Egy olyan korszakban írt történelmet a Futni mentem, amikor az emberek már nem csak egymástól, de önmaguktól is távolságot tartanak. Egy olyan korszakban, amikor azok, akik hétfőnként televíziós adásszünethez voltak szokva, ma bekapcsolják a készüléket, és kis túlzással a világ összes filmje rendelkezésükre áll – pattogatott kukoricát meg 2:45 alatt gyárt a mikrohullámú sütőjük. Ez önmagában is megér egy misét, de most arról szeretnék beszélni, szerintem miért akartunk futni menni négy fura nővel és egy halotti urnával, amiben ráadásul tényleg benne van a nagypapa. Vélemény.

A belső gyermek dörömbölése és a mi süketségünk

Herendi Gábor filmje úgy lett a rendszerváltás óta eltelt 3 és fél évtized legnézettebb mozifilmje, hogy az elmúlt tizenöt év minden megmozdulása abba az irányba hatott: ne járjunk moziba. Ha az elhidegülés, a társadalmi hidegháború és sokak pénztelensége nem lenne elég ahhoz, hogy inkább elhagyjuk a közösségi kulturális tereket, mintsemhogy látogassuk azokat, akkor a Covid megtanított bennünket arra, hogy soha, de soha ne akarjunk vadidegen emberekhez közelebb menni másfél méternél – ami azért egy moziban nehezen kivitelezhető.

Mindezeken kerekedett felül a Futni mentem, és a látottak alapján azt mondom, nem is csoda. Herendi Gábor ugyanis egy olyan utazásra invitál bennünket, amely még csak nem is a koponyánk körül, hanem benne zajlik. Kis túlzással az összes ismert és ismeretlen lélekösvényünket bejárja, miközben hagyja, hogy ennek feszültségeit kinevessük és kisírjuk magunkból. Jobbat tett a közönség tagjaival, mint egy terapeuta, miközben szórakoztatott, és a legtöbbeket már az év végi hajrában segített kikapcsolni egy bődületesen őrült év után.

A filmben ugyanis azok kapnak főszerepet, akik az élet sok területén legtöbbször nem. A nem fizetett munkák végzői, a háttérben sertepertélő nők, akik a család egységét, élelmezését, jóllétét őrzik, és miközben ennek érdekében sokszor önmagukból hasítanak ki darabokat, voltaképp senki nem mondja nekik, hogy „szuperül csinálod, és nagyon köszönjük!”

A film azonban még ennél is többet tesz a néző mentális jóllétéért. A négy nő ugyanis egy-egy túlélési stratégia megtestesítője. Azoknak a túlélési stratégiáknak a megtestesítői, amelyek nap mint nap velünk utaznak a metrón, trolin, zónázó vonaton, együtt állunk velük sorba a pénztárnál vagy a Blaha Lujza téren feltorlódott kocsisorban. A boldogtalanság elől való menekülés, és a belső gyermek feszes tempóban való magunkkal cipelése, hogy „ezt akartuk, megküzdünk érte, emlékszel?!”

Transzgenerációs traumák és túlélési stratégiák

Legalább három generáció nőtt fel a hatvanas évektől kezdődően úgy, hogy tagjai már gyermekkorban elnyomni kényszerültek az érzelmeiket – más és más transzgenerációs traumával vagy annak következményeivel együtt létezve –, megszülettek a boldogságért kiabáló típusok. Azok, akik az első adandó alkalommal belekapaszkodtak egy párkapcsolatba, és saját családot alapítottak szinte gyerekfejjel, hátha nekik majd jobban megy. Azok, akik tudatosan ellökik maguktól a családalapítás gondolatát is, mert az úgy „biztonságos”. Abban nem lehet sérülni – gondolják. Így jó lesz. Nincs kiszámíthatatlanság, nincsenek egyik nap ilyen, másik nap olyan fájdalmak, csak a magány fájdalma, annak meg – ugye – számos előnye is van, hát, mennyivel jobb ezt választani. Mindegyikkel meg lehet tanulni együtt élni, és még azt is nagyjából ki tudjuk számítani, milyen hajnalra ébredünk másnap reggel.

Ott van még a mélyérzésű lány, akinek semmilyen mintája nincs arra, hogyan kell egy párkapcsolatot menedzselni, így hát nem is sikerül neki. S mivel ő a harmadik gyerek, már egyéb túlélési stratégiával sem tudja elfedni azt a nagyon mélyen gyökeredző vágyát, hogy tartozhasson valahová. De hová, amikor ezt voltaképpen születése óta nem élte meg sosem? Innen szép nyerni, ebből főzzünk valamit, vagy legalább gombot varrjunk rá, mondja a népnyelv. Hát, ez így nagyon nehéz.

Van még egy nő, akit nem is látunk. Aki Amerikába költözött, és az elnyomott fájdalmú hiányát érezzük a csetlő-botló volt férjen és az így kizárólag apukával cseperedő kislányon, amikor egyszer csak a munkájában keménységet mutató rendőrezredes szájából halljuk a negyedik túlélési stratégiát: a kilépés hátterét. „Apa azt mondja, hogy Anya nem azért ment el, mert minket nem szeretett, hanem mert önmagát nem szerette.”

És miközben néha könnycseppet morzsolunk, máskor hangosan nevetünk a magányba menekülő, kemény ügyvédnő és egy tündéri, anyukáját nélkülöző kislány „hülyenéni macskája" felett köttetett (valószínűleg örökre szóló) barátságának mozzanatain, közben azért mindannyian jól értjük, hogy kívülről nézve mintha mindenki választotta volna a boldogtalanságot a szereplők közül, mert ez még mindig biztonságosabb – gondolják –, mint kergetni a boldogságot, amit már idejekorán megtanított nekik az élet, hogy az úgy nem is létezik igazából, nincs is itt mit keresni.

Mikor pedig már mindenki jól beállította magának a „biztonságos stabilitást”, ami ugyan nélkülözi talán a legfontosabbat az életben, mégis kiszámítható, egyszer csak mindenki egyensúlya felborul, hogy megérthessék: az életben nem az egyensúlyt, hanem a harmóniát keressük, mert előbbi törékeny, utóbbi stabil. Csak az utóbbiért jobban meg kell küzdeni, mint a túlélési stratégiák hamis ajándékaiért.

A kulcs az önmagunkhoz való őszinteség

Miközben nézzük ezt a négy nőt, ahogyan – ellentétben az elmúlt negyven évvel – végre csapat kovácsolódik belőlük, a három felnőtt nő édesanyjának boldogtalanságáról is lehull a lepel. Mert ugyan a film felütése úgy mutatja be őt a férjével, mint akik tökéletes párkapcsolatban élnek, és mindig, mindenben együtt mozognak, közben a film végére azért kiderül, hogy valójában ők is csak túléltek, mert a megboldogult papa képtelen volt megküzdeni a családalapítás felelősségének terhével, és azokat a boldog pillanatokat keresni, amiket a gyerekeivel élhet meg, közben a világkörüli utakba menekülésében azért követte őt a felesége, mert rettegett, hogy elveszíti, ha másként határoz.

Egy rendszert látunk, amit kezdetben a félelem hajt. Kivétel nélkül mindenkiben. Pontosabban a nem-szeretettségtől való rettegés. És a végére kiderül, hogy ez egyetlen, univerzális következménnyel járt: a boldogtalanság újratermelődésével.

Boldognak lenni sosem késő – ahogyan ördögi köröket megtörni sem

A film végére az a kép is összeáll, hogy a mindössze 3 percet szereplő papa hirtelen halála valójában azt tanítja nekünk, hogy a véges időnk utolsó perce akkor is eljön majd, ha azt marhaságokkal töltjük, miközben az is világossá válik, hogy az életünk minden pillanata alkalmas arra is, hogy változtassunk a sorsunkon. Ezek az elhatározások nagyon sokszor egy kijózanító pofon után jönnek el, mint hogy meghal az, akinek elvesztésétől egész életünkben rettegtünk. 

Szerettem még a filmben, hogy akkor is belevágnak a maratonba, ha nem készültek fel rá teljesen, mert ezzel azt vállalták, hogy nem a lábuk, hanem a lelkük viszi be őket a célba. (Ez egyébként nagyon sok profival is előfordul, a valódi futóversenyeken.) Én speciel megerősödtem abban a vélelmemben, hogy sok esetben megéri inkább lelkes amatőrnek maradni, mint lelketlen profinak, még akkor is, ha ez csetlés-botlással jár. Az ember úgyis csetlik-botlik egész életében, mert minden nap olyan feladattal ébredünk, amit előtte nem is sejtettünk. Különösen igaz ez a nőkre, akik így vagy úgy, de egész család-rendszereket cipelnek a vállukon: komplett közösségek kiszámíthatatlan sorsáramlatai zuhannak be az arcukba minden egyes napon.

A lényeg, hogy a sport, aminek a legszebb stadiont építették, képes arra, hogy ne csak a parkban, az erdőben, az aszfaltcsíkon vagy – ahogyan a filmben megjelenik – Budapest legszebb utcáin rójuk a kilométereket, de ugyanezt az utat a lelkünkben is megtegyük. Nem másokért. Önmagunkért. És meglehet, hogy erre csak egy maraton negyvenedik kilométerénél jövünk rá, de ha egyszer rájöttünk, nem tudjuk másként csinálni. És jól van ez így. A közben generálódó kalamajkákból meg úgyis kikeveredünk valahogyan. Meg a kórházból, meg a másik ember temetéséről, meg egy fojtogató főnök szorításából, vagy bármiből, amiről korábban azt hittük: nem éljük túl. Pontosabban csak akkor, ha túlélési stratégiát gyártunk, és minden nap kizárólag a jól felvázolt keretek közt mozgunk.

A Futni mentem azt mondja: ha a testünk kilép a komfortzónánkból, akkor a lelkünk is. És egyszer s mindenkorra tanulja meg, hogy a kalitka, amiben rabmadarak voltunk, a saját lelkünk tákolmánya, ezért az életünk bármely percében meghozhatjuk a döntést, hogy mostantól inkább az égboltot választjuk. Természetesen úgy, hogy magunkkal viszünk mindenkit, aki fontos nekünk. 

A cikk szerzője Bősz Anett, önkéntesünk, aki Korosa Petra önkéntesünkkel 2025. március 22-én és április 12-én délután mindenkit szeretettel vár a CRM workshopra.