Van, amikor az írás segít: ahogy papírra veted az érzéseidet, egyúttal átgondolod, rendszerezed a magadban zajló folyamatokat, így az esetek többségében könnyebb "helyre rázni" magadban a problémákat. A TraumaAmbulancia blog egyik célja többek között az is, hogy lehetőséget adjon balesetet átélteknek, baleset hatására poszttraumában szenvedőknek, hogy megoszthassák ami bennük éppen zajlik.  Az alábbi cikk írója is ilyen indíttatással vetette papírra gondolatait, és meglett az eredménye! Érdemes végigolvasni, bárkinek tanulságos lehet! 

Fotó: canva.com

Volt valami halovány sejtésem arról, hogy a traumát túlélők nem mindig tudnak visszailleszkedni a „normál” életbe, előfordul, hogy önpusztításba kezdenek, sőt, öngyilkosságot kísérelnek meg. Őszintén megvallva, a balesetem után sokáig nem értettem, ha valaki olyan szerencsés, hogy újabb esélyt kap az életre, miért próbálja eldobni azt. Aztán fokozatosan megtapasztaltam azokat az életminőség rontó dolgokat és lelki terheket, amelyek miatt rájöttem, mennyivel összetettebb dologról van szó annál, mint ahogy elsőre tűnt a túlélés adta eufóriában. Elérkezett az a pont, amikor meg tudom érteni, hogy egy túlélő miért is akarja eldobni visszakapott életét. Talán, azért, mert van, hogy nem a halál ijesztő, hanem az új élet. A balesetem előtt féltem a haláltól. Valami sötét, megfoghatatlan és távoli, olyan VALAMI, amit nem lehet akarni és szorongani kezdtem, ha rá gondoltam. Aztán jött a nagy „bumm”: egy kamion, egy frontális ütközés, és pár pillanat múlva „súlyos-életveszélyes” sérülésekkel küzdöttem az életemért, rettegve attól a kocsiba szorulva halok meg. Egy idő után eljött az a rémisztő pillanat, amikor már nem tudtam többet tenni a túlélésemért. Aztán megéltem valamit, amit addig csak hallomásból ismertem és hittem is, meg nem is: minden fényes, de nem vakító, hanem meleg fehér volt, és láttam, éreztem valami hatalmas erejű energia áramlását. Nem éreztem fájdalmat, szertefoszlottak a mentősök hangjai és eltűnt a torkomat feszítő lélegeztető cső és fullasztó vér keverékének érzése. Nem érzékeltem a testem, nem is voltam benne, csak az energia ölelt körbe, a fehérség és az áramló pixelek a fehérség szélén. Megkönnyebbülés volt minden fájdalmat és főleg félelmet elengedni, érezni ahogy kiáramlik a rettegés, és végtelen megkönnyebbülés önt el helyette. Időtlenség és elengedés adta azt a felemelő érzést, amit azelőtt soha nem tapasztalhattam.Furcsa, nem akartam meghalni! Majd mégis az adja a megkönnyebbülést, hogy akarom … vagyis nem akarom, csak hagyom, ha jönnie kell hadd jöjjön, mert én nem tudom tovább befolyásolni a történéseket! És nem sötétség jön, hanem megkönnyebbülés, világosság, felszabadulás. Ilyen meghalni? Hát legyen. Azonban az energia, ami kiemelt, körbeölelve lebegtetett visszahúzott, örvényként szorított vissza testembe és újra a vérben és félelmekben fuldokoltam pár másodpercig, aztán semmi további emlék a 11 órával későbbi ébredésig. Túléltem. Tapasztaltam valamit, amire nem tudom mi a magyarázat. Korábban magam sem hittem volna, de azóta azt érzem, ha ez a halál, akkor nem kell tőle félni. Sőt!

Egy olyan napon, amikor könnyektől fuldoklom és dagadtra zokogott szememet nem tudom teljesen kinyitni, várom és kívánom újra ezt az érzést. Jó lenne, ha ismét azt érezhetném, hogy könnyű vagyok! Ha becsukom a szemem nem sötétséget, hanem ismét azt a megnyugtató és felszabadító világosságot szeretném látni és érezni! Ismét érezni akarom, ahogy nem szorítja többé testemet és lelkemet a tehetetlenség, zaklatottság, düh és fájdalom érzése! El akarom engedni a mindennapok terheit: legyen az egy újabb rossz hír állapotomról, vagy munkaügyi, pénzügyi nehézség, netán egy torzult lelkű ember fenyegetése! Nem akarom azt érezni, hogy félek és összeroppanhatok a baleset előtt mindennapinak számító, azonban azóta szorongást kiváltó olyan feladatoktól, mint ismét autóba ülni vagy emberekkel kommunikálni! Nem akarok több olyan új feladatot, mint ügyvédhez járni, biztosítóval, munkahellyel, orvosokkal szemben „érdekérvényesíteni”, protézist tisztítani, évekig gyógyszert szedni, műtétekre járni stb.

Egy olyan napon, amikor a hetek alatt, több történés hatására felgyülemlett feszültség és félelem kiutat tör magának, az ágyon kuporogva és zokogva azt gondolom, egyszerűbb és jobb lenne „azt” a fényt, a könnyedséget és melegséget érezni, és itt hagyni minden mást, ami nehéz, ami fáj, ami felzaklat. Miközben magammal viaskodom, és bűntudatommal harcolok, hogy egyáltalán ilyen eszembe jut, egyszer csak egy apró kéz megsimogat, egy kisember átölel, majd szó nélkül egy csokis dobozból kivágott szívecskét nyom az elernyedt kezembe, majd kimegy tovább játszani. Kinyitom a szememet és ismét visszatérek a való életbe, csak most a szeretet és törődés ereje ránt vissza. Hogy is halhatnék meg? Miért is lett volna jobb, ha ottmaradok az árok alján az autó alatt? Mi lenne akkor az itt maradottakkal? Nem akarhatok ilyent, nem dobhatom el a túlélés ajándékát!

Eddig is rengeteg nehézséggel megküzdöttem, ezután is van tovább út előre. Eddig evidens volt, hogy élem tovább az életemet a maradandó fogyatékosság és PTSD ellenére. De mégis van az a mélypont, amikor az tűnik a könnyebb útnak, hogy jobb itt hagyni ezt a félelmekkel és folytonos problémákkal teli életet. Már meg tudom érteni, ha valaki ezt választja. Egy baleset, egy trauma olyan új élményeket és életfeladatokat adhat, esetleg annyira megnehezítheti a korábbi élet folytatását, hogy a legerősebb és legoptimistább embernek is eljöhet az a pont, amikor jobbnak tűnik kilépni az életből akár addiktív vagy önpusztító szerekkel, akár drasztikusabb megoldással, mert nem csak a haláltól, az élettől is lehet félni.

Hogyan oldhatjuk a trauma után megváltozott élet okozta félelmeket? Nem tudom a „tutit”, és gondolom, nincs is univerzális megoldás, mert mindenki máson megy keresztül, máshogy éli meg. Én is csak próbálkozom, és megfogadom a kezelő szakemberek tanácsát.

Mit tehetünk?

Fotó: cowdray.co.uk

Ne szégyelljünk szaksegítséget igénybe venni! A testi sérüléseket is gyógyítják az orvosok, a lelkieket is kezeltessük pszichológus vagy pszichiáter segítségével! Mindig tudatosan keressük és éljük meg azt, amink maradt, amit nem vett el a trauma! Keressük meg az életünk azon részét, amit tudunk folytatni és élvezni! Az új élethelyzetek és körülmények között keressünk olyant, amiért hálásak lehetünk! Elsőre akár nehézségnek is tűnhet egy új vagy megváltozott érzelem, illetve feladat, de jobban átgondolva lehet pozitív hozadéka. Ne akarjunk állandóan a réginek tűnni magunk és a világ szemében, akár érzelmeink, félelmeink elnyomása árán is! Ugyanígy, ne akarjunk mindig megfelelni a hős, erős, kemény, bátor, harcos túlélő és hasonló magasztos jelzőknek sem, elnyomva vagy nem mutatva kételyeinket és gyengeségeinket! Minden, amit önmagunk vagy másoknak mutatott képnek való megfelelés érdekében elnyomunk vagy tagadunk, az előbb vagy utóbb felszínre törekszik, és minél nagyobb az elásott teher súlya, annál mélyebbre nyomhat vissza!

Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből, és érzed hogy nincs rendben minden keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is, ha történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: