A TraumaAmbulancia vendége és lelkes támogatója, Andor Eszter súlyos balesete után „Halj meg, hogy élni tudj!” címmel írt könyvet arról, hogy állt fel ebből, mi segített abban, hogy ne adja fel. Itt és most nektek is „elmondja” hogyan lehet szebb az élet a kórházban is!
Fotó: Andor Eszter
Ha van családtagod, barátod, ismerősöd, aki egy váratlanul bekövetkezett szerencsétlen baleset miatt fekszik súlyos betegként a kórházban, akkor Te is szembesültél már magadban a kérdéssel: mit tegyek, hogy neki jobb legyen? Hogyan könnyíthetnék sorsán? Mit vigyek neki? Az első és legfontosabb, amit tehetsz, hogy ne kezeld őt betegként! Ha ez megvan, akkor már a hozzáállásod is változik.
Borzasztó kiszolgáltatott érzés, hogy egyik nap még duruzsol az életed, a következő nap pedig kiszolgáltatva fekszel egy fertőtlenítő szagú ágyon, és nem érted mi zajlik veled, magatehetetlen vagy…és ettől mindenki tehetetlen körülötted is. Mit lehet tenni, hogy egy kicsit azt érezd, élsz még és a környezeted is élőnek lát? A lelked belül tombol, az agyad zakatol, próbálod feldolgozni mi is történt …miközben sajnálkozó pillantásokkal, szánakozó mondatokkal szembesülsz…A mindennapok megszokott tárgyai válnak reményt adó kincsekké: “na,talán erre emlékszik majd, beugrik neki kik vagyunk!”
Amikor én feküdtem kómában, élet-halál között lebegve, a családom behozta plüss macimat, ami gyerekkorom óta velem volt minden fontos pillanatban. 9 éves voltam, amikor az édesanyám egy autó balesetben meghalt. ( S, aztán a sors ismételte önmagát...) Ezt a macit akkor kaptam karácsonyra. Akkor is ott feküdt velem az ágyban, hűséges barátként várta, hogy magamhoz térjek.
Szerintem nagyon fontos, hogy az amúgy is élettelen és egyhangú kórházi közeget kicsit melegebbé tegyük a személyes holmikkal! Nagy hiba azt gondolni, hogy egy kómás vagy magatehetetlen beteg fel se fogja mi van körülötte: ”…az a legkisebb problémája, mi van rajta, úgyse látja…” stb. Tapasztalatból mondom, ez nem így van. Tisztelni kell az embert a másikban, még akkor, is, ha látszólag ő ennek nincs tudatában. A legtöbb, amit tehetünk, hogy visszahozzuk számára azt, aki volt a balesete előtt! Mert ő még mindig az...Csak be van zárva a testébe: egy magatehetetlen, sérült testbe.
Amikor magamhoz tértem a kómából, és szembesültem vele, hogy fél oldalamra lebénultam, a bal szemem le volt csukódva (bármennyire is ki akartam nyitni, nem reagált) és a koponya műtétek miatt tök kopasz voltam….sok esély nem volt arra, ami engem belül mégis motivált: az a kép, hogy újra dús, göndör sörénnyel, vadítóan szexi magassarkúban flangálok az utcán és újra autót vezetek, én döntöm el, mit csinálok, hova és kivel megyek, újra önálló vagyok. Ez a kép adott erőt nap, mint nap. Ez volt az én ki nem mondott vágyam, vagyis inkább célom. Ezért amikor a barátaim beküldtek egy fotókollázst a közös utazásainkról, a közös bulikról csak még erősebb lett bennem a dac és az elhatározás: leszek én még ilyen, vagy még ennél is jobb! A kórházban töltött rehabilitációs időszak alatt nagyban segített minden, ami egy kicsit is arra a NŐ-re emlékeztetett, aki belül még mindig voltam. Bekértem a parfümömet, a színezett hidratáló arckrémemet. Behozták a kedvenc sportos ruháimat, hogy ne kelljen pizsamában lennem, ami amúgy is csak a „fekvő beteg” érzést növelte volna bennem. És igen, én éjjel-nappal melegítőben voltam! Amikor már tudtam annyira mozogni, a barátnőm bejött és rendbe tette a körmeimet, levágta, kifestette őket, és ezt a rituálét aztán rendszeressé is tettük. Bevallom, élveztem, hogy míg a többi beteg éppen gyógytornázott, addig mi jól látható helyen manikűröztünk. Lázadtam minden ellen, ami a betegség tudatot növelte volna bennem, és elszántan készítettem, faragtam az „új Esztit”. Kívül-belül dolgoztam magamon. Bekértem az MP3 lejátszómat, rajta a kedvenc zenéimmel, hangos könyvvel, meditációval, megerősítő mondatokkal. Bekerült egy szájfény és egy szemöldök csipesz is. Mert, bár a tükörben egy kopasz, ”egyszemű” lányt láttam, akinek fején a növekvő hajpihék között látszódott a koponya műtét hege, tudtam, hogy ez a látvány nem én vagyok. Nem lehet ez a lány ugyanaz a NŐ, aki belül tombolt, mert úgy érezte be van zárva!
Korábban is imádtam kávézni, ezért amikor először hoztak be nekem kávét, az újabb lépés volt számomra a “kinti” élet felé. Apróságnak számító dolgok, nekem akkor mégis a valódi Életet jelentették, lélekmentő kis semmiségek, amiket azóta is nagy becsben tartok az életemben. Olyan jó volt, amikor tévét kaptam a szobámba, és tudtam követni kedvenc sorozatomat! És amikor egyik este a kedvenc hamburgeremmel léptek meg a hozzátartozóim, vagy a kedvenc sütimmel!
Fotó: Völgyes Valéria / Eszter és férje a Lelki Egészség Éjszakáján
Az első füzetet és tollat még édesapám hozta be nekem, bár az írás akkor még nem teljesen ment, de tudtam, a történetemet le akarom írni. És így született meg később a „Halj meg, hogy élni tudj” című könyvem, ami pont erről szól, arról, hogyan jutottam el teljes nulláról a mai önmagamig.
Az élet nem szenvedésről szól! Ezért próbáljuk meg a másikat önmagához méltóan tisztelni, ápolni, vidámságot, szint vinni a kritikus napokba! Igyekezzünk minden találkozás alkalmával a másikra koncentrálni, ő most mit szeretne, abban hogy tudjuk őt segíteni! A felépülés mindig nagyon nehéz lelki folyamat: megbirkózni a jelen korlátozott helyzettel, miközben belül, a lelkünk mélyén dübörög az az ember, aki igazán vagyunk. A hozzátartozók sokszor nem értik, amikor senkire és semmire nem kíváncsi az érintett beteg, magányra van szüksége. A legtöbb amit tehetünk, hogy bármi van, elvárások nélkül ott vagyunk mellette! Mert a helyzet nekünk is szól!
Az tény, hogy egy bénultsággal küzdő embernek nem egy plüssállat fogja visszaadni az életkedvet, de segíthet. És nincs semmi veszítenivaló, ha a sopánkodás helyett próbálunk jókedvet, vidámságot, szint vinni az amúgy is félelmekkel teli órákba, napokba! Amit én javasolni tudok: otthoni kispárna, takaró az otthon illatával, melegével, tévé, notebook, bármi, ami a külvilágot kicsit behozza! Keresni fodrászt, manikűröst, pedikűröst, akik bemennek a kórházba, és segítenek rendbe tenni a hajat, körmöket! Fényképeket nézegetni! Ne mindig a pizsama, köntös legyen a kórházi ruha! Füzet, toll, hogy tudjon írni! Ha ez nem megy, akkor esetleg diktafon, amire “kibeszélheti magát” (nekem is volt)! Lufi az ágyra, plüssvirág az éjjeliszekrényre (csak vidáman), karóra, parfüm, kedvenc illatos testápoló, és minden, ami újra emberré teszi, és amitől jobban érzi magát!
Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, keress minket bizalommal!
Facebook oldalunk:
