Adrienn 2019 őszén önkéntesként csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához. Néhány hónap alatt megtapasztalhattuk, ő valóban egy "tűzről pattant lány". Kedves, segítő hozzáállásával bizonyította, nincs olyan kérés, probléma, feladat, amit ne tudna megoldani. Mi már ismerjük történetét, tudjuk, honnan ered ez a fantasztikus pozitív hozzáállás, miből tud ennyi erőt meríteni. Története mindannyiunk számára tanulságos és példaértékű, ezért is gondoltuk, hogy "közkinccsé" tesszük. Fogadjátok szeretettel Adrienn írását (két részletben)!

2011 egyik átlagos őszi napja, életem egyik legtragikusabbjának hitt napja, életem legsorsfordítóbb napja lett.

2020 év elején már semmit sem tennék másként, hiszen értem és megértem azokra a vissza- visszatérő kérdéseimre a választ, amelyek padlóra küldtek, aztán onnan felemeltek. Értem, hogy miért nekem, miért akkor és miért ott kellett önmagamért tűzbe mennem.

1. Égető helyzet

Egyszerű vidéki lány voltam a fővárosban. Alig múltam huszonhárom, és az egyetemről kilépve,éppen próbaidős életem első komoly munkahelyén. Azon az őszi napon szerencsétlen véletlenek sorozata és önmagam miatt egy háztartási balesetben (szó szerint balul elsült esetben) a testem csaknem húsz százaléka másod- és harmadfokon megégett:az arcom bal oldala, a nyakam, a bal vállam, a mellkasom, a bal kézfejem és ujjaim, a jobb teljes alkarom, mindkét combom, a jobb lábszáram, a lábfejeim és talpam. Múmiaként becsavarva ébredtem a Honvéd Kórház Égési-Plasztikai Osztályán, ahol ébredésemet követően átfutott az agyamon egy halvány gondolat: „Vajon élek, vagy meghaltam?!” Aztán tudatosult bennem, hogy ez még mindig az élet, és, amit ekkor éreztem, sosem felejtem el. Szeretek mindenkit. Mindenkit, akinek azelőtt azt mondtam, hogy „Boldog szülinapot, boldog névnapot, boldog karácsonyt és boldog új évet!”Őket, akiknek olyan ritkán mondtam azt, amit valóban érzek irántuk: szeretlek”.De mire ez az érzés átjárta perzselt lelkemet, megéreztem a testi fájdalmakat, amelyeket azelőtt az adrenalin, utána pedig a fájdalomcsillapító gyógyszerek „elfedtek”.

A nyílt sebek a kötések alatt, amelyeket heteken át meg sem mertem nézni, az ujjaim, amelyeket nem tudtam mozgatni, a lábam, amely nem volt képes lépni… hosszú heteken át…én azt hittem, mi több, teljesen biztos voltam benne, hogy belehalok.Dühös voltam és dacos. Dühös voltam magamra, másokra, a világra, a sorsra és Istenre, akiben huszonhárom éven át mindig hittem. Hol volt ő aznap? Mit csinált? Rám nem volt ideje? Rám nem volt ereje? Nekem azt tanították, hogy ő mindenhol ott van. Hol volt ekkor? Ezerszer kérdeztem, és választ nem kaptam.

S mindeközben sírtam éjjel és nappal. Sírtam, és a könnycseppeket még csak letörölni sem tudtam arcomról. Amikor megkérdezték, miért sírok, legtöbbször elmondani sem tudtam. Tűrtem a helyzetet és közben naponta százszor kérdeztem magamtól, a családtagoktól, a látogatóimtól, és az orvosoktól: Miért? Miért én? Miért most? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Miért küzdöttem ennyit eddig az életben? Miért tanultam rengeteget az egyetemen? Miért mentem külföldre? Mit ér, hogy szeretek mindenkit és mindenkinek csak jót akartam eddig és megfelelni? És mit érnek az elismeréseim, a köztársasági ösztöndíjam vagy a repülőtéri egyenruha így rajtam? Miért kapom ezt a sorstól? Miért? És amikor nem kérdeztem, a tekintetemben akkor is benne volt.

Aztán rendben, idővel beláttam, elfogadtam, hogy nem tudok a múltam ellen tenni, megtörtént.

És akkor most hogyan tovább? Mihez kezdek magammal? Egyáltalán…hogy nézek ki? Az emberek milyennek látnak majd? És mikorra gyógyulok meg? Mikorra lesz szép bőröm…ha lesz valaha? És mi lesz a lelkemmel? Magammal? És a legfontosabb: mikorra? Mikorra gyógyulok meg? Kitől kérdezzem? Ki ad erre választ? Mérges voltam, szomorú és hitetlen.  Életem legtragikusabb napján harcra hívott az élet, és nem kérdezte, hogy szeretném- e?! Éjjelente egyedül maradtam. Ez volt mindig a legnehezebb. Önmagammal szembe nézni előbb lelkileg aztán testileg. Láttam a kötéseket magamon és féltem. Rettegtem attól, hogy egyszer meglátom mindazt, ami alatta van. Elképzeltem, hogy szörnyű lehet, hiszem a napi kötéscserék során a gyógyuló sebek újra és újra feltépődtek. Fájt és féltem.

Egyszer megkérdezték, hogy mitől? És éjszakánként ezen gondolkoztam. Hogy mitől félek? Az elképzelt szörnyűségtől? Önmagamtól? A kinézetemtől? Magától a fájdalomtól? Attól, hogy egyedül vagyok az ágyon? A jövőmtől? És a válaszom igen volt. Mindegyikre, szépen sorban.

Mindezidáig nem foglalkoztam ilyen kérdésekkel. Éltem a huszonévesek mindennapi életét, rohantam ész nélkül, hogy megszerezzem mindazt, amit a társadalom összességében elvár. Hogy legyen nekem is új telefonom, jó pasim, lakásom, autóm és mindemellett csinos legyek, kedves és tökéletes.

Anyukám, apukám és testvérem azzal biztattak, amivel gyerekkorom óta minden mélyponton: minden rossz után jó jön. Erősnek mutatták magukat előttem, de éreztem, hogy mindenkinek fájdalmat okoztam. A lelkiismeretemmel még ezt is „le kell játszanom”, saját dolgaimon túl. Nekik, akik szeretnek születésem első pillanatától, ekkora fájdalmat okozok…Hogy tehettem ezt?

Rokonaim azt mondták, „erre az esetre mindig emlékezni fogunk”. Barátaim azt mondták, „lépjek túl ezen és felejtsem el”.Bevallom, akkor nem tudtam, hogyan kellett volna emlékezni és elfelejteni egyszerre mindazt, ami történt. Mit kellett volna tennem?

Vártam, hogy valaki mondja meg. Kívülről vártam a választ, és egyszer a doki azt mondta, hogy a válaszokat magamban találom meg. Annyira padlón voltam, hogy nem volt vesztenivalóm. Válságban voltam,és azt gondoltam,ettől mélyebbre úgysem nagyon kerülhetek. Így az esélytelenek nyugalmával,elkezdtem a válaszokat magamban keresni.

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Az október 29-i nem mindennapi est volt a TraumaAmbulancia történetében: egyrészt jubileumi, 30. alkalomról volt szó, másrészt két igen izgalmas vendéggel, Végh József pszichológussal, túsztárgyalóval és Bárczi Attila speciális búvárral beszélgethettünk.

Mit jelent a baleset fogalma egy szakembernek? Milyen egy balesetet megtapasztalni egy hivatásos szemszögéből, és hogyan lehet feldolgozni a látottakat? Egyáltalán van módszer rá, hogy a mentőket, tűzoltókat lelkileg is felkészítsék a megterhelő munkára? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket jártunk körül Végh József és Bárczi Attila segítségével. Attila 2005-ben sportbúvárként csöppent bele a tűzoltóbúvárok világába. Felszerelését követően a baleset kifejezés egészen átfogalmazódott benne: ma már inkább káresetnek nevezi azt, amit a civilek többsége balesetnek hív, a baleset szót pedig meghagyta a személyes, otthoni, kisebb incidenseknek, így téve különbséget munkája és magánélete között. Hivatása természetesen egyéb módon is hatott rá. Míg az első pár bevetése után még nehéz volt számára, hogy elkülönítse a munkáját az otthoni eseményektől, idővel megtanulta kettéválasztani a két világot.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Mindez nem könnyű feladat egy szakmabelinek, hiszen a hivatásosok lelki felkészítésére nem fektetnek kellő hangsúlyt. Végh József szerint ennek több oka is van: a pénz, a megfelelő számú és képzettségű szakemberek, illetve a felismerés hiánya. A pszichológia megítélése még napjainkban sem tökéletes, sokan egyenesen ódzkodnak attól, hogy szakemberhez forduljanak. Ezen az állásponton van Attila is, aki maga is megtapasztalja, hogy a kétévente kötelező szűrést leszámítva (részben saját döntés, részben külső okok miatt) ritkán vannak érintkezésben pszichológusokkal.

Pedig a megfelelő lelki segítségre nagy szükség van. Attila és társai elsősorban maguk próbálják átbeszélni a megrázóbb szituációkat, de persze így is akadnak nehezen feldolgozható esetek. Attila számára ezek főként gyermekekhez kötődnek, hiszen apaként egészen másként áll az ilyen helyzetekhez. A Hableány katasztrófáját követő mentés során szintén megterhelő volt látni az övtáskákat és fényképezőgépeket. „Hiába a rutin, furcsa érzés volt belegondolni, hogy turistaként jöttek ide, meg akarták nézni a várost, és hogy végül mi történt velük” – mondta a búvár.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Végh József úgy véli, hogy az esetenkénti foglalkozás nem elég, rendszeres beszélgetésekre, komoly felkészítésre, sőt a felvétel előtt átfogó szűrésre van szükség. A kulcs természetesen a pszichológus esetében is a szakértelem: át kell programozni a rá bízott ember agyát, hiszen az eltanult szokások sokszor gátat képeznek a szakmai munkában. „Ha a rendőrt szidalmazzák, akkor nem őt, hanem az egyenruhát szidalmazzák, ezt kell megértetni” – mondta, hozzátéve, hogy hasonló módon egy katasztrófavédelminek is meg kell tanulnia, hogy milyen esetben mit tehet meg, és mit nem. „A legnagyobb baj, ha a mentőt is menteni kell” – emelte ki.

Az utólagos feldolgozás is elengedhetetlen, az embernek fel kell fedeznie, hogy hogyan tud újra a szakmájához és az életéhez kapcsolódni. A cél az, hogy a kontraszt nélküli sötétségből eljusson ismét a színekhez.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Attila egyik élménye épp ezen színtelenséghez köthető. Egy aquaworldös, kifejezetten megrázó balesetet követően azt tapasztalta, hogy a világ valahogy tompább lett, és legnagyobb meglepetésére egyik társa is hasonlóról számolt be. Aznap éjszaka hosszan beszélgettek, és ez sokat segített az eset feldolgozásában, mégis úgy tűnik, hogy hosszú távon más megoldásra is szükség van. Nem véletlen, hogy a leszerelést követően sok tűzoltó megbetegedik.

A nehézségek ellenére mindketten élvezik a munkájukat, hiszen kihívást okoz, az embereknek való segítségnyújtás pedig felemelő érzés. Az általuk látott esetek hatására az életet is megtanulták jobban értékelni, és rájöttek, hogy immár intenzívebben élik meg az életük pillanatait.

Fotó. Szöllősi Mátyás
Balról: Krausz Csilla, Végh József, Miskei Anikó, Bárczi Attila, Sárközi Alexandra

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Baleseti sorstársközösség: https://www.facebook.com/search/top/?q=baleseti%20sorst%C3%A1rsk%C3%B6z%C3%B6ss%C3%A9g&epa=SEARCH_BOX

Az estek helyszíne a Budapesti Mediterrán Hotel, köszönjük a lehetőséget!

A legutóbbi TraumaAmbulancia esten kezdtünk el beszélgetni arról, melyek azok a dolgok, amelyek a mindennapokban, az új élet kialakítása során leginkább foglalkoztatják a balesetek következtében mozgáskorlátozottá vált vagy kerekesszékbe kényszerült embereket. Melyek azok a témák, amelyeket érdemes megvilágítani az ő szemszögükből, hogy minél többeknek leessen a tantusz, és elkezdődjön az igazi akadálymentesítés. Káró Regina súlyos balesetet követően kezdett új életet, eddigi tapasztalatai alapján vetette papírra gondolatait.

Azt tapasztalom, hogy nem foglalkozunk érdemben a gondolkodásmód akadálymentesítésével. Hajlamosak vagyunk kerülni a témát, pedig lenne miről beszélni.

Forrás: Getty images

Sokszor csak a fizikai akadálymentesítéssel vagyunk elfoglalva. Azonban az is elgondolkodtató, hogy a törvényekben milyen szépen és világosan le van írva minden szabály az épületek akadálymentesítésére, azonban a menedzserek és az építővállalatok mindig találnak kiskaput. Nagyobb figyelmet kellene fordítani a helyes kivitelezésre! Lehetne például segédanyagokat használni, hogy a kivitelezők is értsék mit is jelent az akadálymentesítés, hogy értsék mire is van szükség. Biztos vagyok benne, hogy lenne önkéntes kerekesszékes, aki szívesen tesztelné az épülő létesítményeket.

Pozitív előrelépésnek tartom, hogy egyre több TV csatorna műsoraiba hívnak testileg megváltozott képességű embereket, és azt is, hogy egyre több az ilyen blogger és influencer is. Fontosnak tartom, hogy a közmédiában is megjelenjenek különböző testi fogyatékossággal élő emberek. Mert nem kevesebbek, csak mások! Az ilyen megjelenések felnyithatják az emberek szemét, hogy „Miért ne?”! Miért ne mehetne akár egy kerekesszékes fesztiválra? Miért ne mehetne színházba? Miért kell spórolni a kerekesszékes jegyek darabszámával a Budapest Arénában? Miért kell a kerekesszékes helyeknek az első sorban lenni a moziban? Jó lenne elérni azt is, hogy a mozgássérülteknek fenntartott mosdókat csak a rászorulók használják, ne kelljen zárva tartani őket!

A képen balról Regina az egyik TraumaAmbulancia Esten

Folytathatnám a felsorolást, de rájöttem, hogy elsőként az emberek fejében kellene átrendezni a dolgokat. Hogy például ne féljenek hirdetni, reklámozni az akadálymentesítést! Ha egy étterem szerencsés helyen van, tehát megközelíthető akadálymentesen, ráadásul még bent is elvégezte az akadálymentesítést, akkor azt minimum jelezni kellene valahogy! Ne legyünk meglepődve, ha egy kerekesszékes vagy mozgássérült elmenne egy szállodába, vagy ha egy menő autóval mozgássérült parkolóhelyet használ! Ne felejtsük el azt sem, hogy nem minden sérülés annyira látványos, mint egy kerekesszék! Ne ítéljünk előre! Annyi különböző sérülés létezik: látványostól a kevésbé látványosig. Az akadálymentesítéssel megkönnyíthetjük sok segédeszközzel élő ember életét, a babakocsisokét és az idősekét is!

 Mindemellett tudom, hogy akadálymentesíteni nem olcsó mulatság egy olyan épületnél, amelynek az építkezési folyamata közben nem fordítottak figyelmet az akadálymentes kialakításra. Nagy kiadás utána korrigálni. Azonban léteznek olcsóbb megoldások is. Ezek sem mind egyszerűek, de ha a szándék megvan, megoldás is lesz. Mindehhez azonban, hangsúlyozom, először az embereket kellene „kezelésbe venni” és a hozzáállásukon változtatni! Nem kellene állandóan meglepődni, ha egy mozgássérült szeretne teljes életet élni! Különös tekintettel azokra, akiknek az élete fiatal vagy felnőtt korban változott meg. Vissza lehetne adni a mozgássérülteknek a társadalomba vetett hitét, azzal, hogy nyitunk arra, hogy biztosítsuk egy megváltozott testi adottságokkal élőnek is a lehetőséget….a lehetőséget, hogy választhasson!

Minden várakozásunkat felülmúlták legutóbbi estünk vendégei: két fiatal hölgy Szolnokról páratlan képességű négy kutyussal. Talán sokakban felmerül a kérdés: kutyákat bevinni egy szállodába? Igen!

Seller Gabi, Krausz Csilla és Varga Zsófi
Mázli, Muffin, Bejgli és Alma

Sőt! Olyannyira, hogy ezek a barátságos, okos négylábúak nemcsak viselkedésükben tettek tanúbizonyságot magas fokú intelligenciájukról, hanem irányíthatóságukat, játékos produkcióikat is bemutatták kis társaságunknak. Gabi és Zsófi mesélt nekünk arról, mit is jelent terápiás kutyákat képezni és „szolgálatba” állítani. Akár gyerekekről, akár felnőttekről is legyen szó, szinte minden lelki és fizikai sérülésnél sokat segíthet egy ilyen érzékeny ugyanakkor fegyelmezett kutyus jelenléte. Hallhattunk epizódokat a nyelvet, olvasást, számolást tanuló gyerekek koncentrációjának javításáról, idős betegekről, akik állapotában, közérzetében jelentős változást okozott a kutyussal való kapcsolat. Ilyen segítő funkcióra nem minden kutyus alkalmas, de amelyik ki is állja az alkalmasság vizsgáját, még komoly képzésre van szüksége, hogy a legkülönbözőbb helyzetekre is jól reagáljon.

Varga Zsófi és Bejgli akcióban és a cikk írója Aszalós Andrea

Jó volt látni és hallani, hogy a két bájos hölgy mennyire eltökélten és fáradhatatlanul végzi ezt a „munkát”, ami számukra nemcsak komplett életformát, hanem életcélt is jelent. Ők a Szolnoki Nyolckézláb Csoport tagjai, Gabi gyógypedagógus, Zsófi pedig egy nagyvállalat HR munkatársa. Szóval a nyolcórás munka mellett vállalkoznak szünet nélküli tevékenységgel arra, hogy bekapcsolódhassanak emberek gyógyításába.

Dzsino és Szantál

A húszas évei elején az ember tele van kételyekkel és kérdésekkel, de egy dologban biztos, hogy meg fogja váltani a világot. A tervek, próbálkozások után ismét jönnek az aggályok, fenntartások. Én egy biztos helyre tudtam ilyenkor menekülni: A KUTYÁmhoz (mindig csupa nagybetűvel). Nem értettem akkor még ezt a különös köteléket, viszont azt tudtam, hogy ezt meg kell mutassam másoknak, illetve tovább kell valahogy adnom. Mivel akkor már önkéntesként dolgoztam egy alapítványnál, jött a gyors felismerés. Bizony úgy lenne jobb csinálni, ha bevonhatnám Bejgli nevű kutyámat is. Abban az időben fogalmam sem volt róla, hogy Magyarországon hat féle segítőkutya típust különböztetünk meg (terápiás, vakvezető, rohamjelző, személyi segítő, mozgássérült-segítő és hallássérült-segítő kutyákat), leginkább én is csak a vakvezető kutyákkal találkoztam a mindennapok során.

Megvan az egyesület! A TraumaAmbulancia Egyesület. Emlékszem, két éve született meg a gondolat sok hezitálás után, hogy felvállalom ezt az ügyet. Az ügyemet. Ami bár magamból kiindulva az én ügyem, de percről percre egyre világosabb lett: ez szinte mindenki ügye is. Csak hát van ez a „minden szuper, jól vagyok, nem panaszkodom” valami, amit mi emberek „szeretünk” játszani magunkkal. Ezt kellett megvizsgálnom és belátnom, hogy ez bizony nem igaz és nagy valószínűséggel sokan erre jutnának… Elképzeltem a sok magányos egyént, amint ezen gondolkodik….és? Valakinek el kell kezdenie, így hát belevágtam. Úgy voltam vele, elindítom ezt a kísérletet saját erőforrásokból, mit veszíthetek? Ma ránézek a blogra és azt látom, hogy aki idelátogat, hosszasan elidőzhet, könnyen érthető és hiteles információkhoz jut, ha baleseti trauma vagy más néven poszttrauma témakörben szeretne tájékozódni! Hogyan jutottam, jutottunk el idáig? Hogyan lesz egy hétköznapi történetből, egy ideából, egy érzésből egy szervezet?

Kép: westburyjoinery.com

Önkénteskednél? Nem tudod hogyan fogj neki? Tudásodat, munkádat, szabadidődet szeretnéd felajánlani? Írnál a blogra? Szívesen készítesz videót? Előadnál a témában? Értesz a közösségfejlesztéshez? Netán pénzt adnál? Szívesen járnál el egy támogató közösségbe?  A TraumaAmbulancia Egyesület egyik kedves mentora, más szervezeteknél is tapasztalatot szerzett önkéntes megosztja velünk ezzel kapcsolatos gondolatait. A TraumaAmbulanciánál is elkel minden segítség! Szervezetünk balesetben érintetteknek segít a lelki nehézségek feldolgozásában. Ha érintett vagy valamilyen formában, vagy egyszerűen érdekel ez a téma és elhívást érzel ne tartsd vissza magadat! Szeretettel és jó csapattal várunk bármilyen tudásodat vagy támogatásodat ajánlanád fel ügyünknek, ami így a Te ügyed is lesz!

Sok évvel ezelőtt, amikor először (és eddig utoljára) jártam az Egyesült Államokban, egy hétvégén kollégákkal kilátogattunk a Georgia déli partjainál lévő Jekyll szigetre. Ez egy üdülőövezet, nyaralók vannak szétszórtan, bolt, kereskedelem szinte semmi. Ellenben a természet gyönyörű, tele van csodás hatalmas fákkal, amelyekről valami piszkosfehér vattacsomó-szerűségek lógnak, ilyet sosem láttam még. Ergo, ezt muszáj lefényképeznem! Igen ám, de a film kifogyott a gépemből (igen, akkor még nem volt digitális kamera …), úgyhogy elkezdtem keresni egy helyet, ahol vehetnék filmet.

Fotó: B.J. Karp, fineartamerica.com

Találtam is egy ici-pici vegyesboltot, benne aranyos öreg hölgy, és nagy örömömre: van film! 10 dollár. Jó, adom a pénzt, egy százast. Hát, nagyon sajnálja de nem tud visszaadni... Mérföldekre semmi más olyan hely, ahol fel lehetne váltani... Ott tanácstalankodtam, tébláboltam, próbálkoztam hogy találjunk valami megoldást nagyon kell nekem az a filmtekercs, közben bejött két középkorú nő. Már épp mentek kifele, mikor a néni szól, hogy vihetem a filmet. De hát nem váltottam fel a pénzt.... Nem kell, a két hölgy kifizette! Utánuk szaladtam hogy megköszönjem, de annyira ledöbbentem hogy alig tudtam nyökögni. Mosolyogva csak azt mondogatták, hogy „Not at all, do it for somebody else!” (Semmiség, tedd meg te is valaki másért).

Amerikában ennek egyszerűen van hagyománya, mármint annak, hogy tegyél valami jót mással, másnak. Ha ott egy tanácstalan fiatal magyar turista (nekik: valamilyen idegen, nyilván látták hogy nem vagyok helyi erő), és annyira szeretne fényképezni, hát hadd kapja meg a filmjét. Cinikusabb hozzáállással erre azt szokták mondani, hogy nem kell ettől hasra esni: csak azért csinálják, hogy meglegyen a napi „jó cselekedet”.

Álljunk is meg itt egy pillanatra. Van benne valami! Hiszen egyértelműen a két hölgy jól érezte magát attól, hogy látták én mennyire örülök, mennyire köszönöm. És én is jól éreztem magam, ajándékot kaptam, és az élményt is „hazahoztam” (a fényképeket és a kedves emléket). Szóval itt mindenki jól járt, ez egy vegytiszta win-win szituáció.

A TraumaAmbulancia (TA) Egyesület olyan támogató közösség, ahol az önkéntes szakemberek azon dolgoznak, hogy a balesetet szenvedett emberek a lelki sebek gyógyulásához professzionális segítséget nyújtsanak. Úgy gondolom, hogy a TA kezdeményezése hiánypótló, hiszen a balesetet szenvedettek és hozzátartozóik a magyar egészségügyben elvétve számíthatnak holisztikus szemléletű ellátásra. Pedig a test nem épülhet fel a lélek gyógyítása nélkül. Alig, hogy a TA estek elkezdtek kibontakozni, megkerestem Krausz Csillát és megerősítettem: álmai megvalósítására bizony nagy szükség van. Elhívást éreztem arra, hogy önkéntesként részt vegyek a TA missziójában. Sorstársként, újságíróként és hamarosan mentálhigiénés szakemberként is szeretném segíteni a TA munkáját. Polytraumatizáltként a megélt személyes tapasztalataimmal erőt adhatok a sorstársaimnak, hogy az olykor reménytelennek tűnő helyzetből is van kiút. A közösség számomra pozitív, lélekemelő erőforrást jelent. A TA esteken bemutatott történetek bizonyítják, hogy egy balesetre lehet másként is nézni, megláthatjuk a benne rejlő lehetőségeket. Első olvasásra lehet, hogy őrültségnek tűnik: pozitívan nézni egy balesetet, amiben életveszélyesen megsérültél? Testi, lelki fájdalmak gyötörnek? Esetleg hónapokig, évekig voltál kórházban? Gyere el rendezvényeinkre, ismerd meg a TA csapatát, ahol olyan fejlődési utak tárulnak fel előtted, amelyek bizonyítják egy traumából növekedni is lehet. 

Segítőként szeretnék a bajba jutott ember támogató útitársa lenni, amikor úgy érzi, hogy egyedül van és elveszett a gyógyulási folyamatban. Tudom, hogy szeretettel erősítve egymást, nagyon mélyről fel lehet állni. Ha elhívást érzel, légy a társunk a TraumaAmbulancia egyesület kiteljesedésének útján!

A Karácsony a születés ünnepe. A kereszténység egyik legnagyobb ünnepén Jézus Krisztusra emlékezünk. Mit adott Jézus a világnak? Isten Krisztusban megmutatja, hogy a szeretet ereje által hogyan kapcsolódjunk a másik emberhez. A remény, a gyógyulás, az életerő, az öröm és a szeretet lángját gyújtotta meg a lelkekben. A jézusi minőség bennünk is megszülethet, ha megnyitjuk a szívterünket önmagunk és embertársaink irányába. Ez a lelkület áramlik a TraumaAmbulancia (TA) esteken. Hálás vagyok Krausz Csillának, hogy megálmodta, megszervezte a TraumaAmbulanciát és kapcsolódhattam a csapathoz. Karácsonyra immár megszületett a TA „teste” is, az egyesület, ami a jövőben kereteket, még több lehetőséget ad lélekemelő küldetésünknek. A traumát szenvedett, bajban, kilátástalan helyzetben lévő ember úgy érzi, hogy egyedül van és elveszett. A krízis sötét erdejében bolyongva fényre vágyik, ami kivezeti őt a reménytelennek tűnő helyzetből. Legyünk mi a fény!

Megszülettünk, hogy a hozzánk forduló balesetet szenvedett sorstársainknak és a traumát okozóknak, családtagjaiknak, ismerőseiknek lelki segítséget adjunk. A test nem épülhet fel a lélek gyógyítása nélkül. Kétségeikkel, félelmeikkel sajnos sokan egyedül maradnak ebben a gyógyulási folyamatban. Nem kapnak professzionális segítséget. Örömhír! Szeretnénk, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül! Hiszünk abban, hogy szeretettel erősítve egymást, nagyon mélyről fel lehet állni. A TA esteken idén számos emberi történetet mutattunk be, melyek lámpásként világítanak a trauma sötét erdejében. Ezek az isteni-emberi történetek adjanak reményt, hitet és lelki felemelkedést mindenkinek! Békés, meghitt Karácsonyt és áldásban, egészségben, isteni-emberi értékekben bővelkedő Boldog Új Évet kívánok!

Még cikkek Anitától:

http://bit.ly/2BAUVqT

http://bit.ly/2V7qX6v

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma

Régóta készültem hozzátok…

            ......minden eddiginél többen jöttek el a TraumaAmbulancia estjére

Fotók: Völgyes Valéria

Szép számmal találkoztunk új arcokkal az idei utolsó TraumaAmbulancia esten. Mint kiderült, sokkal többen követik figyelemmel a ma már egyesületként működő szervezet történetét és eseményeit, mint akik eddig részt vettek az esteken. November 27-én teltház mellett tekintettünk vissza az eddigi, mintegy másfél éves időszakra. Felidéztük azokat a beszélgetéseket, amelyekben páratlan életutakat, rendkívüli akaraterejű embereket és csodás újrakezdéseket ismertünk meg. A korábbi esteken készült fotók mellett igyekeztünk valamennyi találkozás élményét egy-egy idézetbe vagy jellemző momentumba sűríteni és így, a kitűzött szöveges táblácskákból a vetítés végére meg is fogalmazódott az egyesület filozófiájának lényege.

Andor Eszter és Krausz Csilla

Az est második részének háziasszonya, Andor Eszter mesélt arról, hogy saját történetén keresztül milyen tapasztalatokat szerzett, milyen visszajelzéseket kapott és milyen megerősítésben volt része előadásainak hallgatói által. Eszter az új vendégek közül is megszólaltatott néhányat, akik nemcsak segítséget várnak, hanem maguk is szívesen bekapcsolódnának az egyesület munkájába, csatlakoznának a küldetéshez, amit az alapítók a kezdetektől vállalnak. A visszatekintés mellett szó esett a jövőbeni célokról, a lelki segítségnyújtás újabb lehetőségeiről is. Az esemény a tombolával zárult, amit írók, trénerek, borászok, étteremtulajdonosok és maguk a tagok, vendégek támogattak ajándékaikkal.

Mint már annyiszor, most is azzal szembesültünk, hogy a jó célok, a tenni akaró és képes emberek erőfeszítései újabb és újabb értékeket, összefogást és szeretetet teremtenek. A segítő szándék és az önzetlen cselekvés támogatásra érdemes, és örömet okoz az újonnan csatlakozók számára is.

Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, olvass tovább itt a blogon és keress minket bizalommal! További információt a Facebook oldalunkon találsz! Engedd, hogy segítsünk!

https://www.facebook.com/Poszttrauma/