazott: “vegyük le magunkról ezt a macsó álarcot, ahogy a sisakrostélyt is felhúzzuk!”

Mindketten úgy látják, hogy jelenleg az első és legfontosabb lépés a férfiak mentális egészségének ápolásával kapcsolatban az önképzés. Az, hogy magunkba nézzünk, magunkkal legyünk őszinték és ezzel tudjunk példát mutatni a többi “macsó” férfinak. 

Milyen gyakorlati eszközt használ két férfi vezető a csapatuk mentális egészségének megőrzésére?

A két teljesen eltérő közegben dolgozó Attila és Antal is egy eszközt emelt ki, ami közös a beszélgetést.
Mindkét vezető a legfontosabbnak azt látja, hogy példát mutatva megteremtse azt a lehetőséget csapata tagjainak, hogy lehessen beszélgetni arról ki, hogy van, hogyan érzi magát egy adott napon, vagy egy adott szituációban. Elmesélték, hogy ez nem az egyik percről megy a másikra.
Antal a heti meetingeken vezette be, hogy kezdésként tartanak egy “hogy vagy?” kört. Ez a kör hetekig pár perc alatt lement, mindenki letudta annyival, hogy “jól”. Majd szépen lassan, rájöttek az emberek, hogy ez nem egy felszínes kérdés, hogy tényleg érdekli a többieket, hogy kivel mi van éppen. Sőt, ezek a beszélgetések az empátiát is növelik a csapaton belül: például, ha egyik kollégánál beteg volt a gyerek, és elmesélte, hogy előző este nem tudott aludni, a csapat többi tagja aznap tudta, hogy nem terheli őt feleslegesen. Ez a szokás mára már annyira kedves a csapatnak, hogy harminc perc után kezdenek a munkáról beszélgetni, mégsem érzik úgy, hogy haszontalan és felesleges időtöltés lenne.

Attila ugyanezt emelte ki. A tűzoltóságon egy 24 órás műszak alatt, a vezető felelőssége kialakítani azt az érzékenységet, hogy lássa mi történik a csapattal érzelmileg, mentálisan, és megteremteni azt a közeget, ahol a férfi mer beszélni az érzéseiről, példát mutatni, hogy ez nem gyengeség.

Visszaemlékezett a TraumaAmbulancia Egyesületnél a Hableány katasztrófa után készített mélyinterjújára, kiemelte, hogy a mai napig hordozza ennek a beszélgetésnek a pozitívumait, hiszen ezen a beszélgetésen felszínre kerültek olyan dolgok, amelyekről nem tudott. 

Ők már régóta tudják, hogy a férfiak sírhatnak, és az érzelmekről való beszélgetés nem a gyengeség jele, És ebben példát is mutatnak.

K.D. önkéntesünk írása

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Rögtön a rövid és gyors válasszal kezdem: meglepően sokat. Újra. 

A 2015-ben megjelent Agymanók című animációs film idei folytatása ugyanis a tinédzsereknek és felnőtteknek egyaránt igyekszik segíteni a saját és a másik generáció komplexebb érzelmeinek a megértésében.

Alapból ritka, hogy egy hollywood-i animációs filmben nemcsak szimpla nézőként, de szülőként és segítő szakemberként egyaránt számos értéket látok. A hazai mozikban június közepétől megtekinthető Agymanók 2-nek ez sikerült. Sőt, a megnézése után még hosszú napokig foglalkoztatott. Ezért is örültem, hogy az amerikai Berkeley Egyetem szervezésében egy bő 1 órás élő online beszélgetésen vehettem részt, ahol a készítők és az őket tanácsaikkal ellátó pszichológusok meséltek a szakmai szempontokról és tudományos háttérről.
Innentől szándékaim szerint csak minimális spoilerekkel és főként az érzelemszabályozásra fókuszáló elemzés következik, szóval bárki elolvashatja és utána rohanhat is a moziba. ;-)

Egy 3 éves folyamat eredménye

Bármilyen végeredményt látva, valószínűleg ritkán gondolunk bele, hogy mennyi energia és erőfeszítés van egy adott munkában. Igaz ez az Agymanók 2-re is, amihez a Disney-nél egy 500 fős stáb már a Covid időszak közepén hozzákezdett. Az akkori általános, globális közhangulatból kiindulva adott is volt, hogy az új érzelmeknek helyet adó második részben a szorongás kerüljön előtérbe, amit mi magyarul egy Feszkó nevű kicsit túlparázó, túlpörgő és stresszes karakter formájában ismerhetünk meg. 

A készítőknek emellett még három fontos célja volt: a főszereplő lány Riley pubertáskorba lépésén keresztül mutassák meg a tinédzserek egyre káoszosabb érzelemvilágát, úgy hogy közben mégis minden korosztálynak legyen benne tanulság. Emellett a rendelkezésre álló 96 percben a sokunkban élő, belső “Légy tökéletes!” parancs mögötti perfekcionizmus mozgatórugóit, annak a céljaink eléréséhez nyújtott előnyeit, de sokszor káros hatásait ismerjük meg jobban.

A sokrétű történetmesélés

A második rész egyik fontos szintlépése a komplexitás felé, hogy sokkal arányosabban igyekszik párhuzamosan bemutatni nekünk a Fejhadiszálláson és a lány tudatában történő eseményeket, az ezek által Riley-ból kiváltódó tetteket, valamint a környezete erre adott reakcióit. A másik konfliktusforrást pedig az adja, hogy a jól ismert öt érzelem mellé (Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré) újabb négy csatlakozik (a már említett Feszkó, valamint Ciki, Uncsi és Irigység).
Mindkét új megközelítésnek fontos üzenete van a szakértők szerint.
Hiszen ahogy a tizenévesek egyre többször hagyják hátra a biztonságos szülői közeget és alakítják ki saját szociális közegüket a barátaikkal, úgy találják szembe magukat egyre több, egyedül megoldandó kihívással. A gyermeki magány pedig egy többször visszatérő állapot a filmben, ahogy Riley elzárva vagy eltávolodva érzi magát másoktól. De ennek a gyakori használata abszolút tudatos, hiszen a szülőkről való leválás természetes velejárója. Az is érdekes és szándékos, hogy a már 9 közül továbbra is egyedül csak Derű az elsőre pozitívnak tekinthető érzelem. Ennek a célja pedig az első rész egyik fő üzenetének isméltelt megerősítése, hogy bizony minden érzelem alapvetően szükséges és természetes, melyeket felismerni, megnevezni és elfogadni érdemes, mint sem küzdeni velük és ellenük.

Oké, de mi a fő tanulság?

Az Agymanók 2 újra egy folyamatos érzelmi hullámvasút. Így ahogy azt a szakemberek is többször kihangsúlyozták a beszélgetésben, a lényeg pont a distressz felismerése és elfogadása. Hiszen ma már sajnos a gyerekek is egyre nagyobb érzelmi nyomás alatt vannak, gyakran valódi érzelmi káosz az ő napjuk is. Annak bemutatása, hogy ez univerzális, mindenkivel megesik és ezzel az állapottal nincsenek egyedül, már önmagában felszabadító tud lenni. De persze a cselekmény során akad több elgondolkodtató üzenet és néhány módszer is. Például hogy az önelfogadás és hála miként segíthet normalizálni az érzelmeink megélését. Ám tanácsadó pszichológusok szerint talán ennél is jobb megoldás, hogy legyen bátorságunk kimondani és megosztani másokkal azokat a bonyolult, sokszor nehéz érzéseinket, amelyekkel egy adott pillanatban még nem tudunk mit kezdeni. Mert jobb érzés megnevezve kívül tudni őket, mint belül harcolni velük. Az animációs film eredeti angol címe is erre utal: Inside out.

Ráadásul, ha az egyesületünk szemüvegén keresztül nézem az Agymanók 2-t, akkor a fő konfliktus feloldásának pillanatakor még egy kis Community Resiliency Model (CRM)® promóciót is láthatunk. A főszereplő Riley ugyanis két általunk is rendszeresen bemutatott és tanított grounding módszerrel lesz úrrá a pánikrohamán. Ezek persze nem kizárólag CRM® specifikus gyakorlatok, de a megjelenítésük is azt mutatja hogy nemre vagy korra való határok nélkül bárki könnyedén elsajátíthatja őket a saját jólléte és oké zónájába való visszatalálás érdekében.

Változások a film után

A szakemberek és készítők egyaránt beszámoltak róla, hogy mennyi visszajelzést kaptak arról, hogy a film hatására a szülőknek megváltozott a kapcsolatuk a gyerekeikkel. A családi asztalnál beszélgetések kezdődtek az érzelemvilágról, megélésekről, közeledni és kapcsolódni tudtak egymáshoz. A film családokra tett hatását pedig én is csak megerősíteni tudom. Azóta otthon mi is olykor egy-egy nehezebben kezelhető pillanatban azt kérjük a gyerekektől, hogy nevezzék meg, most vajon melyik érzelem vette át az irányítást. Vagy csak közös játék gyanánt megpróbálunk visszaemlékezni és összegyűjteni, hogy kinél mikor ült Harag, Feszkó vagy Uncsi a parancsnoki székbe. A készítők még egy érdekes tapasztalatról számoltak be. A tényleges premier előtt már egy évvel tartottak tesztvetítéseket, gyerekeknek és szülőknek, külön-külön és együtt is. Majd a film után megkérdezték a véleményüket. És miközben a tinédzserek abszolút tudtak azonosulni a történet egészével és a megjelenített nehéz érzésekkel, addig a szülők nagyon nagy arányban azt gondolták, hogy mindez túl sok lesz a gyerekeknek és nehezen tudják majd kezelni a látottakat.

Hogy mindez mit üzen nekünk? Hogy bízzunk bátrabban a gyerekeink rugalmasságában,  teherbíró képességükben, mert lehet hogy reziliensebbek, mint mi. Ha pedig mégis támogatásra van szükségük, legyünk ott nekik, úgy ahogy igénylik. Például az Agymanók 2 közös megnézésével. ;-)

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Hernádi Judit önkéntes pszichológus
Krízistanácsadó szakpszichológus

A múlt szombat éjjel bekövetkezett verőcei hajóbaleset megrázó története nap mint nap téma a sajtóban, sokakat megérint és foglalkoztat egy ilyen tragédia. A TraumaAmbulancia Egyesület létrejöttét éppen egy baleset utáni trauma inspirálta, és egyik fontos küldetésünk, hogy segítsünk a balesetben érintetteknek, a hozzátartozóknak is abban, hogyan lehet kezelni egy ilyen helyzetet. Beszélni kell erről is!
A segítő szakma talán egyik legnehezebb területe, amikor traumatikus életesemények közvetlen vagy közvetett résztvevőit támogatjuk. Értesülni arról, hogy egy szerettünket baleset ért, várni és reménykedni a végsőkig abban, hogy ő lesz a kivétel, aki szerencsésen megússza, borzasztóan kétségbeejtő és pszichésen rendkívül megterhelő állapot.
Életünk során számos nehéz helyzettel szembesülünk. Az ezekkel való megküzdés erőfeszítéseket igényel mindannyiunktól. Stressznek nevezzük szervezetünknek azt a nem specifikus válaszát, amelyet bármilyen, a külső környezetből érkező igénybevételre vagy megterhelésre ad reakcióként. Sokszor tudattalanul is a pszichológiai stressz állapotába kerülünk, amikor úgy ítéljük meg, hogy az adott helyzet kezeléséhez, vagy a minket érő inger
elviseléséhez nem áll rendelkezésünkre elegendő erőforrás. Ilyenkor az történik, hogy a környezetből eredő külső ingereknek, a stresszoroknak hatása kellemetlen testi változásokban vagy lelki reakciókban nyilvánul meg. Ez azért történik, mert nem tudunk felkészülni ezekre a hatásokra és nem tudjuk kontrollálni sem. Úgy éljük meg, hogy képességeink határát feszegetik, a kudarc átélésének lehetőségét hordozzák magukban, így negatívan hatnak az énképünkre. Szerencsére ilyenkor szervezetünk az adott helyzet megoldására összpontosítva fokozott készültségi állapotba kapcsol, elősegítve az azzal való sikeres megküzdést, így az ilyen veszélyek kezelésére evolúciósan kialakult, többé-kevésbé jól működő válaszokat tudunk adni.
Trauma pszichológiai értelemben véve azt az állapotot jelenti, amikor olyan váratlan és heves lefolyású esemény elszenvedője, szemtanúja lesz valaki, ami halálos fenyegetettséggel, súlyos sérüléssel jár; a fizikai vagy pszichés integritás elvesztésén túl intenzív félelmi, szorongásos vagy tehetetlenség érzéssel járó reakciót vált ki.

Kép: Shutterstock

A verőcei hajótragédia esetével összevetve a trauma legfontosabb pszichés tényezői a következők:
− szokásos élethelyzetektől való extrém eltérés/olyan élmény, esemény, amely meghaladja a mindennapiság szintjét – ritkán éljük meg, hogy szerettünk balesetet él át;
− a világ megbízhatóságában való hit összeomlása – az életünk kiszámíthatósága és az alapvető biztonságérzetünk kérdőjeleződik meg ilyen esetekben;
− kiszolgáltatottság és fenyegetettség érzése/tehetetlenség, a helyzet felett való kontroll elvesztése – amikor nem vagyunk urai a történéseknek, nincs hatásunk az események bekövetkeztére és végkimenetelére;
− az áldozat/érintett világról kialakított képe összeomlik – összeomlik az az elképzelésünk, hogy a világ alapvetően jó és igazságos;
− az én, a kapcsolatok és a világ egység-élménye szétesik – testi és lelki működésünk egysége  időleges  megszűnik.

Stressz reakcióinkkal szemben traumatikus reakciókról akkor beszélhetünk, ha az érintett személy megküzdési próbálkozásai nem járnak eredménnyel, az önvédelmi rendszer kimerül, és a szervezet működésének általános egyensúlya felborul. Megváltozik az ideg –és hormonális rendszer működése, szubjektív élmények és a viselkedés zavarai is előfordulhatnak. Jellemző még az érzelmi, fizikai és gondolati elárasztottság, amely
szélsőséges mértékű fájdalom, zavarodottság és tehetetlenség megélését is eredményezi.
A TraumaAmbulancia Egyesületnél küldetésünknek tekintjük, hogy támogatást nyújtsunk egyéni-, csoportos-, és társadalmi szinten a traumatudatos szemléletmód kialakításában, amelynek segítségével eredményesebbé válhat a traumatikus életeseményeket elszenvedők és hozzátartozói lelki felépülése. Nemcsak szakemberként, hanem családtagként, barátként, közeli és távoli ismerősként is sokat tehetünk egymásért, ha az alábbiakra oda tudunk figyelni egy traumatikus életesemény bekövetkezésekor:
- Az érintettek az átélt élmény hatására megkérdőjelezhetik addigi életvitelüket, emberi kapcsolataikat, amely könnyen elszigeteltséghez vezethet. Ezért is fontos, hogy ha ilyen reakciót észlelünk, azt igyekezzünk ne magunkra venni, inkább próbáljunk megértők lenni!
- Az érintettek én-integritás sérülésének jele lehet a mindent átható szégyen érzése a történtekkel kapcsolatban, amit tovább erősíthet, a külvilág kevésbé empatikus hozzáállása.
- Az érintettekben megjelenthet a bűntudat érzése is, amelyet erősíthet az az elgondolás, hogy lett volna lehetőség az esemény elkerülésére, a katasztrófa bekövetkezésének megakadályozására. Ebben az esetben is fontos a megértő és támogató hozzáállás.
- Amikor az érintettek úgy érzik, hogy az általuk megtapasztalt élmények kimondhatatlanok, gyakran annak a vágya áll a háttérben, hogy ha nem mondom ki, letagadom, talán meg sem történt. Fontos, hogy adjunk időt, mindenki más tempóban tudja feldolgozni a vele történteket!
- Az érintettek traumáinak feldolgozását nehezítheti a társadalmi elutasítottság, az áldozathibáztatás vagy a dezinformációk terjesztése. Lehetőség szerint igyekezzünk tekintettel lenni az érintettek szükségleteire, igényeire – bánjunk úgy másokkal, ahogyan mi is elvárnánk, hogy velünk bánjanak!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

A férfiak egészségével foglalkozó Movember mozgalom itthon is már jó néhány éve közismert. De az biztos, hogy egy kezdeményezés önmagában kevés arra, hogy jelentős és hatásos mértékben felhívja a figyelmet a férfiak egészségügyi veszélyeztetettsége mellett a mentális egészségük fontosságára is.

Banga Gábor önkéntestársunk a tavalyi év egyik utolsó Community Resiliency Model (CRM)® tréningjén többek között ezért is fogalmazta meg, hogy milyen jó lenne egy kifejezetten férfiaknak szóló Traumaambulancia Est. A téma fontosságát egy 2020-as KSH statisztika is megdöbbentően jól illusztrálja. Magyarországon ugyanis az öngyilkosok 3/4-e férfi (közel 1300 fő évente), miközben a pszichológushoz járók csupán kb. 1/3-a tartozik az erősebbik nemhez.

Egy kerekasztal lovagjai

A kiinduló gondolatból végül március 27-én estére az Andrássy úti Magnet házban egy kerekasztal-beszélgetés formálódott "A fiúk hol sírnak?" címmel. Az esthez meghívott vendégként három eltérően izgalmas életutat bejáró, de a saját lelkivilágához is könnyen kapcsolódó férfi csatlakozott. Marosi Viktor rádiós műsorvezető, a Radiócafén futó Szabadesés c. műsor házigazdája. Dr. Károlyi Antal elméleti fizikus, később bankár, jelenleg a SignCoders fejlesztőcég vezetője és startup befektető, aki már csak olyan munkát végez, amit társadalmilag hasznosnak vél. Valamint Tóth Dániel pszichológus, 3 gyermek édesapja, aki a kütyük és a digitális világ szakértője, és A Pszichológus Pasi néven mindezekről Youtube csatornát vezet. A beszélgetés moderátora pedig az egyik ötletgazda, egyesületünk önkéntese, egyébként coach és buddhista tanító Banga Gábor volt.

Felmerült témák

Gábor mindjárt az elején leszögezte, hogy nem akarják megváltani a világot, inkább szeretnék személyes példákkal körbejárni és megvilágítani a téma sokrétűségét. Majd ezt követően feltette az egyik szerinte legfontosabb kérdést: „Hogy vagytok?”. Erre mindhárom résztvevő a maga őszinteségével és tapasztalatával válaszolt, azt is kifejtve, hogy már maga a kérdés önmagában milyen fontos.

A férfiminták nyomán továbbhaladva természetesen előkerült az apakép meghatározó szerepe is. Marosi Viktor például azt mesélte, hogy 5 évesen beléégett az a kép, ahogy az édesapja a homokzsákokat cipeli egy felújításnál, ezáltal a ‘do it yourself’ hozzáállás maradt meg benne. Anti azt tanulta gyerekkorában, hogy teljesíteni kell, húzni kell az igát, mint egy versenyló. Tóth Dániel a Csillagok háborúját említette, ahol Luke Skywalker, mint egy népmesei hős fiatalon útnak indul és győz.

Majd előjöttek olyan krízispontok is, melyekkel a középkorúság felé tartva találkoztak. A visszanézéskor megállapított hosszútávú eredménytelenség, a meghasonlás a velük történtekkel, vagy a tudatosan került negatív szülői minta is fontos mérföldkövek voltak az életükben.

Az életközepi válság hatására esetleg elveszett belső iránytűt nehéz észrevenni és megtalálni egyedül. Ehhez önmagukhoz és másokhoz való kapcsolódásukban kaptak értékes iránymutatást életük során. Barátok, jó minták, családi beszélgetések és akár szakemberek segítségével. A bevállalt nehézségek előre nem látható pozitív kimenetele is adott nézőpontváltást. Ám a túlélés még nem elég a fejlődéshez, ha egy nem önazonos dolgot erőltet magára valaki hosszútávon. 

Az nagyon nagy erőt ad, ha hiszel valamiben, ha tudod, hogy reggel mi rángat ki az ágyból. 

- Károlyi Antal 

Ezután azt a kérdést járták körbe, hogy a nehéz helyzetekben one-man-show-t játszanak, vagy inkább kérnek segítséget. Mivel mindhárom vendég azt felelte, hogy eleinte hosszabb-rövidebb ideig mindig egyedül próbálkoztak, csak azután kértek (ha kértek) segítséget, így ez talán egy férfiakra inkább jellemző viselkedési forma, ami egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben a legjobb út.

Erőforrások

Ám az is kihangosításra került, hogy az érzékenység egy igazi szupererő, ha a gyengeséget férfiként képesek felvállalni, beleértve ebbe akár a sírást is.

Néha le kell menni a gödör aljára, és azt megnyalni. A világ nélkülem is megy tovább, ezen el lehet csodálkozni, de tulajdonképpen nagyon is megnyugtató.

- Marosi Viktor

Végül Gábor azt firtatta, hogy a meghívott vendégek miből nyernek erőt, miben látják azt az elegedhetetlen hozzávalót életükhöz, ami segíti mindennapi működésüket. Ilyen erőforrás a szerelem, a szakmai motiváció, vagy egy szellemi tér, ahol rendszeresen eszmét cserélhetnek, ötletelhetnek, inspirálódhatnak. De akár olyan filmek ismétlődő nézése is, melyekben heroikus küzdelmek után minden jóra fordul, vagy akár a számítógépes játékokkal való tudatos kikapcsolódás.

Kíváncsi női kérdések

Az est vége felé a közönség soraiból is kérdezhettünk, így fel is merült egy többeket mozgató kérdés. Nőként mit tehetünk a fiúgyermekekért, illetve a férfiakért, hogy lelkileg is egészséges és érett személyiségek legyenek?

Erre elsőként az est folyamán egy korábban elhangzott szakmai meglátást hoztak vissza, ami számos szülőre komoly felelősségként hat:

A mai fiatalabb korosztályt az internet kínálta információdömping és készválasz gyárak nevelik. Egy szülő átlagosan 10 percet tölt a gyerekével, és ők emiatt gyakorlatilag az internetről tájékozódnak. Ott keresnek példát, nem találnak saját célokat, csak amit a média behekkel nekik.

- Tóth Dániel

Illetve apaként abban mindhárman egyetértettek, hogy a legfőbb cél kialakítani egy olyan őszinte párbeszédet és ehhez szükséges kapcsolatot, ami még a legrosszabb helyzetben is mentsvár lehet, hogy merjen a fiúgyerek segítséget kérni. A mai 30-35 éves férfiaknál az segít kilépni az érzelmi dagonyából, ha segítséget kapnak abban, hogy áttörjék a negatív hiedelmeket és megfogalmazzák, mi az, ami inspirálja, motiválja őket akár a korai éveiből, és ehhez vállalják önként a nehézséget, ami a fejlődéshez szükséges.

Csak abbahagyták, de még nem értek a végére

A közel két órás, humorban és tanulságokban gazdag kerekasztal-beszélgetés szuper időtöltés és fantasztikus este volt. Ugyanakkor az is érezhető, hogy még számos kérdés és témakör van, amiről a férfiak a mentális egészség kapcsán bőven tudnának mit mondani. Így azt az ígéretet kaptuk, hogy valamilyen formában még biztosan lesz folytatása a most induló kezdeményezésnek.

Következő lépésként pedig hamarosan az est során készített hangfelvételt fogják majd podcast formájában elérhetővé tenni, hogy az is átélhesse a hallottakat, aki ezúttal nem tudott jelen lenni.

Megtiszteltetés, hogy a TraumaAmbulancia idei utolsó CRM (Közösségi Reziliencia Modell) workshopjáról írhatok élménybeszámolót, ahová tréner hallgatóként, és az egyesület önkénteseként jutottam el. Fontos számomra a traumatudatos szakmai elköteleződés ezért folyamatosan keresem azokat a módszereket, melyek „felhasználóbarát” ugyanakkor hatékony megoldást kínálnak a stresszkezelés, traumaoldás területein. 

Az eseményt Temesvári Orsolya reziliencia szakértő és Banga Gábor trauma-szenzitív coach, - vagyis a TraumaAmbulancia trénerei - azzal az aktuális szándékkal indították, hogy „a rohanós, ünnepre készülődő hetek kapcsán kapaszkodót adhat a CMR eszközrendszere és egy kicsit segíthet a nehéz pillanatokban magunkra figyelni és megnyugodni, ha nagyon nagy a feszültség.”

A tréning ismét a Hotel Mediterran különtermében került megrendezésre. Kellemes, barátságos és biztonságos környezetben, vegyesen ültünk körben magánemberekként és szakemberekként is. 

Gábor első kérdése az volt felénk, hogy mióta megérkeztünk a helyszínre mennyire vagyunk kapcsolódásban a saját testünkkel? Figyeltük-e? Mennyire tudatosan? 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya 

Hát bevallom, egyből arra gondoltam: nemigazán… eltartott egy darabig, míg tudatosan „megérkeztem” és elmúlt az esetleges késés félelme miatti idegesség. A testem a gyomromban jelzett, de ezt még Gábor kérdésekor se vettem észre, csak utólag.

Majd Orsi segített fókuszálnunk arra, hogyan vehetjük észre a testérzeteinket, élményszerű, testtudatos feladatokon keresztül megtapasztalhattuk idegrendszerünk működésének és testünk jelzéseinek kapcsolódását. 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya

A perspektívaváltások útján az ismerős gyógyulási mérföldkövek mellett haladtam el gondolatban, érzésekben és testérzetekben: Először reflex-szerűen a konvencionális kérdést tettem fel magamnak: Mi a baj velem? Aztán a trauma (PTSD, CPTSD) informált kérdést: Mi történt velem? Végül a reziliencia informált kérdést: Mik az erősségeim? 

Sorban tudtam kapcsolódni a gyógyulás stádiumaihoz és a 6 készségből álló eszköztárhoz is, melyek közül a számomra legmeglepőbb működő erőforrásom az egyik a gyakorlatban az volt, hogy a harminc éve hiányzó nagymamámat öleltem meg képzeletben. Ettől nagy intenzitású forróságot éreztem a mellkasomban, amit még háromnegyed óra múlva is éreztem, ahogy azt az élő örömöt is a szívemben, amikor még élt. Például ezzel a gyakorlattal gyorsan visszakerülhet az ember a beszédesen elnevezett oké-zónájába másnéven a természetes idegrendszeri egyensúlyába.

Fotó: Jakó Eszter

A workshop befejeztével Gábor kifejezte, hogy nem titkolt kívánsága a következő évre az, hogy minél több férfi társa a csatlakozásával segítsen a közösségi szintre emelésben! Mivel a férfiak részvétele is nagyon fontos, ezért arra bátorítja férfi társait, hogy minél többen csatlakozzanak a TraumaAmbulancia által szervezett jövőbeni  CRM tréningekhez!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Egy 10 országban 3400 fő megkérdezésével elvégzett idei kutatás adatai izgalmas és egyben fontos képet mutatnak a stresszkezelésünk általános állapotáról. A válaszadók majdnem 70%-a ugyanis azt mondta, hogy mentális jóllétüket leginkább a saját főnökük és vezetőjük befolyásolja. A visszajelzések alapján a párok és házastársak is “csak” ugyanekkora hatással vannak, míg az orvosokkal (51%) és pszichológusokkal (41%) folytatott folyamatok eredménye ezeknél kevesebb.

Egyesületünk estjein is több beszélgetés során felmerült már a vezetők szerepe és felelőssége a stresszkezelés kapcsán. Így a feladat- vagy emberközpontú vezetőknek egyaránt igyekeztünk minél több hasznos tanácsot összegyűjteni, amivel erősíthető a saját és a közvetlenül velük együtt dolgozók lelki ellenállóképessége. 

A vezető sokszor láthatatlan ereje

Egy csapat első embereként talán az egyik legfontosabb szempont, hogy tisztában legyünk a saját hatásunkkal mások jóllétét illetően. Elsőre nem is gondolnánk, hogy az emberek milyen mértékben képesek mikroszkóp alatt megfigyelni és kielemezni vezetői tevékenységünket, legyen szó terhelhetőségről, delegációs képességről, a felelős döntések meghozataláról vagy csak a kommunikációs stílusról egy-egy kényesebb helyzet során.

Mindeközben minden munkavállaló egyben egy szociális lény is, aki természetes ösztönként vágyik a vezetői visszajelzésre. Vagyis amikor a csapattagok érzik, hogy látják, hallják, megértik és megbecsülik őket, az nagyban hozzájárul mentális egészségükhöz. Persze ennek az ellenkezője szintén igaz. Kellő felettesi figyelem nélkül - még ha több száz fős irodában is ülnek heti több napot - a beosztottak idővel az elmagányosodás vagy az imposztor szindróma jeleit tapasztalhatják magukon.

Ne feledjük tehát, hogy mekkora erőt birtoklunk a szervezetben, ám kezeljük azt kellő felelősséggel és alázattal!

A saját jóllét fontossága

Az a vezető, aki képes önmaga testi és lelki egészségére figyelni, nagyobb valószínűséggel fordul empátiával a csapattagjai felé is. Ez persze nem kis dolog, hiszen magasabb szinten még több elvárásnak kell megfelelnünk, feltehetően még több e-mailre és megkeresésre válaszolni, miközben mindenki munkaideje elvileg csak 8 órából áll. A jóllétünk megteremtéséhez tehát elengedhetetlen a hatékonyság és a megfelelő időmenedzsment is. A kiemelkedő produktivitás viszont csak akkor nem vezet kiégéshez, ha a hétköznapok során képesek vagyunk tudatosan rövid mikro-szüneteket tartani. Ilyenkor, ha tehetjük szánjuk arra a pihenőnket, hogy újra egyensúlyi állapotba hozzuk magunkat egy rövid testmozgással, sétával vagy a Community Resiliency Model (CRM)® egyik vagy másik eszközével. Bár a vezetői szerep rendkívül szerteágazó, de önmagában a saját jóllétünkre való tudatos törekvéssel már nagy hatást érhetünk el a környezetünkben is.

3 megközelítés, amivel vezetőként biztosan támogathatjuk a csapatot

Szerencsére számos további lehetőségünk van, amelyek bevezetésével vagy következetes alkalmazásával szintén sokat tehetünk a csapatunk erősítése érdekében. Íme néhány a tapasztalatunk alapján kiemelten fontos irány.

A kötődés és kapcsolódás növelése: 

Indítsunk el vagy bátorítsunk minél több olyan kezdeményezést, amely lehetőséget biztosít a munka kapcsán, esetleg az azon kívüli szociális élethez. Ezek lehetnek például egyszerű esettanulmányok és tapasztalatmegosztások a már befejezett projektek kapcsán (retrók). De szervezhetünk csapat szintű CSR tevékenységet, közös sporteseményt, pikniket vagy a csapatunk sikereit értékelő ünnepléseket. Ezek az alkalmak természetesen akkor igazán jók, ha vezetőként tényleg jelen tudunk lenni. Ráadásul ilyenkor a nem megszokott szerepben kapcsolódhatunk egymáshoz és új oldaláról ismerhetjük meg a másikat. 

A bevonódás lehetőségének megteremtése:

Ígérni sok mindent lehet, de vezetőként a nap végén a tetteinkkel bizonyítunk. Ezért nem elég csak beszélni arról, hogy mennyire értékeljük a csapattagok véleményét, szakértelmüket és nézőpontjukat. Ha valóban szeretnénk elérni, hogy úgy érezzék fontosak és számítunk rájuk, akkor ne csak adjunk, de kérjünk is tőlük visszajelzést. A feedback vonatkozhat a közös munkára, a csapatra, de akár saját működésünkre. És persze az sem árt, ha a valóban hasznos visszacsatolások idővel megjelennek a szervezet mindennapjaiban.

Ha ugyanis a beosztottnak van lehetősége hatással lenni a munkahelyére, az minden esetben erősíti a saját önbecsülését és jólétét is. Hiszen a valahová tartozás élménye növeli a legjobban a biztonságérzetet, ami minden csoport egyik elsődleges igénye. Ezért érdemes bátorítanunk a munkavállalókat az előremutató ötleteik megosztására, tudásuk megcsillogtatására és az új kezdeményezések kipróbálására.

Támogatás és fejlesztés:

A fentiek mellett a motiváció tüze lehet az egyik legerősebb pajzs a stresszes helyzetekben, hiszen a tenni akarás segít könnyebben átlendülni a nehéz helyzeteken. Vezetőként ezt úgy tarthatjuk életben másokban, ha teret biztosítunk a tanulásra és fejlődésre. Ehhez érdemes közösen kialakítani az egyéni fejlesztési terveket, amihez elengedhetelen, hogy megkérdezzük beosztottainkat, mit szeretnének a jelenlegi és a következő szerepükben. Lesz, aki a ranglétrán lépdelne felfelé, lesz, aki más területeken próbálná ki magát.

De ezek megteremtése mellett, arra is ügyeljünk, hogy olyan új, a mai változó világban fontos képességeket is elsajátítsanak, mint például a pénzügyi tudatosság, vagy az egyéni mentális jóllétüket könnyedén erősítő reziliencia workshopra.

Az elmúlt években egy cseppet sem lett egyszerűbb a vezetők szerepe. Egyesületünk szakemberei azonban az egyéni folyamatok mellett számos vállalati kihívásban is képeseket a szervezetek segítségére lenni. 

További tippekért érdemes követni közösségi média felületeinket vagy közvetlenül megkeresni bennünket az info@traumaambulancia.hu címen!

A cikkben bemutatott statisztikák forrása: https://www.ukg.com/resources/article/mental-health-work-managers-and-money

Napjainkban még mindig eléggé tabu témának számít a halálról, veszteségekről és a gyászról való nyílt és őszinte kommunikáció. Nehéz róla beszélnünk és félünk is közel engedni magunkhoz ezt a témát, pedig az életünk része, amivel mindannyian találkozunk és egyszer velünk is bekövetkezik. Nehéz szembenézni vele, mert valahogyan előhozza a saját halandóságunkat is és akarva akaratlanul sok mindenre rádöbbenthet, sok mindent direktben a szemünk elő szegezhet, amivel nem biztos, hogy szeretnénk szembesülni, találkozni.

Amikor veszteségekről beszélünk, fontos kihangsúlyoznunk, hogy nem csak haláleseti veszteség indíthat el bennünk gyászfolyamatot. Egy válás, vagy éppen magzat elvesztése, egy szakítás, házi kedvencünk vagy éppen valamilyen addig megszokott rítus, szokás megszűnése, vagy éppen egy költözés, vagy a munkánk elvesztése is elindíthat bennünk gyászfolyamatot. Fontos, hogy ezekről is tudjunk beszélni, és legyen egy olyan tér, ahol megértenek bennünket és mi is meg tudunk érteni másokat és ez által ki tud alakulni egy olyan sorstárs közösség, amiben megélhetővé válik, hogy nem vagyunk egyedül. A következő néhány gondolatban most a munkahelyi veszteségekről és azok feldolgozásának fontosságáról szeretnék írni pár szót. Tapasztalatom szerint napjainkban még nincs kialakult kultúrája annak, hogy kiemelt figyelmet kapjon a munkahelyen belüli veszteségek feldolgozása. Ez rögtön magával is hozza azokat a kérdéseket, miszerint milyen veszteségekkel is találkozhatunk egy munkahelyen és miért is kellene foglalkoznunk ezeknek a feldolgozásával? Egy munkahelyen belüli veszteség lehet többek között a kollégák elbocsátása, az esetleges felmondások, a szervezeti változások, vagy egy kolléga tartós betegség miatti távol maradása vagy halála. Ezek mind-mind olyan veszteségek, amik közvetve vagy közvetlenül, de kihatnak a munkavállalókra, azok teljesítményére és ezen keresztül a vállalat működésére is.

De hogyan is lehet elkezdeni foglalkozni ezekkel a veszteségekkel egy munkahelyi környezetben?

Fontos, hogy lehessen nyíltan beszélni ezekről a veszteségekről. Legyen egy olyan platform, ahol megoszthatóvá válnak a gondolatok, ahol a munkavállalóknak és a vezetőségnek is van tere és lehetősége a veszteséggel kapcsolatos érzések, gondolatok megosztására, egymás szempontjainak meglátására és meghallgatására. Ebben sokszor segítségre tud lenni egy pár alkalmas önsegítő gyászcsoport, amit egy gyászkísérő szakember meg tud tartani.
És most egy kicsit szeretnék részletesebben is kitérni arra az esetre, amikor haláleseti veszteség történik a munkahelyen. Egy ilyen jellegű veszteség esetén segíthet, ha kialakítanak egy olyan helyet a munkahelyen belül, ahova el lehet kicsit vonulni, ahol meg lehet gyújtani egy gyertyát és egy kicsit emlékezni lehet az elvesztett kollégára. Fontos, hogy egy ilyen veszteség esetében legyen tér a megemlékezésre és a munkahelyi gyászfeldolgozás lehetősége ne álljon meg csak annál, hogy kikerül a fekete zászló az épületre és minden egyéb nehéz érzés belekerül egy jó mélyen, a munkavállalókban és vezetőkben elásott trauma kapszulába. Hiszen attól, mert nem beszélünk róla, mindenkiben ott motoszkálnak kérdések, gondolatok életről-halálról, a szeretett személy elvesztéséről, és ugyanúgy saját magunkról is. Kérdések, amik be tudnak tokozódni, ha nem foglalkozunk velük, kérdések, érzések és gondolatok, amik egy esetleges későbbi veszteség esetén újra aktiválódhatnak.

Ahogy megtörténik a tragédia, rögtön a sokk szakaszával találják szembe magukat a munkatársak és a vezetőség is. Sokkolódnak a történtek miatt, amit a halál kimenetele tovább nehezíthet, ha például hirtelen, tragikus körülmények között történt a veszteség. A sokk szakasza pár órától pár napig is eltarthat. A temetéssel egy fontos rítus történik meg, amikor tényleg testközelből megtörténik a kollégák részéről is szembesülés a veszteséggel és a vissza nem fordítható történéssel. Sokan azt gondolják, hogy majd a temetés után könnyebbé válik a helyzet és talán itt véget is ér a gyász folyamata, de valójában az érzelmi munka, a veszteséggel való szembesülés és a hiány megtapasztalása csak ekkor kezdődik igazán. Egy munkahelyi veszteség esetén a gyász erős sorstárs közösséget tud kovácsolni a munkavállalók között. Egy olyan közösséget, amiben a munkatársak is kölcsönösen tudnak segíteni egymásnak a megosztásokban és az emlékezésben. Egy-egy, szakember által vezetett beszélgetésen teret kaphat az emlékezés, egymás támogatása, bíztatása. Fontos, hogy ilyenkor a munkavállaló meg tudja tapasztalni, hogy biztonságban van és odafigyelést kap. Ezt az odafigyelést érezheti abból, hogy a munkahelye teret ad arra, hogy foglalkozzon az érzéseivel és önmagával. Ezeken az alkalmakon lehet csendes megfigyelő szerepben is lenni. A lényeg és a hangsúly azon van, hogy teret kapjon az érzelmek megosztása, a munkavállalókban lévő kérdések feltétele. Fontos annak is hangsúlyozása, hogy nem kell úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Hiszen sokakban megfogalmazódhat például egy fiatal kolléga tragikus elvesztése esetében, hogy ez esetleg velem is bármikor megtörténhet. És ez rettenetesen ijesztően tud hatni, mikor szembe jön velünk a saját halandóságunk is. Mit lehet ezzel kezdeni? Egy ilyen helyzetben akarva akaratlanul, de megtörténik egyfajta értéktisztázás is. A halál és a gyász mindig rávilágít arra, hogy mi is az igazán lényeges az életben, mi az, amin esetleg nekem kell változtatnom? Mi az, amire ez a veszteség taníthat engem? Mit tegyek máshogyan a szeretet kapcsolataimban?

A gyásznak különböző szakaszait különböztethetjük meg egymástól. Ezek a szakaszok sok esetben nem egyfajta egymás utániságot követnek, és nincsenek közöttük jól elhatárolható határok sem. Sokszor előfordul, hogy úgy érezzük, hogy már esetleg túl vagyunk az egyik szakaszon, aztán hirtelen történik valami, és újra visszacsúszunk egy korábbi szakaszba. Ha már számítani lehet a veszteség bekövetkeztére, például egy tartós betegség miatt távol lévő kolléga esetében, akkor már elindul az elő gyász folyamata, amit anticipációs gyásznak hívunk. Ez a szakasz lehetőséged adhat az addig esetlegesen ki nem mondott érzések megosztására, vagy a félreértések tisztázására. Amikor a tragédia bekövetkezik, akkor jön a sokk szakasza, amiről fentebb is írtam. Minden gyász egyedi, hullámzó. Fontos, hogy amikor gyászolunk, ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, egyszerűen csak adjuk meg magunknak azt a szabadságot, hogy úgy gyászoljunk, ahogy arra szükségünk van, ahogy azt legbelül érezzük. Ezt sokszor nehéz megengedni magunknak a kollégák vagy éppen a főnökünk előtt. A sokk szakaszt követően a kontrollált szakasz következik, ez a temetés körüli időszak, amit a tudatosulás szakasza követ a maga sok érzésével és mi lett volna, ha kérdéseivel.  Ilyenkor a gyászoló sokszor perlekedik a világgal, saját magával és igazából mindenkivel és mindennel maga körül. Haragszik az életre, a sorsra, hogy hogyan tehette ezt vele. Nagyon nehéz ilyenkor azzal a gondolattal megbirkózni, hogy a nap reggel ugyanúgy felkel, este lenyugszik, és az élet hiába akarjuk, vagy nem, mégis megy tovább. Mintha semmi sem történt volna. És ez akkor már rettenetesen fáj.

A gyászfolyamat lezáró szakasza az adaptáció, amikor megtanulunk együtt élni a hiánnyal. Sokan úgy gondolják, hogy azzal, hogyha valaki a gyász folyamat végére ér, az azt is jelenti, hogy az elvesztett „szerettét” már nem is szereti tovább. De ez nem így van. Az elvesztett szeretett személy iránti szeretet mindvégig megmarad a szívünkben. Úgy tartja nyilván a szakirodalom, hogy akkor tekinthető „feldolgozottnak” a gyász, amikor már anélkül is tudunk örülni az élet szépségeinek, hogy bűntudatunk lenne ezért, és mellette már nem a gyász és a vesztesége van az élet középpontjában, hanem a célok és az élet folytatása. Bűntudat nélkül tudunk már örülni az életünknek. Ez természetesen egy folyamat, amiben sokat segíthetnek a családtagok, a rokonok, a barátok és a munkahelyi környezet.
Mentálhigiénés szempontból nagyon fontos, hogy a veszteséggel és a halállal való foglalkozás a vállalati kultúra részévé tudjon válni. Mentálhigiénés szakemberként fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy legyenek akár preventív jelleggel is olyan alkalmak és egészségmegőrző napok, rendezvények, ahol szó eshet olyan tabu témákról is, mint a gyász és a veszteségek feldolgozása.

 Képek:pixabay

„Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek, avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.” Viktor Emil Frankl

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/