Lehetek boldog a traumám után?

TraumaAmbulancia


Debütált a CRM a Trauma Ambulancia önkénteseinek körében

Kovács Edit önkéntesünk írása

2023. február 12. - Katnnis

A Trauma Ambulancia önkénteseit dr. Temesvári Orsolya elnökségi tag és egyben az egyik első magyarországi CRM facilitátor vezette be a módszer rejtelmeibe egy interaktív workshop keretein belül.

A CRM (Community Resiliency Model) a Trauma Resource Institute oltalma alatt álló, Kaliforniából származó eszköztár, mely egyének, közösségek társadalmak számára nyújt olyan kapaszkodót, melyek a stresszel és a traumákkal való megküzdést segítik. A módszer nagy előnye, hogy bárki számára hasznosítható, gyakorlatias kapaszkodókat tartogat, elsősorban a 6 alapeszköze iránymutatásával. A modell nagyszerűségét az egyszerűsége, a megtapasztalhatósága adja. Különös hangsúlyt fektet a testérzetekkel való munkára, és a saját erőforrásaink feltárására a reziliencia, vagyis a nehézségekkel való hatékony megbirkózás céljából.

blogra1.jpg

Szántó Katalin és Temesvári Orsolya, TA önkéntesek
Fotó: Barnoczki Zsuzsa 

Azt gondolom, hogy a tudatosítás, a tudatosság, nemcsak a traumákkal való munkával kapcsolatban kulcsfontosságú, hanem a testünk működésével is. A CRM-mel való megismerkedés is ezt erősítette meg bennem, és adott egy plusz löketet ahhoz, hogy kipróbáljak és elköteleződjek egy olyan módszer gyakorlása mellett, ami a testérzetek megfigyelésén, tudatosításán, és az azokkal való kísérletezésen alapszik. Az öngondoskodás jelentősége és a mindennapi életünkbe való rendszeres, hatékony beépítése és gyakorlása volt a másik figyelemfelkeltő elem, amit a workshop tudatosított bennem. Nagyon pozitív lenyomatot hagyott bennem és egyben inspirációul is szolgál a jövőre nézve az a gyakorlat, amit ezzel kapcsolatban végeztünk az esten. Mindezt nagyon jól összeszedett, érthető, ugyanakkor élvezetes, interaktív formában tárta Orsi elénk. Az elméleti blokkok közé ügyesen és némi humorral is fűszerezett gyakorlatias, élménymegosztó szálakat fűzött, így mindannyian be tudtunk kapcsolódni aktívan is az est menetébe.

Azt hiszem, hogy az egész csapat nevében mondhatom, hogy egy nagyon hasznos tudás- és élménycsomaggal gazdagodtunk, és izgatottan várjuk a folytatást, ahol a nagyközönség is részesévé válhat ennek az élménynek.

Éppen ezért Téged is szeretettel várunk a következő, február 28-ai TraumaAmbulancia estre, ha szeretnél egy jól működő traumafeldolgozó rendszerrel megismerkedni, és akár a későbbiekben trénerré válva egy új eszköztárral bővíteni a tudásodat. Itt a lehetőség, hogy újabb lépéseket tegyünk együtt a trauma- és rezilienciainformált társadalom megteremtése irányába egy jó hangulatú, támogató közösségben. 

crm_fb_cover.jpg

Élménybeszámoló a Traumatudatosak premier előtti vetítéséről

Kárpáti Évi önkéntesünk írása

Egy különleges este, mely a résztvevők őszinteségének és nyíltságának köszönhetően minden jelenlévőben mély nyomot hagyott és új utakat mutatott.

Intenzív élmény volt – így fogalmaztuk meg férjemmel tömören a kedd estével kapcsolatos érzéseinket. A TraumaAmbulancia Egyesület Traumatudatosak címmel készült négyrészes videósorozatának első részét vetítették le.

dsc03114.JPG

Sárközi Alexandra és Krausz Csilla

Ez volt az este központi része, melyben a Temesvári Orsival való  beszélgetést láthattuk. A  film előtt a másik három rész főszereplőjével is megismerkedhettünk: Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvárral, aki a Hableány-katasztrófa mentésében is részt vett, Gurubi Ágnes íróval (Szív utca, Másik Isten), aki autóbalesete után kezdett el írni, és Lukoviczki Rékával, aki modell, parasportoló és motivációs előadó. Az egész estét Szűcs Gergő tartotta kézben és moderálta, kicsit viccesen, de közben nagyon is komolyan. Nemcsak intenzív, nagyon őszinte este is volt. Sokszor eszembe jut azóta, ahogy a mindig mosolygós Réka a bevezető kérdésre azt felelte, mostanában nagyon nincs jól, a protézisénél kisebesedett a lába, amitől nagyon kínlódik. De tudja, majd ebből a gödörből is ki fog jönni valahogy,  ahogy máskor is tette. Ez a bátorság, ahogy egy alapvetően nem vidám dologról nyíltan beszélt, szerintem jól jellemzi az egész TraumaAmbulancia Egyesületet és ezt az estét is. 

dsc03431.JPG

Szűcs Gergő, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes és Lukoviczki Réka

Szép és felemelő volt a film Temesvári Orsival. Marosi Viktor, a riporter-beszélgetőpartner nem a felszínt kapargatta, hanem  mély, majdhogynem  intim kérdéseket tett fel, az egész beszélgetés nagyon bensőséges volt. Az ember  néha szinte azt érezte: huh, ezt is meg szabad kérdezni? Orsi a tőle megszokott profizmussal – és, ha jól mondom: küldetéstudattal – állta a sarat. Barátnőm, akit elhívtam erre az alkalomra, azt mondta, ő azt viszi magával, hogy a szabadságunk kulcsa a mi kezünkben van – ahogy Orsinak mondta az orvos, amikor  a baleset után először sírva beleültették a kerekesszékbe.

Orsi azt is őszintén elmondta, reggelente kemény harcot kell vívnia azért, hogy meggyőzze magát: igenis fontos és van értelme, hogy beleüljön a kerekesszékbe és ’kimenjen a világba’. Azt hiszem, ezt a belső küzdelmet mindannyian lefordíthatjuk a saját életünkre, mindennapjainkra.

dsc03887.JPG

Banga Gábor, Temesvári Orsi és Al Ghaoui Hesna

A film után Al Ghaoui Hesna beszélgetett Orsival, kedvesen és okosan. A népszer újságíró, filmkészítő, író, a Félj bátran című könyv szerzője egy évet Amerikában töltött ösztöndíjjal, a poszttraumás növekedést kutatva. Amit a meghívott vendégek (Orsi, Réka, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes) megélnek, megvalósítanak a gyakorlatban – hogyan lehet erőt meríteni egy krízisből és növekedni általa – ennek elméleti hátterét szőtte egybe Orsi tapasztalataival. Nem tudom pontosan idézni Hesna mondatát - talán ő is idézte Dr. Kendra Kubala amerikai pszichológust, aki traumatúlélőkkel foglalkozik -, mindenesetre bennem úgy maradt meg, hogy nagyon jó, ha a kezünket levesszük a torkunkról (értsd: ne fojtogassuk magunkat), és a szívünkre tesszük.

dsc04069.JPG

Fotók: Rotera Film

Beszélgetésre már nem maradt erőnk, majdnem csendben mentünk hazáig, még azóta is dolgozom fel az ott hallottakat-látottakat.

Nagy ajándék volt ez az este, köszönet érte mindenkinek, aki részt vett benne.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

 

A testtudatosság ajándékai

40. Jubileumi TraumaAmbulancia Est

A TraumaAmbulncia Estek célja minden alkalommal, hogy az ide érkezők haza tudjanak vinni valamit az elhangzottakból. A 40. Esten a Mindsetup alapítóival, Hitkó Andreával és Istók Nikolettával, testünk jelzéseivel foglalkoztunk, azzal, hogyan tudjuk tudatosítani őket és jobban érezni saját magunkat a bőrünkben. Nagy örömünkre egyesületünk önkéntese Ágnes papírra is vetette a gondolatait és sok szeretettel osztotta meg velünk. Mi pedig veled olvasóval.

290301523_922567571790660_8003988168715999970_n.jpg

Fotó: Kovács Dóra (Ágnes és Csilla)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jubileum. TraumaAmbulancia jubileumi 40. est. 

Jubileum…. Már a szó is fennkölt. 

A TESTUDATOSSÁG AJÁNDÉKAI -állt nagy betűkkel az esemény beharangozóján. Egyből vissza tudom csatolni, hogy számomra, már ez a mondat hívogató volt. Egyből ezer felé futottak a gondolataim, vad lovak módjára. Vártam az estet. Eljött.

Szép számmal jöttek az érdeklődők. Sütött a nap. Az emberek kedvesek és érdeklődőek voltak. 

„A jelek, akkor is megvannak, ha nem vesszük őket észre.”

 Hangzott el a mondat

De hogyan tekintünk a testünkre? 

Általában azt fogalmazzuk meg  saját testünk felé, hogy szolgál minket. Elvárjuk tőle, hogy működjön, jól működjön.  Ezen kívül létezik egy társadalmi hozzáállás is, méghozzá, hogy nincs idő a fájdalomra. Elfogadott az, hogy rohanunk. Egy esetleges visszatérő fájdalom esetén sem vizsgáljuk meg, hogy az mitől lehet. Sokszor nem vagyunk hálásak a testünknek. A program második felében, a hála gondolatköréhez egy, a  résztvevőket is bevonó gyakorlatot végeztünk, melynek célja az volt,  hogy megfogalmazzuk magunknak mi, miért vagyunk hálásak a testünknek. Megható és szép tapasztalásokat osztottunk meg egymással. A beszélgetés során érintettünk technikai szinteket, mint  például a meditáció. Ez lehet egy olyan állapot, ahol tudok kapcsolódni magammal. Megélni egy olyan békét, amit ki tudok terjeszteni a hétköznapokra. Vagy például reggel, amikor felkelek, megköszönni, hogy mennyi minden van körülöttem, amiért hálás lehetek. Van, akinek ilyen technikai módszer pl.: a jóga vagy bármely sport. Nagyon fontos a rutin, ami a nap része lehet. Bíztatás, energizálás, rituálé a testnek és a léleknek.

Minden egyes nap, csak arra a napra köteleződjünk el. 

Hogyan tudjuk,,fülön csípni” magunkat?! 

Talán, ha megállunk egy pillanatra. Ha kiszállunk egy kicsit a mókuskerékből. Hiszen a tudatosság felé vezető út is a MEGÁLLNI!

Az élet előbb, vagy utóbb megállít bennünket. Mit cipelünk magunkkal? Hogyan élünk? Hogyan vagyunk?

Talán nehezünkre is eshet a pihenés. Van, akinek ezt tanulnia kell. Ebben is van egyfajta társadalmi elvárás. ,,Nem lehetünk fáradtak. Nincs rá idő.”

Ha már, TraumaAmbulancia, trauma, trauma-tudatosság, akkor beszélhetünk arról, hogy gondolhatunk úgy a traumáinkra is, mintha egyszer csak sötét lenne körülöttünk. Talán azt sem tudjuk, hogy mikor kezdett el sötétedni….

Hogyha már egyszer lekerültél a saját gödröd aljára, akkor ne kerülj oda vissza! A trauma nagyon egyedi, és az erre való reagálás is. A rossz élmény elkísérhet minket és beszűkíthet. Ez lehet akár egy harminc éve átélt esemény is. Erre utalható jelek lehetnek pl.: újra és újra ugyanaz a forgatókönyv, nyolc órát alszom, mégsem pihenem ki soha magam, ingerlékenység, fásultság. 

Folyamatosan benne vagyok egy készenléti állapotban. 

A gödör aljára eljutni és onnan visszajönni is egy folyamat. A világ mindeközben sürget, hogy jöjjek vissza a felszínre. Ilyenkor lépnek életbe általában, az instant megoldások, hogy AZONNAL jobban legyek. Aztán pedig jön a csalódás. Az agyunk, a megszokások alapján határozza meg az identitásunkat. S ezek az instant, azonnali megoldások, olyanok, mintha az identitásunkat akarnánk megszabdalni.Kérdés az is, hogy mennyire ismerem magam? Mennyire vagyok tisztában vele, hogy mit szeretnék? Ha azt az életet élem, ami az enyém, akkor a testem jól fog működni. De mit üzennek nekem a fizikai jelzések? Testtájak például ha jeleznek……

Gyomor: Mit nem vesz be a gyomrom? 

Láb: Nem jó az irány, amerre megyek. 

Torok: Ki nem mondott dolgok. 

Hát: Mit cipelek?

289406541_1733340977064646_4949305196995574222_n.jpg

Fotó: Kovács Dóra  (Nikoletta, Andrea és Orsi)

ÚJRAKAPCSOLÓDÁS

Úgy viszonyuljak a saját testemhez, mint ahogy a számomra legkedvesebb emberhez. Amit megteszek másokért, azt tegyem meg magamért is. S ez az újrakapcsolódás vissza fog hatni az életünkre, közérzetünkre. Az Est második felében vezetett gyakorlatok voltak, amik segítenek. Segíthetnek jobban kapcsolódni magunkhoz. Érdekes volt. Számomra erős tapasztalás. Csendben lenni magamban, magammal.

Ezt a fent leírt sok szépet, jót és hasznosat, mind ezen az alkalmon hallottam és tanultam. Illetve nagyon szeretném rutinná tenni. Szeretném hallani, érteni a testem üzeneteit. Hálásnak lenni érte. Nekem, őszintén ez tanuló, leginkább demo üzemmódban van még. De vannak személyes élményeim, tapasztalásaim és erős történeteim a saját testemmel. 

Vágyom rá, hogy én magam legyek a saját testem értelmező kéziszótára. Hálás vagyok a testemnek! 

 

Torma Ágnes Anna

TraumaAmbulancia önkéntes

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

Forbes Legyél Jobb! Nap

Csapatunk élménybeszámolói a Forbes Legyél Jobb! napról

Már jó pár nap eltelt a Forbes legutóbbi rendezvénye óta, a számos rendkívüli előadónak köszönhetően mégis sokakban és sokunkban hagyott máig kitartó, mély és egyben felemelő élményt az esemény. Persze a Legyél Jobb! Nap nemcsak emiatt mérföldkő a TraumaAmbulancia életében. 

forbes_end.jpg

Még hetekkel a rendezvény előtt az a megtisztelő felkérés ért bennünket, hogy dr. Temesvári Orsi elnökségi tagunk és önkéntesünk egy tíz perces előadással zárhatja majd a napot. Az ezt követő időszakban a lázas felkészülésnek köszönhetően csapatunk mindennapjait az izgalom, izgatottság és feszültség járta át. Tudtuk, hogy a színpadon Orsi bár egy emberként, de az egész csapat helyett és nevében szeretne valódi, a nap folyamán még nem hallott, hasznos tudást átadni a traumatudatosságról, úgy ahogyan arról mi együtt gondolkodunk.

Ugyan utólag már nem tudjuk visszaadni, azt a helyszínen, zsigeri szinten érezhető, felemelő hatást, amit az előadás kiváltott a jelenlévőkből, de a fényképek és egyesületünk tagjainak rövid beszámolója reméljük mégis csak segít valamennyire átélni a Forbes Legyél Jobb! Napjának számunkra egyértelmű csúcspontját.

Krausz Csilla, egyesületünk alapító elnökének beszámolója:

"Vannak mérföldkövei az egyesületnek, és tudtam ez a nap ismét egy ilyen alkalom lesz.

Én aki végigkísérhettem a szöveg létrejöttét és alakulását végig biztos voltam benne, olyan dolog fog történni ami egyén szinten és csapat szinten is új minőséget hoz az életünkbe. Orsi ahogy elkezdett beszélni, mondatról mondatra szippantotta be a közönséget, biztos vagyok benne, hogy nem sokan számítottak egy ilyen zárásra ezen a rendezvényen. Sikerült a szervezőknek az egésznapi értékes útravaló gondolatokat megkoronázni Orsi színpadra szólításával. Hogyan is lehet szavakba önteni, azt a pár percet, ami alatt olyat élünk meg amit van hogy napok, hetek alatt sem, érzelmileg.

Vártam, majd izgultam, majd szorítottam, majd figyeltem és a pillanat amikor felmentünk Orsihoz és együtt tapsolhattunk a közönséggel, az bizony felejthetetlen emlék számomra, és remélem az ott jelenlévők számára is."

Torma Ágnes, önkéntesünk beszámolója:

"Családi elköteleződés miatt nem tudtam részt venni a Forbes Legyél Jobb! Napján. A kora esti órákban, a családommal Sárvárról hazafelé tartva, hallgattuk végig együtt Orsi színpadi beszédét az autóban. Csend volt, végig. Nem volt egy ,,Anya mi ez?”, ,,Anya miért nem a zene szól?”. A 6 éves lányom is tudta, valami ösztönös, elemi szinten, hogy ez egy fontos momentum. Csak ennyit mondott utána,, Anya ez szép volt.

S tényleg az volt: SZÉP

Sz, mint szuperlatívusz. 

É, mint érzékenyítő. 

És P, mint pazar. 

És valljuk be, hihetetlenül menő a Forbes színpadán lenni még Osi mögött kivetítve is. Hála és köszönet!"

Királyfalvi Dóri, alapítónk és önkéntesünk beszámolója:

"Az élményt nem is igazán tudom szavakba önteni, Orsi beszéde olyan energiákat mozgatott meg, hogy még másnap is a hatása alatt voltam (pedig nem először hallottam ilyen témában előadni). Hasonlatként az jutott eszembe, amikor versenysportoltam és a verseny 3 percében teljesen más világba kerültem. Tulajdonképpen itt is, utána nem is emlékeztem mi történt abban a pár percben, csak vitt az érzés, és a lendület.  Másnap eszméltem rá, amikor újra megnéztem videón Orsit, hogy igazából, most hallottam először a beszédét, mert ott hiába figyeltem a szavak nem tudtak versenyezni az érzésekkel."

Hernádi Judit, önkéntes pszichológusunk beszámolója:

"Ahogy közeledett a délután, a nagy nevek előadásait hallgatva az izgalom egyre inkább úrrá lett rajtam, főként mikor elkezdtünk gyülekezni Orsi körül. Amikor később végre megláttam Orsit a színpadon, meghallottam az első gondolatait, akkor nálam azonnal eltört a mécses. Szép volt, hiteles. Rövid, de lényegre törő. Egyszerű, de csontig hatoló. A megfogalmazott üzenet mindenkinek átjött a nézőtéren, ezt abból is láttam, mikor körbepillantva összeakadt a tekintetem a többi párás szemű résztvevővel. Köszönöm az élményt, és a megtiszteltetést, hogy ennek a remek csapatnak a tagjaival, tagjaként állhattam a színpadon Orsi szenzációs előadásának záróakkordjaként.

Mindannyiunknak vannak traumái, melyek egyéntől függő mértékben és intenzitásban köszönnek vissza a hétköznapokban, néha a legváratlanabb helyzetekben, és a legérthetetlenebb módon. Nagyon fontos, hogy ezekkel az élményekkel foglalkozzunk, ne elnyomni akarjuk őket, hanem megszelidíteni, és helyet találni nekik életünk kirakósának asztalán. Számomra ezt jelenti a Trauma Ambulancia Egyesület egyik fő üzenete, a traumatudatosság."

Lukoviczki Réka, önkéntesünk beszámolója:

"A világnak szüksége van azokra az emberekre, mint Orsi. Végigmenni egy traumatikus felépülésen és ezt bátran kiállva elmesélni a közönségnek: na ehhez bátorság és elhivatottság kell! Őszinte sebezhetőségével olyan dolgokról beszélt, amiről nagyon nehezen nyílnak meg az emberek. A trauma nem divatos szó, a jelenség pedig fájdalmas, sokszor szégyenteli, olyan dolog, amit még a legközelebbi családtagokkal is csak óvatosan osztunk meg. De hiszek abban, hogy minél több ilyen előadást hallunk, minél többet beszélünk a témáról, annál egészségesebb és emberközpontúbb társadalomban fogunk élni, ahol az emberek jobban megértik egymás élethelyzetét és motivációját, hogy mit és miért csinálnak. Még több Orsit!"

Zárásként pedig álljon itt néhány gondolat a másik oldalról, attól az embertől, aki abban pár percben képes volt rendkívüli hatást gyakorolni a helyszínen lévő több száz emberre.

Temesvári Orsi, elnökség tagunk és önkéntesünk megélései:

"Minden alkalommal, amikor nyilvánosan megszólalok valahol, izgulok, vajon hiteles lesz-e, amit mondok, tudok-e értéket közvetíteni és fenn tudom-e tartani a hallgatóság figyelmét. Ez az izgalom a színpadra lépés előtti pillanatokban gyomorgörcs, remegés és döbbenetes sebességű szívverés formájában mutatja meg magát, de abban a pillanatban, ahogy beszélni kezdek, elmúlik. Ez most is így történt, ahogyan meghallottam a saját hangomat és végignéztem a közönségen, megnyugodtam, nem volt semmi más, csak az érzés, hogy mesélek.

A Forbes eseményén megszólalni több volt, mint megtiszteltetés. Neves szakemberek, ismert és elismert meghívottak után léphettem színpadra, ami egyrészt egy fontos visszajelzés volt nekem, hogy igenis lehet helyem köztük, ugyanakkor el is bizonytalanított. Sokáig azt kérdeztem magamtól, mi újat, mi különlegeset mondhatnék még, ami előttem nem hangzott el, amit a nap folyamán felszólaló vendégek nem tudnak. Ahogyan készültem az előadásra és formálódott mindaz, amit szerettem volna elmondani, egyre eltávolodtam ettől az önmarcangoló bizonytalanságtól és közelebb kerültem mindahhoz, ami az egész lényegét adta: önmagamhoz. Ezzel a bizonyossággal valódi élmény volt kilépni a színpadra. 

Annál csodálatosabb visszajelzés pedig nem is kell, mint amikor néhány mondat után észrevettem, néhányan jegyzetelnek, az előadás vége felé pedig a könnyeiket törölgetik, végül hosszú másodpercekig semmi mást nem hallottam, csak tapsot és gratulációkat. Azt hiszem, nem is lehetnék hálásabb ezért az emlékezetes lehetőségért."

Rövid hangulat videó az eseményről, forrás Forbes: 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

Milyen fontos szerepe lehet a kreatívitásnak a traumafeldolgozásban?

Káró Regina önkéntesünk írása

Hosszú idő után végre újból megrendezésre került a TraumaAmbulancia est, amin az online tér helyett, nagy sokára személyesen lehetett részt venni. A téma pedig ezúttal is egy fontos, sokat emlegetett eszköz volt. Lehet a kreativitásból erőt meríteni? Temesvári Orsi beszélgetett Gurubi Ágnessel, a Szív utca írójával. Mindketten komoly baleset túlélői és sorstársként kíváncsi voltam, hogy vajon nekik  hogyan segített a kreatív energia. 

278091546_1679374585794619_3613358270015598935_n.jpg

Egy nagyon jó hangulatú és közvetlen beszélgetés vette kezdetét. A beszélgetés elején rögtön ki is derült, hogy mindketten főleg írásban kezdték el feldolgozni a traumatikus élményüket. Ezután ismerték fel, hogy az írásnak terápiás hatása van, nem véletlenül hívják sokan gyógyító írásnak. Felszabadító tud lenni a saját szavaiddal megfogalmazni a téged ért traumát. Én is azt tapasztaltam, hogy jó így a magadévá tenni a történetedet.

Ágnes sokáig kereste, mit is csinálna szívesen és kiemelte, hogy semmit sem akart hogy ugyanolyan legyen, mint volt. Orsi a tanulságot akarja közvetíteni, illetve mások segítése a célja. Már sokat olvastam a cikkeit és mindig sikerül neki megfogalmazni a tanulságot. Mint tudjuk, neki van podcast-ja is (Gerincvelő Naplók a címe), amiben csupa hasznos témát boncolgat. Ez is azt jelenti, hogy a kreatív energia más módon is tud szólni hozzád. Zeneszerzők, énekesek például sokszor dalban dolgozzák fel nehéz érzéseiket. Bár énekesek esetében, ott is a dalszövegíráson van a hangsúly, de a kifejezésmód mégis más. A festők pedig festenek az érzéseikről. Egyébként nem kell ehhez festőnek lenni, elég egy rajz is. Hangsúlyozom nem a profizmus lényeg, hanem az önkifejezés. Gyakran már a színhasználat is beszédes tud lenni. 

Megnyugodva hallottam, hogy a traumafeldolgozás Orsi szerint sem egy lineáris folyamat, szóval amikor nehéz, akkor is csinálni, folytatni kell. Ehhez szerintem mindannyian tudunk kapcsolódni (én biztosan), hiszen mindenkinek van olyan napja, amikor csak bevackolna egy puha takaróval. Ilyenkor például, tud segíteni a naplóírás vagy a szabad írás. Miután az ember kiír magából mindent, megkönnyebbülhet. 

Mint említettem, Ágnes valami teljesen mást akart csinálni, mint előtte. Egy trauma akkora törés tud lenni, hogy azután semmi nem lehet és nem is lesz a régi. Azt hiszem, egy ilyen tapasztalat után vágányt válthat a lelkünk. A regényírásról viccesen azt mondta, hogy nem vették fel a Libl-be dolgozni, úgyhogy elkezdett írni. Igazán fesztelenné tette a hangulatot az, hogy még mókás fordulatokkal is tarkította a történetét. Kiderült még az is, hogy Ágnes felolvasta a regényt Orsinak zoomon, mert nem volt biztos hogy megjelenik e-book formában ahogy Orsi is el tudná olvasni. Ez az empátia, ami jelen van ebben a társaságban, az példaértékű.  Végül felmerült, hogy Ágnes tervez-e még könyvet írni, és igen itt jegyezném meg, hogy készül a második Gurubi Ágnes kötet ami szintén egy kisregény lesz, de elmondása szerint "ez nem olyan, mint a szülés. Egyszer ment, akkor máskor is ugyanúgy és azonnal fog" és abban is egyetértettek a beszélgetőtársak, hogy kreatívnak lenni néha nehéz. Egy dologban biztosak, hogy minden írás, olvasás, kreatív folyamat gyógyító jellegű, legyen az fikciós vagy valóság alapú írás. 

278171695_1679374515794626_6163977432360877427_n.jpg

Rendkívül gondolatébresztő és motiváló tud lenni, mikor az est végén kapunk feladatot is. Most a lányok arra voltak kíváncsiak, hogy mi az ami minden nap lelkesíteni tud? Írásban válaszoltunk rá és Ágnes bátorításul felolvasta a saját válaszát. Ebből kiderült, hogy lehetnek ezek egészen apró dolgok, például árnyékok, egy mosoly, a háziállatok. De lehet egy elismerés vagy csak a tudat, hogy ez egy új nap amiből ki lehet hozni a maximumot. Ebből is az látszik, hogy nem kell hatalmas dolgot várni, amitől majd motiváltabbak, lelkesebbek leszünk. Apróságokban kell megtalálni azt a kis pluszt, amitől könnyebb lesz az előre. Néha csak elindulni nehéz, de bizony előfordul, hogy erőltetni kell azt az elindulást az önsajnálat helyett.
Egyébként erről eszembe jutott mikor az egyik esten a hála napló írásáról volt szó, ugyanis annak is hasonló a lényege, észrevenni a jót, ami történik velük.

278066675_1679374825794595_6984116114119166349_n.jpg

Ezért is szeretem a TraumaAmbulancia esteket, mert mindig elhangzik néhány olyan gondolat, módszer, amiből tudsz tanulni vagy amihez tudsz kapcsolódni. Ennek az estnek a tanulsága számomra az, hogy a kreativitás - jelenjen meg egy dal, egy előadás, egy rajz, vagy egy szöveg formájában - teret ad az érzelem és a trauma feldolgozásának. Amikor meg tudjuk nevezni, tudjuk ábrázolni félelmeinket, érzelmeinket olyankor könnyebben fel tudjuk dolgozni őket. Úgyhogy mindenki: kreativitásra fel!

Fotós:

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

 

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

 

 

Traumatükör

Anna önkéntesünk írása

Új önkéntes csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához, aki érintettként és segítő szakemberként talált ránk balesete után. Igyekszik mindenből tanulni, és nagyra értékeli azokat, akik segítő „útitársként” támogatnak másokat a terhek feldolgozásában és letételében. Ha elolvassátok személyes történetét, kiderül, miért szeretne ő is útitárs(unk) lenni. 

Tükröm, tükröm! Mondd meg nékem!

Belenézzek? Elővegyem?

Anna vagyok. 34 éves. 2021. április 24-én egy cserbenhagyásos autóbaleset áldozata lettem. Nyüzsgős nap volt. Tettem-vettem, dolgoztam. Munka után egy baráti találkozóra igyekeztem. Egy nehéz időszak tolongó gondolatai zúdultak rám aznap is, amikor kocsiba ültem. Sosem felejtem el, az autómban a „Valaki mondja meg!” című dal szólt…, az egyik kedvencem. Felhangosítottam, énekeltem. Az elmúlt időszak terhelő gondolatai túlharsogták a zenét. Azonban az a hang, amely hirtelen előtört a gondolatok közül, mindent kiütött a fejemből. A hang egy magamban feltett kérdést visszhangzott: ,,Ági! Vajon minek kellene történni, hogy megértsd, nagyon sok dolgod van még itt? Mondjuk, hogy kiszállj épségben egy autóbalesetből?”…A pillanat töredéke alatt előbukkant egy jobb kéz felől eső utcából egy autó. Nem lassított, kihajtott teljes gázzal elém, a fő útra (ahol én szabályosan, minden szabályt betartva haladtam…), és CSATTTT!!! Kihajtott, frontálisan ütköztünk, hiába próbáltam a kormányt a másik irányba rántani. Nyomtam a féket, mint egy őrült. 

tukor.jpg

Elkerülhetetlen volt, hogy ütközzek a velem szembe kerülő oszloppal, majd egy ház sarka állította meg az autómat. A ,,férfi”, aki elütött, visszatolatott a kis utcába, és elhajtott… Ott hagyott. Először talán ezzel volt a legnagyobb bajom. Miért ment el? Miért nem segített? Miért nem kérdezte meg, hogy vagyok? Ott hagytak…..ott….egyedül… Sírtam és kétségbeesetten kiabáltam utána. Kollégáim, mind jöttek utánam egy-egy perc eltéréssel. Telefonáltak, rendőrt hívtak, szóltak a családomnak. Szépen lassan a dühöm, csalódottságom és első sokkom után elkezdtem érezni, hogy fájnak a lábaim, a hátam, a nyakam, a mellkasom. Annyi emberrel az elmúlt időben nem „futottam össze”, mint abban a négy órában, amíg tartott a helyszínelés. Nagyon sokan a segítségemre siettek. ,,Ülj le!” „Kérsz egy pohár vizet?” ,,Fáj valamid?” Éppen úgy alakult, hogy aznap a kislányomért egyik barátnőm ment az óvodába. Tehát hála az égnek, nem ült a kocsiban….mert ők ültek volna azon az oldalon, ami ütközött. Ráadásul kiderült, hogy a járdán, ahová éppen felszaladt a gépjárművem, pillanatokkal előtte haladt el egy hattagú család. Egy anyuka öt gyermekével. Bele segondolok….

Aztán kavarogtak bennem az érzések. A rendőrök odakísérték a fiatalembert, aki elütött. Előttem állt, s én megsajnáltam őt. Tudtam, hogy van egy pici gyermeke. Elém állt, s azt mondta ,,Ne haragudj! Nem akartam. Azért mentem el a helyszínről, mert megijedtem.” Én pedig így reagáltam ,,nézd, én nem foglak meghurcolni, nem fogok neked esni, de vállalnod kell tetteidért a következményeket”. Elkezdett esni az eső, borongós lett az idő, pont, mint a hangulatom. Örültem, hisz’ itt vagyok, élek, épségben vagyok. Nem foglalkoztatott a ,,Miért pont velem?” kérdéskör. Ez nem volt kérdés. Ennek meg kellett történnie. Pont akkor. Pont velem.  Sajnos, mentő nem érkezett, nem hívtak hozzám. A négy órás helyszínelést követően vitt el a párom a hozzánk legközelebb eső kórházba. Kikérdeztek, megvizsgáltak, megröntgeneztek. Húzódás, zúzódás, enyhe fokú agyrázkódás. Utamra bocsátottak, ágynyugalomra, pihenésre intettek. Fájdalomcsillapítót és habszivacs rögzítő gallért is beszereztük. Mire hazaértem, és kezdett alábbhagyni az agyam zakatolása, megláttam az udvarunkba vontatott összetört autómat, és zokogni kezdtem. Akkor jött ki belőlem leginkább a felgyülemlett feszültség. Segítséggel megfürödtem és átöltöztem, lefeküdtem. De mint menthetetlenül szociál-romantikus alkat, kezembe vettem telefonomat, megkerestem a balesetet okozó srácot a közösségi média egyik portálján, és írtam neki egy üzenetet. Másnap válaszolt. Megköszönte a hozzáállásomat, sajnálatát fejezte ki és jobbulást kívánt. 

Négy hónapon keresztül, felhúzva a redőnyt szobánk ablakán minden reggel szembesültem az összetört autóm látványával. 

Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki tört össze jobban ezen a vidéken? Én vagy az autóm? Itt vagyok, élek, szép lassan levehettem a nyaki merevítőt, már nem annyira recsegett és ropogott itt és ott. Amikor úgy éreztem, újból el tudom fordítani a fejemet biztonsággal a tájékozódáshoz, újra autóba ültem. Majd újra, szépen lassan (körülbelül egy hónappal a baleset után) elkezdtem mozogni, mert már nagyon hiányzott, ugyanis már balesetem előtt bő egy évvel életem része volt a mozgás, mint az egyik legjobb stresszlevezető.  A lelkemmel foglalkoztam-e eleget? Rendben vagyok-e? Beszélhetek róla? Fájhat ez nekem? Hisz’ itt vagyok. Jön sok embernél a ,,Jajj, ne csináld mááár! Van, aki ott marad…és hasonló hozzászólások. Ezek a legrosszabb reakciók a külvilágtól és saját magunk irányából is. Mindenkit máshol szorít az a bizonyos cipő.  Ez az én tükröm. A saját belső tükröm, saját repedéseivel. Dolgom van vele. Előhúztam hát, és belenéztem. Igen, hálás voltam, de tudtam, akkor már biztosan, hogy dolgom van vele. Csak én ragaszthatom meg. Vagy legalábbis a segítséget is csak én tudom elfogadni, ha valaki ragasztót adna a kezembe. S jöttek ezek az emberek...akik segítenek. Amikor elengedtem ezt a szálat, hogy mit problémázok én, hiszen élek, s a sérüléseimből sem maradt vissza, akkor találkoztam az emberekkel, akiknél ,,ragasztó” volt. Minden ragasztó más volt, de mind illett a tükrömhöz: egy közös séta, egy koncert, egy közös edzés, egy közös üldögélés egymás mellett az erdőben, csöndben. 

El ne higgye senki, hogy van ilyen elv, mérő eszköz, ami azt mondja, hogy a te traumád kisebb, vagy ilyenebb, vagy olyanabb egy másik emberéhez képest! Ez a te tükröd, a te repedéseid, a te történeted. Én először eldugtam a tükröt. Aztán elővettem, belenéztem. Szerettem volna dolgozni magamon. Aztán a halk „szerettem volnát”, felváltotta az egyre hangosabb és határozottabb „akarom”.

Engedjétek meg magatoknak, hogy számotokra a saját történetetek legyen a legfontosabb!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Várjuk együtt az új évet! Gyere 2021!

Talán életünk eddigi legkülönlegesebb éve van mögöttünk. Kaptunk hideget, meleget is, gyorsan kellett teljesen új élethelyzetekhez alkalmazkodnunk, de a jó hír az, hogy sikerült! Már csak néhány óra van hátra, és magunk mögött tudhatjuk 2020-at. Ennek örömére készítettünk nektek egy nyolc pontból álló feladatsort, amely reményeink szerint segít, hogy hálás és büszke legyél, mennyi mindent tanított neked ez az év! Ráadásul, ha átgondolod merre tartasz, mik a céljaid, motiváltabban, újult erővel indulhatsz neki az új évnek. 

Kívánjuk, hogy minden célodat elérd 2021-ben de tudd, hogy ránk számíthatsz, ha támogatásra van szükséged!

kep1blog.png

Mi történt 2020-ban? 

1. Gondold végig: mit hozott 2020 az életedbe? 

Mi volt a legjobb, ami történt? 

Miben fejlődtél vagy változtál? 

Mi volt a legnagyobb meglepetés?

Mi volt a legnagyobb kihívás, amellyel szembenéztél?

Mi volt a legnagyobb lecke, amit megtanultál?

MI volt a legfontosabb dolog, amelyet másokért tettél?

Mire vagy a legbüszkébb ebben az évben? 

Mi az, amiért a leginkább hálás vagy?

Mi az, amit nem sikerült befejezned? 

2. Engedd el! – hogy lezárhasd az évetMik azok a gondolatok, tárgyak vagy bármi más, amit nem szeretnél magaddal vinni 2021-be? Rajzolj egy-egy lufit, és írd bele, mit szeretnél elengedni!

 kep2blog.jpg

Mit vársz 2021-től? 

3. Élet-és mókuskerék – határozd meg, hogy állsz most! 

Mennyire vagy elégedett a jelenlegi életeddel? 

Rajzolj egy kört és oszd fel nyolc cikkre, minden cikk egy-egy fontos területet jelent az életünkből (de helyettük bármi mást beírhatsz, ami fontos neked!)

1. pénzügyek (anyagi biztonság, tartalék)

2. kikapcsolódás (szórakozás, lazítás, hobbi)

3. barátok, közösségi élet

4. család, magánélet

5. környezet (biztonságos és komfortos otthon)

6. mentális és lelki egészség (stresszkezelés, gondolkodásmód, belső harmónia)

7. fizikai egészség (sportolás, táplálkozás, pihenés

8. hivatás (munkahely, szakmai kihívások)

Ha kész a kör, egytől tízig színezz ki annyi sávot a körcikkekből, amennyire elégedett vagy az adott területtel! (nulla a kör középpontja, tízes pedig maga, a kör). Ezután jelöld be, mi a reális, vágyott cél egy-egy területen! Így láthatod azt, mire érdemes fókuszálnod a következő évben.

4.Merj álmodni! Határozd meg vágyaidat! 

Az életkerék kategóriáihoz írd le legalább egy-egy vágyadat!

5. Határozd meg 2021-es céljaidat!

Írj le három olyan célt, amelyet szeretnél elérni 2021-ben! Gondold át, és írd le azt is, milyen lépések szükségesek, hogy megvalósuljanak.  

6. Legyen egy titkos kívánságod! Szárnyalhat a fantáziád!

7. Tudatosíts erőforrásaidat! 

Készíts listát: engedd el azokat a rossz szokásokat, amelyek hátráltatnak céljaid megvalósításában és írd le azokat, amelyeket fel akarsz venni, hogy könnyebben elérd céljaidat! 

8.Végül válassz egy mottót magadnak 2021-re! 

Kívánjuk, hogy olyan legyen az új év, amilyennek szeretnéd! Gyere 2021!

 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

 

Hogyan csináljam? - Traumafeldolgozás a gyakorlatban

9. Tudsz kapcsolódni a benned élő gyermekhez?

Szerző: Temesvári Orsolya

Számos alkalommal tapasztaltam már, mekkora ereje lehet a régi, feldolgozatlan sérüléseimnek, sebeimnek. Megfigyeltem: ezek a sérülések időnként újult erőre kapnak, előtérbe kerülnek. Bizonyára azért, mert gyógyulni akarnak. Ennek érdekében próbáltam kapcsolatot teremteni a jelenkori önmagam és gyermekkori önmagam között. A cél az volt, hogy megpróbáljak feloldani néhány gyermekkori sérelmet, ezzel is közelebb kerülni a belső szabadságomhoz.

orsiblog9.jpeg

A feladat

El kellett képzelnem a gyermeki önmagamat és a lehető legnagyobb szeretettel közelíteni felé. Először csak meg kellett figyelnem őt, majd az életkornak és szituációnak megfelelően kapcsolatba is kellett lépnem vele. A cél egy támogató, szeretetteljes közeg kialakítása, amelyben a gyermekkori én maximális biztonságban érezheti magát; elméletileg ez a legjobb módszer arra, hogy önmagamat gyógyítsam.

Egy ismétlődő érzés

Bevallom, nagy nehézségeket okozott nekem ez a feladat. Akárhányszor nekiláttam, mindig néhány gyerekkori emlék ugrott be. Láttam a gyerekkori önmagamat az iskolában, táncórán, a szüleimmel. Az iskolai emlékben középiskolás voltam, egyetlen egyszer puskáztam egy földrajz dolgozatnál. Természetesen kiderült, és hatalmas botrány volt, pedig rengeteg osztálytársam csinálta rendszeresen ugyanezt. Délután az osztályfőnököm leültetett és szomorú arccal kérdezte, hogy miért csináltam. A táncos emlék sem volt kellemesebb; edzőtáborban voltunk, egy új koreográfiát tanultunk. Borzasztóan szerettem volna mindent beleadni, az egyik próbán kiemelten figyeltem az előadásmódra, rengeteget mosolyogtam. Óra végén az edzőnk nyilvánosan, az egész csapat előtt közölte velem, az előadásmód nem egyenlő a mosolygással. A szüleimmel kapcsolatos emlék egy régi karácsony este történt. Emlékszem, órákig gyártottam valami kézzel készített ajándékot, ami olyan lett, amilyen. Mit várunk egy körülbelül nyolc éves gyerektől? Már nem emlékszem, pontosan mi történt vagy mi hangzott el, csak arra, hogy úgy éreztem, nevetséges az ajándékom. Mindhárom történet kapcsán hasonló érzéseim támadtak. Átjárt egy kellemetlen belső remegés, és egy nagyon fontos érzés: csalódást okoztam. Pontosan ugyanígy éreztem gyerekként és most, felnőttként is. Teljesen megbénítottak ezek az érzések és élmények, úgy éreztem, el akarok tűnni szem elől, hogy senki se lásson. Ekkor eszembe jutott, mi a feladatom: szerettem volna megvigasztalni önmagamat. Szerettem volna megértetni mind a gyermekkori, mind a felnőtt énemmel, hogy nincsen semmi baj, nem történt tragédia. Nem sikerült elsőre. Másodikra sem. Dühömben félre is dobtam ezt az egészet, nem is volt kedvem elmesélni ezeket az élményeket. Néhány nap elteltével újra végiggondoltam a történteket és rájöttem, nem voltam elég türelmes magammal. Újra felidéztem magamban ezt a három történetet, ezúttal úgy, mintha filmet néznék. Abban a pillanatban, amikor belém hasított a kellemetlen remegés, gondolatban megállítottam a filmet, kimerevítettem a képkockát. Elképzeltem, hogy jelenkori önmagamként besétálok a képbe, kézen fogom a gyerekkori önmagamat, elsétálunk és beszélgetünk. Nem akartam megvigasztalni, nem mondtam neki semmit. Furcsán hangozhat, de minden esetben úgy képzeltem, hogy rövid idő után a gyerekkori önmagam beszélni kezd. Elmondja, hogy mennyire szeretett volna örömet okozni a szüleinek, jól teljesíteni a táncórán és az iskolában. De valamiért ez nem sikerült, csalódást okozott másoknak és haragszik önmagára. 

Most jöhetne a boldog végkifejlet, hogy ezzel a módszerrel sikerült teljesen feloldanom a bennem lévő negatív érzéseket. Ki kell ábrándítsalak benneteket, nem így történt. Néhány rövid alkalom után azt mondhatom, hogy büszke vagyok magamra, amiért felismertem a mintaszerűen ismétlődő érzéseket és bátor voltam, mert elindultam afelé, hogy feloldjam őket. Bízom benne, hogy egyszer ez megtörténik és megszabadulhatok ezektől a bénító emlékektől.

Merre tovább?

A jövő héten a testem fizikai valóját veszem górcső alá. Nagyon fontos, hogy békés, szeretetteljes kapcsolatot ápoljak a testemmel, enélkül szinte lehetetlen elérni a belső szabadság érzését. Bízom benne, hogy olyan ismeretekre tehetek szert, amelyek megkönnyítik azt, hogy a saját testem jelzéseit meghalljam és megértsem. 

Várlak benneteket a jövő héten is!

 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/





Hogyan csináljam? - Traumafeldolgozás a gyakorlatban

8. Légy jóban szüleiddel!

Szerző: Temesvári Orsolya

Orsi nyolc hete vágott bele az önismereti terápiába, amelynek során van bátorsága szembenézni olyan dolgokkal, amelyek egyébként korlátoznak, befolyásolnak. Aki vele tart, az út végén nemcsak a belső szabadságot érheti el, hanem bátorsága, önbizalma is erősödik, ugyanis ahhoz, hogy legyőzzük korlátainkat, fel kell ismernünk, meg kell értenünk azokat, végül pedig át is léphetünk rajtuk!

orsiblog8.jpeg

 

Megismételhetetlen és nagyon egyedi kapcsolat fűz minket szüleinkhez. Különleges dinamikájú kapcsolatról van szó, ahol a szerepek életkortól, élethelyzettől függetlenül változatlanok. Amellett, hogy mennyi mindent köszönhetünk szüleinknek, sokszor rettentően nehéz hatékonyan, bizalommal telve kommunikálni. 

A feladat

Az volt a feladatom, hogy képzeljem el, újra találkozom a szüleimmel. El kellett képzelnem, hogy együtt beszélgetünk valahol, elmondhatok nekik olyan dolgokat, amelyeket korábban nem akartam vagy nem volt rá lehetőségem. A haladó verzióban le is lehet írni vagy hangosan ki is lehet mondani ezeket a gondolatokat. Lássuk, mit meséltem nekik!

Mit mondhatnék a szüleimnek?

Nagyon nehezemre esett megcsinálni ezt a gyakorlatot, igazából nem is csináltam meg normálisan. Inkább csak próbáltam végiggondolni, mik azok a dolgok, amelyeket eddig nem meséltem el, de jó lett volna, ha megteszem. Egyik este elalvás előtt kezdtem gondolkodni azon, mi mindent lenne érdemes gondolatban megosztani a szüleimmel. Azt hittem, konkrét történeteket vagy élményeket akarok majd megosztani velük, de teljesen mást tapasztaltam: érzelmeket szerettem volna átadni nekik, amihez sosem volt bátorságom. Először nem is tudtam, hol kezdjem. Rengeteg gyerekkori kép villant be, amikor szerettem volna elmesélni valamit, de féltem a reakciótól. Attól tartottam, ha beszélek az érzéseimről, már nem leszek jó, szerethető. A gyerekkori élményeket követték a viszonylag friss gondolatok. A balesetem végtelen élményt, érzelmet és félelmet hozott magával, amelyekről nehezen beszéltem. Nemcsak a szüleimnek, másoknak sem tudtam elmondani ezeket az érzéseket, mert nem akartam terhelni őket. Lassanként, az elmúlt évtizedek alatt eljutottam oda, hogy már önmagamnak sem beszéltem ezekről az érzésekről. Még csak nem is mertem gondolkodni róluk, mert sajnáltam rá az energiát. Vagy nem mertem foglalkozni ezzel. Most, hogy lehetőséget adtam magamnak arra, hogy ezeket kifejtsem, gondolkodjam róluk, megrémültem. Döbbenetes volt megérteni, mennyi érzés lehet egy emberben. Félelmetes volt a tudat, mennyi mindent gyűjtögettem, raktároztam magamban, mennyi hamis elgondolást társítottam az érzéseimhez és az arra adott reakciókhoz. Mert mit csináltam? Ahelyett, hogy őszintén beszéltem volna a szüleimnek arról, mit érzek, inkább elképzeltem egy potenciális reakciót és nem mondtam semmit. Egyelőre nem jutottam odáig, hogy ténylegesen el is mondjam nekik mindazt, ami az elmúlt néhány napban felmerült bennem, akár gondolatban, akár élőben. De megértettem egy nagyon fontos, szinte közhelyes igazságot. Az egyik az, hogy az érzelmeinkről beszélni nem szégyen, nem gyengeség, hanem egy gyógyító folyamat, a megélés és a feldolgozás elengedhetetlen része. Elméletben tudtam ezt, most azonban meg is éreztem, mit jelent ez igazából. Tettem magamnak egy ígéretet: megtanulom felismerni, kifejezni és megosztani az érzéseimet. Hiszen megértettem: enélkül nem is érdemes élni.

Merre tovább?

Jövő héten a bennem élő gyermekkel való kapcsolatteremtés kerül fókuszba. Nagyon érdekes és személyes téma ez számomra, mert már többször merült fel az életemben a kérdés, hogy egyáltalán mikor viselkedtem utoljára gyerekként és vajon sikerült-e megőrizni magamban valamicskét a gyermeki énemből. Várlak benneteket jövő héten!

Szép hetet kívánok mindenkinek!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/





Minden a kék oldalon kezdődött – így találtam rátok

Sárkány Viktória írása

„Nem vagy egyedül!” – ez az egyik legfontosabb üzenete Egyesületünknek. Nemcsak a hozzánk fordulóknak jelent sokat a közösség ereje, hanem nekünk is. Apró lépésekben, de bővül csapatunk, hálásak vagyunk önkénteseinknek. Néhány héttel ezelőtti felhívásunkra egyszerre futott be több remek és ígéretes jelentkező, akikből reméljük, valóban igazi csapattag válik! Arra kértük őket, meséljék el, hogy miért gondolták megszólítva magukat, miért éppen a TraumaAmbulancia? Elsőként Viki írását olvashatjátok. 

sviki_bloghoz.jpg

Egy hideg őszi napon került a szemem elé a hirdetés, ahol a TraumaAmbulancia Egyesület önkéntest keresett. A rólam sokat tudó közösségi oldal azért nem vaktában dobta elém a felhívást: évek óta foglalkozom veszteségfeldolgozással, gyászcsoportvezetőként sok történetet hallottam, amelyekben közös pont a kezdeti dermedtség, a miértek keresése, a további élet élhetőségére vonatkozó kétely. Minden trauma közös vonásai. Amikor valami fájdalmasan érint minket, legyen az munkahelyi leépítés, szakítás, baleset, haláleset, megkérdőjeleződik bennünk a világ igazságosságába vetett hit – hiszen mi „nem ezt érdemeltük”. Áldozatnak érezzük magunkat vagy épp bűntudatunk van – a kettő együtt váltakozhat bennünk, vagy éppen kéz a kézben jár. Ennek tetejébe legtöbbünket elkapja a magányérzés egy fájdalmas helyzetben: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én” sóhajtjuk/kiáltjuk Bánk bánnal együtt, bele az éjszakába. Pedig nem vagyunk egyedül. De amikor nagyon lent vagyunk, nehéz a kis fájdalombuborékunból kilátni. A TraumaAmbulancia pont ebben segít, hogy egy érintett- közösség, sorstárscsoport erejével, élő példákkal megmutassa: van kiút, van tovább és van kire támaszkodni. Én is hiszek benne, hogy az azonos – és mégis különböző – tapasztalatok közösségi megosztása gyógyító erejű. Jó, ha találunk olyan embert vagy egy sorstárscsoportot, aki hasonló cipőben jár, mint mi. Ha nem is fogjuk megtalálni a miértre adható nagybetűs VÁLASZ-t (mivel nem is létezik), maga a tapasztalatcsere, az elfogadó közeg, az érzés, hogy „nem vagyok teljesen egyedül ebben, más is ezekkel a kérdésekkel-érzésekkel küzd”, önmagában segít. 

A TraumaAmbulancia a fentieket felismerve tette missziójává a balesetek érintettjeinek segítését-hiánypótló a vállalásuk, és örömmel segítem csapatukat a jövőben szóval, írással, ahogy épp lehet. 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

süti beállítások módosítása