Önkénteskednél? Nem tudod hogyan fogj neki? Tudásodat, munkádat, szabadidődet szeretnéd felajánlani? Írnál a blogra? Szívesen készítesz videót? Előadnál a témában? Értesz a közösségfejlesztéshez? Netán pénzt adnál? Szívesen járnál el egy támogató közösségbe?  A TraumaAmbulancia Egyesület egyik kedves mentora, más szervezeteknél is tapasztalatot szerzett önkéntes megosztja velünk ezzel kapcsolatos gondolatait. A TraumaAmbulanciánál is elkel minden segítség! Szervezetünk balesetben érintetteknek segít a lelki nehézségek feldolgozásában. Ha érintett vagy valamilyen formában, vagy egyszerűen érdekel ez a téma és elhívást érzel ne tartsd vissza magadat! Szeretettel és jó csapattal várunk bármilyen tudásodat vagy támogatásodat ajánlanád fel ügyünknek, ami így a Te ügyed is lesz!

Sok évvel ezelőtt, amikor először (és eddig utoljára) jártam az Egyesült Államokban, egy hétvégén kollégákkal kilátogattunk a Georgia déli partjainál lévő Jekyll szigetre. Ez egy üdülőövezet, nyaralók vannak szétszórtan, bolt, kereskedelem szinte semmi. Ellenben a természet gyönyörű, tele van csodás hatalmas fákkal, amelyekről valami piszkosfehér vattacsomó-szerűségek lógnak, ilyet sosem láttam még. Ergo, ezt muszáj lefényképeznem! Igen ám, de a film kifogyott a gépemből (igen, akkor még nem volt digitális kamera …), úgyhogy elkezdtem keresni egy helyet, ahol vehetnék filmet.

Fotó: B.J. Karp, fineartamerica.com

Találtam is egy ici-pici vegyesboltot, benne aranyos öreg hölgy, és nagy örömömre: van film! 10 dollár. Jó, adom a pénzt, egy százast. Hát, nagyon sajnálja de nem tud visszaadni... Mérföldekre semmi más olyan hely, ahol fel lehetne váltani... Ott tanácstalankodtam, tébláboltam, próbálkoztam hogy találjunk valami megoldást nagyon kell nekem az a filmtekercs, közben bejött két középkorú nő. Már épp mentek kifele, mikor a néni szól, hogy vihetem a filmet. De hát nem váltottam fel a pénzt.... Nem kell, a két hölgy kifizette! Utánuk szaladtam hogy megköszönjem, de annyira ledöbbentem hogy alig tudtam nyökögni. Mosolyogva csak azt mondogatták, hogy „Not at all, do it for somebody else!” (Semmiség, tedd meg te is valaki másért).

Amerikában ennek egyszerűen van hagyománya, mármint annak, hogy tegyél valami jót mással, másnak. Ha ott egy tanácstalan fiatal magyar turista (nekik: valamilyen idegen, nyilván látták hogy nem vagyok helyi erő), és annyira szeretne fényképezni, hát hadd kapja meg a filmjét. Cinikusabb hozzáállással erre azt szokták mondani, hogy nem kell ettől hasra esni: csak azért csinálják, hogy meglegyen a napi „jó cselekedet”.

Álljunk is meg itt egy pillanatra. Van benne valami! Hiszen egyértelműen a két hölgy jól érezte magát attól, hogy látták én mennyire örülök, mennyire köszönöm. És én is jól éreztem magam, ajándékot kaptam, és az élményt is „hazahoztam” (a fényképeket és a kedves emléket). Szóval itt mindenki jól járt, ez egy vegytiszta win-win szituáció.

Itthon egyre több a rászoruló (sajnos), és egyre jobban terjed az adakozási kultúra is (szerencsére). De az még erősen szégyen-számba megy, hogy valaki belássa és ki is merje mondani: azért adakozok, mert ez NEKEM IS jó. Jólesik. Jobban érzem magam tőle. Jobb embernek érzem magam tőle, gondolatban megveregetem a vállam és a tükörből is egy jobb arc néz vissza. És természetesen azért is adakozok, mert látom, hogy szükség van rá, mert megérint egy másik ember vagy csoport vagy közösség problémája, célkitűzése, elismerem a tevékenységét, hozzá akarok járulni ahhoz hogy végezze azt a tevékenységet ami szerintem is hasznos és jó. Segítek, és ez jó nekem és jó annak, aki a segítséget kapja. Azt hiszem és tapasztalom is önmagamon állandóan, hogy ez egy nyerő képlet. Nem arról van szó, hogy dicsekedni kell azzal, ha adakozunk vagy anyagilag támogatunk valakit, valakiket vagy egy ügyet... De eltitkolni sem kell, és ha meggyőződésből tesszük, akkor azzal, hogy ezt elmondjuk másoknak, további támogatókat is szerezhetünk. És kiállhatunk az emberek, ügyek mellett, akiket támogatásra érdemesnek találunk. A támogatást leggyakrabban pénz formájában képzeljük el, és abban nem is tévedünk, hogy igen gyakran szükséges az anyagi segítség, és nem is helyettesíthető mással.

De a végtelenségig nem lehet pénzadományokat osztogatni. Másrészt nem CSAK pénzzel tudunk segíteni valakinek, valakiknek. Az időnk néha még a pénznél is többet ér. Hogy beszélgessünk valakivel, aki bajban van. Hogy elkísérjünk egy elesett embert olyan helyre, ahová nem tud maga elmenni. Hogy megosszuk a tapasztalatunkat olyasvalakivel, akinek ez segíthet. Hogy szakmai tudásunkkal vagy szervezőképességünkkel segítsük egy olyan csoport munkáját, amely számunkra is fontos célokért küzd. És sorolhatnám...

Ez az önkéntesség. Ez az a fázis, amikor már nem csak a jóérzés dolgozik bennünk mert adakoztunk, és az adománnyal segítettünk, hanem tevőlegesen is részt veszünk a segítésben, időnket, energiánkat, tudásunkat adjuk bele. Ennek a hozadéka még az előzőnél is több: jó esetben közösségre lelünk, hozzánk hasonló (és tőlünk nagyon különböző!) emberekre, akikkel vannak közös terveink, céljaink és vízióink. A civil csoportok rendszerint ezt a közösségi élményt nyújtják. „Na persze, csak azért jártok oda, mert jó a társaság és jól érzitek magatokat együtt, de ez nem is az igazi munkáról szól..." Az önkéntes munka nem kőtörés egy bányában, hogy feltétlen komor arccal kelljen szenvedni tőle, és hatalmas áldozatnak megélni. Ha nagy áldozatnak érezzük, az régen rossz. Ha a társaság kedvéért (is) csináljuk szívesen, az teljesen rendben van. És miközben jól érezzük magunkat a társaságban, a munka is sokkal jobban fog menni.

Egy szónak is száz a vége: ne (csak) azért adakozzatok és dolgozzatok önkéntesként civil szervezetekben, mert nagy a szükség és a világ olyan borzalmas, hogy már muszáj tenni valamit a megjavítására... hanem azért is, mert ettől jobban fogjátok érezni magatokat. Nektek is jó lesz, és ezt nem kell szégyellni.

Inkább követni kell a példát :)

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma