Megtiszteltetés, hogy a TraumaAmbulancia idei utolsó CRM (Közösségi Reziliencia Modell) workshopjáról írhatok élménybeszámolót, ahová tréner hallgatóként, és az egyesület önkénteseként jutottam el. Fontos számomra a traumatudatos szakmai elköteleződés ezért folyamatosan keresem azokat a módszereket, melyek „felhasználóbarát” ugyanakkor hatékony megoldást kínálnak a stresszkezelés, traumaoldás területein. 

Az eseményt Temesvári Orsolya reziliencia szakértő és Banga Gábor trauma-szenzitív coach, - vagyis a TraumaAmbulancia trénerei - azzal az aktuális szándékkal indították, hogy „a rohanós, ünnepre készülődő hetek kapcsán kapaszkodót adhat a CMR eszközrendszere és egy kicsit segíthet a nehéz pillanatokban magunkra figyelni és megnyugodni, ha nagyon nagy a feszültség.”

A tréning ismét a Hotel Mediterran különtermében került megrendezésre. Kellemes, barátságos és biztonságos környezetben, vegyesen ültünk körben magánemberekként és szakemberekként is. 

Gábor első kérdése az volt felénk, hogy mióta megérkeztünk a helyszínre mennyire vagyunk kapcsolódásban a saját testünkkel? Figyeltük-e? Mennyire tudatosan? 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya 

Hát bevallom, egyből arra gondoltam: nemigazán… eltartott egy darabig, míg tudatosan „megérkeztem” és elmúlt az esetleges késés félelme miatti idegesség. A testem a gyomromban jelzett, de ezt még Gábor kérdésekor se vettem észre, csak utólag.

Majd Orsi segített fókuszálnunk arra, hogyan vehetjük észre a testérzeteinket, élményszerű, testtudatos feladatokon keresztül megtapasztalhattuk idegrendszerünk működésének és testünk jelzéseinek kapcsolódását. 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya

A perspektívaváltások útján az ismerős gyógyulási mérföldkövek mellett haladtam el gondolatban, érzésekben és testérzetekben: Először reflex-szerűen a konvencionális kérdést tettem fel magamnak: Mi a baj velem? Aztán a trauma (PTSD, CPTSD) informált kérdést: Mi történt velem? Végül a reziliencia informált kérdést: Mik az erősségeim? 

Sorban tudtam kapcsolódni a gyógyulás stádiumaihoz és a 6 készségből álló eszköztárhoz is, melyek közül a számomra legmeglepőbb működő erőforrásom az egyik a gyakorlatban az volt, hogy a harminc éve hiányzó nagymamámat öleltem meg képzeletben. Ettől nagy intenzitású forróságot éreztem a mellkasomban, amit még háromnegyed óra múlva is éreztem, ahogy azt az élő örömöt is a szívemben, amikor még élt. Például ezzel a gyakorlattal gyorsan visszakerülhet az ember a beszédesen elnevezett oké-zónájába másnéven a természetes idegrendszeri egyensúlyába.

Fotó: Jakó Eszter

A workshop befejeztével Gábor kifejezte, hogy nem titkolt kívánsága a következő évre az, hogy minél több férfi társa a csatlakozásával segítsen a közösségi szintre emelésben! Mivel a férfiak részvétele is nagyon fontos, ezért arra bátorítja férfi társait, hogy minél többen csatlakozzanak a TraumaAmbulancia által szervezett jövőbeni  CRM tréningekhez!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

A Trauma Ambulancia önkénteseit dr. Temesvári Orsolya elnökségi tag és egyben az egyik első magyarországi CRM facilitátor vezette be a módszer rejtelmeibe egy interaktív workshop keretein belül.

A CRM (Community Resiliency Model) a Trauma Resource Institute oltalma alatt álló, Kaliforniából származó eszköztár, mely egyének, közösségek társadalmak számára nyújt olyan kapaszkodót, melyek a stresszel és a traumákkal való megküzdést segítik. A módszer nagy előnye, hogy bárki számára hasznosítható, gyakorlatias kapaszkodókat tartogat, elsősorban a 6 alapeszköze iránymutatásával. A modell nagyszerűségét az egyszerűsége, a megtapasztalhatósága adja. Különös hangsúlyt fektet a testérzetekkel való munkára, és a saját erőforrásaink feltárására a reziliencia, vagyis a nehézségekkel való hatékony megbirkózás céljából.

Szántó Katalin és Temesvári Orsolya, TA önkéntesek
Fotó: Barnoczki Zsuzsa 

Azt gondolom, hogy a tudatosítás, a tudatosság, nemcsak a traumákkal való munkával kapcsolatban kulcsfontosságú, hanem a testünk működésével is. A CRM-mel való megismerkedés is ezt erősítette meg bennem, és adott egy plusz löketet ahhoz, hogy kipróbáljak és elköteleződjek egy olyan módszer gyakorlása mellett, ami a testérzetek megfigyelésén, tudatosításán, és az azokkal való kísérletezésen alapszik. Az öngondoskodás jelentősége és a mindennapi életünkbe való rendszeres, hatékony beépítése és gyakorlása volt a másik figyelemfelkeltő elem, amit a workshop tudatosított bennem. Nagyon pozitív lenyomatot hagyott bennem és egyben inspirációul is szolgál a jövőre nézve az a gyakorlat, amit ezzel kapcsolatban végeztünk az esten. Mindezt nagyon jól összeszedett, érthető, ugyanakkor élvezetes, interaktív formában tárta Orsi elénk. Az elméleti blokkok közé ügyesen és némi humorral is fűszerezett gyakorlatias, élménymegosztó szálakat fűzött, így mindannyian be tudtunk kapcsolódni aktívan is az est menetébe.

Azt hiszem, hogy az egész csapat nevében mondhatom, hogy egy nagyon hasznos tudás- és élménycsomaggal gazdagodtunk, és izgatottan várjuk a folytatást, ahol a nagyközönség is részesévé válhat ennek az élménynek.

Éppen ezért Téged is szeretettel várunk a következő, február 28-ai TraumaAmbulancia estre, ha szeretnél egy jól működő traumafeldolgozó rendszerrel megismerkedni, és akár a későbbiekben trénerré válva egy új eszköztárral bővíteni a tudásodat. Itt a lehetőség, hogy újabb lépéseket tegyünk együtt a trauma- és rezilienciainformált társadalom megteremtése irányába egy jó hangulatú, támogató közösségben. 

Egy különleges este, mely a résztvevők őszinteségének és nyíltságának köszönhetően minden jelenlévőben mély nyomot hagyott és új utakat mutatott.

Intenzív élmény volt – így fogalmaztuk meg férjemmel tömören a kedd estével kapcsolatos érzéseinket. A TraumaAmbulancia Egyesület Traumatudatosak címmel készült négyrészes videósorozatának első részét vetítették le.

Sárközi Alexandra és Krausz Csilla

Ez volt az este központi része, melyben a Temesvári Orsival való  beszélgetést láthattuk. A  film előtt a másik három rész főszereplőjével is megismerkedhettünk: Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvárral, aki a Hableány-katasztrófa mentésében is részt vett, Gurubi Ágnes íróval (Szív utca, Másik Isten), aki autóbalesete után kezdett el írni, és Lukoviczki Rékával, aki modell, parasportoló és motivációs előadó. Az egész estét Szűcs Gergő tartotta kézben és moderálta, kicsit viccesen, de közben nagyon is komolyan. Nemcsak intenzív, nagyon őszinte este is volt. Sokszor eszembe jut azóta, ahogy a mindig mosolygós Réka a bevezető kérdésre azt felelte, mostanában nagyon nincs jól, a protézisénél kisebesedett a lába, amitől nagyon kínlódik. De tudja, majd ebből a gödörből is ki fog jönni valahogy,  ahogy máskor is tette. Ez a bátorság, ahogy egy alapvetően nem vidám dologról nyíltan beszélt, szerintem jól jellemzi az egész TraumaAmbulancia Egyesületet és ezt az estét is. 

Szűcs Gergő, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes és Lukoviczki Réka

Szép és felemelő volt a film Temesvári Orsival. Marosi Viktor, a riporter-beszélgetőpartner nem a felszínt kapargatta, hanem  mély, majdhogynem  intim kérdéseket tett fel, az egész beszélgetés nagyon bensőséges volt. Az ember  néha szinte azt érezte: huh, ezt is meg szabad kérdezni? Orsi a tőle megszokott profizmussal – és, ha jól mondom: küldetéstudattal – állta a sarat. Barátnőm, akit elhívtam erre az alkalomra, azt mondta, ő azt viszi magával, hogy a szabadságunk kulcsa a mi kezünkben van – ahogy Orsinak mondta az orvos, amikor  a baleset után először sírva beleültették a kerekesszékbe.

Orsi azt is őszintén elmondta, reggelente kemény harcot kell vívnia azért, hogy meggyőzze magát: igenis fontos és van értelme, hogy beleüljön a kerekesszékbe és ’kimenjen a világba’. Azt hiszem, ezt a belső küzdelmet mindannyian lefordíthatjuk a saját életünkre, mindennapjainkra.

Banga Gábor, Temesvári Orsi és Al Ghaoui Hesna

A film után Al Ghaoui Hesna beszélgetett Orsival, kedvesen és okosan. A népszer újságíró, filmkészítő, író, a Félj bátran című könyv szerzője egy évet Amerikában töltött ösztöndíjjal, a poszttraumás növekedést kutatva. Amit a meghívott vendégek (Orsi, Réka, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes) megélnek, megvalósítanak a gyakorlatban – hogyan lehet erőt meríteni egy krízisből és növekedni általa – ennek elméleti hátterét szőtte egybe Orsi tapasztalataival. Nem tudom pontosan idézni Hesna mondatát - talán ő is idézte Dr. Kendra Kubala amerikai pszichológust, aki traumatúlélőkkel foglalkozik -, mindenesetre bennem úgy maradt meg, hogy nagyon jó, ha a kezünket levesszük a torkunkról (értsd: ne fojtogassuk magunkat), és a szívünkre tesszük.

Fotók: Rotera Film

Beszélgetésre már nem maradt erőnk, majdnem csendben mentünk hazáig, még azóta is dolgozom fel az ott hallottakat-látottakat.

Nagy ajándék volt ez az este, köszönet érte mindenkinek, aki részt vett benne.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Már jó pár nap eltelt a Forbes legutóbbi rendezvénye óta, a számos rendkívüli előadónak köszönhetően mégis sokakban és sokunkban hagyott máig kitartó, mély és egyben felemelő élményt az esemény. Persze a Legyél Jobb! Nap nemcsak emiatt mérföldkő a TraumaAmbulancia életében. 

Még hetekkel a rendezvény előtt az a megtisztelő felkérés ért bennünket, hogy dr. Temesvári Orsi elnökségi tagunk és önkéntesünk egy tíz perces előadással zárhatja majd a napot. Az ezt követő időszakban a lázas felkészülésnek köszönhetően csapatunk mindennapjait az izgalom, izgatottság és feszültség járta át. Tudtuk, hogy a színpadon Orsi bár egy emberként, de az egész csapat helyett és nevében szeretne valódi, a nap folyamán még nem hallott, hasznos tudást átadni a traumatudatosságról, úgy ahogyan arról mi együtt gondolkodunk.

Ugyan utólag már nem tudjuk visszaadni, azt a helyszínen, zsigeri szinten érezhető, felemelő hatást, amit az előadás kiváltott a jelenlévőkből, de a fényképek és egyesületünk tagjainak rövid beszámolója reméljük mégis csak segít valamennyire átélni a Forbes Legyél Jobb! Napjának számunkra egyértelmű csúcspontját.

Krausz Csilla, egyesületünk alapító elnökének beszámolója:

"Vannak mérföldkövei az egyesületnek, és tudtam ez a nap ismét egy ilyen alkalom lesz.

Én aki végigkísérhettem a szöveg létrejöttét és alakulását végig biztos voltam benne, olyan dolog fog történni ami egyén szinten és csapat szinten is új minőséget hoz az életünkbe. Orsi ahogy elkezdett beszélni, mondatról mondatra szippantotta be a közönséget, biztos vagyok benne, hogy nem sokan számítottak egy ilyen zárásra ezen a rendezvényen. Sikerült a szervezőknek az egésznapi értékes útravaló gondolatokat megkoronázni Orsi színpadra szólításával. Hogyan is lehet szavakba önteni, azt a pár percet, ami alatt olyat élünk meg amit van hogy napok, hetek alatt sem, érzelmileg.

Vártam, majd izgultam, majd szorítottam, majd figyeltem és a pillanat amikor felmentünk Orsihoz és együtt tapsolhattunk a közönséggel, az bizony felejthetetlen emlék számomra, és remélem az ott jelenlévők számára is."

Torma Ágnes, önkéntesünk beszámolója:

"Családi elköteleződés miatt nem tudtam részt venni a Forbes Legyél Jobb! Napján. A kora esti órákban, a családommal Sárvárról hazafelé tartva, hallgattuk végig együtt Orsi színpadi beszédét az autóban. Csend volt, végig. Nem volt egy ,,Anya mi ez?”, ,,Anya miért nem a zene szól?”. A 6 éves lányom is tudta, valami ösztönös, elemi szinten, hogy ez egy fontos momentum. Csak ennyit mondott utána,, Anya ez szép volt.

S tényleg az volt: SZÉP. 

Sz, mint szuperlatívusz. 

É, mint érzékenyítő. 

És P, mint pazar. 

És valljuk be, hihetetlenül menő a Forbes színpadán lenni még Osi mögött kivetítve is. Hála és köszönet!"

Királyfalvi Dóri, alapítónk és önkéntesünk beszámolója:

"Az élményt nem is igazán tudom szavakba önteni, Orsi beszéde olyan energiákat mozgatott meg, hogy még másnap is a hatása alatt voltam (pedig nem először hallottam ilyen témában előadni). Hasonlatként az jutott eszembe, amikor versenysportoltam és a verseny 3 percében teljesen más világba kerültem. Tulajdonképpen itt is, utána nem is emlékeztem mi történt abban a pár percben, csak vitt az érzés, és a lendület.  Másnap eszméltem rá, amikor újra megnéztem videón Orsit, hogy igazából, most hallottam először a beszédét, mert ott hiába figyeltem a szavak nem tudtak versenyezni az érzésekkel."

Hernádi Judit, önkéntes pszichológusunk beszámolója:

"Ahogy közeledett a délután, a nagy nevek előadásait hallgatva az izgalom egyre inkább úrrá lett rajtam, főként mikor elkezdtünk gyülekezni Orsi körül. Amikor később végre megláttam Orsit a színpadon, meghallottam az első gondolatait, akkor nálam azonnal eltört a mécses. Szép volt, hiteles. Rövid, de lényegre törő. Egyszerű, de csontig hatoló. A megfogalmazott üzenet mindenkinek átjött a nézőtéren, ezt abból is láttam, mikor körbepillantva összeakadt a tekintetem a többi párás szemű résztvevővel. Köszönöm az élményt, és a megtiszteltetést, hogy ennek a remek csapatnak a tagjaival, tagjaként állhattam a színpadon Orsi szenzációs előadásának záróakkordjaként.

Mindannyiunknak vannak traumái, melyek egyéntől függő mértékben és intenzitásban köszönnek vissza a hétköznapokban, néha a legváratlanabb helyzetekben, és a legérthetetlenebb módon. Nagyon fontos, hogy ezekkel az élményekkel foglalkozzunk, ne elnyomni akarjuk őket, hanem megszelidíteni, és helyet találni nekik életünk kirakósának asztalán. Számomra ezt jelenti a Trauma Ambulancia Egyesület egyik fő üzenete, a traumatudatosság."

Lukoviczki Réka, önkéntesünk beszámolója:

"A világnak szüksége van azokra az emberekre, mint Orsi. Végigmenni egy traumatikus felépülésen és ezt bátran kiállva elmesélni a közönségnek: na ehhez bátorság és elhivatottság kell! Őszinte sebezhetőségével olyan dolgokról beszélt, amiről nagyon nehezen nyílnak meg az emberek. A trauma nem divatos szó, a jelenség pedig fájdalmas, sokszor szégyenteli, olyan dolog, amit még a legközelebbi családtagokkal is csak óvatosan osztunk meg. De hiszek abban, hogy minél több ilyen előadást hallunk, minél többet beszélünk a témáról, annál egészségesebb és emberközpontúbb társadalomban fogunk élni, ahol az emberek jobban megértik egymás élethelyzetét és motivációját, hogy mit és miért csinálnak. Még több Orsit!"

Zárásként pedig álljon itt néhány gondolat a másik oldalról, attól az embertől, aki abban pár percben képes volt rendkívüli hatást gyakorolni a helyszínen lévő több száz emberre.

Temesvári Orsi, elnökség tagunk és önkéntesünk megélései:

"Minden alkalommal, amikor nyilvánosan megszólalok valahol, izgulok, vajon hiteles lesz-e, amit mondok, tudok-e értéket közvetíteni és fenn tudom-e tartani a hallgatóság figyelmét. Ez az izgalom a színpadra lépés előtti pillanatokban gyomorgörcs, remegés és döbbenetes sebességű szívverés formájában mutatja meg magát, de abban a pillanatban, ahogy beszélni kezdek, elmúlik. Ez most is így történt, ahogyan meghallottam a saját hangomat és végignéztem a közönségen, megnyugodtam, nem volt semmi más, csak az érzés, hogy mesélek.

A Forbes eseményén megszólalni több volt, mint megtiszteltetés. Neves szakemberek, ismert és elismert meghívottak után léphettem színpadra, ami egyrészt egy fontos visszajelzés volt nekem, hogy igenis lehet helyem köztük, ugyanakkor el is bizonytalanított. Sokáig azt kérdeztem magamtól, mi újat, mi különlegeset mondhatnék még, ami előttem nem hangzott el, amit a nap folyamán felszólaló vendégek nem tudnak. Ahogyan készültem az előadásra és formálódott mindaz, amit szerettem volna elmondani, egyre eltávolodtam ettől az önmarcangoló bizonytalanságtól és közelebb kerültem mindahhoz, ami az egész lényegét adta: önmagamhoz. Ezzel a bizonyossággal valódi élmény volt kilépni a színpadra. 

Annál csodálatosabb visszajelzés pedig nem is kell, mint amikor néhány mondat után észrevettem, néhányan jegyzetelnek, az előadás vége felé pedig a könnyeiket törölgetik, végül hosszú másodpercekig semmi mást nem hallottam, csak tapsot és gratulációkat. Azt hiszem, nem is lehetnék hálásabb ezért az emlékezetes lehetőségért."

Rövid hangulat videó az eseményről, forrás Forbes: 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Hosszú idő után végre újból megrendezésre került a TraumaAmbulancia est, amin az online tér helyett, nagy sokára személyesen lehetett részt venni. A téma pedig ezúttal is egy fontos, sokat emlegetett eszköz volt. Lehet a kreativitásból erőt meríteni? Temesvári Orsi beszélgetett Gurubi Ágnessel, a Szív utca írójával. Mindketten komoly baleset túlélői és sorstársként kíváncsi voltam, hogy vajon nekik  hogyan segített a kreatív energia. 

Egy nagyon jó hangulatú és közvetlen beszélgetés vette kezdetét. A beszélgetés elején rögtön ki is derült, hogy mindketten főleg írásban kezdték el feldolgozni a traumatikus élményüket. Ezután ismerték fel, hogy az írásnak terápiás hatása van, nem véletlenül hívják sokan gyógyító írásnak. Felszabadító tud lenni a saját szavaiddal megfogalmazni a téged ért traumát. Én is azt tapasztaltam, hogy jó így a magadévá tenni a történetedet.

Ágnes sokáig kereste, mit is csinálna szívesen és kiemelte, hogy semmit sem akart hogy ugyanolyan legyen, mint volt. Orsi a tanulságot akarja közvetíteni, illetve mások segítése a célja. Már sokat olvastam a cikkeit és mindig sikerül neki megfogalmazni a tanulságot. Mint tudjuk, neki van podcast-ja is (Gerincvelő Naplók a címe), amiben csupa hasznos témát boncolgat. Ez is azt jelenti, hogy a kreatív energia más módon is tud szólni hozzád. Zeneszerzők, énekesek például sokszor dalban dolgozzák fel nehéz érzéseiket. Bár énekesek esetében, ott is a dalszövegíráson van a hangsúly, de a kifejezésmód mégis más. A festők pedig festenek az érzéseikről. Egyébként nem kell ehhez festőnek lenni, elég egy rajz is. Hangsúlyozom nem a profizmus lényeg, hanem az önkifejezés. Gyakran már a színhasználat is beszédes tud lenni. 

Megnyugodva hallottam, hogy a traumafeldolgozás Orsi szerint sem egy lineáris folyamat, szóval amikor nehéz, akkor is csinálni, folytatni kell. Ehhez szerintem mindannyian tudunk kapcsolódni (én biztosan), hiszen mindenkinek van olyan napja, amikor csak bevackolna egy puha takaróval. Ilyenkor például, tud segíteni a naplóírás vagy a szabad írás. Miután az ember kiír magából mindent, megkönnyebbülhet. 

Mint említettem, Ágnes valami teljesen mást akart csinálni, mint előtte. Egy trauma akkora törés tud lenni, hogy azután semmi nem lehet és nem is lesz a régi. Azt hiszem, egy ilyen tapasztalat után vágányt válthat a lelkünk. A regényírásról viccesen azt mondta, hogy nem vették fel a Libl-be dolgozni, úgyhogy elkezdett írni. Igazán fesztelenné tette a hangulatot az, hogy még mókás fordulatokkal is tarkította a történetét. Kiderült még az is, hogy Ágnes felolvasta a regényt Orsinak zoomon, mert nem volt biztos hogy megjelenik e-book formában ahogy Orsi is el tudná olvasni. Ez az empátia, ami jelen van ebben a társaságban, az példaértékű.  Végül felmerült, hogy Ágnes tervez-e még könyvet írni, és igen itt jegyezném meg, hogy készül a második Gurubi Ágnes kötet ami szintén egy kisregény lesz, de elmondása szerint "ez nem olyan, mint a szülés. Egyszer ment, akkor máskor is ugyanúgy és azonnal fog" és abban is egyetértettek a beszélgetőtársak, hogy kreatívnak lenni néha nehéz. Egy dologban biztosak, hogy minden írás, olvasás, kreatív folyamat gyógyító jellegű, legyen az fikciós vagy valóság alapú írás. 

Rendkívül gondolatébresztő és motiváló tud lenni, mikor az est végén kapunk feladatot is. Most a lányok arra voltak kíváncsiak, hogy mi az ami minden nap lelkesíteni tud? Írásban válaszoltunk rá és Ágnes bátorításul felolvasta a saját válaszát. Ebből kiderült, hogy lehetnek ezek egészen apró dolgok, például árnyékok, egy mosoly, a háziállatok. De lehet egy elismerés vagy csak a tudat, hogy ez egy új nap amiből ki lehet hozni a maximumot. Ebből is az látszik, hogy nem kell hatalmas dolgot várni, amitől majd motiváltabbak, lelkesebbek leszünk. Apróságokban kell megtalálni azt a kis pluszt, amitől könnyebb lesz az előre. Néha csak elindulni nehéz, de bizony előfordul, hogy erőltetni kell azt az elindulást az önsajnálat helyett.
Egyébként erről eszembe jutott mikor az egyik esten a hála napló írásáról volt szó, ugyanis annak is hasonló a lényege, észrevenni a jót, ami történik velük.

Ezért is szeretem a TraumaAmbulancia esteket, mert mindig elhangzik néhány olyan gondolat, módszer, amiből tudsz tanulni vagy amihez tudsz kapcsolódni. Ennek az estnek a tanulsága számomra az, hogy a kreativitás - jelenjen meg egy dal, egy előadás, egy rajz, vagy egy szöveg formájában - teret ad az érzelem és a trauma feldolgozásának. Amikor meg tudjuk nevezni, tudjuk ábrázolni félelmeinket, érzelmeinket olyankor könnyebben fel tudjuk dolgozni őket. Úgyhogy mindenki: kreativitásra fel!

Fotós:

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Számos alkalommal tapasztaltam már, mekkora ereje lehet a régi, feldolgozatlan sérüléseimnek, sebeimnek. Megfigyeltem: ezek a sérülések időnként újult erőre kapnak, előtérbe kerülnek. Bizonyára azért, mert gyógyulni akarnak. Ennek érdekében próbáltam kapcsolatot teremteni a jelenkori önmagam és gyermekkori önmagam között. A cél az volt, hogy megpróbáljak feloldani néhány gyermekkori sérelmet, ezzel is közelebb kerülni a belső szabadságomhoz.

A feladat

El kellett képzelnem a gyermeki önmagamat és a lehető legnagyobb szeretettel közelíteni felé. Először csak meg kellett figyelnem őt, majd az életkornak és szituációnak megfelelően kapcsolatba is kellett lépnem vele. A cél egy támogató, szeretetteljes közeg kialakítása, amelyben a gyermekkori én maximális biztonságban érezheti magát; elméletileg ez a legjobb módszer arra, hogy önmagamat gyógyítsam.

Egy ismétlődő érzés

Bevallom, nagy nehézségeket okozott nekem ez a feladat. Akárhányszor nekiláttam, mindig néhány gyerekkori emlék ugrott be. Láttam a gyerekkori önmagamat az iskolában, táncórán, a szüleimmel. Az iskolai emlékben középiskolás voltam, egyetlen egyszer puskáztam egy földrajz dolgozatnál. Természetesen kiderült, és hatalmas botrány volt, pedig rengeteg osztálytársam csinálta rendszeresen ugyanezt. Délután az osztályfőnököm leültetett és szomorú arccal kérdezte, hogy miért csináltam. A táncos emlék sem volt kellemesebb; edzőtáborban voltunk, egy új koreográfiát tanultunk. Borzasztóan szerettem volna mindent beleadni, az egyik próbán kiemelten figyeltem az előadásmódra, rengeteget mosolyogtam. Óra végén az edzőnk nyilvánosan, az egész csapat előtt közölte velem, az előadásmód nem egyenlő a mosolygással. A szüleimmel kapcsolatos emlék egy régi karácsony este történt. Emlékszem, órákig gyártottam valami kézzel készített ajándékot, ami olyan lett, amilyen. Mit várunk egy körülbelül nyolc éves gyerektől? Már nem emlékszem, pontosan mi történt vagy mi hangzott el, csak arra, hogy úgy éreztem, nevetséges az ajándékom. Mindhárom történet kapcsán hasonló érzéseim támadtak. Átjárt egy kellemetlen belső remegés, és egy nagyon fontos érzés: csalódást okoztam. Pontosan ugyanígy éreztem gyerekként és most, felnőttként is. Teljesen megbénítottak ezek az érzések és élmények, úgy éreztem, el akarok tűnni szem elől, hogy senki se lásson. Ekkor eszembe jutott, mi a feladatom: szerettem volna megvigasztalni önmagamat. Szerettem volna megértetni mind a gyermekkori, mind a felnőtt énemmel, hogy nincsen semmi baj, nem történt tragédia. Nem sikerült elsőre. Másodikra sem. Dühömben félre is dobtam ezt az egészet, nem is volt kedvem elmesélni ezeket az élményeket. Néhány nap elteltével újra végiggondoltam a történteket és rájöttem, nem voltam elég türelmes magammal. Újra felidéztem magamban ezt a három történetet, ezúttal úgy, mintha filmet néznék. Abban a pillanatban, amikor belém hasított a kellemetlen remegés, gondolatban megállítottam a filmet, kimerevítettem a képkockát. Elképzeltem, hogy jelenkori önmagamként besétálok a képbe, kézen fogom a gyerekkori önmagamat, elsétálunk és beszélgetünk. Nem akartam megvigasztalni, nem mondtam neki semmit. Furcsán hangozhat, de minden esetben úgy képzeltem, hogy rövid idő után a gyerekkori önmagam beszélni kezd. Elmondja, hogy mennyire szeretett volna örömet okozni a szüleinek, jól teljesíteni a táncórán és az iskolában. De valamiért ez nem sikerült, csalódást okozott másoknak és haragszik önmagára. 

Most jöhetne a boldog végkifejlet, hogy ezzel a módszerrel sikerült teljesen feloldanom a bennem lévő negatív érzéseket. Ki kell ábrándítsalak benneteket, nem így történt. Néhány rövid alkalom után azt mondhatom, hogy büszke vagyok magamra, amiért felismertem a mintaszerűen ismétlődő érzéseket és bátor voltam, mert elindultam afelé, hogy feloldjam őket. Bízom benne, hogy egyszer ez megtörténik és megszabadulhatok ezektől a bénító emlékektől.

Merre tovább?

A jövő héten a testem fizikai valóját veszem górcső alá. Nagyon fontos, hogy békés, szeretetteljes kapcsolatot ápoljak a testemmel, enélkül szinte lehetetlen elérni a belső szabadság érzését. Bízom benne, hogy olyan ismeretekre tehetek szert, amelyek megkönnyítik azt, hogy a saját testem jelzéseit meghalljam és megértsem. 

Várlak benneteket a jövő héten is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Orsi nyolc hete vágott bele az önismereti terápiába, amelynek során van bátorsága szembenézni olyan dolgokkal, amelyek egyébként korlátoznak, befolyásolnak. Aki vele tart, az út végén nemcsak a belső szabadságot érheti el, hanem bátorsága, önbizalma is erősödik, ugyanis ahhoz, hogy legyőzzük korlátainkat, fel kell ismernünk, meg kell értenünk azokat, végül pedig át is léphetünk rajtuk!

Megismételhetetlen és nagyon egyedi kapcsolat fűz minket szüleinkhez. Különleges dinamikájú kapcsolatról van szó, ahol a szerepek életkortól, élethelyzettől függetlenül változatlanok. Amellett, hogy mennyi mindent köszönhetünk szüleinknek, sokszor rettentően nehéz hatékonyan, bizalommal telve kommunikálni. 

A feladat

Az volt a feladatom, hogy képzeljem el, újra találkozom a szüleimmel. El kellett képzelnem, hogy együtt beszélgetünk valahol, elmondhatok nekik olyan dolgokat, amelyeket korábban nem akartam vagy nem volt rá lehetőségem. A haladó verzióban le is lehet írni vagy hangosan ki is lehet mondani ezeket a gondolatokat. Lássuk, mit meséltem nekik!

Mit mondhatnék a szüleimnek?

Nagyon nehezemre esett megcsinálni ezt a gyakorlatot, igazából nem is csináltam meg normálisan. Inkább csak próbáltam végiggondolni, mik azok a dolgok, amelyeket eddig nem meséltem el, de jó lett volna, ha megteszem. Egyik este elalvás előtt kezdtem gondolkodni azon, mi mindent lenne érdemes gondolatban megosztani a szüleimmel. Azt hittem, konkrét történeteket vagy élményeket akarok majd megosztani velük, de teljesen mást tapasztaltam: érzelmeket szerettem volna átadni nekik, amihez sosem volt bátorságom. Először nem is tudtam, hol kezdjem. Rengeteg gyerekkori kép villant be, amikor szerettem volna elmesélni valamit, de féltem a reakciótól. Attól tartottam, ha beszélek az érzéseimről, már nem leszek jó, szerethető. A gyerekkori élményeket követték a viszonylag friss gondolatok. A balesetem végtelen élményt, érzelmet és félelmet hozott magával, amelyekről nehezen beszéltem. Nemcsak a szüleimnek, másoknak sem tudtam elmondani ezeket az érzéseket, mert nem akartam terhelni őket. Lassanként, az elmúlt évtizedek alatt eljutottam oda, hogy már önmagamnak sem beszéltem ezekről az érzésekről. Még csak nem is mertem gondolkodni róluk, mert sajnáltam rá az energiát. Vagy nem mertem foglalkozni ezzel. Most, hogy lehetőséget adtam magamnak arra, hogy ezeket kifejtsem, gondolkodjam róluk, megrémültem. Döbbenetes volt megérteni, mennyi érzés lehet egy emberben. Félelmetes volt a tudat, mennyi mindent gyűjtögettem, raktároztam magamban, mennyi hamis elgondolást társítottam az érzéseimhez és az arra adott reakciókhoz. Mert mit csináltam? Ahelyett, hogy őszintén beszéltem volna a szüleimnek arról, mit érzek, inkább elképzeltem egy potenciális reakciót és nem mondtam semmit. Egyelőre nem jutottam odáig, hogy ténylegesen el is mondjam nekik mindazt, ami az elmúlt néhány napban felmerült bennem, akár gondolatban, akár élőben. De megértettem egy nagyon fontos, szinte közhelyes igazságot. Az egyik az, hogy az érzelmeinkről beszélni nem szégyen, nem gyengeség, hanem egy gyógyító folyamat, a megélés és a feldolgozás elengedhetetlen része. Elméletben tudtam ezt, most azonban meg is éreztem, mit jelent ez igazából. Tettem magamnak egy ígéretet: megtanulom felismerni, kifejezni és megosztani az érzéseimet. Hiszen megértettem: enélkül nem is érdemes élni.

Merre tovább?

Jövő héten a bennem élő gyermekkel való kapcsolatteremtés kerül fókuszba. Nagyon érdekes és személyes téma ez számomra, mert már többször merült fel az életemben a kérdés, hogy egyáltalán mikor viselkedtem utoljára gyerekként és vajon sikerült-e megőrizni magamban valamicskét a gyermeki énemből. Várlak benneteket jövő héten!

Szép hetet kívánok mindenkinek!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

"Íme, a hetedik lépés a belső szabadság felé. Annyiszor halljuk és mondjuk egymásnak: engedd el! Talán bele sem gondolunk, mennyire nehéz lehet ennek az egyszerű felszólításnak eleget tenni. Megállni, magunkba nézni vagy szembenézni, és valóban elhatározni, hogy megtesszük, elengedjük. Temesvári Orsi úton van, megállt, magába nézett és megosztja veletek az elengedéssel kapcsolatos tapasztalatait. Olvassátok nyitott szívvel, tartsatok Orsival, érdemes!"

Te is érezted már azt, hogy telítődtél? Volt már olyan, hogy azt kívántad, bárcsak letehetnéd a magaddal cipelt terheket, élményeket és haszontalan gondolatokat? Neked is nehezen megy, hogy egy kicsit megállj és figyelj? Ismerős érzés, magam is mindennap küzdök ezzel. Nézzük meg, mi történt az elmúlt héten, hogyan sikerült elengednem mindazt, ami már nem hasznos nekem.

A feladat

A rossz érzéseink, a magunkkal cipelt feldolgozatlan konfliktusaink és ártalmas viselkedési mintáink elengedése, a nagytakarítás kapcsán nem egy konkrét, kézzelfogható módszert kaptam. A heti gyakorlás lényege az volt, hogy kialakuljon bennem egy szokás. Egy olyan szokás, hogy engedjem meg magamnak azt, amint úgy érzem, hogy egy helyzet vagy egy gondolat korlátoz vagy frusztrál, álljak meg néhány pillanatra és vizsgáljam meg. Ha ez sikerült, a következő lépés az, hogy átadom magamat ezeknek az érzéseknek, kimondom, ami kikívánkozik (akár magamban, akár hangosan, de a naplózás is segíthet). Végezetül pedig próbálom elhelyezni mindazt, amit el szeretnék engedni egy nyugodt, békés helyre önmagamon belül. Innen már csak néhány lépés a megbocsátás és az elengedés.

Mit akarok elengedni?

Bevallom, egy kicsit tétováztam, amikor először leültem, hogy átgondoljam, mégis mik azok a dolgok, érzések vagy élmények, amelyeket el szeretnék engedni. Fogalmam sem volt, honnan közelítsem meg őket. Aztán ahogy megvizsgáltam a különféle emlékeket, amelyek hirtelen eszembe jutottak, rájöttem, alapjaiban két csoportba oszthatom az elengedésre szánt élményeimet. Az egyik csoport a külvilág, más emberek irányába érzett rossz érzések: harag, féltékenység, irigység, neheztelés, bánat. Idetartoznak azok az élmények, amikor valaki rosszat tett velem. Hogy a legkézenfekvőbb példánál maradjak: a balesetet okozó sofőr irányába érzett düh, tehetetlenség és igazságtalanság érzés. A másik csoport az önmagam irányába érzett rossz érzések: bűntudat, szégyen, túlzott önkritika. például az, amikor megalázónak érzem, hogy segítség kell ahhoz is, hogy elmenjek fürödni vagy tiszta ruhát vegyek magamra. 

Huhhh. Már ezt is nehéz volt leírni. Szeretnék egy kicsit mesélni arról, hogyan tudtam (tudom…) elengedni ezeket.

Hosszú ideig úgy gondoltam az elengedésre, mint egy hatalmas, racionális döntésre, amelyet egyszer meghozunk és utána minden rendben van. Számos terápiás beszélgetés, több évnyi blogolás és sokezer oldalnyi önismereti szakirodalom kellett ahhoz, hogy ez megváltozzon. Hogy ráébredjek arra, hogy a döntés csak az első lépés, ezt egy hosszas érzelmi munka fogja követni. Úgy képzeltem, hogy minden érzelem, gondolat, emlék és élmény, amit elengedek, szó szerint elszáll belőlem. Kontrollálni akartam ezt, számos módon próbáltam vizualizálni, ez hogyan történik; sikertelenül. Az igazi változást az hozta, amikor megláttam, hogy a görcsös szenvedés helyett más módszerekkel is próbálkozhatok. Ekkor rájöttem arra, hogy ameddig tiltakozom egy érzés vagy gondolat ellen, addig nem fogom tudni elengedni, hiszen tulajdonképpen az nem enged el engem. Abban a pillanatban azonban, amint megbékéltem ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal, elfogadtam, hogy velem vannak, ugyanakkor felismertem, hogy miért nincs rájuk szükségem, megszűnt a szorítás. Elengedtek. Engedtem őket.

Nem történt semmi a varázslat, nem változott meg semmi a körülöttem lévő világban, de még a környezetemben lévő emberek körében sem. Egy apróság változott: a hozzáállásom, vagyis az, hogyan tekintek mindarra, amire nincs szükségem. Minél kevésbé tiltakozom, annál sikeresebben szabadulhatok. Bízom benne, hogy ti is sikerrel jártok!

Merre tovább?

A következő héten folytatom a nagytakarítást és az elengedést. Ezúttal nem érzéseket vagy korábbi kellemetlen élményeket, esetleg szükségtelen gondolatokat fogok elengedni. A jövő héten arra fókuszálok, hogy rendezzemviszonyomat a környezetemben élő emberekkel. Én már nagyon várom, tartsatok velem!

Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Eddigi életem egyik legfontosabb tanulsága, minden azon múlik, hogy egy bizonyos helyzetre hogyan reagálok. Mindig az aktuális reakcióm határozza meg, hogy egy élmény szép emlék vagy egy horrorisztikus kép formájában marad-e meg az emlékezetemben. Ennek ellenére a mai napig sokszor elfelejtem, hogy minden helyzetben van választásom. Na, és természetesen azt is, hogy amikor úgy érzem, valami zavar vagy korlátoz, ez nem rossz érzés oka, hanem „csak” kiváltó tényezője, azaz triggere.

Arról van szó, - rá kellett jönnöm - alapvetően nem azzal a dologgal van problémám, ami korlátoz vagy akadályoz, hanem azzal, amit ez bennem kivált, ami ennek a hátterében van. Ha ugyanis nem lennék rá érzékeny, nem váltana ki bennem semmilyen reakciót. Olyan ez, mintha valaki benyomott volna rajtam egy nyomógombot.

A feladat

Ezen a héten az volt a feladatom, hogy bármikor, amikor azon kaptam magam, hogy valami vagy valaki idegesít, tudatosítsam, hogy ez nem az irritációm oka (hiszen az belülről fakad), hanem csak egy kiváltó ok. Úgy értelmeztem a feladatot, hogy az (is) a cél, hogy minél több helyzetben képes legyek belátni, hogy az a helyzet, ami éppen zavar, mennyiben szól rólam is mit próbál üzenni nekem. A hosszútávú cél természetesen az, hogy minél kevesebb, minél kisebb érzékenységű nyomógomb legyen rajtam. 

A saját gombjaim

Úgy érzem, nem véletlen, hogy néhány héttel a kihívásom elkezdése előtt találkoztam a „Tükör törvényeivel”. Az elgondolás lényege, hogy minden ember tükröt tart nekünk, viselkedésükben, hozzánk való viszonyukban önmagunkat fedezhetjük fel. A tanítás szerint tehát bármi, ami másokban zavar, irritál vagy dühít minket, azzal valójában nekünk van problémánk, mi menekülünk ellene. Ez persze fordítva is így lehet, azaz, ha bárki bármit kritizál bennünk, azzal általában önmagáról beszél.

Olyan sokszor jutott eszembe ez a gondolat a hét folyamán, hogy megfogadtam, ebben a szellemben értékelem mások és önmagam viselkedését is. Nagyon érdekes tapasztalatokra tettem szert. Minden alkalommal, amikor bárki viselkedését idegesítőnek vagy zavarónak találtam, szemforgatás helyett megpróbáltam magamba nézni és kideríteni, mi a problémám. Sokszor már kínomban nevettem, hogy milyen kicsinyes dolgok derültek ki. Nézzünk néhány példát:

Irigység.

Egy kedves barátom panaszkodott nekem a napokban, hogy beteg lett és két hétig nem tud sportolni. Megsértődve, emelt hangon torkolltam le, mégis hogy gondolja, hogy erről éppen nekem panaszkodik. Nekem, akinek annyira sokat jelent a sportolás és most nemcsak a baleset következményeivel, a mozgáshiánnyal, hanem a bezártsággal is együtt kell élnem. Csoda, hogy nem csapta le a telefont… Gondolom mondanom sem kell, mi irritált ennyire a történetben. Talán magamnak még nehezebb volt bevallani, mint ide leírni ezt a gondolatot: borzasztóan hiányzik a sportolás és nagyon irigylem azokat, akiknek ez a lehetőség mindennap megadatik. 

Empátia.

Vagyis inkább annak hiánya. Nagyon nehezen kezelem, amikor valaki arra panaszkodik, hogy mennyire sok munkája van, mennyire utálja az életét vagy mennyire rossz a párkapcsolata, de nem tesz semmit (félreértés ne essék, tisztában vagyok az aktuális munkaerő-piaci nehézségekkel, illetve minden tiszteletem azé, aki változtatni próbál, csak nem megy annyira könnyen, mint gondolta). 

Ezekre a helyzetekre általában úgy reagálok, hogy millió forgatókönyvet gyártok a fejemben arról, a másiknak mit kellene tennie. Mekkora baromság ez, totális időpocsékolás. Ráadásul csak magamat idegesítem vele, illetve nagyon könnyen meg is bánthatom a másikat. Mi lenne, ha inkább arra figyelnék, hogyan tudnék segíteni? Talán még érdekesebb, miért irritál az, ha valaki a felelősség, az előrelépés helyett a nyávogást választja. Mások dilemmái, harcai és egyhelyben toporgása eszembe juttatja a saját felelősségemet. Az életemért, az érzéseimért, a fizikai állapotomért és még sorolhatnám. Ez határtalan félelemmel tölt el, amivel nem mindig könnyű szembenézni és sokkal könnyebb másokra haragudni, mint azt mondani: „Gyere, beszéljük meg, mi bánt, meséld el, én is elmesélem, hátha van valami ötletünk a másik problémájára. Bizonyára számos más érzés is kavargott bennem, miközben azon gondolkodtam, miért is zavar valaki más viselkedése, de talán a fenti kettő jelent meg leggyakrabban. Feltehetitek a kérdést, hogyan is érzem magam most. Érdekes, először szégyelltem magam, majd megkönnyebbültem. Most úgy érzem, sokkal könnyebb lesz tudatosítani magamban, hogy hol vannak a nyomógombok, mert tudom, mások viselkedése éppen arra szolgál, hogy ezeket megmutassa. Az pedig már csak rajtam múlik, hogy mihez kezdek velük. Merre tovább?

Jövő héten a nagytakarításé a főszerep. Olyan élményekkel, emlékekkel, érzésekkel fogok foglalkozni, amelyeket szeretnék elengedni magamból, az életemből. Úgy gondolom, időnként mindannyiunknak szüksége van arra, hogy megszabaduljunk azoktól a dolgoktól, amelyek már nem szolgálnak minket. Izgatottan várom a feladatot, egy hét múlva érkezem a tapasztalatokkal.Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

Szerző: Temesvári Orsolya

Biztos vagyok benne, hogy veletek is előfordult már, hogy valaki mást okoltatok egy probléma miatt. Velem számtalanszor. Pikkel rám a tanár az iskolában, a főnökömnek rossz napja volt, az ügyfél nem küldte el időben a szükséges információt... Ismerős, ugye?

A mai napig előfordul velem, hogy ezt a könnyebb megoldást választom és rákenem valaki másra vagy valamilyen helyzetre a problémát. Egy rövid időre megkönnyebbülök, aztán pedig beleugrom a saját magam által ásott verembe: még rosszabb lesz. Ezen a héten megpróbáltam megfigyelni, hogy mit érzek akkor, ha nem így csinálom.

A feladat

A feladatom az volt, hogy folyamatos gyakorlással és odafigyeléssel rászoktassam magamat arra, hogy minden alkalommal, amikor valaki mást vagy a körülményeket kezdeném hibáztatni egy nehézség vagy probléma miatt, vegyem észre önmagam és szerezzem vissza a felelősséget. Nem volt könnyű, de megérte.

Mi az, hogy felelősség?

Először is leültem és végiggondoltam, hogy mit jelent számomra a felelősség. Fejben mindig összekapcsolom a döntés lehetőségével, hiszen igazából minden helyzetben választunk. Választunk magunknak iskolát, hivatást, férjet, feleséget, hobbit, egyesek szerint a szüleinket is. A döntéssel vállaljuk azt, amit választottunk, és azt is, amit nem. Utóbbi a döntésünk ára, és én valahogy ebben fogom meg az egésznek a lényegét. Hogy utána együtt élünk a következményekkel akkor is, ha nem tetszik. Nem okolunk másokat, hanem megkeressük a saját szerepünket a helyzetben. Megnézzük, hogy mi nem jó és változtatunk. Ez is egy újabb döntési pont, egy lehetőség.  A felelősséggel kapcsolatban egy nagyon fontos gondolat van bennem, úgyhogy ezt most megosztom. Két és fél éve megsérültem egy balesetben, emiatt most nem mozognak a végtagjaim. Ennek ellenére szükségem van mozgatásra, gyógytornára, ez lenne a fizikai rehabilitáció. Ezzel szinte egyáltalán nem foglalkozom most. Mondhatnánk, hogy azért, mert nincs rá lehetőségem, hiszen az aktuális egészségügyi helyzet miatt be vagyok zárva egy intézménybe, ahol meghatározott keretek és házirend van. Bennem felmerül a gondolat, hogy mindezek ellenére rengeteg olyan dolog van, amit megtehetnék, akár konkrét fizikai értelemben, akár mentálisan (egyre többet hallani a sportolóknál alkalmazott vizualizációs technikákról, hogy csak egyet említsek).

Amikor felvetettem ezt a dilemmát egy barátnőmnek, rögtön felmentett. Jött azzal, hogy most rajtam kívülálló okok miatt nem foglalkozom vele, de egyébként is mennyi más dologgal foglalkozom, a lelki és mentális rehabilitáció szempontjából legalábbis. Így van, valóban sok mindennel, ami a lelkemet és a szellemi feltöltődést illeti. Nyilván valahol, egy rövid időre megnyugtatott az, amit mondott. Valahol el is keserített.

Nem lehet, hogy csak azért foglalkozom ennyi minden mással, hogy eltereljem a figyelmet? Vagy azért, hogy ne kelljen szembesülni a fizikai valósággal? Ennyire nem tartom kézben az életemet? Nem tudom a választ ezekre a kérdésekre. Azt viszont tudom, hogy egy nagyon fontos lépés az, hogy nem fogadtam el kérdés nélkül a felmentést. Pedig könnyű lett volna és szerettem volna elhitetni magammal. De amikor láttam, hogy hosszútávon ez nem lesz jó, megpróbáltam más megoldást keresni. Visszaszerezni a felelősséget. Az irányítást a saját életem fölött. És ez a lényeg! Nem gondolom azt, hogy teljesen felvállaltam a már a fizikai állapotommal vagy az életemmel kapcsolatos felelősséget. Nem is lenne jó, ha most egyszerre szakadna rám minden. Azt viszont kifejezett előrelépésnek könyvelem el, hogy felismertem a saját helyzetemet és felmerültek bennem olyan kérdések, mint az alábbiak.

      - Mi a szereped abban, hogy ez a helyzet létrejött? 

      - Mit teszel azért, hogy ez a helyzet fennmaradjon?

      - Teszel azért bármit is, hogy megváltozzon a helyzet? Ha igen, mit? Ha nem, miért?

Ez a felelősségvállalás? Nem tudom. Mindenképpen egy lépés a felé. A következő lépésem az lesz, hogy a szám jártatása helyett cselekszem is.

Te miért és hogyan vállalsz felelősséget a mai napon?

Merre tovább?

Jövő héten egy nagyon izgalmas feladatot fogok gyakorolni. Megtanulom megkülönböztetni egymástól egy probléma vagy egy kellemetlen érzés valódi okát és a kiváltó élményt. Érdekes kihívás lesz, nagyon várom! Jövő héten hozom a részleteket.

Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/