Régóta készültem hozzátok…

            ......minden eddiginél többen jöttek el a TraumaAmbulancia estjére

Fotók: Völgyes Valéria

Szép számmal találkoztunk új arcokkal az idei utolsó TraumaAmbulancia esten. Mint kiderült, sokkal többen követik figyelemmel a ma már egyesületként működő szervezet történetét és eseményeit, mint akik eddig részt vettek az esteken. November 27-én teltház mellett tekintettünk vissza az eddigi, mintegy másfél éves időszakra. Felidéztük azokat a beszélgetéseket, amelyekben páratlan életutakat, rendkívüli akaraterejű embereket és csodás újrakezdéseket ismertünk meg. A korábbi esteken készült fotók mellett igyekeztünk valamennyi találkozás élményét egy-egy idézetbe vagy jellemző momentumba sűríteni és így, a kitűzött szöveges táblácskákból a vetítés végére meg is fogalmazódott az egyesület filozófiájának lényege.

Andor Eszter és Krausz Csilla

Az est második részének háziasszonya, Andor Eszter mesélt arról, hogy saját történetén keresztül milyen tapasztalatokat szerzett, milyen visszajelzéseket kapott és milyen megerősítésben volt része előadásainak hallgatói által. Eszter az új vendégek közül is megszólaltatott néhányat, akik nemcsak segítséget várnak, hanem maguk is szívesen bekapcsolódnának az egyesület munkájába, csatlakoznának a küldetéshez, amit az alapítók a kezdetektől vállalnak. A visszatekintés mellett szó esett a jövőbeni célokról, a lelki segítségnyújtás újabb lehetőségeiről is. Az esemény a tombolával zárult, amit írók, trénerek, borászok, étteremtulajdonosok és maguk a tagok, vendégek támogattak ajándékaikkal.

Mint már annyiszor, most is azzal szembesültünk, hogy a jó célok, a tenni akaró és képes emberek erőfeszítései újabb és újabb értékeket, összefogást és szeretetet teremtenek. A segítő szándék és az önzetlen cselekvés támogatásra érdemes, és örömet okoz az újonnan csatlakozók számára is.

Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, olvass tovább itt a blogon és keress minket bizalommal! További információt a Facebook oldalunkon találsz! Engedd, hogy segítsünk!

https://www.facebook.com/Poszttrauma/

A TraumaAmbulancia vendége és lelkes támogatója, Andor Eszter súlyos balesete után „Halj meg, hogy élni tudj!” címmel írt könyvet arról, hogy állt fel ebből, mi segített abban, hogy ne adja fel. Itt és most nektek is „elmondja” hogyan lehet szebb az élet a kórházban is!

Fotó: Andor Eszter

Ha van családtagod, barátod, ismerősöd, aki egy váratlanul bekövetkezett szerencsétlen baleset miatt fekszik súlyos betegként a kórházban, akkor Te is szembesültél már magadban a kérdéssel: mit tegyek, hogy neki jobb legyen? Hogyan könnyíthetnék sorsán? Mit vigyek neki? Az első és legfontosabb, amit tehetsz, hogy ne kezeld őt betegként! Ha ez megvan, akkor már a hozzáállásod is változik.

Borzasztó kiszolgáltatott érzés, hogy egyik nap még duruzsol az életed, a következő nap pedig kiszolgáltatva fekszel egy fertőtlenítő szagú ágyon, és nem érted mi zajlik veled, magatehetetlen vagy…és ettől mindenki tehetetlen körülötted is. Mit lehet tenni, hogy egy kicsit azt érezd, élsz még és a környezeted is élőnek lát? A lelked belül tombol, az agyad zakatol, próbálod feldolgozni mi is történt …miközben sajnálkozó pillantásokkal, szánakozó mondatokkal szembesülsz…A mindennapok megszokott tárgyai válnak reményt adó kincsekké: “na,talán erre emlékszik majd, beugrik neki kik vagyunk!”

Amikor én feküdtem kómában, élet-halál között lebegve, a családom behozta plüss macimat, ami gyerekkorom óta velem volt minden fontos pillanatban. 9 éves voltam, amikor az édesanyám egy autó balesetben meghalt. ( S, aztán a sors ismételte önmagát...) Ezt a macit akkor kaptam karácsonyra. Akkor is ott feküdt velem az ágyban, hűséges barátként várta, hogy magamhoz térjek.

Október végén keresett meg Miskei Anikó, a TramaAmbulancia önkéntes pszichológusa. Elmondta, hogy olvasták megérintő és erőt adó történetemet, miszerint 5 évvel ezelőtt életveszélyes autóbalesetet szenvedtem. 10 nap kóma, féloldali bénulás, több gócú agyvérzés….. A mesterséges altatásból már nem tudtak felébreszteni. Az orvosok nem sok esélyt láttak a gyógyulásomra, és arra, hogy valaha teljes értékű életet élhetek. Én azonban másképp döntöttem. Újra tanultam járni, rendesen beszélni, és minden olyan dolgot, ami a mindennapokban másoknak természetesnek tűnt. Új emberré váltam, és MINDEN megváltozott az életemben. Becsülöm az életet, és ma már a kisbabámmal a szívem alatt tudom és érzem, hogy nagyon vigyáznak rám „odafönn” az Égiek.

Anikó elmondta, a TraumaAmbulancia célja, hogy olyan szervezetet hozzanak létre, amely a balesetet elszenvedetteknek és hozzátartozóiknak nyújt segítséget. Havonta tartanak egy estet, ahová meghívnak egy balesetben érintett vendéget. A következő alkalomra, egy kerekasztal beszélgetésre nagy szeretettel meghívtak engem is, örömmel mondtam igent.

"Habár traumákról van szó, mégis kivétel nélkül mindig üdítőek ezek a havonta megtartott estek, hiszen olyan élet-változásokról, olyan emberekről szólnak, akik, érdekes módon egytől-egyig hálásak azért a komoly fordulatért az életükben, amely sokszor majdnem az életükbe került, melyet követően viszont szinte megújulva, önmagukra találva sokkal jobb életet élnek, mint a balesetüket megelőzően (sokszor maradandó sérüléseik, fogyatékosságuk ellenére)."

A teljes íráshoz kattints tovább....

https://goo.gl/93QK3D

 Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, keress minket bizalommal! Az, hogy ezt az írást most olvasod, az az én poszttraumás növedékem egyik hozadéka, és büszke vagyok rá! Engedd, hogy segítsünk!

https://www.facebook.com/Poszttrauma/