Egyik ismerősöm fb-bejegyzésében olvastam a minap: „Sok mindenen aggódtam életemben. A nagy részük meg sem történt.” (Mark Twain) Ez a frappáns mondat elgondolkodtatott: akkor tehát feleslegesen aggódunk sok mindenen?

Nagynéném jut eszembe, aki mindjárt 90 éves, és a magas vérnyomáson kívül csak néha fáj itt-ott, de miután 40 éves korában volt egy vastagbélgyulladása, és hallotta, hogy ennek nyomán kialakulhat vastagbélrák, egész életében ettől rettegett. Feleslegesen tette hosszú éveken, sőt évtizedeken át? Részben igen, minden bizonnyal túlzott mértékben aggódott, bár azt kétségtelenül jól tette, hogy  rendszeresen elment kontrollvizsgálatokra, mert ugye jobb félni, mint megijedni...
Heidegger német filozófus szerint  a szorongás a létbevetett ember alapállapota, s emlékeztet arra, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hát igen, rengeteg mindenen szoktunk szorongani. (Olvastam valahol, hogy csak a pszichopaták nem tudnak szorongani.)

Nagynéném kapcsán arra gondoltam, érdemes lett volna a béltükrözésen túl öntükrözésre járnia. Bocsánat, ezt mindannyiunkra értem, hogy hasznos az önismeret útján elindulni, akkor is, ha nem könnyű ez az út és lassan lehet rajta haladni. (Még az is lehet, sőt valószínű, hogy ennek eredményeképpen némiképp csökkent volna a szorongása.)

Forrás: Pixabay

Al Ghaoui Hesnánál olvastam, hogy neki nagyon sokat segített az a gondolat, hogy a szorongás és a félelem közötti különbséget úgy is elképzelhetjük, hogy a szorongás a félelem megszorozva a fantáziával. Én azóta a szorongást egy jó nagy lufinak képzelem el, míg a félelemnek van egy egyenes nyila és célpontja. Ha lufi, akkor ki is pukkaszthatjuk, és akkor volt, nincs - mármint a szorongás. Később azt is mondja Hesna, hogy amikor észreveszi, hogy szorong,  mindig próbál különbséget tenni a két érzés között, és igyekszik megtalálni a fantázia gyökerét, hogy tudja,  miből táplálkozik a szorongás.

És így ismét eljutottunk az önismeret fontosságához.

Azt is el szeretném mondani, hogy nekem úgy tűnik, mintha a szorongás, aggódás, félelem  szavak használata korfüggő lenne.
A félelmet már egy kisgyerek is jól ismeri, bár még nem tudja megfogalmazni az érzéseit.  Azt hiszem, a szorongás szót egyáltalán nem is használja. Félek a sötéttől – mondja. Én például nagyon sokáig nem mertem, nem tudtam egyedül elaludni. Van egy kedvenc versem erről, egy csodálatos svéd gyerekvers:

NÉHA CSONTVÁZRÓL ÁLMODOK

Néha csontvázról álmodok,

csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.

Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

Ingrid Sjöstrand

Megmondom őszintén, a mai napig el-elgondolkodom ezeken a sorokon: akkor hát mi is van belül? Nem árt tisztában lenni ezzel. Iskolásként sokat izgultam. Feleléstől, dolgozattól, és emlékszem, nem igazán tudtam megnyugtatni magam, nem voltak jó eszközeim erre. Férjem egy-egy zenekari fellépése előtt izgulni szokott, de ez jóleső izgulás, sokszor hozzá is teszi: alig várom!
Grecsó Krisztián Vera című könyvében a főhős kislány (10 éves) úgy nevezi a szorongást: szomorú izgulás. Milyen találó, nagyon megfogott ez a megfogalmazás! Sajnos azt hiszem, én ezt jól ismerem.
Amikor édesanya lettem, az aggódás érzésével kerültem közelebbi kapcsolatba. Mélyen emlékszem, hogy legkisebb gyermekünk születése előtt arra gondoltam: tudatosan arra fogjuk nevelni őt, azt fogjuk átadni neki, hogy a világ egy gyönyörű hely, élni szép és jó. (Szerintem akkor, 19 éve még azt is hozzátettem: és biztonságos, de akkor még  nem dúlt a közelünkben ez a borzalmas háború.)

Ahogy idősödünk, eddig ismeretlen, új élethelyzetekkel kerülhetünk szembe, amik félelemmel és szorongással töltenek el. Félünk a haláltól, a  betegségektől, a kiszolgáltatottságtól. Jó esetben életünk során gyarapodott az önismeretünk és az  eszköztárunk, hogy ezekkel a helyzetekkel szeretettel és önmagunk iránti türelemmel, szeretteink és barátaink segítségével  megbirkózzunk.

Csatlakozz közösségünkhöz, értesülj programjainkról:

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Egy különleges este, mely a résztvevők őszinteségének és nyíltságának köszönhetően minden jelenlévőben mély nyomot hagyott és új utakat mutatott.

Intenzív élmény volt – így fogalmaztuk meg férjemmel tömören a kedd estével kapcsolatos érzéseinket. A TraumaAmbulancia Egyesület Traumatudatosak címmel készült négyrészes videósorozatának első részét vetítették le.

Sárközi Alexandra és Krausz Csilla

Ez volt az este központi része, melyben a Temesvári Orsival való  beszélgetést láthattuk. A  film előtt a másik három rész főszereplőjével is megismerkedhettünk: Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvárral, aki a Hableány-katasztrófa mentésében is részt vett, Gurubi Ágnes íróval (Szív utca, Másik Isten), aki autóbalesete után kezdett el írni, és Lukoviczki Rékával, aki modell, parasportoló és motivációs előadó. Az egész estét Szűcs Gergő tartotta kézben és moderálta, kicsit viccesen, de közben nagyon is komolyan. Nemcsak intenzív, nagyon őszinte este is volt. Sokszor eszembe jut azóta, ahogy a mindig mosolygós Réka a bevezető kérdésre azt felelte, mostanában nagyon nincs jól, a protézisénél kisebesedett a lába, amitől nagyon kínlódik. De tudja, majd ebből a gödörből is ki fog jönni valahogy,  ahogy máskor is tette. Ez a bátorság, ahogy egy alapvetően nem vidám dologról nyíltan beszélt, szerintem jól jellemzi az egész TraumaAmbulancia Egyesületet és ezt az estét is. 

Szűcs Gergő, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes és Lukoviczki Réka

Szép és felemelő volt a film Temesvári Orsival. Marosi Viktor, a riporter-beszélgetőpartner nem a felszínt kapargatta, hanem  mély, majdhogynem  intim kérdéseket tett fel, az egész beszélgetés nagyon bensőséges volt. Az ember  néha szinte azt érezte: huh, ezt is meg szabad kérdezni? Orsi a tőle megszokott profizmussal – és, ha jól mondom: küldetéstudattal – állta a sarat. Barátnőm, akit elhívtam erre az alkalomra, azt mondta, ő azt viszi magával, hogy a szabadságunk kulcsa a mi kezünkben van – ahogy Orsinak mondta az orvos, amikor  a baleset után először sírva beleültették a kerekesszékbe.

Orsi azt is őszintén elmondta, reggelente kemény harcot kell vívnia azért, hogy meggyőzze magát: igenis fontos és van értelme, hogy beleüljön a kerekesszékbe és ’kimenjen a világba’. Azt hiszem, ezt a belső küzdelmet mindannyian lefordíthatjuk a saját életünkre, mindennapjainkra.

Banga Gábor, Temesvári Orsi és Al Ghaoui Hesna

A film után Al Ghaoui Hesna beszélgetett Orsival, kedvesen és okosan. A népszer újságíró, filmkészítő, író, a Félj bátran című könyv szerzője egy évet Amerikában töltött ösztöndíjjal, a poszttraumás növekedést kutatva. Amit a meghívott vendégek (Orsi, Réka, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes) megélnek, megvalósítanak a gyakorlatban – hogyan lehet erőt meríteni egy krízisből és növekedni általa – ennek elméleti hátterét szőtte egybe Orsi tapasztalataival. Nem tudom pontosan idézni Hesna mondatát - talán ő is idézte Dr. Kendra Kubala amerikai pszichológust, aki traumatúlélőkkel foglalkozik -, mindenesetre bennem úgy maradt meg, hogy nagyon jó, ha a kezünket levesszük a torkunkról (értsd: ne fojtogassuk magunkat), és a szívünkre tesszük.

Fotók: Rotera Film

Beszélgetésre már nem maradt erőnk, majdnem csendben mentünk hazáig, még azóta is dolgozom fel az ott hallottakat-látottakat.

Nagy ajándék volt ez az este, köszönet érte mindenkinek, aki részt vett benne.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Traumatudatossá válni sokunk számára egy hosszú és kanyargós ösvény. Ám szerencsére vannak szavak, személyek és pillanatok, melyeknek köszönhetően mégis felgyorsulhat vagy éppen új lendületet vehet a lelki gyógyulás folyamata. Ráadásul különösen örömteli  számunkra, ha ehhez éppen Traumaambulancia Estjeink is hozzájárulnak.

Olvassátok el júniusi alkalmunk egyik résztvevőjének személyes történetét és élménybeszámolóját, hogy miként hatottak rá az ott hallottak!

Amikor betegségem (sclerosis multiplex) 2018 őszén annyira rosszabbodott, hogy már nem tudtam – és azóta sem tudom – magam ellátni, és szinte mindenben segítségre szorulok, megállt a világ számomra. Mintha egy alagútban lennék, aminek nem látom a kijáratát.  Nem láttam a jövőt.  Elképzelhetetlen volt, hogy ezentúl tényleg mindig pelenkát kell hordanom – és ez csak az egyik aspektusa a nehézségeknek, amiket ez a helyzet magával hozott. Nem maradhatok hosszabban egyedül a lakásban, hiszen előbb-utóbb biztosan segítségre lesz szükségem .

Fotó: Barnóczki Zsuzsa
A képen Évi, és férje Attila 

Nagyon megváltozott az életünk, mások lettek a prioritások. Eddig is jöttek ugyan segítők a Támogató Szolgálattól, de azért, hogy segítsenek a gyerekek körüli teendőkben, ami kerekesszékben ülve egyedül nehezen ment. Immár nem gyerekjátékok hevernek mindenütt szanaszét, hanem  a lakásunk tele van gyógyászati és rehabilitációs eszközökkel. Hetente 3× jön hozzám gyógytornász és 1× masszőr; már nem  főzünk és ruhákat pakolunk Klárival, mint oly sok éven át tettük. Nem háztartást vezetünk, hanem engem ápolunk.

Mindezek a változások nem egyik napról a másikra történtek, de majdnem. Három momentumot szeretnék kiemelni ebből az időszakból: az egyik, amikor egy ismerősöm úgy fogalmazott: milyen méltatlan helyzetbe kerültem. A másik, amikor egy volt évfolyamtársam a hogylétem felől érdeklődött, és én azt feleltem: tulajdonképpen szégyellem, ahogyan élnem kell. Ez a két szó: méltatlan és szégyellem, sokáig visszhangzott bennem. A szégyellem belőlem bukott ki őszintén, bár tévesen (ma már tudom), a méltatlan az ismerős szerencsétlen (és szintén téves) megfogalmazása volt. A harmadik momentum, amit megemlítenék és amit szintén megsirattam, amikor az elektromos betegemelőt (amit mi Bogár(ká)nak hívunk) beszereztük, és felfogtam: ahhoz, hogy a szobawc-re átkerüljek, egy ilyen hatalmas, a fél (na jó, negyed) hálószobánkat elfoglaló szerkezetre van szükség. Eddig férjem emelgetett, de muszáj kímélnünk a hátát.

2022 június 14-én voltunk TraumaAmbulancia Esten, ami után valami igazán megváltozott bennem. Mintha felhúzták volna a redőnyt, kisütött a nap, és friss levegő jutott a tüdőmbe. 

Az élet így, nehézségekkel megpakolva is megy tovább.  

Fotó: Barnóczki Zsuzsi
Istók Nikoletta és Hitkó Andrea (Mindsetup)
dr. Temesvári Orsolya (TraumaAmbulancia)

Nekem sokáig eszembe sem jutott, hogy érintett lehetek: én is traumát éltem át. Felszabadító volt, amikor mégis ki tudtam mondani, és meg tudtam fogalmazni. Felismertem, hogy „van itt valami” (Krausz Csilla, TraumaAmbulancia). Valami, amivel nekem dolgom van. Elindultam egy úton, melyen ugyan lassan halad az ember, és a lépések  megtételéhez bátorságra és őszinteségre van szükség. De az a tapasztalatom, hogy csak elindulni nehéz, az első lépések megtétele a legnehezebb. Megértettem, hogy most már a traumámmal együtt kell járnom az utamat, nem hagyhatom az út szélén,  mint egy súlyos és kényelmetlen csomagot. A traumám már az identitásom része lett. Nem vagyok egyedül, más is van hasonlóan nehéz - sőt, nehezebb – helyzetben, de az kétségtelen, hogy ahogyan én megélem, ahogyan én viszonyulok a traumámhoz, az csak az enyém. Felfoghatom úgy is, hogy a traumám az én különleges kincsem, fejlődésem megkerülhetetlen kulcsa és záloga.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/