Van, amikor az írás segít: ahogy papírra veted az érzéseidet, egyúttal átgondolod, rendszerezed a magadban zajló folyamatokat, így az esetek többségében könnyebb "helyre rázni" magadban a problémákat. A TraumaAmbulancia blog egyik célja többek között az is, hogy lehetőséget adjon balesetet átélteknek, baleset hatására poszttraumában szenvedőknek, hogy megoszthassák ami bennük éppen zajlik. Az alábbi cikk írója is ilyen indíttatással vetette papírra gondolatait, és meglett az eredménye! Érdemes végigolvasni, bárkinek tanulságos lehet!
Fotó: canva.com
Volt valami halovány sejtésem arról, hogy a traumát túlélők nem mindig tudnak visszailleszkedni a „normál” életbe, előfordul, hogy önpusztításba kezdenek, sőt, öngyilkosságot kísérelnek meg. Őszintén megvallva, a balesetem után sokáig nem értettem, ha valaki olyan szerencsés, hogy újabb esélyt kap az életre, miért próbálja eldobni azt. Aztán fokozatosan megtapasztaltam azokat az életminőség rontó dolgokat és lelki terheket, amelyek miatt rájöttem, mennyivel összetettebb dologról van szó annál, mint ahogy elsőre tűnt a túlélés adta eufóriában. Elérkezett az a pont, amikor meg tudom érteni, hogy egy túlélő miért is akarja eldobni visszakapott életét. Talán, azért, mert van, hogy nem a halál ijesztő, hanem az új élet. A balesetem előtt féltem a haláltól. Valami sötét, megfoghatatlan és távoli, olyan VALAMI, amit nem lehet akarni és szorongani kezdtem, ha rá gondoltam. Aztán jött a nagy „bumm”: egy kamion, egy frontális ütközés, és pár pillanat múlva „súlyos-életveszélyes” sérülésekkel küzdöttem az életemért, rettegve attól a kocsiba szorulva halok meg. Egy idő után eljött az a rémisztő pillanat, amikor már nem tudtam többet tenni a túlélésemért. Aztán megéltem valamit, amit addig csak hallomásból ismertem és hittem is, meg nem is: minden fényes, de nem vakító, hanem meleg fehér volt, és láttam, éreztem valami hatalmas erejű energia áramlását. Nem éreztem fájdalmat, szertefoszlottak a mentősök hangjai és eltűnt a torkomat feszítő lélegeztető cső és fullasztó vér keverékének érzése. Nem érzékeltem a testem, nem is voltam benne, csak az energia ölelt körbe, a fehérség és az áramló pixelek a fehérség szélén. Megkönnyebbülés volt minden fájdalmat és főleg félelmet elengedni, érezni ahogy kiáramlik a rettegés, és végtelen megkönnyebbülés önt el helyette. Időtlenség és elengedés adta azt a felemelő érzést, amit azelőtt soha nem tapasztalhattam.Furcsa, nem akartam meghalni! Majd mégis az adja a megkönnyebbülést, hogy akarom … vagyis nem akarom, csak hagyom, ha jönnie kell hadd jöjjön, mert én nem tudom tovább befolyásolni a történéseket! És nem sötétség jön, hanem megkönnyebbülés, világosság, felszabadulás. Ilyen meghalni? Hát legyen. Azonban az energia, ami kiemelt, körbeölelve lebegtetett visszahúzott, örvényként szorított vissza testembe és újra a vérben és félelmekben fuldokoltam pár másodpercig, aztán semmi további emlék a 11 órával későbbi ébredésig. Túléltem. Tapasztaltam valamit, amire nem tudom mi a magyarázat. Korábban magam sem hittem volna, de azóta azt érzem, ha ez a halál, akkor nem kell tőle félni. Sőt!
