Napjainkban még mindig eléggé tabu témának számít a halálról, veszteségekről és a gyászról való nyílt és őszinte kommunikáció. Nehéz róla beszélnünk és félünk is közel engedni magunkhoz ezt a témát, pedig az életünk része, amivel mindannyian találkozunk és egyszer velünk is bekövetkezik. Nehéz szembenézni vele, mert valahogyan előhozza a saját halandóságunkat is és akarva akaratlanul sok mindenre rádöbbenthet, sok mindent direktben a szemünk elő szegezhet, amivel nem biztos, hogy szeretnénk szembesülni, találkozni.

Amikor veszteségekről beszélünk, fontos kihangsúlyoznunk, hogy nem csak haláleseti veszteség indíthat el bennünk gyászfolyamatot. Egy válás, vagy éppen magzat elvesztése, egy szakítás, házi kedvencünk vagy éppen valamilyen addig megszokott rítus, szokás megszűnése, vagy éppen egy költözés, vagy a munkánk elvesztése is elindíthat bennünk gyászfolyamatot. Fontos, hogy ezekről is tudjunk beszélni, és legyen egy olyan tér, ahol megértenek bennünket és mi is meg tudunk érteni másokat és ez által ki tud alakulni egy olyan sorstárs közösség, amiben megélhetővé válik, hogy nem vagyunk egyedül. A következő néhány gondolatban most a munkahelyi veszteségekről és azok feldolgozásának fontosságáról szeretnék írni pár szót. Tapasztalatom szerint napjainkban még nincs kialakult kultúrája annak, hogy kiemelt figyelmet kapjon a munkahelyen belüli veszteségek feldolgozása. Ez rögtön magával is hozza azokat a kérdéseket, miszerint milyen veszteségekkel is találkozhatunk egy munkahelyen és miért is kellene foglalkoznunk ezeknek a feldolgozásával? Egy munkahelyen belüli veszteség lehet többek között a kollégák elbocsátása, az esetleges felmondások, a szervezeti változások, vagy egy kolléga tartós betegség miatti távol maradása vagy halála. Ezek mind-mind olyan veszteségek, amik közvetve vagy közvetlenül, de kihatnak a munkavállalókra, azok teljesítményére és ezen keresztül a vállalat működésére is.

De hogyan is lehet elkezdeni foglalkozni ezekkel a veszteségekkel egy munkahelyi környezetben?

Fontos, hogy lehessen nyíltan beszélni ezekről a veszteségekről. Legyen egy olyan platform, ahol megoszthatóvá válnak a gondolatok, ahol a munkavállalóknak és a vezetőségnek is van tere és lehetősége a veszteséggel kapcsolatos érzések, gondolatok megosztására, egymás szempontjainak meglátására és meghallgatására. Ebben sokszor segítségre tud lenni egy pár alkalmas önsegítő gyászcsoport, amit egy gyászkísérő szakember meg tud tartani.
És most egy kicsit szeretnék részletesebben is kitérni arra az esetre, amikor haláleseti veszteség történik a munkahelyen. Egy ilyen jellegű veszteség esetén segíthet, ha kialakítanak egy olyan helyet a munkahelyen belül, ahova el lehet kicsit vonulni, ahol meg lehet gyújtani egy gyertyát és egy kicsit emlékezni lehet az elvesztett kollégára. Fontos, hogy egy ilyen veszteség esetében legyen tér a megemlékezésre és a munkahelyi gyászfeldolgozás lehetősége ne álljon meg csak annál, hogy kikerül a fekete zászló az épületre és minden egyéb nehéz érzés belekerül egy jó mélyen, a munkavállalókban és vezetőkben elásott trauma kapszulába. Hiszen attól, mert nem beszélünk róla, mindenkiben ott motoszkálnak kérdések, gondolatok életről-halálról, a szeretett személy elvesztéséről, és ugyanúgy saját magunkról is. Kérdések, amik be tudnak tokozódni, ha nem foglalkozunk velük, kérdések, érzések és gondolatok, amik egy esetleges későbbi veszteség esetén újra aktiválódhatnak.

Ahogy megtörténik a tragédia, rögtön a sokk szakaszával találják szembe magukat a munkatársak és a vezetőség is. Sokkolódnak a történtek miatt, amit a halál kimenetele tovább nehezíthet, ha például hirtelen, tragikus körülmények között történt a veszteség. A sokk szakasza pár órától pár napig is eltarthat. A temetéssel egy fontos rítus történik meg, amikor tényleg testközelből megtörténik a kollégák részéről is szembesülés a veszteséggel és a vissza nem fordítható történéssel. Sokan azt gondolják, hogy majd a temetés után könnyebbé válik a helyzet és talán itt véget is ér a gyász folyamata, de valójában az érzelmi munka, a veszteséggel való szembesülés és a hiány megtapasztalása csak ekkor kezdődik igazán. Egy munkahelyi veszteség esetén a gyász erős sorstárs közösséget tud kovácsolni a munkavállalók között. Egy olyan közösséget, amiben a munkatársak is kölcsönösen tudnak segíteni egymásnak a megosztásokban és az emlékezésben. Egy-egy, szakember által vezetett beszélgetésen teret kaphat az emlékezés, egymás támogatása, bíztatása. Fontos, hogy ilyenkor a munkavállaló meg tudja tapasztalni, hogy biztonságban van és odafigyelést kap. Ezt az odafigyelést érezheti abból, hogy a munkahelye teret ad arra, hogy foglalkozzon az érzéseivel és önmagával. Ezeken az alkalmakon lehet csendes megfigyelő szerepben is lenni. A lényeg és a hangsúly azon van, hogy teret kapjon az érzelmek megosztása, a munkavállalókban lévő kérdések feltétele. Fontos annak is hangsúlyozása, hogy nem kell úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Hiszen sokakban megfogalmazódhat például egy fiatal kolléga tragikus elvesztése esetében, hogy ez esetleg velem is bármikor megtörténhet. És ez rettenetesen ijesztően tud hatni, mikor szembe jön velünk a saját halandóságunk is. Mit lehet ezzel kezdeni? Egy ilyen helyzetben akarva akaratlanul, de megtörténik egyfajta értéktisztázás is. A halál és a gyász mindig rávilágít arra, hogy mi is az igazán lényeges az életben, mi az, amin esetleg nekem kell változtatnom? Mi az, amire ez a veszteség taníthat engem? Mit tegyek máshogyan a szeretet kapcsolataimban?

A gyásznak különböző szakaszait különböztethetjük meg egymástól. Ezek a szakaszok sok esetben nem egyfajta egymás utániságot követnek, és nincsenek közöttük jól elhatárolható határok sem. Sokszor előfordul, hogy úgy érezzük, hogy már esetleg túl vagyunk az egyik szakaszon, aztán hirtelen történik valami, és újra visszacsúszunk egy korábbi szakaszba. Ha már számítani lehet a veszteség bekövetkeztére, például egy tartós betegség miatt távol lévő kolléga esetében, akkor már elindul az elő gyász folyamata, amit anticipációs gyásznak hívunk. Ez a szakasz lehetőséged adhat az addig esetlegesen ki nem mondott érzések megosztására, vagy a félreértések tisztázására. Amikor a tragédia bekövetkezik, akkor jön a sokk szakasza, amiről fentebb is írtam. Minden gyász egyedi, hullámzó. Fontos, hogy amikor gyászolunk, ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, egyszerűen csak adjuk meg magunknak azt a szabadságot, hogy úgy gyászoljunk, ahogy arra szükségünk van, ahogy azt legbelül érezzük. Ezt sokszor nehéz megengedni magunknak a kollégák vagy éppen a főnökünk előtt. A sokk szakaszt követően a kontrollált szakasz következik, ez a temetés körüli időszak, amit a tudatosulás szakasza követ a maga sok érzésével és mi lett volna, ha kérdéseivel.  Ilyenkor a gyászoló sokszor perlekedik a világgal, saját magával és igazából mindenkivel és mindennel maga körül. Haragszik az életre, a sorsra, hogy hogyan tehette ezt vele. Nagyon nehéz ilyenkor azzal a gondolattal megbirkózni, hogy a nap reggel ugyanúgy felkel, este lenyugszik, és az élet hiába akarjuk, vagy nem, mégis megy tovább. Mintha semmi sem történt volna. És ez akkor már rettenetesen fáj.

A gyászfolyamat lezáró szakasza az adaptáció, amikor megtanulunk együtt élni a hiánnyal. Sokan úgy gondolják, hogy azzal, hogyha valaki a gyász folyamat végére ér, az azt is jelenti, hogy az elvesztett „szerettét” már nem is szereti tovább. De ez nem így van. Az elvesztett szeretett személy iránti szeretet mindvégig megmarad a szívünkben. Úgy tartja nyilván a szakirodalom, hogy akkor tekinthető „feldolgozottnak” a gyász, amikor már anélkül is tudunk örülni az élet szépségeinek, hogy bűntudatunk lenne ezért, és mellette már nem a gyász és a vesztesége van az élet középpontjában, hanem a célok és az élet folytatása. Bűntudat nélkül tudunk már örülni az életünknek. Ez természetesen egy folyamat, amiben sokat segíthetnek a családtagok, a rokonok, a barátok és a munkahelyi környezet.
Mentálhigiénés szempontból nagyon fontos, hogy a veszteséggel és a halállal való foglalkozás a vállalati kultúra részévé tudjon válni. Mentálhigiénés szakemberként fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy legyenek akár preventív jelleggel is olyan alkalmak és egészségmegőrző napok, rendezvények, ahol szó eshet olyan tabu témákról is, mint a gyász és a veszteségek feldolgozása.

 Képek:pixabay

„Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek, avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.” Viktor Emil Frankl

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Mindig felemelő érzés amikor egy ötlet megvalósul.

Van is egy ilyen, az utóbbi időben például a TikTok-on (nem tagadom, fent vagyok, igen) népszerű tartalomtípus, ami gyors vágásokkal bemutatja “Hogyan lett ebből, ez…?”, mint például egy éjjeli szekrény felújítása, egy eredetileg lomtalanitásból elhozott darabból.

“Hogyan lett ebből, ez……?”

Hogyan lett egy véletlen háztartási balesetből egy civil szervezet? Hogyan lépkedtem, miket tettem, kikkel találkoztam, kikkel beszélgettem….? Hány, de hány találkozó, alkalom és képzés! Mennyi öröm és mennyi (szerencsére nem komoly) bánat, és nehézség az úton.
Amikor baleset történik veled, és múlnak a hetek, és szerencsére meggyógyulsz. Ám tudod, hogy valami mégis megváltozott. Velem ez történt. Tudtam hogy valami más. Nem volt egy ilyen meghatárózó pillanat, egyszerűen csak megérkezett a világomba, hogy itt bizony mostmár valami nagyon is más lesz. Mindenkinek meséltem, mit érzek, mit gondolok, kell ezzel valamit kezdenem, nem tudom mit, de kell. 

Nálam a “Hogyan lett ebből, ez….?” mindig egy gondolattal kezdődik,

Egy jaj, “Ezt meg akarom csinálni!”-val. Nagy álmok ezek, olyankor szinte nem is aktuálisak. Ha valaki látná, mi minden elképzelés, gondolat van a fejemben, lenne itt meglepődés bőven. És van ez a gondolat, ami 3 éve kísér. Minden nap dédelgettem, elképzeltem milyen lesz ha megvalósul. Most felkapod a fejed, 3 év?

És mi történt addig? 

Kérdezem, hány olyan dolog van amit elgondolunk és soha nem valósul meg?

Most minden összeállt, ott volt mindenki, akinek ott kellett lennie. Olyanok is akiket 3 éve mégcsak nem is ismertem.

De persze voltak már az egyesületnek olyan alkalmai amelyek emlékezetesek. Mi az hogy! Ám szerencsére végig olyan társakat adott mellém az élet ehhez az utazáshoz, amiért soha nem lehetek majd elég hálás! Apropó HÁLA! Minden lépés az úton hálával van kikövezve. Az elmúlt években nagyon sok mindenki adta az életének egy részét azért, hogy a “Hogyan lett ebből, ez…?” megvalósuljon!

4 interjú, 4 ember, 4 történet…. Emberiek, mindennapiak. Hol vannak a mindennapi történeteink? Érzem és mások elmondásából tudom, nem ez a könnyebb út. “Hétköznapi emberek”, ez tulajdonképpen mit is jelent?
Ezek vagyunk mi. Mi mindanniyan vagyunk ők. 

Nem születünk traumatudatosnak. A körülöttünk lévő világ egyre többször mutatja meg nekünk, feladatunk van a lelki sebeinkkel. Legyenek ezek generációkon átívelő, akár számunkra ismeretlen terheink, vagy az életünk során szerzett sebeink. Rajtunk áll mit kezdünk velük. Hiszek az egymás felé fordulás, a sorstársközösségek megtartó erejében. Megannyi példát láthattunk erre az elmúlt pár év nehézségei kapcsán. Az elmúlt évek arra is megtanítottak minket, hogy meglássuk, nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel. Ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni.  A trauma amennyire el tud szigetleni, annyira össze is tud kötni. Erre is számos példával szolgált az elmúlt 2-3 év. Felelősségünk van abban, egyén szinten is, mit kezdünk ezekkel a tapasztalatokkal. 

Már kisiskolás koromban rengetegszer sulykolta belénk a tanító néni: Egységben az erő. 

Ebben hiszek.

Szakemberek könyveket írnak, esettanulmányokat olvashatunk, együttérezhetünk és ez mind jó és hasznos, de sokszor itt meg is áll a dolog. A TraumaAmbulancia egyesülettel arra vállalkozunk, hogy azok az embertársaink akik már érzékelik, van itt tenni való, de a kiolvasott könyv, vagy a megnézett interjú mulandó élményt ad, arra hívunk csatlakozz, kapcsolódj!

Hallgass vagy beszélgess, netán oszd meg veled mi van.

Október 4-e pont egy ilyen csodás alkalomnak ígérkezik.

Várlak szeretettel a Traumatudatosak – Premier előtti vetítésén!

A TraumaAmbulncia Estek célja minden alkalommal, hogy az ide érkezők haza tudjanak vinni valamit az elhangzottakból. A 40. Esten a Mindsetup alapítóival, Hitkó Andreával és Istók Nikolettával, testünk jelzéseivel foglalkoztunk, azzal, hogyan tudjuk tudatosítani őket és jobban érezni saját magunkat a bőrünkben. Nagy örömünkre egyesületünk önkéntese Ágnes papírra is vetette a gondolatait és sok szeretettel osztotta meg velünk. Mi pedig veled olvasóval.

Fotó: Kovács Dóra (Ágnes és Csilla)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jubileum. TraumaAmbulancia jubileumi 40. est. 

Jubileum…. Már a szó is fennkölt. 

A TESTUDATOSSÁG AJÁNDÉKAI -állt nagy betűkkel az esemény beharangozóján. Egyből vissza tudom csatolni, hogy számomra, már ez a mondat hívogató volt. Egyből ezer felé futottak a gondolataim, vad lovak módjára. Vártam az estet. Eljött.

Szép számmal jöttek az érdeklődők. Sütött a nap. Az emberek kedvesek és érdeklődőek voltak. 

„A jelek, akkor is megvannak, ha nem vesszük őket észre.”

 Hangzott el a mondat. 

De hogyan tekintünk a testünkre? 

Általában azt fogalmazzuk meg  saját testünk felé, hogy szolgál minket. Elvárjuk tőle, hogy működjön, jól működjön.  Ezen kívül létezik egy társadalmi hozzáállás is, méghozzá, hogy nincs idő a fájdalomra. Elfogadott az, hogy rohanunk. Egy esetleges visszatérő fájdalom esetén sem vizsgáljuk meg, hogy az mitől lehet. Sokszor nem vagyunk hálásak a testünknek. A program második felében, a hála gondolatköréhez egy, a  résztvevőket is bevonó gyakorlatot végeztünk, melynek célja az volt,  hogy megfogalmazzuk magunknak mi, miért vagyunk hálásak a testünknek. Megható és szép tapasztalásokat osztottunk meg egymással. A beszélgetés során érintettünk technikai szinteket, mint  például a meditáció. Ez lehet egy olyan állapot, ahol tudok kapcsolódni magammal. Megélni egy olyan békét, amit ki tudok terjeszteni a hétköznapokra. Vagy például reggel, amikor felkelek, megköszönni, hogy mennyi minden van körülöttem, amiért hálás lehetek. Van, akinek ilyen technikai módszer pl.: a jóga vagy bármely sport. Nagyon fontos a rutin, ami a nap része lehet. Bíztatás, energizálás, rituálé a testnek és a léleknek.

Minden egyes nap, csak arra a napra köteleződjünk el. 

Hogyan tudjuk,,fülön csípni” magunkat?! 

Talán, ha megállunk egy pillanatra. Ha kiszállunk egy kicsit a mókuskerékből. Hiszen a tudatosság felé vezető út is a MEGÁLLNI!

Az élet előbb, vagy utóbb megállít bennünket. Mit cipelünk magunkkal? Hogyan élünk? Hogyan vagyunk?

Talán nehezünkre is eshet a pihenés. Van, akinek ezt tanulnia kell. Ebben is van egyfajta társadalmi elvárás. ,,Nem lehetünk fáradtak. Nincs rá idő.”

Ha már, TraumaAmbulancia, trauma, trauma-tudatosság, akkor beszélhetünk arról, hogy gondolhatunk úgy a traumáinkra is, mintha egyszer csak sötét lenne körülöttünk. Talán azt sem tudjuk, hogy mikor kezdett el sötétedni….

Hogyha már egyszer lekerültél a saját gödröd aljára, akkor ne kerülj oda vissza! A trauma nagyon egyedi, és az erre való reagálás is. A rossz élmény elkísérhet minket és beszűkíthet. Ez lehet akár egy harminc éve átélt esemény is. Erre utalható jelek lehetnek pl.: újra és újra ugyanaz a forgatókönyv, nyolc órát alszom, mégsem pihenem ki soha magam, ingerlékenység, fásultság. 

Folyamatosan benne vagyok egy készenléti állapotban. 

A gödör aljára eljutni és onnan visszajönni is egy folyamat. A világ mindeközben sürget, hogy jöjjek vissza a felszínre. Ilyenkor lépnek életbe általában, az instant megoldások, hogy AZONNAL jobban legyek. Aztán pedig jön a csalódás. Az agyunk, a megszokások alapján határozza meg az identitásunkat. S ezek az instant, azonnali megoldások, olyanok, mintha az identitásunkat akarnánk megszabdalni.Kérdés az is, hogy mennyire ismerem magam? Mennyire vagyok tisztában vele, hogy mit szeretnék? Ha azt az életet élem, ami az enyém, akkor a testem jól fog működni. De mit üzennek nekem a fizikai jelzések? Testtájak például ha jeleznek……

Gyomor: Mit nem vesz be a gyomrom? 

Láb: Nem jó az irány, amerre megyek. 

Torok: Ki nem mondott dolgok. 

Hát: Mit cipelek?

Fotó: Kovács Dóra  (Nikoletta, Andrea és Orsi)

ÚJRAKAPCSOLÓDÁS

Úgy viszonyuljak a saját testemhez, mint ahogy a számomra legkedvesebb emberhez. Amit megteszek másokért, azt tegyem meg magamért is. S ez az újrakapcsolódás vissza fog hatni az életünkre, közérzetünkre. Az Est második felében vezetett gyakorlatok voltak, amik segítenek. Segíthetnek jobban kapcsolódni magunkhoz. Érdekes volt. Számomra erős tapasztalás. Csendben lenni magamban, magammal.

Ezt a fent leírt sok szépet, jót és hasznosat, mind ezen az alkalmon hallottam és tanultam. Illetve nagyon szeretném rutinná tenni. Szeretném hallani, érteni a testem üzeneteit. Hálásnak lenni érte. Nekem, őszintén ez tanuló, leginkább demo üzemmódban van még. De vannak személyes élményeim, tapasztalásaim és erős történeteim a saját testemmel. 

Vágyom rá, hogy én magam legyek a saját testem értelmező kéziszótára. Hálás vagyok a testemnek! 

Torma Ágnes Anna

TraumaAmbulancia önkéntes

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Hosszú idő után végre újból megrendezésre került a TraumaAmbulancia est, amin az online tér helyett, nagy sokára személyesen lehetett részt venni. A téma pedig ezúttal is egy fontos, sokat emlegetett eszköz volt. Lehet a kreativitásból erőt meríteni? Temesvári Orsi beszélgetett Gurubi Ágnessel, a Szív utca írójával. Mindketten komoly baleset túlélői és sorstársként kíváncsi voltam, hogy vajon nekik  hogyan segített a kreatív energia. 

Egy nagyon jó hangulatú és közvetlen beszélgetés vette kezdetét. A beszélgetés elején rögtön ki is derült, hogy mindketten főleg írásban kezdték el feldolgozni a traumatikus élményüket. Ezután ismerték fel, hogy az írásnak terápiás hatása van, nem véletlenül hívják sokan gyógyító írásnak. Felszabadító tud lenni a saját szavaiddal megfogalmazni a téged ért traumát. Én is azt tapasztaltam, hogy jó így a magadévá tenni a történetedet.

Ágnes sokáig kereste, mit is csinálna szívesen és kiemelte, hogy semmit sem akart hogy ugyanolyan legyen, mint volt. Orsi a tanulságot akarja közvetíteni, illetve mások segítése a célja. Már sokat olvastam a cikkeit és mindig sikerül neki megfogalmazni a tanulságot. Mint tudjuk, neki van podcast-ja is (Gerincvelő Naplók a címe), amiben csupa hasznos témát boncolgat. Ez is azt jelenti, hogy a kreatív energia más módon is tud szólni hozzád. Zeneszerzők, énekesek például sokszor dalban dolgozzák fel nehéz érzéseiket. Bár énekesek esetében, ott is a dalszövegíráson van a hangsúly, de a kifejezésmód mégis más. A festők pedig festenek az érzéseikről. Egyébként nem kell ehhez festőnek lenni, elég egy rajz is. Hangsúlyozom nem a profizmus lényeg, hanem az önkifejezés. Gyakran már a színhasználat is beszédes tud lenni. 

Megnyugodva hallottam, hogy a traumafeldolgozás Orsi szerint sem egy lineáris folyamat, szóval amikor nehéz, akkor is csinálni, folytatni kell. Ehhez szerintem mindannyian tudunk kapcsolódni (én biztosan), hiszen mindenkinek van olyan napja, amikor csak bevackolna egy puha takaróval. Ilyenkor például, tud segíteni a naplóírás vagy a szabad írás. Miután az ember kiír magából mindent, megkönnyebbülhet. 

Mint említettem, Ágnes valami teljesen mást akart csinálni, mint előtte. Egy trauma akkora törés tud lenni, hogy azután semmi nem lehet és nem is lesz a régi. Azt hiszem, egy ilyen tapasztalat után vágányt válthat a lelkünk. A regényírásról viccesen azt mondta, hogy nem vették fel a Libl-be dolgozni, úgyhogy elkezdett írni. Igazán fesztelenné tette a hangulatot az, hogy még mókás fordulatokkal is tarkította a történetét. Kiderült még az is, hogy Ágnes felolvasta a regényt Orsinak zoomon, mert nem volt biztos hogy megjelenik e-book formában ahogy Orsi is el tudná olvasni. Ez az empátia, ami jelen van ebben a társaságban, az példaértékű.  Végül felmerült, hogy Ágnes tervez-e még könyvet írni, és igen itt jegyezném meg, hogy készül a második Gurubi Ágnes kötet ami szintén egy kisregény lesz, de elmondása szerint "ez nem olyan, mint a szülés. Egyszer ment, akkor máskor is ugyanúgy és azonnal fog" és abban is egyetértettek a beszélgetőtársak, hogy kreatívnak lenni néha nehéz. Egy dologban biztosak, hogy minden írás, olvasás, kreatív folyamat gyógyító jellegű, legyen az fikciós vagy valóság alapú írás. 

Rendkívül gondolatébresztő és motiváló tud lenni, mikor az est végén kapunk feladatot is. Most a lányok arra voltak kíváncsiak, hogy mi az ami minden nap lelkesíteni tud? Írásban válaszoltunk rá és Ágnes bátorításul felolvasta a saját válaszát. Ebből kiderült, hogy lehetnek ezek egészen apró dolgok, például árnyékok, egy mosoly, a háziállatok. De lehet egy elismerés vagy csak a tudat, hogy ez egy új nap amiből ki lehet hozni a maximumot. Ebből is az látszik, hogy nem kell hatalmas dolgot várni, amitől majd motiváltabbak, lelkesebbek leszünk. Apróságokban kell megtalálni azt a kis pluszt, amitől könnyebb lesz az előre. Néha csak elindulni nehéz, de bizony előfordul, hogy erőltetni kell azt az elindulást az önsajnálat helyett.
Egyébként erről eszembe jutott mikor az egyik esten a hála napló írásáról volt szó, ugyanis annak is hasonló a lényege, észrevenni a jót, ami történik velük.

Ezért is szeretem a TraumaAmbulancia esteket, mert mindig elhangzik néhány olyan gondolat, módszer, amiből tudsz tanulni vagy amihez tudsz kapcsolódni. Ennek az estnek a tanulsága számomra az, hogy a kreativitás - jelenjen meg egy dal, egy előadás, egy rajz, vagy egy szöveg formájában - teret ad az érzelem és a trauma feldolgozásának. Amikor meg tudjuk nevezni, tudjuk ábrázolni félelmeinket, érzelmeinket olyankor könnyebben fel tudjuk dolgozni őket. Úgyhogy mindenki: kreativitásra fel!

Fotós:

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Új önkéntes csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához, aki érintettként és segítő szakemberként talált ránk balesete után. Igyekszik mindenből tanulni, és nagyra értékeli azokat, akik segítő „útitársként” támogatnak másokat a terhek feldolgozásában és letételében. Ha elolvassátok személyes történetét, kiderül, miért szeretne ő is útitárs(unk) lenni. 

Tükröm, tükröm! Mondd meg nékem!

Belenézzek? Elővegyem?

Anna vagyok. 34 éves. 2021. április 24-én egy cserbenhagyásos autóbaleset áldozata lettem. Nyüzsgős nap volt. Tettem-vettem, dolgoztam. Munka után egy baráti találkozóra igyekeztem. Egy nehéz időszak tolongó gondolatai zúdultak rám aznap is, amikor kocsiba ültem. Sosem felejtem el, az autómban a „Valaki mondja meg!” című dal szólt…, az egyik kedvencem. Felhangosítottam, énekeltem. Az elmúlt időszak terhelő gondolatai túlharsogták a zenét. Azonban az a hang, amely hirtelen előtört a gondolatok közül, mindent kiütött a fejemből. A hang egy magamban feltett kérdést visszhangzott: ,,Ági! Vajon minek kellene történni, hogy megértsd, nagyon sok dolgod van még itt? Mondjuk, hogy kiszállj épségben egy autóbalesetből?”…A pillanat töredéke alatt előbukkant egy jobb kéz felől eső utcából egy autó. Nem lassított, kihajtott teljes gázzal elém, a fő útra (ahol én szabályosan, minden szabályt betartva haladtam…), és CSATTTT!!! Kihajtott, frontálisan ütköztünk, hiába próbáltam a kormányt a másik irányba rántani. Nyomtam a féket, mint egy őrült. 

Elkerülhetetlen volt, hogy ütközzek a velem szembe kerülő oszloppal, majd egy ház sarka állította meg az autómat. A ,,férfi”, aki elütött, visszatolatott a kis utcába, és elhajtott… Ott hagyott. Először talán ezzel volt a legnagyobb bajom. Miért ment el? Miért nem segített? Miért nem kérdezte meg, hogy vagyok? Ott hagytak…..ott….egyedül… Sírtam és kétségbeesetten kiabáltam utána. Kollégáim, mind jöttek utánam egy-egy perc eltéréssel. Telefonáltak, rendőrt hívtak, szóltak a családomnak. Szépen lassan a dühöm, csalódottságom és első sokkom után elkezdtem érezni, hogy fájnak a lábaim, a hátam, a nyakam, a mellkasom. Annyi emberrel az elmúlt időben nem „futottam össze”, mint abban a négy órában, amíg tartott a helyszínelés. Nagyon sokan a segítségemre siettek. ,,Ülj le!” „Kérsz egy pohár vizet?” ,,Fáj valamid?” Éppen úgy alakult, hogy aznap a kislányomért egyik barátnőm ment az óvodába. Tehát hála az égnek, nem ült a kocsiban….mert ők ültek volna azon az oldalon, ami ütközött. Ráadásul kiderült, hogy a járdán, ahová éppen felszaladt a gépjárművem, pillanatokkal előtte haladt el egy hattagú család. Egy anyuka öt gyermekével. Bele segondolok….

Aztán kavarogtak bennem az érzések. A rendőrök odakísérték a fiatalembert, aki elütött. Előttem állt, s én megsajnáltam őt. Tudtam, hogy van egy pici gyermeke. Elém állt, s azt mondta ,,Ne haragudj! Nem akartam. Azért mentem el a helyszínről, mert megijedtem.” Én pedig így reagáltam ,,nézd, én nem foglak meghurcolni, nem fogok neked esni, de vállalnod kell tetteidért a következményeket”. Elkezdett esni az eső, borongós lett az idő, pont, mint a hangulatom. Örültem, hisz’ itt vagyok, élek, épségben vagyok. Nem foglalkoztatott a ,,Miért pont velem?” kérdéskör. Ez nem volt kérdés. Ennek meg kellett történnie. Pont akkor. Pont velem.  Sajnos, mentő nem érkezett, nem hívtak hozzám. A négy órás helyszínelést követően vitt el a párom a hozzánk legközelebb eső kórházba. Kikérdeztek, megvizsgáltak, megröntgeneztek. Húzódás, zúzódás, enyhe fokú agyrázkódás. Utamra bocsátottak, ágynyugalomra, pihenésre intettek. Fájdalomcsillapítót és habszivacs rögzítő gallért is beszereztük. Mire hazaértem, és kezdett alábbhagyni az agyam zakatolása, megláttam az udvarunkba vontatott összetört autómat, és zokogni kezdtem. Akkor jött ki belőlem leginkább a felgyülemlett feszültség. Segítséggel megfürödtem és átöltöztem, lefeküdtem. De mint menthetetlenül szociál-romantikus alkat, kezembe vettem telefonomat, megkerestem a balesetet okozó srácot a közösségi média egyik portálján, és írtam neki egy üzenetet. Másnap válaszolt. Megköszönte a hozzáállásomat, sajnálatát fejezte ki és jobbulást kívánt. 

Négy hónapon keresztül, felhúzva a redőnyt szobánk ablakán minden reggel szembesültem az összetört autóm látványával. 

Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki tört össze jobban ezen a vidéken? Én vagy az autóm? Itt vagyok, élek, szép lassan levehettem a nyaki merevítőt, már nem annyira recsegett és ropogott itt és ott. Amikor úgy éreztem, újból el tudom fordítani a fejemet biztonsággal a tájékozódáshoz, újra autóba ültem. Majd újra, szépen lassan (körülbelül egy hónappal a baleset után) elkezdtem mozogni, mert már nagyon hiányzott, ugyanis már balesetem előtt bő egy évvel életem része volt a mozgás, mint az egyik legjobb stresszlevezető.  A lelkemmel foglalkoztam-e eleget? Rendben vagyok-e? Beszélhetek róla? Fájhat ez nekem? Hisz’ itt vagyok. Jön sok embernél a ,,Jajj, ne csináld mááár! Van, aki ott marad…és hasonló hozzászólások. Ezek a legrosszabb reakciók a külvilágtól és saját magunk irányából is. Mindenkit máshol szorít az a bizonyos cipő.  Ez az én tükröm. A saját belső tükröm, saját repedéseivel. Dolgom van vele. Előhúztam hát, és belenéztem. Igen, hálás voltam, de tudtam, akkor már biztosan, hogy dolgom van vele. Csak én ragaszthatom meg. Vagy legalábbis a segítséget is csak én tudom elfogadni, ha valaki ragasztót adna a kezembe. S jöttek ezek az emberek...akik segítenek. Amikor elengedtem ezt a szálat, hogy mit problémázok én, hiszen élek, s a sérüléseimből sem maradt vissza, akkor találkoztam az emberekkel, akiknél ,,ragasztó” volt. Minden ragasztó más volt, de mind illett a tükrömhöz: egy közös séta, egy koncert, egy közös edzés, egy közös üldögélés egymás mellett az erdőben, csöndben. 

El ne higgye senki, hogy van ilyen elv, mérő eszköz, ami azt mondja, hogy a te traumád kisebb, vagy ilyenebb, vagy olyanabb egy másik emberéhez képest! Ez a te tükröd, a te repedéseid, a te történeted. Én először eldugtam a tükröt. Aztán elővettem, belenéztem. Szerettem volna dolgozni magamon. Aztán a halk „szerettem volnát”, felváltotta az egyre hangosabb és határozottabb „akarom”.

Engedjétek meg magatoknak, hogy számotokra a saját történetetek legyen a legfontosabb!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Az október a mentális jóllét hónapja, ezen belül pedig október 10-én ünnepeljük a Lelki Egészség Világnapját. A TraumaAmbulancia Egyesület csapatával egész évben azon dolgozunk, hogy felhívjuk a figyelmet a lelki, mentális egészségünk, jóllétünk fontosságára; ez ugyanis minden embert érint, nemcsak a baleseti traumák túlélőit.

A következő hetekben sokféle tartalommal készülünk a lelki egészség megőrzése kapcsán. Célunk a minél széleskörűbb tájékoztatás és segítségnyújtás arra vonatkozóan, hogy milyen eszközökkel őrizhetjük meg minél könnyebben és hatékonyabban lelki egészségünket az alábbi témák mentén.

Traumából építkezni

Akár baleseti, akár bármilyen más trauma kapcsán egyre nagyobb figyelmet kap a poszttraumás növekedés fogalma. Egy nehéz élethelyzet vagy krízis amellett, hogy a erőforrásaink mozgósítását kívánja, lehetőséget ad a tanulásra, növekedésre, személyiségünk fejlesztésére. A poszttraumás növekedés egy olyan pozitív változás, amelynek során a traumák túlélői túlszárnyalják korábbi önmagunkat és egy magasabb szinten folytatják személyes növekedési útjukat.

Hogyan történik mindez? Tarts velünk 2021. október 10-én és hallgasd meg a TraumaSztorik podcast legújabb adását, amiben mindenre választ kapsz!

Hálával a lelki egészségünkért

Tudtad, hogy a hála egészséges? A hála érzése csökkenti a negatív érzéseinket, mint például az irigységet, a szorongást és a frusztrációt. Ugyanakkor kutatások is alátámasztják, hogy a hálás emberek boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzik magukat, sőt, sok esetben együttérzőbbek, mint a kevésbé hálás társaik. Egyesületünk blogján részletes tudásanyaggal készülünk a hála kapcsán. Október folyamán megjelenő cikksorozatunkból hatékony, a gyakorlatban is jól használható módszereket sajátíthatsz el, hogy minél gyakrabban megélhesd a hála érzését.

Mentális jó(l)lét a munkahelyen

Léteznek jó megoldások a mentális egészség erősítésére a munkahelyi környezetben? Van, aki segít a HR csapatnak a poszt-COVID helyzetben? Mikor érdemes bevonni külső szakértőket? Nem kérdés, hogy a mentális egészség erősítése olyan stratégiai feladat egy munkahelyen, amelyben a civil szféra képviselői számot teve segítséget nyújthatnak. Egyesületünk tagjai és önkéntesei között szakemberek és olyan baleseti traumák túlélői dolgoznak, akik saját tapasztalatokból merítve tudják támogatni a munkahelyi jóllét fenntartását. 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Instagram: Instagram

Tarts velünk egész hónapban!

Szerző: Temesvári Orsolya

Számos alkalommal tapasztaltam már, mekkora ereje lehet a régi, feldolgozatlan sérüléseimnek, sebeimnek. Megfigyeltem: ezek a sérülések időnként újult erőre kapnak, előtérbe kerülnek. Bizonyára azért, mert gyógyulni akarnak. Ennek érdekében próbáltam kapcsolatot teremteni a jelenkori önmagam és gyermekkori önmagam között. A cél az volt, hogy megpróbáljak feloldani néhány gyermekkori sérelmet, ezzel is közelebb kerülni a belső szabadságomhoz.

A feladat

El kellett képzelnem a gyermeki önmagamat és a lehető legnagyobb szeretettel közelíteni felé. Először csak meg kellett figyelnem őt, majd az életkornak és szituációnak megfelelően kapcsolatba is kellett lépnem vele. A cél egy támogató, szeretetteljes közeg kialakítása, amelyben a gyermekkori én maximális biztonságban érezheti magát; elméletileg ez a legjobb módszer arra, hogy önmagamat gyógyítsam.

Egy ismétlődő érzés

Bevallom, nagy nehézségeket okozott nekem ez a feladat. Akárhányszor nekiláttam, mindig néhány gyerekkori emlék ugrott be. Láttam a gyerekkori önmagamat az iskolában, táncórán, a szüleimmel. Az iskolai emlékben középiskolás voltam, egyetlen egyszer puskáztam egy földrajz dolgozatnál. Természetesen kiderült, és hatalmas botrány volt, pedig rengeteg osztálytársam csinálta rendszeresen ugyanezt. Délután az osztályfőnököm leültetett és szomorú arccal kérdezte, hogy miért csináltam. A táncos emlék sem volt kellemesebb; edzőtáborban voltunk, egy új koreográfiát tanultunk. Borzasztóan szerettem volna mindent beleadni, az egyik próbán kiemelten figyeltem az előadásmódra, rengeteget mosolyogtam. Óra végén az edzőnk nyilvánosan, az egész csapat előtt közölte velem, az előadásmód nem egyenlő a mosolygással. A szüleimmel kapcsolatos emlék egy régi karácsony este történt. Emlékszem, órákig gyártottam valami kézzel készített ajándékot, ami olyan lett, amilyen. Mit várunk egy körülbelül nyolc éves gyerektől? Már nem emlékszem, pontosan mi történt vagy mi hangzott el, csak arra, hogy úgy éreztem, nevetséges az ajándékom. Mindhárom történet kapcsán hasonló érzéseim támadtak. Átjárt egy kellemetlen belső remegés, és egy nagyon fontos érzés: csalódást okoztam. Pontosan ugyanígy éreztem gyerekként és most, felnőttként is. Teljesen megbénítottak ezek az érzések és élmények, úgy éreztem, el akarok tűnni szem elől, hogy senki se lásson. Ekkor eszembe jutott, mi a feladatom: szerettem volna megvigasztalni önmagamat. Szerettem volna megértetni mind a gyermekkori, mind a felnőtt énemmel, hogy nincsen semmi baj, nem történt tragédia. Nem sikerült elsőre. Másodikra sem. Dühömben félre is dobtam ezt az egészet, nem is volt kedvem elmesélni ezeket az élményeket. Néhány nap elteltével újra végiggondoltam a történteket és rájöttem, nem voltam elég türelmes magammal. Újra felidéztem magamban ezt a három történetet, ezúttal úgy, mintha filmet néznék. Abban a pillanatban, amikor belém hasított a kellemetlen remegés, gondolatban megállítottam a filmet, kimerevítettem a képkockát. Elképzeltem, hogy jelenkori önmagamként besétálok a képbe, kézen fogom a gyerekkori önmagamat, elsétálunk és beszélgetünk. Nem akartam megvigasztalni, nem mondtam neki semmit. Furcsán hangozhat, de minden esetben úgy képzeltem, hogy rövid idő után a gyerekkori önmagam beszélni kezd. Elmondja, hogy mennyire szeretett volna örömet okozni a szüleinek, jól teljesíteni a táncórán és az iskolában. De valamiért ez nem sikerült, csalódást okozott másoknak és haragszik önmagára. 

Most jöhetne a boldog végkifejlet, hogy ezzel a módszerrel sikerült teljesen feloldanom a bennem lévő negatív érzéseket. Ki kell ábrándítsalak benneteket, nem így történt. Néhány rövid alkalom után azt mondhatom, hogy büszke vagyok magamra, amiért felismertem a mintaszerűen ismétlődő érzéseket és bátor voltam, mert elindultam afelé, hogy feloldjam őket. Bízom benne, hogy egyszer ez megtörténik és megszabadulhatok ezektől a bénító emlékektől.

Merre tovább?

A jövő héten a testem fizikai valóját veszem górcső alá. Nagyon fontos, hogy békés, szeretetteljes kapcsolatot ápoljak a testemmel, enélkül szinte lehetetlen elérni a belső szabadság érzését. Bízom benne, hogy olyan ismeretekre tehetek szert, amelyek megkönnyítik azt, hogy a saját testem jelzéseit meghalljam és megértsem. 

Várlak benneteket a jövő héten is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Orsi nyolc hete vágott bele az önismereti terápiába, amelynek során van bátorsága szembenézni olyan dolgokkal, amelyek egyébként korlátoznak, befolyásolnak. Aki vele tart, az út végén nemcsak a belső szabadságot érheti el, hanem bátorsága, önbizalma is erősödik, ugyanis ahhoz, hogy legyőzzük korlátainkat, fel kell ismernünk, meg kell értenünk azokat, végül pedig át is léphetünk rajtuk!

Megismételhetetlen és nagyon egyedi kapcsolat fűz minket szüleinkhez. Különleges dinamikájú kapcsolatról van szó, ahol a szerepek életkortól, élethelyzettől függetlenül változatlanok. Amellett, hogy mennyi mindent köszönhetünk szüleinknek, sokszor rettentően nehéz hatékonyan, bizalommal telve kommunikálni. 

A feladat

Az volt a feladatom, hogy képzeljem el, újra találkozom a szüleimmel. El kellett képzelnem, hogy együtt beszélgetünk valahol, elmondhatok nekik olyan dolgokat, amelyeket korábban nem akartam vagy nem volt rá lehetőségem. A haladó verzióban le is lehet írni vagy hangosan ki is lehet mondani ezeket a gondolatokat. Lássuk, mit meséltem nekik!

Mit mondhatnék a szüleimnek?

Nagyon nehezemre esett megcsinálni ezt a gyakorlatot, igazából nem is csináltam meg normálisan. Inkább csak próbáltam végiggondolni, mik azok a dolgok, amelyeket eddig nem meséltem el, de jó lett volna, ha megteszem. Egyik este elalvás előtt kezdtem gondolkodni azon, mi mindent lenne érdemes gondolatban megosztani a szüleimmel. Azt hittem, konkrét történeteket vagy élményeket akarok majd megosztani velük, de teljesen mást tapasztaltam: érzelmeket szerettem volna átadni nekik, amihez sosem volt bátorságom. Először nem is tudtam, hol kezdjem. Rengeteg gyerekkori kép villant be, amikor szerettem volna elmesélni valamit, de féltem a reakciótól. Attól tartottam, ha beszélek az érzéseimről, már nem leszek jó, szerethető. A gyerekkori élményeket követték a viszonylag friss gondolatok. A balesetem végtelen élményt, érzelmet és félelmet hozott magával, amelyekről nehezen beszéltem. Nemcsak a szüleimnek, másoknak sem tudtam elmondani ezeket az érzéseket, mert nem akartam terhelni őket. Lassanként, az elmúlt évtizedek alatt eljutottam oda, hogy már önmagamnak sem beszéltem ezekről az érzésekről. Még csak nem is mertem gondolkodni róluk, mert sajnáltam rá az energiát. Vagy nem mertem foglalkozni ezzel. Most, hogy lehetőséget adtam magamnak arra, hogy ezeket kifejtsem, gondolkodjam róluk, megrémültem. Döbbenetes volt megérteni, mennyi érzés lehet egy emberben. Félelmetes volt a tudat, mennyi mindent gyűjtögettem, raktároztam magamban, mennyi hamis elgondolást társítottam az érzéseimhez és az arra adott reakciókhoz. Mert mit csináltam? Ahelyett, hogy őszintén beszéltem volna a szüleimnek arról, mit érzek, inkább elképzeltem egy potenciális reakciót és nem mondtam semmit. Egyelőre nem jutottam odáig, hogy ténylegesen el is mondjam nekik mindazt, ami az elmúlt néhány napban felmerült bennem, akár gondolatban, akár élőben. De megértettem egy nagyon fontos, szinte közhelyes igazságot. Az egyik az, hogy az érzelmeinkről beszélni nem szégyen, nem gyengeség, hanem egy gyógyító folyamat, a megélés és a feldolgozás elengedhetetlen része. Elméletben tudtam ezt, most azonban meg is éreztem, mit jelent ez igazából. Tettem magamnak egy ígéretet: megtanulom felismerni, kifejezni és megosztani az érzéseimet. Hiszen megértettem: enélkül nem is érdemes élni.

Merre tovább?

Jövő héten a bennem élő gyermekkel való kapcsolatteremtés kerül fókuszba. Nagyon érdekes és személyes téma ez számomra, mert már többször merült fel az életemben a kérdés, hogy egyáltalán mikor viselkedtem utoljára gyerekként és vajon sikerült-e megőrizni magamban valamicskét a gyermeki énemből. Várlak benneteket jövő héten!

Szép hetet kívánok mindenkinek!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Hiánypótló kezdeményezésként indította útjára a TraumaAmbulanciát Krausz Csilla négy évvel ezelőtt, balesete után. Apró lépésekkel, néhány segítővel haladt előre az úton, amelyen immáron két éve egyesületi formában, kis csapattal lépkedünk tovább céljaink felé. Valamiért most jött el a pillanat, hogy megtaláljanak bennünket további önkéntes segítők, amiért nagyon hálásak vagyunk, különösen, ha szembesülünk vele, miért éppen bennünket választanak, miért érzik fontosnak munkánkat. Ezúttal Noémi írását olvashatjátok arról, miért éppen a TraumaAmbulancia Egyesület.

“Én nagyon szerettem a nagyapámat. Fehér volt a haja és gyönyörűen szájharmonikázott, mindig az ingzsebében hordta a kis törött fogú fésűjét. Ő nagyon szerette a bort. Vagyis ezt mondta nekem, mikor megkérdeztem, miért veszi literszámra az Auchanban azt a szörnyű Borivót, amit ha megivott, mindig sírt, és kérte sűrűn a bocsánatot - Istentől, tőlem, Istentől”

Miután a nagyapám hosszas betegséget követően 2012-ben végleg feladta a harcot, megtudtam, hogy az alkoholizmusa egyfajta maladaptív megküzdés volt, amelynek kezdetét egy szörnyű autóbalesettől datálja a családunk. Nagyapám az út mellett található szőlőjük felé kanyarodott autóval, azonban rosszul mérte fel a helyzetet, így a szemből jövő motoros nagy sebességgel nekiütközött az autójának. A motoros utasa - egy 18 éves lány - a kórházban életét vesztette. Nagyapámat élete végéig mardosta a bűntudat, sokszor intruzív képekkel és gondolatokkal tűzdelve. A baleset rányomta bélyegét a család életére, rossz döntések sorozata vette kezdetét. A nagyszüleim házassága, anyukám és az ő testvéreinek gyerekkora, nagyapám ítélőképessége, mind megszenvedte ezt az időszakot, nem beszélve az azt követő többszörös elfojtásról, ami végeredményként életeket döntött nyomorba. 

A TraumaAmbulancia célja tehát olyasmi, amivel kapcsolatban száz százalékos az érzelmi bevonódásom. Hiánypótlónak tartom a kezdeményezést, mind pszichoedukáció (PTSD), mind intervenció szintjén, hiszen mindkettő olyasmi, amire a lakosságnak igenis szüksége van. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a teltházas rendezvények, ahonnan haza se akarnak menni az emberek. 

Bár a COVID-19 minden számítást képes volt keresztülhúzni, a magam részéről szeretném támogatni mások ügyét, hogy azokon keresztül idővel megtalálhassam a sajátom.

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/