Adrienn 2019 őszén önkéntesként csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához. Néhány hónap alatt megtapasztalhattuk, ő valóban egy "tűzről pattant lány". Kedves, segítő hozzáállásával bizonyította, nincs olyan kérés, probléma, feladat, amit ne tudna megoldani. Mi már ismerjük történetét, tudjuk, honnan ered ez a fantasztikus pozitív hozzáállás, miből tud ennyi erőt meríteni. Története mindannyiunk számára tanulságos és példaértékű, ezért is gondoltuk, hogy "közkinccsé" tesszük. Fogadjátok szeretettel Adrienn írását (két részletben)!

Forrás: pxhere

2. Gyújtópont:

És válaszokat találtam. Abban az időszakban, amikor tudatosítottam magamban mindazt, ami történt, valami megváltozott. Átgondoltam az életemet, beszélgettem emberekkel, olvastam könyveket és imádkoztam. Imádkoztam ahhoz az Istenhez, akiről azt hittem elhagyott, és hagyta, hogy megégjen a bőröm. Kérdéseimre válaszokat kezdtem kapni, amelyeken egész napokat gondolkodtam, hisz’ volt időm. Ekkor már a sebek is regenerálódtak a testemen, és úgy tűnt, a lelkem is képes újra érezni és hálás lenni. Hálás voltam a plasztikai sebészemnek, aki azt mondta egyszer, hogy „a bőr és a sejtek teljes regenerációja hét év”. Azt gondoltam, hogy az rengeteg idő, annyi nekem nincs. A meztelen igazságot mondta a szemembe, amit néha bizony nehéz elviselni. Az idő megmutatta, hogy a test és a lélek valóban mekkora összhangban gyógyul... Hálás voltam önmagamnak, aki elhittem, hogy Isten teremtő erejéből egy leheletnyit én is kaptam, hogy a bőröm valóban regenerálódjon. 

Forrás: pxhere

A teremtő erőmből a léleknek is jutott. Nézőpontot váltottam és tudatosítottam, hogy az élettől egy új lehetőséget kaptam. Hogy az agyam értelmezni tudja ezt az értelmezhetetlen tűnő helyzetet, legbelül megfogalmaztam magamnak, hogy egy új Adriennt formálok…hiszen minden eszközöm megvan hozzá. Van két kezem, két lábam, szeplős arcom, ép tudatom és szerető szívem. Szerettem volna, ha az az Isten, akit előtte kérdőre vontam – hogy „mégis, hol járt a napokban” – tudta volna, hogy szívem mélyén mennyire köszönöm neki, hogy megmentett az utolsó pillanatban, mitöbb váltsággal ajándékozott meg. Szerettem volna, ha olyannak lát – ha most is itt van – ,aki boldog, aki tud örülni, aki a lelkem mélyén mindig is szerettem volna lenni, aki másokon segít, aki érzékeny, de bátor… és ez az „égető helyzet” pont ilyenné formált át. 

3. Tűzről pattant lányka lettem:

Válságból lett a váltság.

Engem nem kizárólag az egyetem tanított meg másokon segíteni, hanem leginkább az élet. Évek elteltével visszanyertem a tapintásomat, a bőrömet, a csillogó tekintetemet. Mostmár tudom, hogy minden elveszettnek hitt dolog visszatalál, ha helye és ideje van az életben. Tudom, ha a szerető Isten nem azért adta életünket, hogy szenvedjünk benne, hanem azt szeretné látni, hogy teremtményeként fejlődünk, és napról-napra többé válunk. Isten aznap pontosan ott volt, és velem volt. És veled volt és ott volt. Életem nekem sem egyszerű, hanem egyszerűen nagyszerű, mert rátaláltam olyan „eszközökre” az életben, amelyek mindig velem vannak:mély hitben járok, hálás szívvel élek, bátran félek és szeretem a boldog új énemet, a boldog új életet. Élményeket gyűjtök pénz helyett, mert érzem az értéket! Sokat beszélgetek szeretteimmel, mert tudom, az a maradandó. Már nem félek bátran élni és legőszintébbnek lenni.  Egyik sebem sem fájt annyira, mint rájönni a felszínes kapcsolatokra, az elveszített időre, vagy a kiüresedni hagyott hétköznapokra. Határozottabb lettem, ugyanakkor gyöngédebb. Önismeretemet könyvekkel és szakemberekkel mélyítettem. Ma más hálásan köszönöm, hogy életem legtragikusabbnak tűnő, legsorsfordítóbb napja tapasztalatait és tanulságait megosztva segíthetek másoknak traumáik feldolgozásában -a TraumaAmbulancia csapatával, gyógyulási módszereimet továbbadhatom, vagy inspirálhatok írásaimmal, beszélgetéseimmel segíthetek önmaguk megismerésében, teremtő-, szupererejük felfedezésében, a legszebb és számukra legjobb önmaguk megismerésében, tiszta szívvel élni. S most már tudom azt is, hogy bármennyien szeretnek, szurkolnak vagy biztatnak, az életünket mi éljük. Senki nem érzi azt, amit mi, senki nem éli át helyettünk a helyzeteket. Senki sem sír, ugyanakkor senki sem örül igazán helyettünk. És nem tudjuk mit hoz a jövő, amely ma a miénk, holnap mar nincs, és fordítva: ami ma nincs, holnap a mienk lehet. Ha magamra nézek, mindig emlékszem arra a napra, minden egyes pillanatra. 

Mondhatom: belém égett minden érzés, amelyre minden nap emlékeztetnek a testemen lévő hegek. Így lettem én az évek alatt egy tűzről pattant lányka, aki már nem csak érti, hogy miért, de örül is annak, hogy önmagáért a tűzbe ment!

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Adrienn 2019 őszén önkéntesként csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához. Néhány hónap alatt megtapasztalhattuk, ő valóban egy "tűzről pattant lány". Kedves, segítő hozzáállásával bizonyította, nincs olyan kérés, probléma, feladat, amit ne tudna megoldani. Mi már ismerjük történetét, tudjuk, honnan ered ez a fantasztikus pozitív hozzáállás, miből tud ennyi erőt meríteni. Története mindannyiunk számára tanulságos és példaértékű, ezért is gondoltuk, hogy "közkinccsé" tesszük. Fogadjátok szeretettel Adrienn írását (két részletben)!

2011 egyik átlagos őszi napja, életem egyik legtragikusabbjának hitt napja, életem legsorsfordítóbb napja lett.

2020 év elején már semmit sem tennék másként, hiszen értem és megértem azokra a vissza- visszatérő kérdéseimre a választ, amelyek padlóra küldtek, aztán onnan felemeltek. Értem, hogy miért nekem, miért akkor és miért ott kellett önmagamért tűzbe mennem.

1. Égető helyzet

Egyszerű vidéki lány voltam a fővárosban. Alig múltam huszonhárom, és az egyetemről kilépve,éppen próbaidős életem első komoly munkahelyén. Azon az őszi napon szerencsétlen véletlenek sorozata és önmagam miatt egy háztartási balesetben (szó szerint balul elsült esetben) a testem csaknem húsz százaléka másod- és harmadfokon megégett:az arcom bal oldala, a nyakam, a bal vállam, a mellkasom, a bal kézfejem és ujjaim, a jobb teljes alkarom, mindkét combom, a jobb lábszáram, a lábfejeim és talpam. Múmiaként becsavarva ébredtem a Honvéd Kórház Égési-Plasztikai Osztályán, ahol ébredésemet követően átfutott az agyamon egy halvány gondolat: „Vajon élek, vagy meghaltam?!” Aztán tudatosult bennem, hogy ez még mindig az élet, és, amit ekkor éreztem, sosem felejtem el. Szeretek mindenkit. Mindenkit, akinek azelőtt azt mondtam, hogy „Boldog szülinapot, boldog névnapot, boldog karácsonyt és boldog új évet!”Őket, akiknek olyan ritkán mondtam azt, amit valóban érzek irántuk: szeretlek”.De mire ez az érzés átjárta perzselt lelkemet, megéreztem a testi fájdalmakat, amelyeket azelőtt az adrenalin, utána pedig a fájdalomcsillapító gyógyszerek „elfedtek”.

A nyílt sebek a kötések alatt, amelyeket heteken át meg sem mertem nézni, az ujjaim, amelyeket nem tudtam mozgatni, a lábam, amely nem volt képes lépni… hosszú heteken át…én azt hittem, mi több, teljesen biztos voltam benne, hogy belehalok.Dühös voltam és dacos. Dühös voltam magamra, másokra, a világra, a sorsra és Istenre, akiben huszonhárom éven át mindig hittem. Hol volt ő aznap? Mit csinált? Rám nem volt ideje? Rám nem volt ereje? Nekem azt tanították, hogy ő mindenhol ott van. Hol volt ekkor? Ezerszer kérdeztem, és választ nem kaptam.

S mindeközben sírtam éjjel és nappal. Sírtam, és a könnycseppeket még csak letörölni sem tudtam arcomról. Amikor megkérdezték, miért sírok, legtöbbször elmondani sem tudtam. Tűrtem a helyzetet és közben naponta százszor kérdeztem magamtól, a családtagoktól, a látogatóimtól, és az orvosoktól: Miért? Miért én? Miért most? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Miért küzdöttem ennyit eddig az életben? Miért tanultam rengeteget az egyetemen? Miért mentem külföldre? Mit ér, hogy szeretek mindenkit és mindenkinek csak jót akartam eddig és megfelelni? És mit érnek az elismeréseim, a köztársasági ösztöndíjam vagy a repülőtéri egyenruha így rajtam? Miért kapom ezt a sorstól? Miért? És amikor nem kérdeztem, a tekintetemben akkor is benne volt.

Aztán rendben, idővel beláttam, elfogadtam, hogy nem tudok a múltam ellen tenni, megtörtént.

És akkor most hogyan tovább? Mihez kezdek magammal? Egyáltalán…hogy nézek ki? Az emberek milyennek látnak majd? És mikorra gyógyulok meg? Mikorra lesz szép bőröm…ha lesz valaha? És mi lesz a lelkemmel? Magammal? És a legfontosabb: mikorra? Mikorra gyógyulok meg? Kitől kérdezzem? Ki ad erre választ? Mérges voltam, szomorú és hitetlen.  Életem legtragikusabb napján harcra hívott az élet, és nem kérdezte, hogy szeretném- e?! Éjjelente egyedül maradtam. Ez volt mindig a legnehezebb. Önmagammal szembe nézni előbb lelkileg aztán testileg. Láttam a kötéseket magamon és féltem. Rettegtem attól, hogy egyszer meglátom mindazt, ami alatta van. Elképzeltem, hogy szörnyű lehet, hiszem a napi kötéscserék során a gyógyuló sebek újra és újra feltépődtek. Fájt és féltem.

Egyszer megkérdezték, hogy mitől? És éjszakánként ezen gondolkoztam. Hogy mitől félek? Az elképzelt szörnyűségtől? Önmagamtól? A kinézetemtől? Magától a fájdalomtól? Attól, hogy egyedül vagyok az ágyon? A jövőmtől? És a válaszom igen volt. Mindegyikre, szépen sorban.

Mindezidáig nem foglalkoztam ilyen kérdésekkel. Éltem a huszonévesek mindennapi életét, rohantam ész nélkül, hogy megszerezzem mindazt, amit a társadalom összességében elvár. Hogy legyen nekem is új telefonom, jó pasim, lakásom, autóm és mindemellett csinos legyek, kedves és tökéletes.

Anyukám, apukám és testvérem azzal biztattak, amivel gyerekkorom óta minden mélyponton: minden rossz után jó jön. Erősnek mutatták magukat előttem, de éreztem, hogy mindenkinek fájdalmat okoztam. A lelkiismeretemmel még ezt is „le kell játszanom”, saját dolgaimon túl. Nekik, akik szeretnek születésem első pillanatától, ekkora fájdalmat okozok…Hogy tehettem ezt?

Rokonaim azt mondták, „erre az esetre mindig emlékezni fogunk”. Barátaim azt mondták, „lépjek túl ezen és felejtsem el”.Bevallom, akkor nem tudtam, hogyan kellett volna emlékezni és elfelejteni egyszerre mindazt, ami történt. Mit kellett volna tennem?

Vártam, hogy valaki mondja meg. Kívülről vártam a választ, és egyszer a doki azt mondta, hogy a válaszokat magamban találom meg. Annyira padlón voltam, hogy nem volt vesztenivalóm. Válságban voltam,és azt gondoltam,ettől mélyebbre úgysem nagyon kerülhetek. Így az esélytelenek nyugalmával,elkezdtem a válaszokat magamban keresni.

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/