A TraumaAmbulancia Egyesület Men’s Projekt című konferenciája olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy a férfiak törődnek-e a lelki egészségükkel, és ha igen, akkor hogyan, ha nem, akkor miért nem. Egymásnak adták a stafétát szakemberek, segítő szakmák képviselői, vállalatvezetők, majd végül három olyan férfi, akik a mindennapi munkájukban sokak mentális egészségének őrei. E kerekasztal-beszélgetés szubjektív összefoglalója az alábbi bejegyzés.
A beszélgetést moderálta Seres Samu.

Képzeljenek el egy világot, ahol lehet beszélni a férfiak lelkéről. Annak egészségéről vagy éppen elveszett egyensúlyáról. Egy világot, ahol egy asztalnál beszélget Mácsai Pál, Zacher Gábor és Hodász András. Egy világot, ahol csúcsvezetők osztják meg a közönséggel, hogyan őrzik a mentális egészségüket, és mi volt az a pont, ami leckeként szolgált számukra, miszerint úgy, ahogy korábban csinálták, nem lehet, és mikor döntötték el, hogy eztán tudatosan figyelnek önmagukra. Képzeljenek el egy világot, ahol lehet arról beszélni, hogy antidepresszánstól 10 kilót hízott valaki, hogy ne higgyünk annak a színésznek, aki azt mondja: hajnalig kell innia, hogy a lelke visszajöjjön a szerepből, és megérkezhessen a saját életébe egy előadás után, de arról is, hogy hogyan került egy tűzoltóállomásra reggeli hálakör és rendszeres jógaóra. A TraumaAmbulancia Egyesület  Men’s Projekt konferenciája így törte meg a csendet.

Férfiak, mentális egészség és sztereotípiák

Már önmagában izgalommal töltött el bennünket, hogy egy jégtörőnek szánt esemény előkészületein dolgozhatunk. Én csak az utóbbi hetekben, amikor csatlakoztam a csapathoz, a többiek az elmúlt félév jelentős részét az előkészületekkel töltötték. Hacsaknem a TraumaAmbulancia Egyesület eddigi munkájának minden mozzanata annak szolgálatában állt, hogy eljusson idáig, és egy sok tekintetben egyedülálló rendezvényt hozzon Budapest szívébe, az egykori Hauer cukrászda tőszomszédságába, köpésnyire attól az aluljárótól, ahol a mentális problémákat egészen más eszközökkel dolgozzák fel, és ahol az ember jobbára csak siető léptekkel közlekedik, hogy mindebből ne is lásson semmit. 

Itt, most érdemes volt megállni. 

Volt egy kerekasztal, amelyben olyan férfiakra voltunk kíváncsiak, akikre egyébként is kíváncsiak vagyunk. Figyelünk rájuk, szeretjük őket, ők pedig évtizedek óta a társadalmunk mentális egészségének őrei – „ültetési sorrendben” az egészségügy, a vallás és a kultúra terén. 

Mácsai Pál, az Örkény Színház alapító igazgatója azzal gondolattal indította az estét, hogy az ő szakmája a drámairodalomból dolgozik, ahol konfliktusok állnak színpadon, és ahol a szereplők elsöprő többsége férfi, a hozzájuk képest igen kevés számú nő többsége pedig 40 év alatti. Na, ebből főzzünk valamit! A kulturális élet egyik legrégebben dokumentált tartóoszlopa, a mindennapok feszültségeinek évezredes feloldója, a világot jelentő deszkák világa többnyire férfiakkal foglalkozik, miközben arról beszélgetünk, hogy a férfiak lelki egészségével nem törődik senki. Legalábbis nagyon kevesen. 

Fotók: Bodo Gábor

Történik mindez úgy, hogy a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész szerint a férfiak „sokkal esendőbbek, kiszolgáltatottabbak, mialatt a környezetében élő nők erősebbek és szívósabbak”. Úgy látom, ezt valamennyien el tudjuk mondani a saját környezetünkről.  

Zacher Gábor a drámairodalom világánál is rosszabb nemi arányt festett le a kocsmák társadalmáról, s tette hozzá a költői kérdést: mit gondolunk azokról a nőkről, akik kocsmában űzik a bút, és mit gondolunk a férfiakról, akik így tesznek? Mi játszódik le bennünk, ha szembejön velünk az utcán egy részeg férfi, és mit gondolunk akkor, ha látunk egy részeg nőt? A kérdésekre adott karcos válasz az, hogy a nők felé nagyobb a megvetés, azonban ha kivesszük ebből az egészből, ami tényleg szinte szó szerint megkarcol mindnyájunkat, akkor a látvány valójában arra sarkall, hogy egy nőt segítsünk kijönni ebből az állapotból, míg ha egy férfit látunk megrekedni az alkohol világában, úgy látjuk: az valahogy belefér a hétköznapokba, nincs is ott semmi látnivaló. 

Vajon melyik? Mindkettő cefetül rossz érzéseket kelt bennem. 

„Pszichológushoz? Nem vagyok én bolond! „

Hodász András elmondta, hogy amikor hozzá mentális segítségért fordultak hívek, akkor a Biblia olvasása mellett gyakran javasolta nekik pszichológus felkeresését is, amit az elsöprő többség – spirituális lelki gyakorlatokat jól ismerő emberek között is(!) – azzal utasított vissza, hogy „ő nem bolond”. A közelmúltig katolikus papként szolgálatot teljesítő Hodász elmondta, még a saját élményeiről is beszél, amikor szóba kerül az antidepresszáns, és őszintén vall arról is, mit gondolt, amikor a mellékhatások rovatot elolvasta. Azt mondta: „rendben, én is híztam tíz kilót, de már leadtam, és már nincs szükségem a tablettákra”. Azt viszont kezdetektől jól tudta, hogy a pszichoterápia kiegészítőjeként akkor elengedhetetlen volt számára, hogy gyógyszert is szedjen. 

Úgy hinnénk, hogy így lámpást tart azok előtt, akik vonakodnak pszichoterápiára járni – én magam szentül hiszem, hogy sokak előtt tart is (még olyanok előtt is, akikkel sosem találkozott) –, és saját példán, a leghitelesebben tudja képviselni, hogy van olyan helyzet, amikor ezeket a gyógyszereket azért kell szedni, mert úgy működnek, mint egy lábtörés esetén a mankók. Azokról is tudjuk, hogy ha lekerül a gipsz a lábunkról, akkor eldobhatjuk őket, de senki sem hiszi, hogy egy törött láb majd meggyógyul magától. Lám, még a lelkipásztor saját tapasztalata is tud kevésnek bizonyulni, amikor tabukat kéne döntögetni, a saját életünkben.  Zacher Gábor gyorsan tette hozzá, hogy sajnos pszichológushoz, pszichiáterhez járni még mindig stigma.

Nehéz tehát az a súlyos és fájdalmas bélyeg, ami a lelki segítségkéréshez tapad, és nehéz kimozdulni abból is, amit a TraumaAmbulancia Egyesület felmérése mutat: a kérdésekre választ adó férfiak 57 százaléka azt mondta, egyedül szereti megoldani a problémáit, ami egyenes út lehet ahhoz, hogy azok még súlyosbodjanak is – így lehet belecsúszni az elmagányosodásba vagy az alkoholizmusba, egyéb függőségekbe. 

Mácsai Pál megerősítette, hogy az elmúlt száz évben a pszichológia tudományának hányattatott sorsa volt, csak a rendszerváltás előtti utolsó évtizedben foglalhatta el szakmai helyét, nyert polgárjogot, de a köztudatban a mai napig érezteti a hatását egy évszázadnyi megbélyegzés, így nem csoda, hogy az igazán népszerű Terápia című sorozat sem tudott e téren érdemi változásokat hozni a köztudatba. Elmesélte azt is, hogy az Örkényben eleinte egyedülálló módon – a fiatal kollégák unszolálásra – egy társulati tagként felvett pszichológust alkalmaztak, aki olyan kihívásokat segített megoldani a színházban, amelyek már régóta húzódtak. Amikor ennek a szakmában híre ment, elkezdtek befutni hozzá a színházigazgatók telefonjai, hogy „tényleg van ilyen nálatok?”, „és jól működik?” 

Amit én látok, hogy akik jelen voltak a Men’s Projekt konferencián, azok nyertek. Egy délutánt, ami csak arról szólt, amiről többnyire nem beszélünk. Sőt: nem beszélünk. Pedig kéne. Legyen így legközelebb is! 

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839