Szerző: Temesvári Orsolya

Az elmúlt héten többet foglalkoztam a TraumaAmbulanciával kapcsolatos projektekkel, mint az elmúlt fél évben összesen. Ez egyrészről azt jelenti, hogy rengeteg izgalmas témával, tartalommal és meglepetéssel készülünk az elkövetkezendő hónapokban. Másrészről pedig azt, hogy a közelmúltban megszerzett tapasztalataim és tudásom alapján egy izgalmas kihívást szeretnék
teljesíteni, amelynek részleteiről a TraumaAmbulancia blogján fogok beszámolni.
Az ihletadóm dr. Buda László: A belső szabadsághoz vezető út 11 lépése című munkája.

Miről van szó?

Nos, legegyszerűbben talán úgy tudom megfogalmazni, hogy egy trauma (baleset) hatására a másodperc töredéke alatt egy teljesen új élethelyzetbe kerültem. Ez a helyzet szerencsére nem csak nehézségeket és félelmeket, hanem az önismeret és a feldolgozás lehetőségét is magával hozta. A közelmúltban rengeteget olvastam arról, hogy hogyan kellene, lehetne vagy hogyan érdemes feldolgozni egy traumát. Azt már korábban is sejtettem, hogy ez nem úgy történik majd, mint ahogyan lezavartam egy egyetemi vizsgaidőszakot vagy lezártam egy projektet a munkahelyemen. A traumafeldolgozás, legalábbis a személyes tapasztalataim és az aktuális álláspontom alapján, egy hosszú, akár életre szóló folyamat (is lehet). Szerencsére ma már rengeteg könyv, blogbejegyzés, terápiás lehetőség áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy elinduljunk és remélhetőleg sikeresen végig is menjünk a trauma feldolgozásának egyes lépésein. Ezzel kapcsolatban azonban két nagyon érdekes kérdés merült fel bennem.

 - Az egyik a módszertan problémája. Nagyon sokan nem tudjuk, hogy mégis hogyan érdemes nekiállni ennek az egésznek, így emiatt sokszor az első bizonytalan reakció után inkább abba is hagyjuk. Éppen emiatt kapta a „Hogyan csináljam?” címet ez a sorozat. Az a célom, hogy a kihívás végén az saját tapasztalataimon alapuló választ adhassak erre a kérdésre.

 - Nagyon szorosan kapcsolódik a módszertan problémájához a második jelenség. Elgondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka, hogy nagy lelkesen elolvasok végtelen traumafeldolgozással vagy önismerettel kapcsolatos könyvet, végighallgatom az összes kapcsolódó podcast adást, blogot írok, de még mindig nem történik semmi. 

Hol akad el a folyamat? 

Nagyon egyszerű: bennem. Mert kihagyok egy nagyon fontos lépést; a gyakorlást. Megértettem ugyanis, hogy a traumák feldolgozásához belső változásra lesz szükség. Ezt a változást azonban gondolkodással, megértéssel, intellektuális fejlődéssel nem érhetem el, vagy ha el is érem, a változás valószínűleg nem lesz tartós. A valódi feldolgozás, elengedés motorja éppen az érzelmi átélés. Ezt pedig kifejezetten gyakorlással érhetjük el.

Álláspontom szerint a gyakorlás válasz lehet az első kérdésre is, vagyis arra, hogy mégis hogyan érdemes nekiállni. Ezt fogom tenni én is. Lássuk, hogy hogyan!

Az elmúlt év során egyre többet foglalkoztatott a szabadság kérdése, a balesetem ugyanis számos fizikai korláttal állít(ott) szembe. Megértettem, hogy a szabadságot önmagamban kell keresnem. Ebben a pillanatban az is világossá vált, hogy a traumám feldolgozásának módszere a belső szabadságom felkutatása lesz. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy egy rejtélyes műszer segítségével belenézek a testembe és megkeresem a szabadságot. A belső szabadság megtalálása egy hosszú folyamat, amit a szakirodalomban található tudás megszerzésén túl sokféle gyakorlattal kell támogatni.

A kihívás tehát adott: a belső szabadságom felderítése 11 módszer segítségével. Terveim szerint hetente fogok megismerkedni egy-egy módszerrel, amelyeket a tervek szerint tartósan beépítek a mindennapjaimba, figyelembe véve persze azt, hogy valószínűleg nem mindegyik lesz hatásos, sőt. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, ami egyáltalán nem fog működni, vagy egyszerűen csak kellemetlen lesz, amíg más módszerek akár néhány alkalom után látványos hatást érnek el.

A különféle módszerekkel kapcsolatos tapasztalataimról, a gyakorlással kapcsolatos élményeiről a TraumaAmbulancia blogján fogok beszámolni. Egy reményeim szerint izgalmas, tanulságos, de minden bizonnyal nehéz és kihívásokkal teli utazásra hívlak. Tarts velem, épüljünk, tapasztaljuk és gyógyuljunk együtt! Bízom benne, hogy az itt megosztott tapasztalataim inspirálóak lesznek számodra! Ha belevágnál, de segítségre van szükséged vagy kérdésed van, keress minket az alábbi elérhetőségeken!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Temesvári Orsival balesete után találkoztunk. Önkéntes adománygyűjtő futóként egyik napról a másikra került át a segítő oldalról a segítségre szoruló oldalra. Küldetéstudatával, hozzáállásával valóban a baleseti sérültek példaképe. Tanulunk tőle, tanulunk egymástól nap mint nap. Büszkék vagyunk, hogy csapatunk tagja, sokat jelent az "együttgondolkodás". Nem véletlenül sodort össze bennünket az élet. Ismerjétek meg Orsit, a TraumaAmbulancia "Phoenix Girl"-jét!

„Választhatnám azt is, hogy nem érdekel, hogy mi lesz holnap, belesüppedek ebbe a kényelmetlen helyzetbe. De én mást akarok: fejlődni.” Ez áll Temesvári Orsi legutóbbi Facebook-bejegyzésében. Mint az a következő beszélgetésből kiderül, a fejlődés esélyét egyebek mellett a TraumaAmbulancia Egyesülettel való kapcsolatban találta meg.

Fotó: Temesvári Orsi

Hogyan bukkant fel az életedben a TraumaAmbulancia Egyesület?

A 2018-ban történt súlyos balesetemet és a közvetlen azután történeteket figyelemmel kísérő Suhanj Alapítvány közvetítésével ismertem meg az Egyesület alapítóját, Csillát. Bár kezdetben nem volt egyszerű utat találni hozzám, mégis a baleset után néhány hónappal létrejött a találkozás. Akkor még nem értettem, hogy ez miért lehet jó nekem, nem is voltam a tudatában annak, hogy engem trauma ért. Ezt a szót nem is használtam azelőtt. Valójában nem néztem szembe a történtekkel és az egész feldolgozást csak az utolsó momentumtól akartam kezdeni. Tehát azzal, hogy most ez van, akkor holnap mi lesz. A tagadást választottam, nem beszéltem az érzéseimről, nehezemre esett még magammal szemben is bármilyen formában megnyilvánulni.

A jelek szerint az első találkozás mégsem fulladt kudarcba…

A TraumaAmbulancia ma már többet jelent nekem, mint a feldolgozáshoz kapott segítség. Ez a kapcsolat új célt is jelent egyben. Rengeteget ad az, hogy tevékenykedhetek, hogy közösen dolgozunk, hogy bekapcsolódhattam ebbe a küldetésbe, számítanak az ötleteimre, értékelik a kreativitásomat. Mindeközben sokat tanulok az egyesület irányait meghatározó Csillától és Alexandrától, igazából olyanok nekem ők, mint a mentoraim. Amikor ezt nekik is elmondom, azonnal rávágják, hogy ez sokkal inkább partneri kapcsolat, mellérendelt szereplői vagyunk a nagy egésznek, amit az egyesületi munka jelent.

A kreativitásodról sokat elárul a blogod. Hogyan kezdtél neki az írásnak?

Két éve indítottam a blogom. Le vagy inkább magamból ki akartam írni a történteket. Aztán arra is gondoltam, hogy mindaz, ami velem történt és történik, talán másnak is tanulságos lehet. Szóval meg akartam osztani olyan dolgokat, amiket olvasva segítséget kapnak tőlem az emberek. Ezzel együtt egyre többet is olvastam pszichológiai témájú írásokat. Így aztán a blog önismereti téren és a feldolgozásban is szerepet játszik. Egyre több dolgot értek már az egészből.

Vannak olvasói visszajelzések?

Nem annyi, mint amennyit szeretnék, de ami hozzám eljut, mind nagyon pozitív. A legmegindítóbb az volt, amikor egy súlyos depresszióval küzdő lány írta meg, hogy nagyon szereti az írásaimat, és a legnehezebb napjain mindig ezeket olvassa, és így tudja átvészelni ezeket az időszakokat. Számomra ez csodálatos érzés. Segíthetek, miközben én magam nagyon nem szeretek segítséget kérni másoktól. Azt vallom, hogy ha akár csak egy embernek is segítenek a történeteim, már nem volt hiába, hogy belekezdtem.

Ez az, ami lényegében teljesen megegyezik a TraumaAmbulancia Egyesület filozófiájával. Tehát a segíteni és tenni akarás a közös nevező?

Nagyon fontos, amit tesz az egyesület. Sokan nem is tudják, hogy mit jelent a poszttraumás lét. Hogy ez egy olyan átmeneti lelki állapot, amin csak úgy tudsz túllépni, ha van segítséged. Az egyesület ezt a segítséget szeretné eljuttatni oda, ahol erre a legnagyobb szükség van. Az, hogy én ehhez hozzá tehetek bármit, és ilyen jó szándékú embereknek szükségük van rám, az számomra óriási ajándék. 

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Temesvári Orsi. Mondhatnánk, hogy "tessék megjegyezni a nevet", de az az érzésünk, hogy felhívás nélkül is nagyon sokan tudni fogják ki ő, egyre többen ismerni fogják őt. Mert Orsit érdemes megismerni, érdemes olvasni írásait, érdemes meghallgatni! A balesete után találkoztunk vele, még a kórházi ágyon. Önkéntes adománygyűjtő futóként egyik napról a másikra került át a segítő oldalról a segítségre szoruló oldalra. Küldetéstudatával, hozzáállásával a nem csak a baleseti sérültek példaképe. Orsitól tanulunk mi is és nagyon jó, hogy velünk van. Ha elolvassátok írását, érteni fogjátok, miről beszélünk.

Nemrégiben olvastam Paul Chr. Donders Reziliencia című könyvét az érzelmi rugalmasságról. Azóta is motoszkál bennem a következő gondolat: 

“Lehetünk persze egy-egy konkrét esemény áldozatai, de az élet áldozatai sohasem.”

Számomra ütős, elgondolkodtató és megszívlelendő üzenet ez. Traumák áldozatainak, traumából felépülő túlélőknek és persze a környezetüknek. Mindannyiunknak.

Azt hiszem, senki nem kerülheti el a traumákat. Trauma az, ha elveszítjük családtagjainkat vagy barátainkat, ha baleset ér minket, de az is, ha elbocsátanak minket a munkahelyünkről. Kinek kisebb, kinek nagyobb trauma jut. Nekem is jutott, egy nagyobbacska. A mai napig a fülemben cseng Édesapám mondata, miszerint elsőbbségünk csak akkor van, ha megadják, hiába gyalogátkelő vagy zöld lámpa. Nos, egyszer nem adták meg. Nem tagadom, hogy értek veszteségek - ilyen például egy nyaki gerinccsigolyám és a gerincvelőm épsége. Elismerem, hogy nagy ára van az elmúlt két év lelki fejlődésének, amit a balesetem katalizált. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden pillanatért mindig hálás tudok lenni. Egyvalamiben azonban biztos vagyok: a saját döntésemen múlt, hogy nem lettem áldozat. Lelki értelemben semmiképpen. Sokszor kérdezik tőlem, hogy hogy tudok mosolyogni akkor is, amikor látszólag a legnagyobb reménytelenség közepette telnek a mindennapjaim. Erre sokáig nem tudtam válaszolni. Azt sem mertem bevallani magamnak, hogy egy ideig igenis sokszor gondoltam arra, hogy mennyivel könnyebb lett volna, ha az úttesten maradok. Sőt, szuicid gondolatokkal is küszködtem. Ez is része a bulinak, viszont én itt nem éreztem jól magam.

Lassanként szedegettem össze az ütközés által összetört lelkem darabjait, ahogyan az orvosok tették a törött csigolyám szilánkjaival. Közben ráébredtem arra, hogy én dönthetem el hogy a balesetem áldozata vagy túlélője leszek. A túlélővé válás hoz szükséges lelki erő ugyanis mindenkiben benne van. Hiszen ez nem adottság, hanem gondolkodásmód kérdése. A túlélés világnézet.

Itt viszont már nem csak egyetlen traumáról van szó. Egy életről. Egy túlélő poszttraumás életéről. Amiből bármi lehet. Teher, kín és küszködés. De lehet siker, kiteljesedés és boldogság. Ha van miért.

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Adrienn 2019 őszén önkéntesként csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához. Néhány hónap alatt megtapasztalhattuk, ő valóban egy "tűzről pattant lány". Kedves, segítő hozzáállásával bizonyította, nincs olyan kérés, probléma, feladat, amit ne tudna megoldani. Mi már ismerjük történetét, tudjuk, honnan ered ez a fantasztikus pozitív hozzáállás, miből tud ennyi erőt meríteni. Története mindannyiunk számára tanulságos és példaértékű, ezért is gondoltuk, hogy "közkinccsé" tesszük. Fogadjátok szeretettel Adrienn írását (két részletben)!

Forrás: pxhere

2. Gyújtópont:

És válaszokat találtam. Abban az időszakban, amikor tudatosítottam magamban mindazt, ami történt, valami megváltozott. Átgondoltam az életemet, beszélgettem emberekkel, olvastam könyveket és imádkoztam. Imádkoztam ahhoz az Istenhez, akiről azt hittem elhagyott, és hagyta, hogy megégjen a bőröm. Kérdéseimre válaszokat kezdtem kapni, amelyeken egész napokat gondolkodtam, hisz’ volt időm. Ekkor már a sebek is regenerálódtak a testemen, és úgy tűnt, a lelkem is képes újra érezni és hálás lenni. Hálás voltam a plasztikai sebészemnek, aki azt mondta egyszer, hogy „a bőr és a sejtek teljes regenerációja hét év”. Azt gondoltam, hogy az rengeteg idő, annyi nekem nincs. A meztelen igazságot mondta a szemembe, amit néha bizony nehéz elviselni. Az idő megmutatta, hogy a test és a lélek valóban mekkora összhangban gyógyul... Hálás voltam önmagamnak, aki elhittem, hogy Isten teremtő erejéből egy leheletnyit én is kaptam, hogy a bőröm valóban regenerálódjon. 

Forrás: pxhere

A teremtő erőmből a léleknek is jutott. Nézőpontot váltottam és tudatosítottam, hogy az élettől egy új lehetőséget kaptam. Hogy az agyam értelmezni tudja ezt az értelmezhetetlen tűnő helyzetet, legbelül megfogalmaztam magamnak, hogy egy új Adriennt formálok…hiszen minden eszközöm megvan hozzá. Van két kezem, két lábam, szeplős arcom, ép tudatom és szerető szívem. Szerettem volna, ha az az Isten, akit előtte kérdőre vontam – hogy „mégis, hol járt a napokban” – tudta volna, hogy szívem mélyén mennyire köszönöm neki, hogy megmentett az utolsó pillanatban, mitöbb váltsággal ajándékozott meg. Szerettem volna, ha olyannak lát – ha most is itt van – ,aki boldog, aki tud örülni, aki a lelkem mélyén mindig is szerettem volna lenni, aki másokon segít, aki érzékeny, de bátor… és ez az „égető helyzet” pont ilyenné formált át. 

3. Tűzről pattant lányka lettem:

Válságból lett a váltság.

Engem nem kizárólag az egyetem tanított meg másokon segíteni, hanem leginkább az élet. Évek elteltével visszanyertem a tapintásomat, a bőrömet, a csillogó tekintetemet. Mostmár tudom, hogy minden elveszettnek hitt dolog visszatalál, ha helye és ideje van az életben. Tudom, ha a szerető Isten nem azért adta életünket, hogy szenvedjünk benne, hanem azt szeretné látni, hogy teremtményeként fejlődünk, és napról-napra többé válunk. Isten aznap pontosan ott volt, és velem volt. És veled volt és ott volt. Életem nekem sem egyszerű, hanem egyszerűen nagyszerű, mert rátaláltam olyan „eszközökre” az életben, amelyek mindig velem vannak:mély hitben járok, hálás szívvel élek, bátran félek és szeretem a boldog új énemet, a boldog új életet. Élményeket gyűjtök pénz helyett, mert érzem az értéket! Sokat beszélgetek szeretteimmel, mert tudom, az a maradandó. Már nem félek bátran élni és legőszintébbnek lenni.  Egyik sebem sem fájt annyira, mint rájönni a felszínes kapcsolatokra, az elveszített időre, vagy a kiüresedni hagyott hétköznapokra. Határozottabb lettem, ugyanakkor gyöngédebb. Önismeretemet könyvekkel és szakemberekkel mélyítettem. Ma más hálásan köszönöm, hogy életem legtragikusabbnak tűnő, legsorsfordítóbb napja tapasztalatait és tanulságait megosztva segíthetek másoknak traumáik feldolgozásában -a TraumaAmbulancia csapatával, gyógyulási módszereimet továbbadhatom, vagy inspirálhatok írásaimmal, beszélgetéseimmel segíthetek önmaguk megismerésében, teremtő-, szupererejük felfedezésében, a legszebb és számukra legjobb önmaguk megismerésében, tiszta szívvel élni. S most már tudom azt is, hogy bármennyien szeretnek, szurkolnak vagy biztatnak, az életünket mi éljük. Senki nem érzi azt, amit mi, senki nem éli át helyettünk a helyzeteket. Senki sem sír, ugyanakkor senki sem örül igazán helyettünk. És nem tudjuk mit hoz a jövő, amely ma a miénk, holnap mar nincs, és fordítva: ami ma nincs, holnap a mienk lehet. Ha magamra nézek, mindig emlékszem arra a napra, minden egyes pillanatra. 

Mondhatom: belém égett minden érzés, amelyre minden nap emlékeztetnek a testemen lévő hegek. Így lettem én az évek alatt egy tűzről pattant lányka, aki már nem csak érti, hogy miért, de örül is annak, hogy önmagáért a tűzbe ment!

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Adrienn 2019 őszén önkéntesként csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához. Néhány hónap alatt megtapasztalhattuk, ő valóban egy "tűzről pattant lány". Kedves, segítő hozzáállásával bizonyította, nincs olyan kérés, probléma, feladat, amit ne tudna megoldani. Mi már ismerjük történetét, tudjuk, honnan ered ez a fantasztikus pozitív hozzáállás, miből tud ennyi erőt meríteni. Története mindannyiunk számára tanulságos és példaértékű, ezért is gondoltuk, hogy "közkinccsé" tesszük. Fogadjátok szeretettel Adrienn írását (két részletben)!

2011 egyik átlagos őszi napja, életem egyik legtragikusabbjának hitt napja, életem legsorsfordítóbb napja lett.

2020 év elején már semmit sem tennék másként, hiszen értem és megértem azokra a vissza- visszatérő kérdéseimre a választ, amelyek padlóra küldtek, aztán onnan felemeltek. Értem, hogy miért nekem, miért akkor és miért ott kellett önmagamért tűzbe mennem.

1. Égető helyzet

Egyszerű vidéki lány voltam a fővárosban. Alig múltam huszonhárom, és az egyetemről kilépve,éppen próbaidős életem első komoly munkahelyén. Azon az őszi napon szerencsétlen véletlenek sorozata és önmagam miatt egy háztartási balesetben (szó szerint balul elsült esetben) a testem csaknem húsz százaléka másod- és harmadfokon megégett:az arcom bal oldala, a nyakam, a bal vállam, a mellkasom, a bal kézfejem és ujjaim, a jobb teljes alkarom, mindkét combom, a jobb lábszáram, a lábfejeim és talpam. Múmiaként becsavarva ébredtem a Honvéd Kórház Égési-Plasztikai Osztályán, ahol ébredésemet követően átfutott az agyamon egy halvány gondolat: „Vajon élek, vagy meghaltam?!” Aztán tudatosult bennem, hogy ez még mindig az élet, és, amit ekkor éreztem, sosem felejtem el. Szeretek mindenkit. Mindenkit, akinek azelőtt azt mondtam, hogy „Boldog szülinapot, boldog névnapot, boldog karácsonyt és boldog új évet!”Őket, akiknek olyan ritkán mondtam azt, amit valóban érzek irántuk: szeretlek”.De mire ez az érzés átjárta perzselt lelkemet, megéreztem a testi fájdalmakat, amelyeket azelőtt az adrenalin, utána pedig a fájdalomcsillapító gyógyszerek „elfedtek”.

A nyílt sebek a kötések alatt, amelyeket heteken át meg sem mertem nézni, az ujjaim, amelyeket nem tudtam mozgatni, a lábam, amely nem volt képes lépni… hosszú heteken át…én azt hittem, mi több, teljesen biztos voltam benne, hogy belehalok.Dühös voltam és dacos. Dühös voltam magamra, másokra, a világra, a sorsra és Istenre, akiben huszonhárom éven át mindig hittem. Hol volt ő aznap? Mit csinált? Rám nem volt ideje? Rám nem volt ereje? Nekem azt tanították, hogy ő mindenhol ott van. Hol volt ekkor? Ezerszer kérdeztem, és választ nem kaptam.

S mindeközben sírtam éjjel és nappal. Sírtam, és a könnycseppeket még csak letörölni sem tudtam arcomról. Amikor megkérdezték, miért sírok, legtöbbször elmondani sem tudtam. Tűrtem a helyzetet és közben naponta százszor kérdeztem magamtól, a családtagoktól, a látogatóimtól, és az orvosoktól: Miért? Miért én? Miért most? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Miért küzdöttem ennyit eddig az életben? Miért tanultam rengeteget az egyetemen? Miért mentem külföldre? Mit ér, hogy szeretek mindenkit és mindenkinek csak jót akartam eddig és megfelelni? És mit érnek az elismeréseim, a köztársasági ösztöndíjam vagy a repülőtéri egyenruha így rajtam? Miért kapom ezt a sorstól? Miért? És amikor nem kérdeztem, a tekintetemben akkor is benne volt.

Aztán rendben, idővel beláttam, elfogadtam, hogy nem tudok a múltam ellen tenni, megtörtént.

És akkor most hogyan tovább? Mihez kezdek magammal? Egyáltalán…hogy nézek ki? Az emberek milyennek látnak majd? És mikorra gyógyulok meg? Mikorra lesz szép bőröm…ha lesz valaha? És mi lesz a lelkemmel? Magammal? És a legfontosabb: mikorra? Mikorra gyógyulok meg? Kitől kérdezzem? Ki ad erre választ? Mérges voltam, szomorú és hitetlen.  Életem legtragikusabb napján harcra hívott az élet, és nem kérdezte, hogy szeretném- e?! Éjjelente egyedül maradtam. Ez volt mindig a legnehezebb. Önmagammal szembe nézni előbb lelkileg aztán testileg. Láttam a kötéseket magamon és féltem. Rettegtem attól, hogy egyszer meglátom mindazt, ami alatta van. Elképzeltem, hogy szörnyű lehet, hiszem a napi kötéscserék során a gyógyuló sebek újra és újra feltépődtek. Fájt és féltem.

Egyszer megkérdezték, hogy mitől? És éjszakánként ezen gondolkoztam. Hogy mitől félek? Az elképzelt szörnyűségtől? Önmagamtól? A kinézetemtől? Magától a fájdalomtól? Attól, hogy egyedül vagyok az ágyon? A jövőmtől? És a válaszom igen volt. Mindegyikre, szépen sorban.

Mindezidáig nem foglalkoztam ilyen kérdésekkel. Éltem a huszonévesek mindennapi életét, rohantam ész nélkül, hogy megszerezzem mindazt, amit a társadalom összességében elvár. Hogy legyen nekem is új telefonom, jó pasim, lakásom, autóm és mindemellett csinos legyek, kedves és tökéletes.

Anyukám, apukám és testvérem azzal biztattak, amivel gyerekkorom óta minden mélyponton: minden rossz után jó jön. Erősnek mutatták magukat előttem, de éreztem, hogy mindenkinek fájdalmat okoztam. A lelkiismeretemmel még ezt is „le kell játszanom”, saját dolgaimon túl. Nekik, akik szeretnek születésem első pillanatától, ekkora fájdalmat okozok…Hogy tehettem ezt?

Rokonaim azt mondták, „erre az esetre mindig emlékezni fogunk”. Barátaim azt mondták, „lépjek túl ezen és felejtsem el”.Bevallom, akkor nem tudtam, hogyan kellett volna emlékezni és elfelejteni egyszerre mindazt, ami történt. Mit kellett volna tennem?

Vártam, hogy valaki mondja meg. Kívülről vártam a választ, és egyszer a doki azt mondta, hogy a válaszokat magamban találom meg. Annyira padlón voltam, hogy nem volt vesztenivalóm. Válságban voltam,és azt gondoltam,ettől mélyebbre úgysem nagyon kerülhetek. Így az esélytelenek nyugalmával,elkezdtem a válaszokat magamban keresni.

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

A legutóbbi TraumaAmbulancia esten kezdtünk el beszélgetni arról, melyek azok a dolgok, amelyek a mindennapokban, az új élet kialakítása során leginkább foglalkoztatják a balesetek következtében mozgáskorlátozottá vált vagy kerekesszékbe kényszerült embereket. Melyek azok a témák, amelyeket érdemes megvilágítani az ő szemszögükből, hogy minél többeknek leessen a tantusz, és elkezdődjön az igazi akadálymentesítés. Káró Regina súlyos balesetet követően kezdett új életet, eddigi tapasztalatai alapján vetette papírra gondolatait.

Azt tapasztalom, hogy nem foglalkozunk érdemben a gondolkodásmód akadálymentesítésével. Hajlamosak vagyunk kerülni a témát, pedig lenne miről beszélni.

Forrás: Getty images

Sokszor csak a fizikai akadálymentesítéssel vagyunk elfoglalva. Azonban az is elgondolkodtató, hogy a törvényekben milyen szépen és világosan le van írva minden szabály az épületek akadálymentesítésére, azonban a menedzserek és az építővállalatok mindig találnak kiskaput. Nagyobb figyelmet kellene fordítani a helyes kivitelezésre! Lehetne például segédanyagokat használni, hogy a kivitelezők is értsék mit is jelent az akadálymentesítés, hogy értsék mire is van szükség. Biztos vagyok benne, hogy lenne önkéntes kerekesszékes, aki szívesen tesztelné az épülő létesítményeket.

Pozitív előrelépésnek tartom, hogy egyre több TV csatorna műsoraiba hívnak testileg megváltozott képességű embereket, és azt is, hogy egyre több az ilyen blogger és influencer is. Fontosnak tartom, hogy a közmédiában is megjelenjenek különböző testi fogyatékossággal élő emberek. Mert nem kevesebbek, csak mások! Az ilyen megjelenések felnyithatják az emberek szemét, hogy „Miért ne?”! Miért ne mehetne akár egy kerekesszékes fesztiválra? Miért ne mehetne színházba? Miért kell spórolni a kerekesszékes jegyek darabszámával a Budapest Arénában? Miért kell a kerekesszékes helyeknek az első sorban lenni a moziban? Jó lenne elérni azt is, hogy a mozgássérülteknek fenntartott mosdókat csak a rászorulók használják, ne kelljen zárva tartani őket!

A képen balról Regina az egyik TraumaAmbulancia Esten

Folytathatnám a felsorolást, de rájöttem, hogy elsőként az emberek fejében kellene átrendezni a dolgokat. Hogy például ne féljenek hirdetni, reklámozni az akadálymentesítést! Ha egy étterem szerencsés helyen van, tehát megközelíthető akadálymentesen, ráadásul még bent is elvégezte az akadálymentesítést, akkor azt minimum jelezni kellene valahogy! Ne legyünk meglepődve, ha egy kerekesszékes vagy mozgássérült elmenne egy szállodába, vagy ha egy menő autóval mozgássérült parkolóhelyet használ! Ne felejtsük el azt sem, hogy nem minden sérülés annyira látványos, mint egy kerekesszék! Ne ítéljünk előre! Annyi különböző sérülés létezik: látványostól a kevésbé látványosig. Az akadálymentesítéssel megkönnyíthetjük sok segédeszközzel élő ember életét, a babakocsisokét és az idősekét is!

 Mindemellett tudom, hogy akadálymentesíteni nem olcsó mulatság egy olyan épületnél, amelynek az építkezési folyamata közben nem fordítottak figyelmet az akadálymentes kialakításra. Nagy kiadás utána korrigálni. Azonban léteznek olcsóbb megoldások is. Ezek sem mind egyszerűek, de ha a szándék megvan, megoldás is lesz. Mindehhez azonban, hangsúlyozom, először az embereket kellene „kezelésbe venni” és a hozzáállásukon változtatni! Nem kellene állandóan meglepődni, ha egy mozgássérült szeretne teljes életet élni! Különös tekintettel azokra, akiknek az élete fiatal vagy felnőtt korban változott meg. Vissza lehetne adni a mozgássérülteknek a társadalomba vetett hitét, azzal, hogy nyitunk arra, hogy biztosítsuk egy megváltozott testi adottságokkal élőnek is a lehetőséget….a lehetőséget, hogy választhasson!

Önkénteskednél? Nem tudod hogyan fogj neki? Tudásodat, munkádat, szabadidődet szeretnéd felajánlani? Írnál a blogra? Szívesen készítesz videót? Előadnál a témában? Értesz a közösségfejlesztéshez? Netán pénzt adnál? Szívesen járnál el egy támogató közösségbe?  A TraumaAmbulancia Egyesület egyik kedves mentora, más szervezeteknél is tapasztalatot szerzett önkéntes megosztja velünk ezzel kapcsolatos gondolatait. A TraumaAmbulanciánál is elkel minden segítség! Szervezetünk balesetben érintetteknek segít a lelki nehézségek feldolgozásában. Ha érintett vagy valamilyen formában, vagy egyszerűen érdekel ez a téma és elhívást érzel ne tartsd vissza magadat! Szeretettel és jó csapattal várunk bármilyen tudásodat vagy támogatásodat ajánlanád fel ügyünknek, ami így a Te ügyed is lesz!

Sok évvel ezelőtt, amikor először (és eddig utoljára) jártam az Egyesült Államokban, egy hétvégén kollégákkal kilátogattunk a Georgia déli partjainál lévő Jekyll szigetre. Ez egy üdülőövezet, nyaralók vannak szétszórtan, bolt, kereskedelem szinte semmi. Ellenben a természet gyönyörű, tele van csodás hatalmas fákkal, amelyekről valami piszkosfehér vattacsomó-szerűségek lógnak, ilyet sosem láttam még. Ergo, ezt muszáj lefényképeznem! Igen ám, de a film kifogyott a gépemből (igen, akkor még nem volt digitális kamera …), úgyhogy elkezdtem keresni egy helyet, ahol vehetnék filmet.

Fotó: B.J. Karp, fineartamerica.com

Találtam is egy ici-pici vegyesboltot, benne aranyos öreg hölgy, és nagy örömömre: van film! 10 dollár. Jó, adom a pénzt, egy százast. Hát, nagyon sajnálja de nem tud visszaadni... Mérföldekre semmi más olyan hely, ahol fel lehetne váltani... Ott tanácstalankodtam, tébláboltam, próbálkoztam hogy találjunk valami megoldást nagyon kell nekem az a filmtekercs, közben bejött két középkorú nő. Már épp mentek kifele, mikor a néni szól, hogy vihetem a filmet. De hát nem váltottam fel a pénzt.... Nem kell, a két hölgy kifizette! Utánuk szaladtam hogy megköszönjem, de annyira ledöbbentem hogy alig tudtam nyökögni. Mosolyogva csak azt mondogatták, hogy „Not at all, do it for somebody else!” (Semmiség, tedd meg te is valaki másért).

Amerikában ennek egyszerűen van hagyománya, mármint annak, hogy tegyél valami jót mással, másnak. Ha ott egy tanácstalan fiatal magyar turista (nekik: valamilyen idegen, nyilván látták hogy nem vagyok helyi erő), és annyira szeretne fényképezni, hát hadd kapja meg a filmjét. Cinikusabb hozzáállással erre azt szokták mondani, hogy nem kell ettől hasra esni: csak azért csinálják, hogy meglegyen a napi „jó cselekedet”.

Álljunk is meg itt egy pillanatra. Van benne valami! Hiszen egyértelműen a két hölgy jól érezte magát attól, hogy látták én mennyire örülök, mennyire köszönöm. És én is jól éreztem magam, ajándékot kaptam, és az élményt is „hazahoztam” (a fényképeket és a kedves emléket). Szóval itt mindenki jól járt, ez egy vegytiszta win-win szituáció.

A TraumaAmbulancia (TA) Egyesület olyan támogató közösség, ahol az önkéntes szakemberek azon dolgoznak, hogy a balesetet szenvedett emberek a lelki sebek gyógyulásához professzionális segítséget nyújtsanak. Úgy gondolom, hogy a TA kezdeményezése hiánypótló, hiszen a balesetet szenvedettek és hozzátartozóik a magyar egészségügyben elvétve számíthatnak holisztikus szemléletű ellátásra. Pedig a test nem épülhet fel a lélek gyógyítása nélkül. Alig, hogy a TA estek elkezdtek kibontakozni, megkerestem Krausz Csillát és megerősítettem: álmai megvalósítására bizony nagy szükség van. Elhívást éreztem arra, hogy önkéntesként részt vegyek a TA missziójában. Sorstársként, újságíróként és hamarosan mentálhigiénés szakemberként is szeretném segíteni a TA munkáját. Polytraumatizáltként a megélt személyes tapasztalataimmal erőt adhatok a sorstársaimnak, hogy az olykor reménytelennek tűnő helyzetből is van kiút. A közösség számomra pozitív, lélekemelő erőforrást jelent. A TA esteken bemutatott történetek bizonyítják, hogy egy balesetre lehet másként is nézni, megláthatjuk a benne rejlő lehetőségeket. Első olvasásra lehet, hogy őrültségnek tűnik: pozitívan nézni egy balesetet, amiben életveszélyesen megsérültél? Testi, lelki fájdalmak gyötörnek? Esetleg hónapokig, évekig voltál kórházban? Gyere el rendezvényeinkre, ismerd meg a TA csapatát, ahol olyan fejlődési utak tárulnak fel előtted, amelyek bizonyítják egy traumából növekedni is lehet. 

Segítőként szeretnék a bajba jutott ember támogató útitársa lenni, amikor úgy érzi, hogy egyedül van és elveszett a gyógyulási folyamatban. Tudom, hogy szeretettel erősítve egymást, nagyon mélyről fel lehet állni. Ha elhívást érzel, légy a társunk a TraumaAmbulancia egyesület kiteljesedésének útján!

A Karácsony a születés ünnepe. A kereszténység egyik legnagyobb ünnepén Jézus Krisztusra emlékezünk. Mit adott Jézus a világnak? Isten Krisztusban megmutatja, hogy a szeretet ereje által hogyan kapcsolódjunk a másik emberhez. A remény, a gyógyulás, az életerő, az öröm és a szeretet lángját gyújtotta meg a lelkekben. A jézusi minőség bennünk is megszülethet, ha megnyitjuk a szívterünket önmagunk és embertársaink irányába. Ez a lelkület áramlik a TraumaAmbulancia (TA) esteken. Hálás vagyok Krausz Csillának, hogy megálmodta, megszervezte a TraumaAmbulanciát és kapcsolódhattam a csapathoz. Karácsonyra immár megszületett a TA „teste” is, az egyesület, ami a jövőben kereteket, még több lehetőséget ad lélekemelő küldetésünknek. A traumát szenvedett, bajban, kilátástalan helyzetben lévő ember úgy érzi, hogy egyedül van és elveszett. A krízis sötét erdejében bolyongva fényre vágyik, ami kivezeti őt a reménytelennek tűnő helyzetből. Legyünk mi a fény!

Megszülettünk, hogy a hozzánk forduló balesetet szenvedett sorstársainknak és a traumát okozóknak, családtagjaiknak, ismerőseiknek lelki segítséget adjunk. A test nem épülhet fel a lélek gyógyítása nélkül. Kétségeikkel, félelmeikkel sajnos sokan egyedül maradnak ebben a gyógyulási folyamatban. Nem kapnak professzionális segítséget. Örömhír! Szeretnénk, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül! Hiszünk abban, hogy szeretettel erősítve egymást, nagyon mélyről fel lehet állni. A TA esteken idén számos emberi történetet mutattunk be, melyek lámpásként világítanak a trauma sötét erdejében. Ezek az isteni-emberi történetek adjanak reményt, hitet és lelki felemelkedést mindenkinek! Békés, meghitt Karácsonyt és áldásban, egészségben, isteni-emberi értékekben bővelkedő Boldog Új Évet kívánok!

Még cikkek Anitától:

http://bit.ly/2BAUVqT

http://bit.ly/2V7qX6v

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma

Előfordul, hogy szemtanúként olyan hatással van valakire egy baleset, hogy szeretné megosztani másokkal, mit élt át. A híradókban minden nap látunk, hallunk olyan hírt, amely megrázó, de a monotonitás, a bemondó szenvtelen hangja, olykor a szenzációhajhász tudósítás embertelenítik ezeket a nagyon is emberi történeteket. Sokszor a tévés sztoriból ki sem derül az igazi történet. Általában azokról sem szólnak a hírek, akik "csak" ott voltak a helyszínen, és aktívan segítettek bajba jutott embertársukon.

A TraumaAmbulancia blog többek között azért is jött létre, hogy, aki szeretne, mesélhessen, ezzel is hiteles képet adva emberségről, kiállásról...hogy segíthessen bárkinek mások példáján keresztül, gondolatokat ébresszen, tanítson. Követheted te is Lajos példáját, aki szintén leírta, mit élt át! Meséljünk egymásnak, hogy tapasztaltabbak lehessünk!

Tegnapi események, aminek részese voltam.

Cannesből Antibes felé hajóztunk, útközben 11:35 perckor a kapitányi hídon a nemzetközi VHF rádió csatornán egy artikulálatlan üvöltés szakította meg a szokásos kommunikációs forgalmat, a háttérzajtól alig lehetett érteni, hogy mit mond egy nem messze előttünk lévő másik yacht rádiósa.

Néhány másodperccel később már csak a nemzetközi segélyhívást lehetett hallani: Mayday, Mayday! 
A látótávolságon belül elkezdett egy szürkésfekete füstoszlop emelkedni. Azonnal leesett, hogy tűz ütött ki egy kisebb yachton a nyílt tengeren. Ez az egyik legnagyobb gond hajón...

Fotó: saját

 A vészjelzés után, ilyenkor a közelben tartózkodó yachtokon a kapitányi hídról általános riadót rendelnek el a személyzetnek.

A tengeren szolgálók kiképzésben részesülnek tűzoltás és elsősegélyből, majd szolgálat alatt pozíciótól függetlenül mindenkinek megvan a feladata egy esetleges vészhelyzetre. Hetente vannak szimulált gyakorlataink, de ilyenre eddig nem volt példa számomra. Éreztem, ahogy az adrenalin elkezd száguldani.

Szóval, a mayday jelzés után megkapjuk az utasítást, hogy a tűzoltó brigád és a medical team a tender hajó garázsban álljon készenlétben, mert vízre bocsájtjuk a mentőhajót, segítünk, mert a kötelességünk.