Az elmúlt hetekben sok minden megváltozott körülöttem. Blogot írok, mármint hogy nem írom, hiszen látod, hogy nem látod. Pedig igazán sok a történés. Fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg, és annak ellenére hogy nyitott személyiségnek hiszem magam, meglep ez a nyitottság. Nem is gondoltam (persze reméltem és remélem is hiszen az egész elképzelésemhez elengedhetetlen hogy emberek szívesen, és megértően tudjanak egymás felé fordulni) hogy még mindig ennyire emberiek vagyunk. Ez egy pozitív megtapasztalás, már ezért megérte. Mondjuk azért nem állnék meg itt. Bizalmat látok, igyekszem felnőni hozzá. Alázattal próbálok fordulni a felmerülő feladatokhoz. A legjobbat szeretném az eddig elértekből kihozni, és bár néha rám tör az ijedtség, van itt már egy kritikus tömeg, akik engem, és az ügyemet lelkesen támogatják. Bátorítanak. Ez mindent más megvilágításba helyez. Ugyanis most már felelősséggel tartozom.

Mindenkinek más a tömeg… ez egy ilyen nagyon pici tömeg. De ez az én tömegem. Nagyon hálás vagyok Nekik hogy bíznak bennem, látom Őket minden alkalommal, látom a biztatást a szemükben. Átléptem egy határt. Azt mondjátok, hogy igen meséld el a történetedet, mert Neked van egy tapasztalatod ami nekünk nincs, vagy éppen hogy van de nem gondoltuk, hogy beszéljünk róla de ha te mondod akkor majd mi is, és ha sokan mondjuk meg teszünk is a magunkért akkor majd alakulni fog és jobban leszünk.

Szóval akkor most én is bátorítalak, hogy gyere és meséld el. Veled ez hogy volt, mi történt? Mi segített, és mitől lett volna könnyebb. Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ mi itt a TraumaAmbulancián.

https://www.facebook.com/Poszttrauma/