Fél évvel ezelőtti blogbejegyzésem folytatása ez az írás. Akkor még csak éppen kidugtam a fejem a trauma barlangjából, most a traumafeldolgozás folyamatáról, a trauma utáni életről, a kapcsolatok és célok fontosságáról írok. Fogadjátok szeretettel!

Egy korábbi blogbejegyzésemben – Van itt valami, amivel nekem dolgom van - már írtam arról, hogy SM betegségem legutóbbi, súlyos rosszabbodása milyen rendkívüli testi-lelki nehézséget jelentett. Mindenben segítségre volt szükségem – ideértve a legintimebb szükségleteimet is. Sokáig nem tudtam nyíltan beszélni az állapotomról, nem azért, mintha ne akartam volna őszinte lenni, egyszerűen még magamnak sem tudtam és mertem világosan megfogalmazni a helyzetet, annyira hihetetlen és elviselhetetlen volt. Látogatót szinte egyáltalán nem fogadtam, örültem a covid miatti karanténnak, így nem kellett magyaráznom a visszahúzódásom okát. Hónapok, sőt, évek teltek el úgy, hogy igyekeztem takargatni a küzdelmünket, a mindennapi életünket. A nehézségek eléggé elszigeteltek. Éreztem, hogy ez hosszú távon nem mehet így.

Előbb-utóbb muszáj volt felvállalnom (magam előtt is): igen, ez az életem, így élek, élünk. Beszereztünk elektromos betegemelőt, valamint hosszú idő után ismét kértem gyógytornát. Lassan-lassan mertem vendégeket, barátnőket hívni, rájöttem, így betegemelősen is megoldható a beszélgetés, találkozás. Jöttek a segítők a Támogató Szolgálattól, de azért a segítés oroszlánrésze férjemre maradt - ez azóta is így van -, elmondhatatlan érzés és ajándék, hogy a nehézségekkel együtt örömmel csinálja. Tisztában vagyok vele, hogy kivételesen szerencsés helyzetben vagyok, mert ő egy kivételes ember. Az igazi áttörést a TraumaAmbulancia Egyesülettel való találkozás jelentette. Itt valahogy ’neve lett a gyereknek’.

Mert persze azzal mindig is tisztában voltam, hogy mindenki küzd különféle problémákkal, de a ’trauma’ szót addig nem jutott eszembe magammal kapcsolatban használni. Az első TraumaAmbulancia-esten való részvétel után meg tudtam fogalmazni, hogy betegségem legutóbbi, súlyos állapotromlásakor – amióta nem tudom magamat ellátni - traumát éltem át. Valahogy a helyükre kerültek a dolgok bennem.
Amint ezt ki tudtam mondani - hogy ami velem történt (történik), trauma számomra –, a trauma körvonalazódott. Többé nem egy amorf, az egész személyiségemet betöltő és deformáló valamivel álltam szemben. Elindulhatott egy gyógyulási folyamat (ami azóta is tart). A traumámmal dolgom van – elfogadom, szeretném elhelyezni az élettörténetemben. A trauma feldolgozása által növekedhetek. Attól kezdve, hogy érthetően tudtam beszélni mindezekről, egyszerre ráláttam, hogy ráadásul mennyi szégyen is tapadt a történtekhez. A szégyen érzése észrevétlenül és alattomosan lopózott az életembe. Szégyelltem sok mindent, ami a kerekesszékes léttel, főleg, ha abból már nem tudsz felállni egyedül, együtt jár. Amint már nyíltan megfogalmaztam a nehézségeimet – a trauma miatti szégyen egyszeriben elillant. Mint a mumus a Harry Potterben, jé, hiszen nincs itt semmi! – ahogy megneveztem, beszéltem róla, eltűnt. Huss, volt, nincs. A traumámmal dolgom van, a hozzá kapcsolódó szégyen érzésével viszont nincs.

Amikor az ember traumát él át, az sosem csak őt érinti, hanem a környezetét is. Értelemszerűen a közvetlen környezetét közelebbről, sokszor húsbavágóan, míg a távolabbiakhoz esetleg csak hírként jut el (Hallottad, mi történt vele?..). Az én esetemben, betegségem nagymértékű rosszabbodása óta férjem élete is gyökeresen megváltozott. Nem hagyhat egyedül hosszabb időre, vagy legalábbis jól meg kell szerveznünk az életünket, hogy naponta 3-szor biztosan legyen (hozzáértő) segítségem. Azt gondolom, ha az ember már tud arra gondolni, hogy a hozzá közel állóknak is milyen nehéz lehet, mennyire megváltozott az ő életük is – ez már annak a jele, hogy kicsit távolabbról tud rátekinteni a történtekre, a megváltozott helyzetre. Már nincs bezárva egy sötét barlangba a traumájával.

Nagyon fontos, hogy az ember célt találjon magának. A TraumaAmbulancia Egyesület önkénteseként írok a tapasztalataimról. Hogy megoszthatom, leírhatom felismeréseimet, és ez esetleg másoknak is segítség lehet – hihetetlen öröm forrása. Már nem csak azzal foglalkozom, éppen milyen napom van, mennyire görcsöl és dagad a lábam, mennyire nem mozdul. Hanem azzal, hogy valami hasznosat csináljak, ami sikerélményt ad és örömöt szerez, esetleg másoknak is.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Egy különleges este, mely a résztvevők őszinteségének és nyíltságának köszönhetően minden jelenlévőben mély nyomot hagyott és új utakat mutatott.

Intenzív élmény volt – így fogalmaztuk meg férjemmel tömören a kedd estével kapcsolatos érzéseinket. A TraumaAmbulancia Egyesület Traumatudatosak címmel készült négyrészes videósorozatának első részét vetítették le.

Sárközi Alexandra és Krausz Csilla

Ez volt az este központi része, melyben a Temesvári Orsival való  beszélgetést láthattuk. A  film előtt a másik három rész főszereplőjével is megismerkedhettünk: Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvárral, aki a Hableány-katasztrófa mentésében is részt vett, Gurubi Ágnes íróval (Szív utca, Másik Isten), aki autóbalesete után kezdett el írni, és Lukoviczki Rékával, aki modell, parasportoló és motivációs előadó. Az egész estét Szűcs Gergő tartotta kézben és moderálta, kicsit viccesen, de közben nagyon is komolyan. Nemcsak intenzív, nagyon őszinte este is volt. Sokszor eszembe jut azóta, ahogy a mindig mosolygós Réka a bevezető kérdésre azt felelte, mostanában nagyon nincs jól, a protézisénél kisebesedett a lába, amitől nagyon kínlódik. De tudja, majd ebből a gödörből is ki fog jönni valahogy,  ahogy máskor is tette. Ez a bátorság, ahogy egy alapvetően nem vidám dologról nyíltan beszélt, szerintem jól jellemzi az egész TraumaAmbulancia Egyesületet és ezt az estét is. 

Szűcs Gergő, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes és Lukoviczki Réka

Szép és felemelő volt a film Temesvári Orsival. Marosi Viktor, a riporter-beszélgetőpartner nem a felszínt kapargatta, hanem  mély, majdhogynem  intim kérdéseket tett fel, az egész beszélgetés nagyon bensőséges volt. Az ember  néha szinte azt érezte: huh, ezt is meg szabad kérdezni? Orsi a tőle megszokott profizmussal – és, ha jól mondom: küldetéstudattal – állta a sarat. Barátnőm, akit elhívtam erre az alkalomra, azt mondta, ő azt viszi magával, hogy a szabadságunk kulcsa a mi kezünkben van – ahogy Orsinak mondta az orvos, amikor  a baleset után először sírva beleültették a kerekesszékbe.

Orsi azt is őszintén elmondta, reggelente kemény harcot kell vívnia azért, hogy meggyőzze magát: igenis fontos és van értelme, hogy beleüljön a kerekesszékbe és ’kimenjen a világba’. Azt hiszem, ezt a belső küzdelmet mindannyian lefordíthatjuk a saját életünkre, mindennapjainkra.

Banga Gábor, Temesvári Orsi és Al Ghaoui Hesna

A film után Al Ghaoui Hesna beszélgetett Orsival, kedvesen és okosan. A népszer újságíró, filmkészítő, író, a Félj bátran című könyv szerzője egy évet Amerikában töltött ösztöndíjjal, a poszttraumás növekedést kutatva. Amit a meghívott vendégek (Orsi, Réka, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes) megélnek, megvalósítanak a gyakorlatban – hogyan lehet erőt meríteni egy krízisből és növekedni általa – ennek elméleti hátterét szőtte egybe Orsi tapasztalataival. Nem tudom pontosan idézni Hesna mondatát - talán ő is idézte Dr. Kendra Kubala amerikai pszichológust, aki traumatúlélőkkel foglalkozik -, mindenesetre bennem úgy maradt meg, hogy nagyon jó, ha a kezünket levesszük a torkunkról (értsd: ne fojtogassuk magunkat), és a szívünkre tesszük.

Fotók: Rotera Film

Beszélgetésre már nem maradt erőnk, majdnem csendben mentünk hazáig, még azóta is dolgozom fel az ott hallottakat-látottakat.

Nagy ajándék volt ez az este, köszönet érte mindenkinek, aki részt vett benne.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Mindig felemelő érzés amikor egy ötlet megvalósul.

Van is egy ilyen, az utóbbi időben például a TikTok-on (nem tagadom, fent vagyok, igen) népszerű tartalomtípus, ami gyors vágásokkal bemutatja “Hogyan lett ebből, ez…?”, mint például egy éjjeli szekrény felújítása, egy eredetileg lomtalanitásból elhozott darabból.

“Hogyan lett ebből, ez……?”

Hogyan lett egy véletlen háztartási balesetből egy civil szervezet? Hogyan lépkedtem, miket tettem, kikkel találkoztam, kikkel beszélgettem….? Hány, de hány találkozó, alkalom és képzés! Mennyi öröm és mennyi (szerencsére nem komoly) bánat, és nehézség az úton.
Amikor baleset történik veled, és múlnak a hetek, és szerencsére meggyógyulsz. Ám tudod, hogy valami mégis megváltozott. Velem ez történt. Tudtam hogy valami más. Nem volt egy ilyen meghatárózó pillanat, egyszerűen csak megérkezett a világomba, hogy itt bizony mostmár valami nagyon is más lesz. Mindenkinek meséltem, mit érzek, mit gondolok, kell ezzel valamit kezdenem, nem tudom mit, de kell. 

Nálam a “Hogyan lett ebből, ez….?” mindig egy gondolattal kezdődik,

Egy jaj, “Ezt meg akarom csinálni!”-val. Nagy álmok ezek, olyankor szinte nem is aktuálisak. Ha valaki látná, mi minden elképzelés, gondolat van a fejemben, lenne itt meglepődés bőven. És van ez a gondolat, ami 3 éve kísér. Minden nap dédelgettem, elképzeltem milyen lesz ha megvalósul. Most felkapod a fejed, 3 év?

És mi történt addig? 

Kérdezem, hány olyan dolog van amit elgondolunk és soha nem valósul meg?

Most minden összeállt, ott volt mindenki, akinek ott kellett lennie. Olyanok is akiket 3 éve mégcsak nem is ismertem.

De persze voltak már az egyesületnek olyan alkalmai amelyek emlékezetesek. Mi az hogy! Ám szerencsére végig olyan társakat adott mellém az élet ehhez az utazáshoz, amiért soha nem lehetek majd elég hálás! Apropó HÁLA! Minden lépés az úton hálával van kikövezve. Az elmúlt években nagyon sok mindenki adta az életének egy részét azért, hogy a “Hogyan lett ebből, ez…?” megvalósuljon!

4 interjú, 4 ember, 4 történet…. Emberiek, mindennapiak. Hol vannak a mindennapi történeteink? Érzem és mások elmondásából tudom, nem ez a könnyebb út. “Hétköznapi emberek”, ez tulajdonképpen mit is jelent?
Ezek vagyunk mi. Mi mindanniyan vagyunk ők. 

Nem születünk traumatudatosnak. A körülöttünk lévő világ egyre többször mutatja meg nekünk, feladatunk van a lelki sebeinkkel. Legyenek ezek generációkon átívelő, akár számunkra ismeretlen terheink, vagy az életünk során szerzett sebeink. Rajtunk áll mit kezdünk velük. Hiszek az egymás felé fordulás, a sorstársközösségek megtartó erejében. Megannyi példát láthattunk erre az elmúlt pár év nehézségei kapcsán. Az elmúlt évek arra is megtanítottak minket, hogy meglássuk, nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel. Ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni.  A trauma amennyire el tud szigetleni, annyira össze is tud kötni. Erre is számos példával szolgált az elmúlt 2-3 év. Felelősségünk van abban, egyén szinten is, mit kezdünk ezekkel a tapasztalatokkal. 

Már kisiskolás koromban rengetegszer sulykolta belénk a tanító néni: Egységben az erő. 

Ebben hiszek.

Szakemberek könyveket írnak, esettanulmányokat olvashatunk, együttérezhetünk és ez mind jó és hasznos, de sokszor itt meg is áll a dolog. A TraumaAmbulancia egyesülettel arra vállalkozunk, hogy azok az embertársaink akik már érzékelik, van itt tenni való, de a kiolvasott könyv, vagy a megnézett interjú mulandó élményt ad, arra hívunk csatlakozz, kapcsolódj!

Hallgass vagy beszélgess, netán oszd meg veled mi van.

Október 4-e pont egy ilyen csodás alkalomnak ígérkezik.

Várlak szeretettel a Traumatudatosak – Premier előtti vetítésén!

A TraumaAmbulncia Estek célja minden alkalommal, hogy az ide érkezők haza tudjanak vinni valamit az elhangzottakból. A 40. Esten a Mindsetup alapítóival, Hitkó Andreával és Istók Nikolettával, testünk jelzéseivel foglalkoztunk, azzal, hogyan tudjuk tudatosítani őket és jobban érezni saját magunkat a bőrünkben. Nagy örömünkre egyesületünk önkéntese Ágnes papírra is vetette a gondolatait és sok szeretettel osztotta meg velünk. Mi pedig veled olvasóval.

Fotó: Kovács Dóra (Ágnes és Csilla)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jubileum. TraumaAmbulancia jubileumi 40. est. 

Jubileum…. Már a szó is fennkölt. 

A TESTUDATOSSÁG AJÁNDÉKAI -állt nagy betűkkel az esemény beharangozóján. Egyből vissza tudom csatolni, hogy számomra, már ez a mondat hívogató volt. Egyből ezer felé futottak a gondolataim, vad lovak módjára. Vártam az estet. Eljött.

Szép számmal jöttek az érdeklődők. Sütött a nap. Az emberek kedvesek és érdeklődőek voltak. 

„A jelek, akkor is megvannak, ha nem vesszük őket észre.”

 Hangzott el a mondat. 

De hogyan tekintünk a testünkre? 

Általában azt fogalmazzuk meg  saját testünk felé, hogy szolgál minket. Elvárjuk tőle, hogy működjön, jól működjön.  Ezen kívül létezik egy társadalmi hozzáállás is, méghozzá, hogy nincs idő a fájdalomra. Elfogadott az, hogy rohanunk. Egy esetleges visszatérő fájdalom esetén sem vizsgáljuk meg, hogy az mitől lehet. Sokszor nem vagyunk hálásak a testünknek. A program második felében, a hála gondolatköréhez egy, a  résztvevőket is bevonó gyakorlatot végeztünk, melynek célja az volt,  hogy megfogalmazzuk magunknak mi, miért vagyunk hálásak a testünknek. Megható és szép tapasztalásokat osztottunk meg egymással. A beszélgetés során érintettünk technikai szinteket, mint  például a meditáció. Ez lehet egy olyan állapot, ahol tudok kapcsolódni magammal. Megélni egy olyan békét, amit ki tudok terjeszteni a hétköznapokra. Vagy például reggel, amikor felkelek, megköszönni, hogy mennyi minden van körülöttem, amiért hálás lehetek. Van, akinek ilyen technikai módszer pl.: a jóga vagy bármely sport. Nagyon fontos a rutin, ami a nap része lehet. Bíztatás, energizálás, rituálé a testnek és a léleknek.

Minden egyes nap, csak arra a napra köteleződjünk el. 

Hogyan tudjuk,,fülön csípni” magunkat?! 

Talán, ha megállunk egy pillanatra. Ha kiszállunk egy kicsit a mókuskerékből. Hiszen a tudatosság felé vezető út is a MEGÁLLNI!

Az élet előbb, vagy utóbb megállít bennünket. Mit cipelünk magunkkal? Hogyan élünk? Hogyan vagyunk?

Talán nehezünkre is eshet a pihenés. Van, akinek ezt tanulnia kell. Ebben is van egyfajta társadalmi elvárás. ,,Nem lehetünk fáradtak. Nincs rá idő.”

Ha már, TraumaAmbulancia, trauma, trauma-tudatosság, akkor beszélhetünk arról, hogy gondolhatunk úgy a traumáinkra is, mintha egyszer csak sötét lenne körülöttünk. Talán azt sem tudjuk, hogy mikor kezdett el sötétedni….

Hogyha már egyszer lekerültél a saját gödröd aljára, akkor ne kerülj oda vissza! A trauma nagyon egyedi, és az erre való reagálás is. A rossz élmény elkísérhet minket és beszűkíthet. Ez lehet akár egy harminc éve átélt esemény is. Erre utalható jelek lehetnek pl.: újra és újra ugyanaz a forgatókönyv, nyolc órát alszom, mégsem pihenem ki soha magam, ingerlékenység, fásultság. 

Folyamatosan benne vagyok egy készenléti állapotban. 

A gödör aljára eljutni és onnan visszajönni is egy folyamat. A világ mindeközben sürget, hogy jöjjek vissza a felszínre. Ilyenkor lépnek életbe általában, az instant megoldások, hogy AZONNAL jobban legyek. Aztán pedig jön a csalódás. Az agyunk, a megszokások alapján határozza meg az identitásunkat. S ezek az instant, azonnali megoldások, olyanok, mintha az identitásunkat akarnánk megszabdalni.Kérdés az is, hogy mennyire ismerem magam? Mennyire vagyok tisztában vele, hogy mit szeretnék? Ha azt az életet élem, ami az enyém, akkor a testem jól fog működni. De mit üzennek nekem a fizikai jelzések? Testtájak például ha jeleznek……

Gyomor: Mit nem vesz be a gyomrom? 

Láb: Nem jó az irány, amerre megyek. 

Torok: Ki nem mondott dolgok. 

Hát: Mit cipelek?

Fotó: Kovács Dóra  (Nikoletta, Andrea és Orsi)

ÚJRAKAPCSOLÓDÁS

Úgy viszonyuljak a saját testemhez, mint ahogy a számomra legkedvesebb emberhez. Amit megteszek másokért, azt tegyem meg magamért is. S ez az újrakapcsolódás vissza fog hatni az életünkre, közérzetünkre. Az Est második felében vezetett gyakorlatok voltak, amik segítenek. Segíthetnek jobban kapcsolódni magunkhoz. Érdekes volt. Számomra erős tapasztalás. Csendben lenni magamban, magammal.

Ezt a fent leírt sok szépet, jót és hasznosat, mind ezen az alkalmon hallottam és tanultam. Illetve nagyon szeretném rutinná tenni. Szeretném hallani, érteni a testem üzeneteit. Hálásnak lenni érte. Nekem, őszintén ez tanuló, leginkább demo üzemmódban van még. De vannak személyes élményeim, tapasztalásaim és erős történeteim a saját testemmel. 

Vágyom rá, hogy én magam legyek a saját testem értelmező kéziszótára. Hálás vagyok a testemnek! 

Torma Ágnes Anna

TraumaAmbulancia önkéntes

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Hosszú idő után végre újból megrendezésre került a TraumaAmbulancia est, amin az online tér helyett, nagy sokára személyesen lehetett részt venni. A téma pedig ezúttal is egy fontos, sokat emlegetett eszköz volt. Lehet a kreativitásból erőt meríteni? Temesvári Orsi beszélgetett Gurubi Ágnessel, a Szív utca írójával. Mindketten komoly baleset túlélői és sorstársként kíváncsi voltam, hogy vajon nekik  hogyan segített a kreatív energia. 

Egy nagyon jó hangulatú és közvetlen beszélgetés vette kezdetét. A beszélgetés elején rögtön ki is derült, hogy mindketten főleg írásban kezdték el feldolgozni a traumatikus élményüket. Ezután ismerték fel, hogy az írásnak terápiás hatása van, nem véletlenül hívják sokan gyógyító írásnak. Felszabadító tud lenni a saját szavaiddal megfogalmazni a téged ért traumát. Én is azt tapasztaltam, hogy jó így a magadévá tenni a történetedet.

Ágnes sokáig kereste, mit is csinálna szívesen és kiemelte, hogy semmit sem akart hogy ugyanolyan legyen, mint volt. Orsi a tanulságot akarja közvetíteni, illetve mások segítése a célja. Már sokat olvastam a cikkeit és mindig sikerül neki megfogalmazni a tanulságot. Mint tudjuk, neki van podcast-ja is (Gerincvelő Naplók a címe), amiben csupa hasznos témát boncolgat. Ez is azt jelenti, hogy a kreatív energia más módon is tud szólni hozzád. Zeneszerzők, énekesek például sokszor dalban dolgozzák fel nehéz érzéseiket. Bár énekesek esetében, ott is a dalszövegíráson van a hangsúly, de a kifejezésmód mégis más. A festők pedig festenek az érzéseikről. Egyébként nem kell ehhez festőnek lenni, elég egy rajz is. Hangsúlyozom nem a profizmus lényeg, hanem az önkifejezés. Gyakran már a színhasználat is beszédes tud lenni. 

Megnyugodva hallottam, hogy a traumafeldolgozás Orsi szerint sem egy lineáris folyamat, szóval amikor nehéz, akkor is csinálni, folytatni kell. Ehhez szerintem mindannyian tudunk kapcsolódni (én biztosan), hiszen mindenkinek van olyan napja, amikor csak bevackolna egy puha takaróval. Ilyenkor például, tud segíteni a naplóírás vagy a szabad írás. Miután az ember kiír magából mindent, megkönnyebbülhet. 

Mint említettem, Ágnes valami teljesen mást akart csinálni, mint előtte. Egy trauma akkora törés tud lenni, hogy azután semmi nem lehet és nem is lesz a régi. Azt hiszem, egy ilyen tapasztalat után vágányt válthat a lelkünk. A regényírásról viccesen azt mondta, hogy nem vették fel a Libl-be dolgozni, úgyhogy elkezdett írni. Igazán fesztelenné tette a hangulatot az, hogy még mókás fordulatokkal is tarkította a történetét. Kiderült még az is, hogy Ágnes felolvasta a regényt Orsinak zoomon, mert nem volt biztos hogy megjelenik e-book formában ahogy Orsi is el tudná olvasni. Ez az empátia, ami jelen van ebben a társaságban, az példaértékű.  Végül felmerült, hogy Ágnes tervez-e még könyvet írni, és igen itt jegyezném meg, hogy készül a második Gurubi Ágnes kötet ami szintén egy kisregény lesz, de elmondása szerint "ez nem olyan, mint a szülés. Egyszer ment, akkor máskor is ugyanúgy és azonnal fog" és abban is egyetértettek a beszélgetőtársak, hogy kreatívnak lenni néha nehéz. Egy dologban biztosak, hogy minden írás, olvasás, kreatív folyamat gyógyító jellegű, legyen az fikciós vagy valóság alapú írás. 

Rendkívül gondolatébresztő és motiváló tud lenni, mikor az est végén kapunk feladatot is. Most a lányok arra voltak kíváncsiak, hogy mi az ami minden nap lelkesíteni tud? Írásban válaszoltunk rá és Ágnes bátorításul felolvasta a saját válaszát. Ebből kiderült, hogy lehetnek ezek egészen apró dolgok, például árnyékok, egy mosoly, a háziállatok. De lehet egy elismerés vagy csak a tudat, hogy ez egy új nap amiből ki lehet hozni a maximumot. Ebből is az látszik, hogy nem kell hatalmas dolgot várni, amitől majd motiváltabbak, lelkesebbek leszünk. Apróságokban kell megtalálni azt a kis pluszt, amitől könnyebb lesz az előre. Néha csak elindulni nehéz, de bizony előfordul, hogy erőltetni kell azt az elindulást az önsajnálat helyett.
Egyébként erről eszembe jutott mikor az egyik esten a hála napló írásáról volt szó, ugyanis annak is hasonló a lényege, észrevenni a jót, ami történik velük.

Ezért is szeretem a TraumaAmbulancia esteket, mert mindig elhangzik néhány olyan gondolat, módszer, amiből tudsz tanulni vagy amihez tudsz kapcsolódni. Ennek az estnek a tanulsága számomra az, hogy a kreativitás - jelenjen meg egy dal, egy előadás, egy rajz, vagy egy szöveg formájában - teret ad az érzelem és a trauma feldolgozásának. Amikor meg tudjuk nevezni, tudjuk ábrázolni félelmeinket, érzelmeinket olyankor könnyebben fel tudjuk dolgozni őket. Úgyhogy mindenki: kreativitásra fel!

Fotós:

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Számos alkalommal tapasztaltam már, mekkora ereje lehet a régi, feldolgozatlan sérüléseimnek, sebeimnek. Megfigyeltem: ezek a sérülések időnként újult erőre kapnak, előtérbe kerülnek. Bizonyára azért, mert gyógyulni akarnak. Ennek érdekében próbáltam kapcsolatot teremteni a jelenkori önmagam és gyermekkori önmagam között. A cél az volt, hogy megpróbáljak feloldani néhány gyermekkori sérelmet, ezzel is közelebb kerülni a belső szabadságomhoz.

A feladat

El kellett képzelnem a gyermeki önmagamat és a lehető legnagyobb szeretettel közelíteni felé. Először csak meg kellett figyelnem őt, majd az életkornak és szituációnak megfelelően kapcsolatba is kellett lépnem vele. A cél egy támogató, szeretetteljes közeg kialakítása, amelyben a gyermekkori én maximális biztonságban érezheti magát; elméletileg ez a legjobb módszer arra, hogy önmagamat gyógyítsam.

Egy ismétlődő érzés

Bevallom, nagy nehézségeket okozott nekem ez a feladat. Akárhányszor nekiláttam, mindig néhány gyerekkori emlék ugrott be. Láttam a gyerekkori önmagamat az iskolában, táncórán, a szüleimmel. Az iskolai emlékben középiskolás voltam, egyetlen egyszer puskáztam egy földrajz dolgozatnál. Természetesen kiderült, és hatalmas botrány volt, pedig rengeteg osztálytársam csinálta rendszeresen ugyanezt. Délután az osztályfőnököm leültetett és szomorú arccal kérdezte, hogy miért csináltam. A táncos emlék sem volt kellemesebb; edzőtáborban voltunk, egy új koreográfiát tanultunk. Borzasztóan szerettem volna mindent beleadni, az egyik próbán kiemelten figyeltem az előadásmódra, rengeteget mosolyogtam. Óra végén az edzőnk nyilvánosan, az egész csapat előtt közölte velem, az előadásmód nem egyenlő a mosolygással. A szüleimmel kapcsolatos emlék egy régi karácsony este történt. Emlékszem, órákig gyártottam valami kézzel készített ajándékot, ami olyan lett, amilyen. Mit várunk egy körülbelül nyolc éves gyerektől? Már nem emlékszem, pontosan mi történt vagy mi hangzott el, csak arra, hogy úgy éreztem, nevetséges az ajándékom. Mindhárom történet kapcsán hasonló érzéseim támadtak. Átjárt egy kellemetlen belső remegés, és egy nagyon fontos érzés: csalódást okoztam. Pontosan ugyanígy éreztem gyerekként és most, felnőttként is. Teljesen megbénítottak ezek az érzések és élmények, úgy éreztem, el akarok tűnni szem elől, hogy senki se lásson. Ekkor eszembe jutott, mi a feladatom: szerettem volna megvigasztalni önmagamat. Szerettem volna megértetni mind a gyermekkori, mind a felnőtt énemmel, hogy nincsen semmi baj, nem történt tragédia. Nem sikerült elsőre. Másodikra sem. Dühömben félre is dobtam ezt az egészet, nem is volt kedvem elmesélni ezeket az élményeket. Néhány nap elteltével újra végiggondoltam a történteket és rájöttem, nem voltam elég türelmes magammal. Újra felidéztem magamban ezt a három történetet, ezúttal úgy, mintha filmet néznék. Abban a pillanatban, amikor belém hasított a kellemetlen remegés, gondolatban megállítottam a filmet, kimerevítettem a képkockát. Elképzeltem, hogy jelenkori önmagamként besétálok a képbe, kézen fogom a gyerekkori önmagamat, elsétálunk és beszélgetünk. Nem akartam megvigasztalni, nem mondtam neki semmit. Furcsán hangozhat, de minden esetben úgy képzeltem, hogy rövid idő után a gyerekkori önmagam beszélni kezd. Elmondja, hogy mennyire szeretett volna örömet okozni a szüleinek, jól teljesíteni a táncórán és az iskolában. De valamiért ez nem sikerült, csalódást okozott másoknak és haragszik önmagára. 

Most jöhetne a boldog végkifejlet, hogy ezzel a módszerrel sikerült teljesen feloldanom a bennem lévő negatív érzéseket. Ki kell ábrándítsalak benneteket, nem így történt. Néhány rövid alkalom után azt mondhatom, hogy büszke vagyok magamra, amiért felismertem a mintaszerűen ismétlődő érzéseket és bátor voltam, mert elindultam afelé, hogy feloldjam őket. Bízom benne, hogy egyszer ez megtörténik és megszabadulhatok ezektől a bénító emlékektől.

Merre tovább?

A jövő héten a testem fizikai valóját veszem górcső alá. Nagyon fontos, hogy békés, szeretetteljes kapcsolatot ápoljak a testemmel, enélkül szinte lehetetlen elérni a belső szabadság érzését. Bízom benne, hogy olyan ismeretekre tehetek szert, amelyek megkönnyítik azt, hogy a saját testem jelzéseit meghalljam és megértsem. 

Várlak benneteket a jövő héten is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Hiánypótló kezdeményezésként indította útjára a TraumaAmbulanciát Krausz Csilla négy évvel ezelőtt, balesete után. Apró lépésekkel, néhány segítővel haladt előre az úton, amelyen immáron két éve egyesületi formában, kis csapattal lépkedünk tovább céljaink felé. Valamiért most jött el a pillanat, hogy megtaláljanak bennünket további önkéntes segítők, amiért nagyon hálásak vagyunk, különösen, ha szembesülünk vele, miért éppen bennünket választanak, miért érzik fontosnak munkánkat. Ezúttal Noémi írását olvashatjátok arról, miért éppen a TraumaAmbulancia Egyesület.

“Én nagyon szerettem a nagyapámat. Fehér volt a haja és gyönyörűen szájharmonikázott, mindig az ingzsebében hordta a kis törött fogú fésűjét. Ő nagyon szerette a bort. Vagyis ezt mondta nekem, mikor megkérdeztem, miért veszi literszámra az Auchanban azt a szörnyű Borivót, amit ha megivott, mindig sírt, és kérte sűrűn a bocsánatot - Istentől, tőlem, Istentől”

Miután a nagyapám hosszas betegséget követően 2012-ben végleg feladta a harcot, megtudtam, hogy az alkoholizmusa egyfajta maladaptív megküzdés volt, amelynek kezdetét egy szörnyű autóbalesettől datálja a családunk. Nagyapám az út mellett található szőlőjük felé kanyarodott autóval, azonban rosszul mérte fel a helyzetet, így a szemből jövő motoros nagy sebességgel nekiütközött az autójának. A motoros utasa - egy 18 éves lány - a kórházban életét vesztette. Nagyapámat élete végéig mardosta a bűntudat, sokszor intruzív képekkel és gondolatokkal tűzdelve. A baleset rányomta bélyegét a család életére, rossz döntések sorozata vette kezdetét. A nagyszüleim házassága, anyukám és az ő testvéreinek gyerekkora, nagyapám ítélőképessége, mind megszenvedte ezt az időszakot, nem beszélve az azt követő többszörös elfojtásról, ami végeredményként életeket döntött nyomorba. 

A TraumaAmbulancia célja tehát olyasmi, amivel kapcsolatban száz százalékos az érzelmi bevonódásom. Hiánypótlónak tartom a kezdeményezést, mind pszichoedukáció (PTSD), mind intervenció szintjén, hiszen mindkettő olyasmi, amire a lakosságnak igenis szüksége van. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a teltházas rendezvények, ahonnan haza se akarnak menni az emberek. 

Bár a COVID-19 minden számítást képes volt keresztülhúzni, a magam részéről szeretném támogatni mások ügyét, hogy azokon keresztül idővel megtalálhassam a sajátom.

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Hosszú szünet után egy rendhagyó programmal kezdtük a szezont. Ebben a bizonytalan helyzetben mindenki számára aktuális témát jártunk körbe, tanultunk, gazdagodtunk ezúttal is. Hálásak vagyunk, hogy három kiváló szakember osztotta meg velünk tudását és tapasztalatait a mentális biztonságról, az egyén, a munkáltató lehetőségeiről válsághelyzet esetén, illetve a civil szervezetek szerepének fontosságáról. A beszélgetésről szóló összefoglalóban vendégeink megszólalásaiból idézünk.

A koronavírus-járvány márciusi berobbanása óta szeptember 8-án este első alkalommal rendezett kerekasztal-beszélgetést a TraumaAmbulancia Egyesület. A viszontagságos időszakot követően, ahhoz illeszkedve az esemény témája a munkahelyi mentális biztonság, a vállalati kríziskezelés, illetve a cégek és a civil szervezetek közötti együttműködés volt. A vonatkozó kérdéseket, problémákat Kovács Anitával, a Hospice Alapítvány jószolgálati nagykövetével és korábbi programigazgatójával, Seres Nikolettával, a Telenor belső kommunikációs vezetőjével, trénerrel, illetve Végh József pszichológussal, coach-csal és szervezetfejlesztő trénerrel jártuk körbe. A COVID-19-pandémia nem csupán az egészségügyre rakott példátlan terhet, az otthoni munkavégzés és tanulás, a bezártság, a korlátozások, a fenyegetettség érzete, illetve az esetleges anyagi gondok miatt az átlagember élete is a feje tetejére állt. Egy ilyen helyzetben a munkaadók feladata is a dolgozók mentális egészségének megőrzése. Szerencsére a TraumaAmbulancia tapasztalata is az, hogy egyre több vállalat számára fontos szempont a munkavállalók fizikai és mentális egészségének védelme. Az este fő kérdései voltak, hogy mit kezdhet a dolgozó és munkaadója egy ilyen helyzetben, hogyan küzdhetünk meg a krízissel, illetve mi következhet a világjárvány után.

Balról: Sárközi ALexandra, Végh József, Kovács Anita és Seres Nikoletta

Nem mindegy, hogyan értelmezzük a helyzetet

A pandémia korábban nem tapasztalt helyzet elé állította a társadalmat, és komoly alkalmazkodóképességet követel mindnyájunktól. A cégek és a munkavállalók számára az egyik legkomolyabb kihívást az otthoni munkavégzés megszervezése jelentette, a helyzetre pedig különböző megoldások születtek.

Seres Nikoletta tapasztalatai alapján sok vállalatnál sikerült a munkavégzést teljesen otthonra költöztetni, míg más helyeken a korlátozások idején is bejártak a dolgozók. Meglátása szerint a munkavállalóknak az az optimális, ha maguk választhatnak, hol tudják hatékonyabban végezni feladataikat: például lehet, hogy egy veszélyeztetett kollégának a többi ember elkerülése nyújthatja a legnagyobb biztonságot, mások számára viszont éppen az otthoni körülmények kényelmetlenek. Seres Nikoletta úgy véli, a helyzet megoldásának kulcsa az alkalmazkodás mellett a rugalmasság.

Végh József hozzátette, minden helyzetet, így a mostani pandémia nehézségeit is, magunk értelmezünk. A szakértő példaként egy szakítást hozott fel: egy kapcsolatot követően igen különböző eredményekkel járhat, ha az ember teljes összeomlással, vagy bánattal, mégis reménykedéssel folytatja életét. „Rajtunk áll, hogy az adott élethelyzetnek milyen értelmezést adunk, és az nagyon nem mindegy” – állapította meg, hozzátéve, hogy a nehézségből ily módon akár lehetőséget is teremthetünk. „Ha jelentkezem a dísz-zászlóaljhoz, nem mindegy, hogy azt mondják, „hülye vagy, Jóska, túl kicsi vagy hozzá”, vagy azt, hogy „nagyszerű, pont ilyen embereket keresünk a harckocsizókhoz”” – mondta. Hasonló módon az is sorsdöntő lehet, hogy valakit kirúgnak, vagy illő módon elköszönnek tőle, a külső támogatás pedig nagyban hat arra, hogy az ember miként éli meg az ilyen szituációkat. A pszichológus hozzátette: a vélt vagy valós erőforrásaink mind befolyásolják a helyzetek értelmezését, a megküzdés során pedig kulcsfontosságú, hogy a megoldást elszenvedjük, vagy éppen magunk generáljuk. Végh József szerint a mostanihoz hasonló krízishelyzetben az átfogó és átlátható kommunikáció elengedhetetlen. Az információátadás nem csupán a járvánnyal kapcsolatos tájékoztatást jelenti, a munkahelyek feladata is, hogy minden korábbinál pontosabban kommunikáljanak dolgozóikkal. A probléma az, hogy a megfelelő kommunikáció elmaradása bizonytalanságot okozhat az emberben. A pszichológus úgy véli, hogy a jelenlegi szituáció egyik legnagyobb kihívása éppen ez, hiszen az ismeretlen miatti bizonytalanság stresszhez vezethet. Mint kiemelte, ez nemcsak az egyén számára jelent problémát, hanem akár súlyos gazdasági következményekkel is járhat: egy nemrég bemutatott tanulmány szerint a munkahelyi stressz évente annyi gazdasági kiesést okoz, mint a 4-es metró megépítésének költsége.

Végh József

Megváltozhat az emberek hozzáállása

A pandémia mindnyájunk életében komoly változásokat hozott. Könnyen elképzelhető, hogy ezek egy része – remélhetőleg csak a pozitívumok – hosszú távon, a koronavírus legyőzése után is velünk maradnak. Kovács Anita szerint a civilek társadalmi szempontból eleve hiánypótló munkát végeznek, a COVID-19-járvány viszont látszólag felerősíti értéküket – igaz, ezzel párhuzamosan, a nehéz gazdasági helyzet miatt a társadalom egyre kevesebb anyagi támogatást tud biztosítani. Mint mondta, az utóbbi időkben olyan cégek is elkezdtek tárgyalni velük, akik korábban nem mutattak komolyabb érdeklődést. Most úgy tűnik, a veszteségkezelés a vállalatok számára is egyre meghatározóbb kérdéssé válik. Hozzátette: az elmúlt időszakban már olyan sok lett a megkeresés, hogy kezdenek emberhiánnyal küzdeni. Kovács Anita úgy látja, hogy a koronavírus miatt a civilek és a cégek kapcsolata jelentősen átalakulhat, véleménye szerint hosszú távon a megoldást az jelentheti, ha a civilek is felajánlanak valamit az őket finanszírozó vállalatoknak. „Kölcsönösség kell, nem pedig az eddigi, egyirányú támogatás” – tette hozzá. Elképzelhető, hogy ezen a téren éppen a világjárvány hozhat el jelentős változást.

Kovács Anita

A pandémia azonban egyéb módon is hathat mindennapjainkra. Seres Nikoletta felelevenítette, hogy cégüknél a nehéz gazdasági helyzet miatt egy vállalati alap terve született meg, amelybe önkéntes alapon lehet adományokat tenni. Sőt, az otthon tanulás időszakában a kollégák még a munkatársak és gyermekeik digitális eszközökkel való ellátottságát is igyekeztek belülről szerveződve megoldani. Végh József hozzátette, mindez nem meglepő, hiszen az ember társas lény, ha pedig baj van, még inkább összetartunk, mivel ez tud identitást biztosítani számunkra.

Bár a mostani helyzet kiket fizikai, kiket mentális, kiket anyagi alapon veszélyeztet, úgy tűnik, a járvány bizonyos pozitív folyamatokat is beindított. Abban biztosak lehetünk, ahogy az emberiség az eddigi, úgy ezen a krízisen is túljut majd, az élet folytatódik, de biztosan nem lesz olyan, mint előtte. Kérdéses, hogy a most tapasztalható változások a pandémia után meddig tarthatnak ki. 

A fotókat köszönjük Ribet Matteonak!

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Az október 29-i nem mindennapi est volt a TraumaAmbulancia történetében: egyrészt jubileumi, 30. alkalomról volt szó, másrészt két igen izgalmas vendéggel, Végh József pszichológussal, túsztárgyalóval és Bárczi Attila speciális búvárral beszélgethettünk.

Mit jelent a baleset fogalma egy szakembernek? Milyen egy balesetet megtapasztalni egy hivatásos szemszögéből, és hogyan lehet feldolgozni a látottakat? Egyáltalán van módszer rá, hogy a mentőket, tűzoltókat lelkileg is felkészítsék a megterhelő munkára? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket jártunk körül Végh József és Bárczi Attila segítségével. Attila 2005-ben sportbúvárként csöppent bele a tűzoltóbúvárok világába. Felszerelését követően a baleset kifejezés egészen átfogalmazódott benne: ma már inkább káresetnek nevezi azt, amit a civilek többsége balesetnek hív, a baleset szót pedig meghagyta a személyes, otthoni, kisebb incidenseknek, így téve különbséget munkája és magánélete között. Hivatása természetesen egyéb módon is hatott rá. Míg az első pár bevetése után még nehéz volt számára, hogy elkülönítse a munkáját az otthoni eseményektől, idővel megtanulta kettéválasztani a két világot.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Mindez nem könnyű feladat egy szakmabelinek, hiszen a hivatásosok lelki felkészítésére nem fektetnek kellő hangsúlyt. Végh József szerint ennek több oka is van: a pénz, a megfelelő számú és képzettségű szakemberek, illetve a felismerés hiánya. A pszichológia megítélése még napjainkban sem tökéletes, sokan egyenesen ódzkodnak attól, hogy szakemberhez forduljanak. Ezen az állásponton van Attila is, aki maga is megtapasztalja, hogy a kétévente kötelező szűrést leszámítva (részben saját döntés, részben külső okok miatt) ritkán vannak érintkezésben pszichológusokkal.

Pedig a megfelelő lelki segítségre nagy szükség van. Attila és társai elsősorban maguk próbálják átbeszélni a megrázóbb szituációkat, de persze így is akadnak nehezen feldolgozható esetek. Attila számára ezek főként gyermekekhez kötődnek, hiszen apaként egészen másként áll az ilyen helyzetekhez. A Hableány katasztrófáját követő mentés során szintén megterhelő volt látni az övtáskákat és fényképezőgépeket. „Hiába a rutin, furcsa érzés volt belegondolni, hogy turistaként jöttek ide, meg akarták nézni a várost, és hogy végül mi történt velük” – mondta a búvár.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Végh József úgy véli, hogy az esetenkénti foglalkozás nem elég, rendszeres beszélgetésekre, komoly felkészítésre, sőt a felvétel előtt átfogó szűrésre van szükség. A kulcs természetesen a pszichológus esetében is a szakértelem: át kell programozni a rá bízott ember agyát, hiszen az eltanult szokások sokszor gátat képeznek a szakmai munkában. „Ha a rendőrt szidalmazzák, akkor nem őt, hanem az egyenruhát szidalmazzák, ezt kell megértetni” – mondta, hozzátéve, hogy hasonló módon egy katasztrófavédelminek is meg kell tanulnia, hogy milyen esetben mit tehet meg, és mit nem. „A legnagyobb baj, ha a mentőt is menteni kell” – emelte ki.

Az utólagos feldolgozás is elengedhetetlen, az embernek fel kell fedeznie, hogy hogyan tud újra a szakmájához és az életéhez kapcsolódni. A cél az, hogy a kontraszt nélküli sötétségből eljusson ismét a színekhez.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Attila egyik élménye épp ezen színtelenséghez köthető. Egy aquaworldös, kifejezetten megrázó balesetet követően azt tapasztalta, hogy a világ valahogy tompább lett, és legnagyobb meglepetésére egyik társa is hasonlóról számolt be. Aznap éjszaka hosszan beszélgettek, és ez sokat segített az eset feldolgozásában, mégis úgy tűnik, hogy hosszú távon más megoldásra is szükség van. Nem véletlen, hogy a leszerelést követően sok tűzoltó megbetegedik.

A nehézségek ellenére mindketten élvezik a munkájukat, hiszen kihívást okoz, az embereknek való segítségnyújtás pedig felemelő érzés. Az általuk látott esetek hatására az életet is megtanulták jobban értékelni, és rájöttek, hogy immár intenzívebben élik meg az életük pillanatait.

Fotó. Szöllősi Mátyás
Balról: Krausz Csilla, Végh József, Miskei Anikó, Bárczi Attila, Sárközi Alexandra

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Baleseti sorstársközösség: https://www.facebook.com/search/top/?q=baleseti%20sorst%C3%A1rsk%C3%B6z%C3%B6ss%C3%A9g&epa=SEARCH_BOX

Az estek helyszíne a Budapesti Mediterrán Hotel, köszönjük a lehetőséget!

A legutóbbi TraumaAmbulancia esten kezdtünk el beszélgetni arról, melyek azok a dolgok, amelyek a mindennapokban, az új élet kialakítása során leginkább foglalkoztatják a balesetek következtében mozgáskorlátozottá vált vagy kerekesszékbe kényszerült embereket. Melyek azok a témák, amelyeket érdemes megvilágítani az ő szemszögükből, hogy minél többeknek leessen a tantusz, és elkezdődjön az igazi akadálymentesítés. Káró Regina súlyos balesetet követően kezdett új életet, eddigi tapasztalatai alapján vetette papírra gondolatait.

Azt tapasztalom, hogy nem foglalkozunk érdemben a gondolkodásmód akadálymentesítésével. Hajlamosak vagyunk kerülni a témát, pedig lenne miről beszélni.

Forrás: Getty images

Sokszor csak a fizikai akadálymentesítéssel vagyunk elfoglalva. Azonban az is elgondolkodtató, hogy a törvényekben milyen szépen és világosan le van írva minden szabály az épületek akadálymentesítésére, azonban a menedzserek és az építővállalatok mindig találnak kiskaput. Nagyobb figyelmet kellene fordítani a helyes kivitelezésre! Lehetne például segédanyagokat használni, hogy a kivitelezők is értsék mit is jelent az akadálymentesítés, hogy értsék mire is van szükség. Biztos vagyok benne, hogy lenne önkéntes kerekesszékes, aki szívesen tesztelné az épülő létesítményeket.

Pozitív előrelépésnek tartom, hogy egyre több TV csatorna műsoraiba hívnak testileg megváltozott képességű embereket, és azt is, hogy egyre több az ilyen blogger és influencer is. Fontosnak tartom, hogy a közmédiában is megjelenjenek különböző testi fogyatékossággal élő emberek. Mert nem kevesebbek, csak mások! Az ilyen megjelenések felnyithatják az emberek szemét, hogy „Miért ne?”! Miért ne mehetne akár egy kerekesszékes fesztiválra? Miért ne mehetne színházba? Miért kell spórolni a kerekesszékes jegyek darabszámával a Budapest Arénában? Miért kell a kerekesszékes helyeknek az első sorban lenni a moziban? Jó lenne elérni azt is, hogy a mozgássérülteknek fenntartott mosdókat csak a rászorulók használják, ne kelljen zárva tartani őket!

A képen balról Regina az egyik TraumaAmbulancia Esten

Folytathatnám a felsorolást, de rájöttem, hogy elsőként az emberek fejében kellene átrendezni a dolgokat. Hogy például ne féljenek hirdetni, reklámozni az akadálymentesítést! Ha egy étterem szerencsés helyen van, tehát megközelíthető akadálymentesen, ráadásul még bent is elvégezte az akadálymentesítést, akkor azt minimum jelezni kellene valahogy! Ne legyünk meglepődve, ha egy kerekesszékes vagy mozgássérült elmenne egy szállodába, vagy ha egy menő autóval mozgássérült parkolóhelyet használ! Ne felejtsük el azt sem, hogy nem minden sérülés annyira látványos, mint egy kerekesszék! Ne ítéljünk előre! Annyi különböző sérülés létezik: látványostól a kevésbé látványosig. Az akadálymentesítéssel megkönnyíthetjük sok segédeszközzel élő ember életét, a babakocsisokét és az idősekét is!

 Mindemellett tudom, hogy akadálymentesíteni nem olcsó mulatság egy olyan épületnél, amelynek az építkezési folyamata közben nem fordítottak figyelmet az akadálymentes kialakításra. Nagy kiadás utána korrigálni. Azonban léteznek olcsóbb megoldások is. Ezek sem mind egyszerűek, de ha a szándék megvan, megoldás is lesz. Mindehhez azonban, hangsúlyozom, először az embereket kellene „kezelésbe venni” és a hozzáállásukon változtatni! Nem kellene állandóan meglepődni, ha egy mozgássérült szeretne teljes életet élni! Különös tekintettel azokra, akiknek az élete fiatal vagy felnőtt korban változott meg. Vissza lehetne adni a mozgássérülteknek a társadalomba vetett hitét, azzal, hogy nyitunk arra, hogy biztosítsuk egy megváltozott testi adottságokkal élőnek is a lehetőséget….a lehetőséget, hogy választhasson!