"Ma van a szülinapom. Tavaly ilyenkor az edzőtársaimmal söröztem egy pubban. Miközben éppen az új lakásomba való költözésem élményeit meséltem, mélyeket szippantottam a cigimből. Most nincsenek edzőtársaim. Nem sörözöm. Az új lakásom üresen áll, mert én a szüleimnél lábadozom. Cigi sincs. Nem szabad.
Csak ez és az ehhez hasonló emlékek maradtak az életemből. Vagyis - ahogy mi, gyógyulók mondjuk - az előző életemből.
32 éves nő vagyok. Poszttraumás. Tavaly szenvedtem balesetet, amikor elgázoltak egy zebrán. Súlyos sérüléseim - majd szövődményként egy halál közeli élmény - ellenére úgy gondolom, szerencsés vagyok. A kórházban napokig számoltam az ujjaimat, mert nem akartam elhinni, hogy egyben vagyok. A kórházi zárójelentéssel azonban korántsem értek véget a megpróbáltatások.
Azt hiszem, talán a legnehezebb feladat nekünk, poszttraumásoknak, hogy elmondjuk „egészséges társainknak”, mit is érzünk. Talán mi tűnünk ilyenkor a legüresebbnek, a legsivárabbnak. Közben pedig úgy kavarognak bennünk az érzések, hogy egyedül zord tekintetünk és szokatlanul szenvtelen viselkedésünk az, amivel meg tudjuk óvni magunkat a külvilág támadásaitól. Mert támadások ezek. A faggatás az érzésekről éppúgy, mint a segítő terelgetés. Bár kívülről roppant erősnek tűnünk - hiszen mégiscsak felépülőben vagyunk - , ez csöppet sem ilyen egyszerű. Hiszek abban, hogy hosszú távon megerősíti az embert egy trauma - vagyis inkább az abból kivezető út - , egy baleset utáni időszak azonban olyan érzéseket hoz felszínre, amelyekkel korábban soha nem találkozunk, következésképpen kezelni sem tudjuk azokat. Minden, amit születésünktől kezdve tanultunk, építettünk felborul. Az elveszett biztonságérzettel az egyszerű helyzetekre adott válaszreakciók is módosulnak. Ez hol rettegéssel, hol pedig kezelhetetlen dührohamokkal minden nap a tudtunkra hozza, hogy történt valami velünk. Amikor már éppen kezdenénk önfeledten mosolyogni, egy fékcsikorgás, egy váratlan zaj, vagy jelenet hirtelen visszaránt a valóságba és újra emlékeztet, hogy „Te már nem az az ember vagy”. Ennek különböző fázisait, a kialakult élethelyzeteket kitárgyalni talán egy könyv is kevés lenne, a jövőben mégis megkísérlem saját példámon bemutatni, mit él át egy poszttraumás a különböző fázisokban. Ne feledjük, hogy ez a betegség ( én jobb szeretem az állapot kifejezést, ami magában foglalja a felépülés lehetőségét) bárkit érinthet. A PTSD nehezen felismerhető, az érintettek pedig a legritkább esetben kezdenek beszélni az érzéseikről.
Márpedig beszélni kell róla!
Éppen ezért beszélünk majd arról, hogy milyen, amikor az ember úgy érzi, elvesztette önmagát, a jövőjét. Elmesélem, miért nem várhatjuk el a tramuatizálttól a „normális” viselkedést. Mesélek arról, milyen ártalmatlannak tűnő apróságokkal tudunk bántani egy PTSD-ben szenvedőt, vagy hogy miért ne mondjuk SOHA egy trauma után, hogy minden rendben lesz."
Fülöp Dóra írása.
Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, keress minket bizalommal! Az, hogy ezt az írást most olvasod, az az én poszttraumás növedékem egyik hozadéka, és büszke vagyok rá! Engedd, hogy segítsünk!
https://www.facebook.com/Poszttrauma/
