Megvan az egyesület! A TraumaAmbulancia Egyesület. Emlékszem, két éve született meg a gondolat sok hezitálás után, hogy felvállalom ezt az ügyet. Az ügyemet. Ami bár magamból kiindulva az én ügyem, de percről percre egyre világosabb lett: ez szinte mindenki ügye is. Csak hát van ez a „minden szuper, jól vagyok, nem panaszkodom” valami, amit mi emberek „szeretünk” játszani magunkkal. Ezt kellett megvizsgálnom és belátnom, hogy ez bizony nem igaz és nagy valószínűséggel sokan erre jutnának… Elképzeltem a sok magányos egyént, amint ezen gondolkodik….és? Valakinek el kell kezdenie, így hát belevágtam. Úgy voltam vele, elindítom ezt a kísérletet saját erőforrásokból, mit veszíthetek? Ma ránézek a blogra és azt látom, hogy aki idelátogat, hosszasan elidőzhet, könnyen érthető és hiteles információkhoz jut, ha baleseti trauma vagy más néven poszttrauma témakörben szeretne tájékozódni! Hogyan jutottam, jutottunk el idáig? Hogyan lesz egy hétköznapi történetből, egy ideából, egy érzésből egy szervezet?
Kép: westburyjoinery.com
Két éve voltam én. Most a kemény mag megvan vagy húsz fő! 2018 év végi rendezvényünk telt házas volt…. Alig akartak hazamenni, akik ott voltak! Hogy van ez? Nincs semmi különleges dolog, amit megemlíthetnék, hacsak nem az, hogy mindennap, minden egyes nap foglalkozom a TraumaAmbulanciával. Azok a csodálatos emberek, akik mellém álltak, értsd ezt a legkomolyabban, mindenben támogatnak, segítenek, együtt dolgozunk! Nevelgetem. Nevelgetjük. Vannak könnyebb napok. Tudod, olyan, mint amikor miden összejön. Befut egy megkeresés, és én magam vagyok, aki összehoz egy régi balesetest egy frissen sérülttel. Mert ismerem Őket. Ismerem a történetüket. Megbíznak bennem és ezért mesélnek. Azon szoktam gondolkodni, meddig tudom ezt a teljesen anonim kört fejben tartani? De ma már tudom, hogy erre nincs szükség. Mert aki jön, mesél, az gyógyul is és tovább lép. Én pedig maradok és figyelek, hallgatom a következő és az azutáni történetet….. Tudom, ki kinek lehet támogatója egy ilyen helyzetben. Ha úgy gondolom, a helyzet komolyabb hozzáértést igényel, szakembert is bevonok, van, hogy már a megkeresés is ilyen irányú. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy van valaki, jelen esetben én, aki jelen vagyok abban a pillanatban és készen állok. Vállalom. Bevallom, voltak olyan percek, órák, amikor úgy éreztem, én ezt nem tehetem, hogy jövök én ahhoz…. Mihez is? Ahhoz, hogy tiszta, nyitott szívvel meghallgassam a hozzám forduló sorstársaim történetét, és azt mondhassam, NEM VAGY EGYEDÜL. Óh, mennyit vívódtam, hidd el, ez tényleg igaz, aki ismer, tudja! Elhittük volna, hogy ha nem vagyunk szakértője valaminek, nem is fordulhatunk egymáshoz támogatásért, bátorításért? Elhittük volna, hogy magányosan szakszerűbb szenvedni, mint valakivel vállvetve? Ha valaki balesetet szenved, akkor, annak bizony, valamilyen formában a szakértője lesz. Amolyan emberi formában.
Nagymamáim jutnak eszembe. Anyai nagyanyám a telefonközpontos, akihez naponta vagy harminc ember ugrott be egy kávéra vagy csak beköszönt... Mennyi történet! Apai nagyanyám, aki otthon kis varrodát vitt. Az NSZK-ból érkezett Burda gyűjteményének és a tudásának köszönhetően. Járt oda mindenféle asszonynép. Emlékszem, a ruhapróbák alatti hosszú történetáradatokra. Mi történt? Semmi különös, de mégis varázslatos dolgok, emberek módjára beszélgetve segítettek egymás apró-cseprő dolgain túljutni. Lassan kezdem megszokni, hogy az emberek meglepődnek, hogy én állok e mögött az egész mögött. Felhívják az Egyesület telefonszámát és én vagyok a vonal másik végén.... Néha az az érzésem, annyira belénk táplálták a bizalmatlanságot, hogy elfelejtettük, mi is tesz minket emberekké. Itt vagyunk egymásnak és igen, vannak helyzetek, amikor szakszerű segítségre van szükség, és ennek a lehetősége fenn is áll a TraumaAmbulancia Egyesületen belül, de szeretném elmondani, hogy a sorstárssakkal való találkozás, beszélgetés, tapasztalatcsere, igenis, hogy van, hogy elég, van, hogy ez a legtöbb, ami adadhat nekünk.
Szóval, így történt. Így telt az elmúlt két év. Azt nem tudhatom, mit hoz a jövő, de annyit elmondhatok, hogy ez a két év minden nehézségével, izgalmával, könnyedségével egy igazán tartalmas időszak volt. Olyan emberekkel hozott össze a sors, ami kitörölhetetlenül hozzám tesz, engem épít és ez önmagában már egy csoda! Nagy nyitottsággal, érdeklődéssel és kíváncsisággal várom, mit hoz a jövő és a magam részéről ígérhetem, itt nem állunk meg! A cél igenis az, hogy ha valaki leül a számítógépéhez és keres magának egy odanyújtott kezet egy elszenvedett baleset után, akkor a google mutassa az utat amin haladva hozzánk talál!
Weblap: https://traumaambulancia.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/
Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/
