A ki nem mondott trauma gyakran testi tünetekben – alvászavar, szorongás, evési nehézségek –  jelenik meg, ezen túl elakadást okozhat az emberi kapcsolódásokban és az élet hétköznapi kihívásaival való sikeres megküzdésben. Habár a traumatikus élmény természetéből fakadóan szótlanná, lefagyottá tehet, a megtapasztalt események kimondása segíthet feldolgozni a történteket, csökkentheti a belső szorongást. A legnagyobb eredmény mégis az lehet, amikor ráeszmélünk, hogy nehézségeinkkel nem vagyunk egyedül. 

Az idei Scitec Muscle Beach másnapján lezajlott kerekasztal-beszélgetés megszervezésével az volt a célunk, hogy megmutassuk, a nehézségekről, traumákról való párbeszéd igenis segítség lehet az érintettek támogatásában. A témáról való nyílt és őszinte kommunikáció elősegíti az információk érthető átadását, a téma tabusításának ledöntését és a közbeszédben keringő tévhitek eloszlatását.   

Kerekasztal-beszélgetés a traumákról a Scitec Muscle Beach-en.
Fotó: Kásler Zalán, Lévay Dániel

A résztvevők sokszínűsége, eltérő szakmai háttere és érintettsége lehetővé tette azt is, hogy különböző nézőpontok, élmények és megélések kerüljenek napvilágra. Ez a visszajelzések alapján is megerősítette a hallgatóságot abban, hogy teljesen rendben van, ha más-más eseményekre eltérő módon reagálnak, továbbá azt,  hogy mindenki megtalálhatja a számára megfelelő eszközt a trauma feldolgozásához. 

Hogyan hat emlékezetünkre a trauma?

A hétköznapi, normál életben a velünk történt élményeket, tapasztalatokat az agyunk időrendben tárolja, a fontosságától függően jelentéssel látja el, majd archiválja. Így válnak ezek az információk a múltunk részévé. Egy érzelmi megrázkódtatás átélése az idegrendszer működését nagyon megterheli, az átélt „élmény” túl intenzív és feldolgozatlan, megnehezítve az emlékek feldolgozásának normál menetét. 

Amikor egy eseményre traumatikus reakciót adunk, agyunk túlélő üzemmódba kapcsol, szelektál és prioritásokat állít be. Az emlékezet feldolgozásáért felelős hippokampusz aktivitása csökken, az érzelmei reakciókban fontos szerepet játszó amigdala működése pedig felfokozódik. Trauma hatására ugyanis emlékeink elszórtan, töredezetten rögzülnek, azt a megélést keltve, mintha a történések még mindig zajlanának. Agyunk ezeket az információkat nem tudja jól elhelyezni térben és időben, így a részleges emlékezetkiesés, vagy bizonyos események teljes törlése mellett az élmények hirtelen, akár villanásszerűen újra visszatérhetnek komoly testi tüneteket okozva ezzel. Az érintettek gyakran élik meg azt, hogy ugyan beszélni nem tudnak róla, de a velük történtek élénk képek, hangok, testérzetek formájában jelennek meg. 

A trauma megakasztja az egész emlékfeldolgozást, ezért nem múltként, hanem folyamatosan újraélt jelenként nehezíti az érintett életét. A trauma nemcsak az emlékezet, hanem az identitás részévé is válik, ami könnyen torz önértékeléshez is vezethet.

Elmondani, de hogyan?

A nehézségekről, a megtapasztalt traumatikus élményekről való kisebb vagy nagyobb nyilvánosság előtti beszéd hozadéka lehet, hogy:

- Elfogadhatóvá teszi a nehézségekről, a kudarcokról és a mentális elakadásainkról való kommunikációt. A traumában való érintettség gyakran együtt jár a szégyenérzet kialakulásával, mikor úgy érezzük, a történtek miatt mi is hibásak vagyunk. A nyílt és őszinte beszéd segíthet leküzdeni a szégyent, mivel egyfajta felhatalmazást kap a hallgatóság, hogy ők is cselekedhetnek hasonlóan, ha már készen állnak rá. Ezen túl világossá válik az is, hogy érintettként senki nincs egyedül, és senki nem hibáztatható a vele történtek miatt. 

- Legalizálja, megengedhetővé teszi az érintettek számára a negatív érzelmek jelenlétét, megélését, feloldja azt az ambivalens és hullámzó állapotot, amibe sokan beleragadnak, mikor még nem tudatosul bennük a múltbéli események hatása. Az nyilvános beszélgetések alkalmával az információk átadása, a saját, megélt történetek elmesélése rádöbbentheti a hallgatóságot a saját elakadásaira, és motivációul szolgálhat ahhoz, hogy bekövetkezzen a felismerés, elkezdődhessen a feldolgozás. Ezen túl az is könnyebben elfogadhatóvá válik, hogy nem vagyunk egyedül a történeteinkkel, a megtapasztalásainkkal, ami segít az önelfogadás kialakításában.

- Példát mutat abban, hogy bár a traumatikus élmény feldolgozásában eltérő szinten lehetünk, dönthetünk arról, hogyan és milyen mélységben szeretnénk beszélni a velük történtekről. Az élmények másokkal történő megosztása számunkra is strukturálhatja az eseményeket, ami segíthet jobban megérteni, hogy mi is történt velünk. A gondolataink, érzéseink megosztására érkező –  empatikus és támogató –  visszajelzések is gyógyító hatásúak lehetnek.

- Rámutat arra, hogy a traumákról való párbeszéd a nehézségek megosztásán és kibeszélésén keresztül arra is jó lehetőséget teremthet, hogy egy támogató, egymást megértő és elfogadó közösség épüljön. Egy ilyen beszélgetés során rendszerszintű problémák is beazonosíthatóvá válnak, melyek megoldása elősegítheti a traumákkal, a traumákról való társadalmi tudatosság kialakulását, ami hosszabb távon egy pozitív szemléletformáláshoz is vezethet.  

Nyilvánosan beszélni az elakadásainkról, nehézségeinkről, traumáinkról nem kötelező, és nem mindig biztonságos vagy időszerű. Ezért is fontos, hogy figyeljünk az alábbiakra:

- Ha még nincs meg bennünk a kellő stabilitás érzése, vagy a trauma élménye még túlságosan friss, az élményeink megosztása újra traumatizáló is lehet.

- Nem minden közeg tud nyitott, empatikus és támogató lenni. Érdemes átgondolni, hogy kivel, kikkel osztjuk meg szívesen a történetünket. 

- Gondoljuk át, hogy mit szeretnénk megosztani. Fontos, hogy legyen meg a kontroll érzése a mondandónk felett. A saját történetünk esetén mi döntjük el, mit, mikor és kivel osztunk meg. 

A cikk a BioTechUSA-cégcsoporthoz tartozó Scitec Nutrition és a TraumaAmbulancia Egyesület közös, a “Vedd észre a láthatatlan sebeket! - Beszéljünk a traumákról” nevet viselő kampány keretében született meg. Az együttműködés célja a társadalmi párbeszéd indítása, az érzékenyítés és az edukáció.    

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A Traumaambulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Szeptember 10-e az öngyilkosság megelőzés világnapja. Mindannyiunknak nehéz téma ez, ami sok kérdést vet fel, és talán még több érzelmet, indulatot generál. Mit érdemes egy ilyen sajnálatosan aktuális téma kapcsán tenni? Megszólalni, vagy inkább csendben maradni? Az alábbi gondolatok azért íródtak, hogy adjanak némi támpontot a témáról való gondolkodáshoz....

Egy fiatal hölgy öngyilkos lett. A valódi okot magával vitte, ami hátra maradt, az a sokk, megdermedés, értetlenség, düh, és a mérhetetlen fájdalom érzése. Ezen felül rengeteg kérdés, kétség, önvád, bűntudat és zavar jelenik meg a családtagok, barátok, kollégák fejében, és talán ez, ami érzelmileg igazán megterhelő.

A szakirodalom szerint a szuicid krízis egy olyan komplex – multi- és interdiszciplinárisan értelmezhető emberi jelenség, ami különböző szociokulturális, lélektani és biológiai tényezők individuális és társadalmi szintű interakciójának az eredménye. Sokunk számára szinte elképzelhetetlen az a dinamikusan változó komplex folyamat – negatív életesemények megélése, veszteségélmény, krízisállapot, genetikai tényezők, a neuroendokrin rendszer működése, a temperamentum, bizonyos személyiségvonások és esetlegesen kialakulóban lévő vagy meglévő mentális zavarok, az egyén mikrokörnyezetének és egyéb társadalmi kulturális tényezőknek a hatása – ami ahhoz a bonyolult lelki folyamathoz vezet, hogy valaki öngyilkosságot kíséreljen meg.

Forrás: Unsplash

Két dolog miatt tartottam fontosnak a fentieket leírni:

- Teljesen rendben van, ha szuicid krízisben bármilyen módon érintettként a fentebb felsorolt bonyolult, rapszodikus érzelemvihar hatalmasodik el rajtunk. Ilyen esetben a legszélsőségesebb érzések, reakciók is előfordulhatnak, érdemes törekedni arra, hogy tudjunk beszélni ezekről a dolgokról valakivel. Egy támogató, megértő hallgatóság segíthet az elárasztó gondolatok racionalizálásában, a bennünk dúló érzelmeket azonosításában, melyek így nem keltenek szorongást és további feszültséget. Szakmailag hiteles forrásból tájékozódva könnyebb lehet értelmeznünk a történteket, ez megelőzheti az áldozatot és a családot hibáztató vélekedés kialakulását, ami gyakran a tehetetlenségből fakad.

- Mivel az érintettek jelentős része valamilyen munkahelyi közösség tagja, a vezetőkön óriási a felelősség. Akármennyire is fájdalmas, nehéz, félelmetes és kényelmetlen, ilyen helyzetben muszáj megszólalni, az érintetteket megszólítani, egyfajta párbeszédet kezdeményezni az aktuális érzelmi helyzetről. Nem választ kell adni a kérdésekre, hanem őszintén megosztani, ami bennünk van, és megpróbálni kialakítani egy megértő, egymást támogató közeget, ami megakadályozza az önvád, vagy egymás hibáztatásának kialakulását. Ez minél hamarabb megtörténik, annál hamarabb tud a helyzet normalizálódni, ami segíti a nehéz érzések feldolgozását.

Az öngyilkosság - bármennyire is stigmaként, tabuként van jelen a közvélekedésben – sokkal gyakrabban megtörténik, mint ahogy azt gondolnánk. Tíz öngyilkosságot elkövető emberből nyolc beszél a szándékáról. Akik befejezett öngyilkosságot követtek el, tettük pillanatában nem gondolkodtak a kapcsolataikon, vagy azon hogy fájdalmat okoznak szeretteiknek. Ez nem azért van, mert önzők és szívtelenek. Elképzelhetetlen egyedüllétet, elhagyatottságot éltek át azokban az órákban, percekben, és nem meghalni akarnak, sokkal inkább nem akarnak tovább ilyen érzelmi terhekkel élni.

Az öngyilkosságról folytatott nyílt és őszinte beszélgetésben való részvétel az egyik legnagyobb segítség az érintett számára. Természetesen ez lelkileg nagyon megterhelő lehet, ezért érdemes finoman arra buzdítani az érintettet, hogy keressen fel szakembert.  

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma

 
Tíz éve történt. Egyetlen pillanat elég volt hozzá, hogy minden, amit az életemről, a testemről, az emberi kapcsolataimról addig gondoltam, teljesen megváltozzon. Kellemes nyári este, baráti kör, egy látványkandalló, egy véletlen rossz mozdulat – és már semmi sem volt a régi.

Az a nap nemcsak égési sérüléseket hagyott maga után, hanem nyomokat is. Bennem. A családomban. A férjemben. A barátaimban. Egy egész rendszert kellett újraépíteni – kívül és belül.

Kezdetben csak írni tudtam. Így próbáltam megérteni, mi történik velem. A TraumaAmbulancia blog nem egy előre kitalált projekt volt – inkább egy mentőöv. Először magamnak, aztán másoknak. Nem volt bennem küldetéstudat, csak egy belső késztetés: valamit mondanom kell. Mert ha kimondom, talán egy kicsit könnyebb lesz.

Ahogy haladtam előre, rájöttem, hogy a trauma, amiről annyira nehéz beszélni, nem mindig valamilyen látványos tragédia. Van, amikor nem robban semmi. Csak lassan, észrevétlenül kezd repedezni valami bennünk. Egy elhúzódó betegség. Egy megrendült bizalom. Egy kapcsolat, amelyben már csak félszavak maradnak. Ezek is ugyanúgy nyomot hagynak, mint a baleset.

Akkor kezdtem felfigyelni a poszttraumás stressz szindróma tüneteire is. Kerestem, kutattam, és egyszer csak szembejött a négy betű: PTSD. Aztán jött egy másik három betű: PTG – poszttraumás növekedés. Ez utóbbi adott nevet annak a felismerésnek, hogy a trauma nemcsak fájdalmat okoz, hanem lehetőséget is rejt. Arra, hogy máshogy figyeljünk, másként kapcsolódjunk, másképp legyünk jelen az életben.

A TraumaAmbulancia az elmúlt években már nemcsak az én történetemről szólt. Egy közösség lett belőle, amelyben volt hely beszélgetésre, hallgatásra, tanulásra, fejlődésre. Ahol megtapasztalhattuk, hogy nem vagyunk egyedül – sem a baleset utáni testi fájdalomban, sem a hétköznapok rejtett feszültségeiben, kríziseiben. Az elmúlt években az embert próbáló helyzetekből csak egyre több lett a környezetünkben. A jelenkori kihívások megkövetelik, hogy foglalkozzunk magunkkal, és a környezetünkkel. Tanuljunk, hogyan is lehet ezt jobban csinálni.

Ahogy telt az idő, új módszerekkel ismerkedtünk meg. A CRM (Community Resiliency Model) nemcsak eszköz lett, hanem szemlélet is: hogyan segíthetünk egymásnak abban, hogy a testünk jeleit észrevegyük, és visszataláljunk a belső egyensúlyhoz – akár krízishelyzetben, akár a mindennapok kiszámíthatatlan hullámaiban.

Ma, tíz év után azt érzem: ez az évforduló nem emlékezés. Inkább visszatekintés egy útra, amit sokan velem együtt jártak be és amit sokan most kezdtek el. Ezért döntöttem úgy, hogy a következő hetekben megosztok néhány bejegyzést a blogról – az elmúlt tíz év fontos pillanatait. És közben szeretnék köszönetet mondani azoknak az önkénteseknek, szakembereknek, barátoknak is, akik velem voltak ezen az úton. Nélkülük ez a történet nem lenne teljes.

A teljesség igénye nélkül a TraumaAmbulania önkéntesei, és barátai:

A TraumaAmbulancia ma már nem rólam szól. Hanem rólunk. Azokról, akik hisznek abban, hogy nemcsak túlélni lehet – hanem újratervezni, megérteni, újracsatlakozni.
És hogy ehhez néha elég, ha valaki figyel.

 
Csilla
TraumaAmbulancia Egyesület alapító elnöke

Egy olyan korszakban írt történelmet a Futni mentem, amikor az emberek már nem csak egymástól, de önmaguktól is távolságot tartanak. Egy olyan korszakban, amikor azok, akik hétfőnként televíziós adásszünethez voltak szokva, ma bekapcsolják a készüléket, és kis túlzással a világ összes filmje rendelkezésükre áll – pattogatott kukoricát meg 2:45 alatt gyárt a mikrohullámú sütőjük. Ez önmagában is megér egy misét, de most arról szeretnék beszélni, szerintem miért akartunk futni menni négy fura nővel és egy halotti urnával, amiben ráadásul tényleg benne van a nagypapa. Vélemény.

A belső gyermek dörömbölése és a mi süketségünk

Herendi Gábor filmje úgy lett a rendszerváltás óta eltelt 3 és fél évtized legnézettebb mozifilmje, hogy az elmúlt tizenöt év minden megmozdulása abba az irányba hatott: ne járjunk moziba. Ha az elhidegülés, a társadalmi hidegháború és sokak pénztelensége nem lenne elég ahhoz, hogy inkább elhagyjuk a közösségi kulturális tereket, mintsemhogy látogassuk azokat, akkor a Covid megtanított bennünket arra, hogy soha, de soha ne akarjunk vadidegen emberekhez közelebb menni másfél méternél – ami azért egy moziban nehezen kivitelezhető.

Mindezeken kerekedett felül a Futni mentem, és a látottak alapján azt mondom, nem is csoda. Herendi Gábor ugyanis egy olyan utazásra invitál bennünket, amely még csak nem is a koponyánk körül, hanem benne zajlik. Kis túlzással az összes ismert és ismeretlen lélekösvényünket bejárja, miközben hagyja, hogy ennek feszültségeit kinevessük és kisírjuk magunkból. Jobbat tett a közönség tagjaival, mint egy terapeuta, miközben szórakoztatott, és a legtöbbeket már az év végi hajrában segített kikapcsolni egy bődületesen őrült év után.

A filmben ugyanis azok kapnak főszerepet, akik az élet sok területén legtöbbször nem. A nem fizetett munkák végzői, a háttérben sertepertélő nők, akik a család egységét, élelmezését, jóllétét őrzik, és miközben ennek érdekében sokszor önmagukból hasítanak ki darabokat, voltaképp senki nem mondja nekik, hogy „szuperül csinálod, és nagyon köszönjük!”

A film azonban még ennél is többet tesz a néző mentális jóllétéért. A négy nő ugyanis egy-egy túlélési stratégia megtestesítője. Azoknak a túlélési stratégiáknak a megtestesítői, amelyek nap mint nap velünk utaznak a metrón, trolin, zónázó vonaton, együtt állunk velük sorba a pénztárnál vagy a Blaha Lujza téren feltorlódott kocsisorban. A boldogtalanság elől való menekülés, és a belső gyermek feszes tempóban való magunkkal cipelése, hogy „ezt akartuk, megküzdünk érte, emlékszel?!”

Transzgenerációs traumák és túlélési stratégiák

Legalább három generáció nőtt fel a hatvanas évektől kezdődően úgy, hogy tagjai már gyermekkorban elnyomni kényszerültek az érzelmeiket – más és más transzgenerációs traumával vagy annak következményeivel együtt létezve –, megszülettek a boldogságért kiabáló típusok. Azok, akik az első adandó alkalommal belekapaszkodtak egy párkapcsolatba, és saját családot alapítottak szinte gyerekfejjel, hátha nekik majd jobban megy. Azok, akik tudatosan ellökik maguktól a családalapítás gondolatát is, mert az úgy „biztonságos”. Abban nem lehet sérülni – gondolják. Így jó lesz. Nincs kiszámíthatatlanság, nincsenek egyik nap ilyen, másik nap olyan fájdalmak, csak a magány fájdalma, annak meg – ugye – számos előnye is van, hát, mennyivel jobb ezt választani. Mindegyikkel meg lehet tanulni együtt élni, és még azt is nagyjából ki tudjuk számítani, milyen hajnalra ébredünk másnap reggel.

Ott van még a mélyérzésű lány, akinek semmilyen mintája nincs arra, hogyan kell egy párkapcsolatot menedzselni, így hát nem is sikerül neki. S mivel ő a harmadik gyerek, már egyéb túlélési stratégiával sem tudja elfedni azt a nagyon mélyen gyökeredző vágyát, hogy tartozhasson valahová. De hová, amikor ezt voltaképpen születése óta nem élte meg sosem? Innen szép nyerni, ebből főzzünk valamit, vagy legalább gombot varrjunk rá, mondja a népnyelv. Hát, ez így nagyon nehéz.

Van még egy nő, akit nem is látunk. Aki Amerikába költözött, és az elnyomott fájdalmú hiányát érezzük a csetlő-botló volt férjen és az így kizárólag apukával cseperedő kislányon, amikor egyszer csak a munkájában keménységet mutató rendőrezredes szájából halljuk a negyedik túlélési stratégiát: a kilépés hátterét. „Apa azt mondja, hogy Anya nem azért ment el, mert minket nem szeretett, hanem mert önmagát nem szerette.”

És miközben néha könnycseppet morzsolunk, máskor hangosan nevetünk a magányba menekülő, kemény ügyvédnő és egy tündéri, anyukáját nélkülöző kislány „hülyenéni macskája" felett köttetett (valószínűleg örökre szóló) barátságának mozzanatain, közben azért mindannyian jól értjük, hogy kívülről nézve mintha mindenki választotta volna a boldogtalanságot a szereplők közül, mert ez még mindig biztonságosabb – gondolják –, mint kergetni a boldogságot, amit már idejekorán megtanított nekik az élet, hogy az úgy nem is létezik igazából, nincs is itt mit keresni.

Mikor pedig már mindenki jól beállította magának a „biztonságos stabilitást”, ami ugyan nélkülözi talán a legfontosabbat az életben, mégis kiszámítható, egyszer csak mindenki egyensúlya felborul, hogy megérthessék: az életben nem az egyensúlyt, hanem a harmóniát keressük, mert előbbi törékeny, utóbbi stabil. Csak az utóbbiért jobban meg kell küzdeni, mint a túlélési stratégiák hamis ajándékaiért.

A kulcs az önmagunkhoz való őszinteség

Miközben nézzük ezt a négy nőt, ahogyan – ellentétben az elmúlt negyven évvel – végre csapat kovácsolódik belőlük, a három felnőtt nő édesanyjának boldogtalanságáról is lehull a lepel. Mert ugyan a film felütése úgy mutatja be őt a férjével, mint akik tökéletes párkapcsolatban élnek, és mindig, mindenben együtt mozognak, közben a film végére azért kiderül, hogy valójában ők is csak túléltek, mert a megboldogult papa képtelen volt megküzdeni a családalapítás felelősségének terhével, és azokat a boldog pillanatokat keresni, amiket a gyerekeivel élhet meg, közben a világkörüli utakba menekülésében azért követte őt a felesége, mert rettegett, hogy elveszíti, ha másként határoz.

Egy rendszert látunk, amit kezdetben a félelem hajt. Kivétel nélkül mindenkiben. Pontosabban a nem-szeretettségtől való rettegés. És a végére kiderül, hogy ez egyetlen, univerzális következménnyel járt: a boldogtalanság újratermelődésével.

Boldognak lenni sosem késő – ahogyan ördögi köröket megtörni sem

A film végére az a kép is összeáll, hogy a mindössze 3 percet szereplő papa hirtelen halála valójában azt tanítja nekünk, hogy a véges időnk utolsó perce akkor is eljön majd, ha azt marhaságokkal töltjük, miközben az is világossá válik, hogy az életünk minden pillanata alkalmas arra is, hogy változtassunk a sorsunkon. Ezek az elhatározások nagyon sokszor egy kijózanító pofon után jönnek el, mint hogy meghal az, akinek elvesztésétől egész életünkben rettegtünk. 

Szerettem még a filmben, hogy akkor is belevágnak a maratonba, ha nem készültek fel rá teljesen, mert ezzel azt vállalták, hogy nem a lábuk, hanem a lelkük viszi be őket a célba. (Ez egyébként nagyon sok profival is előfordul, a valódi futóversenyeken.) Én speciel megerősödtem abban a vélelmemben, hogy sok esetben megéri inkább lelkes amatőrnek maradni, mint lelketlen profinak, még akkor is, ha ez csetlés-botlással jár. Az ember úgyis csetlik-botlik egész életében, mert minden nap olyan feladattal ébredünk, amit előtte nem is sejtettünk. Különösen igaz ez a nőkre, akik így vagy úgy, de egész család-rendszereket cipelnek a vállukon: komplett közösségek kiszámíthatatlan sorsáramlatai zuhannak be az arcukba minden egyes napon.

A lényeg, hogy a sport, aminek a legszebb stadiont építették, képes arra, hogy ne csak a parkban, az erdőben, az aszfaltcsíkon vagy – ahogyan a filmben megjelenik – Budapest legszebb utcáin rójuk a kilométereket, de ugyanezt az utat a lelkünkben is megtegyük. Nem másokért. Önmagunkért. És meglehet, hogy erre csak egy maraton negyvenedik kilométerénél jövünk rá, de ha egyszer rájöttünk, nem tudjuk másként csinálni. És jól van ez így. A közben generálódó kalamajkákból meg úgyis kikeveredünk valahogyan. Meg a kórházból, meg a másik ember temetéséről, meg egy fojtogató főnök szorításából, vagy bármiből, amiről korábban azt hittük: nem éljük túl. Pontosabban csak akkor, ha túlélési stratégiát gyártunk, és minden nap kizárólag a jól felvázolt keretek közt mozgunk.

A Futni mentem azt mondja: ha a testünk kilép a komfortzónánkból, akkor a lelkünk is. És egyszer s mindenkorra tanulja meg, hogy a kalitka, amiben rabmadarak voltunk, a saját lelkünk tákolmánya, ezért az életünk bármely percében meghozhatjuk a döntést, hogy mostantól inkább az égboltot választjuk. Természetesen úgy, hogy magunkkal viszünk mindenkit, aki fontos nekünk. 

A cikk szerzője Bősz Anett, önkéntesünk, aki Korosa Petra önkéntesünkkel 2025. március 22-én és április 12-én délután mindenkit szeretettel vár a CRM workshopra. 

Ma reggel sok család életét forgatták fel az iskolákba eljuttatott fenyegető üzenetek. Írásunkban azt járjuk körül, mit érdemes tennünk a gyermekeink és saját magunk megnyugtatása érdekében…

2025. január 23-án több iskola kapott bombafenyegetéssel kapcsolatos üzenetet, amelynek következtében a tanítást meg kellett szakítani, hogy a hatóságok át tudják vizsgálni az intézmények épületét. Egy ilyen esemény tipikus krízishelyzetként definiálható, hiszen az érintettek egyik pillanatról a másikra egy, akár az életüket is veszélyeztető helyzetben találják magukat, nem igazán van hatásuk a körülmények alakulására, így megoldani sem tudják azt. Ezek az ingerek félelmet és a tehetetlenség érzését kelthetik, ugyanakkor az intézmények vezetőinek és a tanároknak gyorsan kell döntést hozni és intézkedni annak érdekében, hogy az épületek minél hamarabb kiürüljenek, és mindenki biztonságos helyre kerüljön. A helyzetre való gyors reagálás, a hatóságok bevonása, a szükséges intézkedések meghozatala közben nem igazán van idő és energia a helyzet kiváltotta mentális és lelki nehézségek kezelésére. Az alábbiakban néhány egyszerű javaslattal igyekszünk
segíteni az érintetteket a kialakult helyzettel való sikeres megküzdésben:

- Felnőttként is teljesen rendben van, ha megijedtünk, félünk, és elveszettnek érezzük magunkat, hiszen egy hirtelen bekövetkező, nagy érzelmi teherrel és sok bizonytalansággal járó esemény megterheli az idegrendszerünket. Ha van lehetőségünk rá, osszuk meg a körülöttünk lévőkkel érzéseinket, próbáljuk hangosan kimondva megfogalmazni, mire is lenne a legnagyobb szükségünk ebben a helyzetben. Ha magunknak és egymásnak is be tudjuk ismerni, hogy nehézségünk van a kialakult helyzet kezelésével kapcsolatban, szinte azonnal nagy tehertől és szorongató érzésektől sikerül megszabadulnunk.

- Vezetőként nagy teherként nehezedik az emberre, hiszen a helyzet kezelését leginkább a vezetőtől várják az érintettek. A megfelelő mértékű és mélységű információk átadása az érintetteknek kulcskérdés lehet a problémák sikeres kezelésében. A fenyegetést leíró körlevél tartalmát, az azzal kapcsolatos gondolatokat, saját érzelmi nehézségeket, dilemmákat érdemes emberileg és szakmailag közel álló kollégákkal/emberekkel megosztani, és közösen, csapatban végrehajtani az intézkedéseket. Lehetőség szerint ezt a gyerekeknek ne kommunikáljuk. Krízishelyzetben az emberek legtöbbször nem egy érzelemmentes, professzionális vezetőre vágynak, sokkal inkább tudnak kapcsolódni, és együttműködni egy, az érzéseit és gondolatait is megosztani tudó vezetővel. A helyzet kezelését követően érdemes időt szánni a megélt tapasztalatok, a felmerülő kérdések és javaslatok közös átbeszélésére.

- A gyerekek első körben nyilván örülnek annak, hogy megszakad a tanítás, de számukra a kialakult helyzettel való megküzdés sikeressége nagyban függ attól, milyen reakciókat látnak a körülöttük lévő felnőtteken. Felnőttként talán jobban átlátjuk, értjük ezeknek a helyzeteknek a kialakulását, de egy gyerek számára ez sokszor nem egyértelmű. Érdemes tehát elkerülni, hogy felnőtt tudásunk és tapasztalataink, esetleges korábbi rossz élményeink alapján vezérelt célzott kérdéseket szegezzünk a gyerekeknek. Érdemesebb megvárni, hogy a gyerek nyitott legyen, kérdezzen a kialakult helyzettel kapcsolatban, és jó, ha felnőttként képesek vagyunk a korának megfelelő szintű válaszokat megfogalmazni. Egy felnőtt is nyugodtan beismerheti, ha van olyan kérdés, amelyre nem tud válaszolni. A gyermek számára nem annyira maga az információ, sokkal inkább a felnőtt által sugallt metakommunikáció, érzelmi reakció tud megnyugtató lenni. Érdemes arra is odafigyelni, hogy ugyanúgy, ahogyan a felnőttek, a gyerekek is különböznek abban, hogyan dolgozzák fel magukban a helyzet keltette érzéseket, ennek kifejezését segíthetjük azzal, ha a bennünk lévő érzéseket megosztjuk. Figyeljük őket, és ha a
gyermek megszokott viselkedésétől extrém módon eltérő jeleket látunk, akkor mindenképp próbáljunk kapcsolódni hozzá, vagy kérjük ehhez szakember segítségét!

- Pedagógusként is fontos feladat, hogy visszatérve az intézménybe, tegyük lehetővé a gyerekek számára, hogy kérdéseket tegyenek fel, és hogy akár egymással is beszéljenek a történtekről! Legoptimálisabb, ha az udvaron, tornaórán biztosítunk számukra szabad mozgásos tevékenységet, hiszen a feszültség levezetésének egyik legjobb és legegyszerűbb módja a testmozgás. 

Ha erre nincs lehetőség, akár közösen is ki lehet próbálni az alábbi gyakorlatokat:

Próbáljunk figyelni a légzésünkre, az egyenletes, normál belégzés után 3-4 alkalommal hosszabb kilégzést végezve normalizálódik a szívverés, ezzel együtt megélhetjük azt az érzést, hogy képesek vagyunk saját megnyugtatásunkra!

Bármilyen feszültség érzés van bennünk, izmainkat mindig lehet tovább feszíteni és az ebből való elengedés a megkönnyebbüléssel érzésével jár. Kezünk ökölbe szorítása és a szorítás elengedése, ennek 4-5 alkalommal történő elengedése el tud indítani minket a nyugalmi állapot eléréséhez.

Hernádi Judit
Krízistanácsadó szakpszichológus

Email: info@traumaambulancia.hu
Sajtó: salexandra76@gmail.com

Egy szülő, házastárs, testvér, barát elvesztése érzelmileg megterhelő esemény. Mivel a halál témakörét sokszor a szégyen és más kellemetlen érzések övezik, hajlamosak vagyunk azt tabuként kezelni. A halál az élet része, mindannyian megszületünk, élünk, és egyszer vége lesz az életünknek, de ennek nincs ideális időpontja. Azonban amikor találkozunk vele, azt egyfajta krízis állapotként éljük meg, amivel mindannyian szembesülünk életünk során, és általában nehezen küzdünk meg vele. Bármelyik életkorban, vagy élethelyzetben is kell végleg elköszönnünk az általunk szeretett személytől, a gyászunkat, ami egy belső folyamat kell megélnünk, feldolgoznunk. Természetesen nagy segítség, támasz tud lenni egy megtartó közeg, mint a család, ahol van lehetőség a nyílt kommunikációra, és az egyének egymástól eltérő gyászreakciójának, és veszteség feldolgozási ütemének tiszteletben tartására.

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=msc7-FyGCsE&ab_channel=JUNO11

A Véletlenül írtam egy könyvet című film főhősnője kiskamasz korban van, író szeretne lenni, ezt a tehetségét öccsén próbálja tesztelni, esti mesék formájában. Édesapjukkal és egy nyuszival élik sokszor kalandos életüket, a gyerekek édesanyja sajnos már meghalt. A film központi cselekményét Nina írói szárnypróbálkozásai, a szomszéd írónővel alakuló baráti kapcsolata, az iskolai barátok és kamasz szerelmek, anyukájával kapcsolatos emlékek keresése, és a gyászból magára találó apa új párkapcsolatának alakulása adják.

A gyerekek minden életkorban –a maguk módján – kíváncsiak a világ működésére, szeretnék megérteni, hogy mi miért, hogyan is történik körülöttük. A szülő elvesztésének „élménye” sajátos reakciókat válthat ki, a kezdeti tagadástól a dühön, félelmen, lehangoltságon keresztül a zavarodottságig. Az ilyen esetekben a gyermek életében jelen lévő felnőttnek, felnőtteknek óriási szerepük van, hiszen a biztonságot, megértést és elfogadást ők tudják leginkább közvetíteni a gyermek felé. A film főhőse, Nina ebből a szempontból szerencsés helyzetben van, hiszen édesapja, a nagynénje, az idős szomszéd barátnője és az edzője is stabil, jelentős felnőttként támogatja őt törekvéseiben. A felnőttek gyászában is ugyanúgy megjelenik a tagadás, a fájdalom, a kétségbeesés. Ezen érzésekkel való megküzdés mellett nekik fontos feladatuk a gyermek biztonságérzetének megteremtése, a család összetartása, a mindennapi életvitel folytatása. 

A film különösen finoman és érzékenyen, ugyanakkor a valóságot sem tagadva mutatja meg a gyászban való érintettség esendőségét. Megható volt, amikor felvillantak Nina apukájának nehézségei, hiszen feleségének, szülőtársának, szövetségesének elvesztése szemmel láthatóan mélyre vitte őt. Szerencsére azonban megtalálta a gyermekeiben, a munkájában, a közös emlékek felidézésében, és nem utolsó sorban az alakuló párkapcsolatában azokat a kapaszkodókat, melyek segítségével képes volt nem csak túlélni, hanem mindannyiunk számára élményeket teremtve megélni a mindennapokat. Szülőként egy tragikus élethelyzetben hajlamosak vagyunk megfeledkezni a saját igényeinkről, hiszen igyekszünk a gyerekek jóllétére fókuszálni. Azonban ahhoz, hogy a szülői, munkahelyi és egyéb szerepeinkben helyt tudjunk állni, szükség van arra, hogy mentálisan rendben legyünk. A gyászban az egyik legnehezebb dolog, hogy meg tudjuk-e engedni magunknak a fájdalom, a félelem, a rossz érzések megélését. Szülőként mutathatjuk-e magunkat esendőnek, kétségbeesettnek, elveszettnek a gyerekeink, az ismerőseink és a világ előtt? Le tudunk-e lassítani, hátra tudunk-e lépni annyira, hogy képesek legyünk önmagunkhoz kapcsolódni, és megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mire is lenne a leginkább szükségünk?

Pszichológusként a mindennapi munkám része, hogy síró emberekkel dolgozom. Számomra természetes, megható, és megtisztelő, mikor egy kliens eléggé biztonságban érzi magát az általam teremtett térben ahhoz, hogy a legmélyebb érzéseit is kimutassa. A saját felnőtt életszerepeimben viszont kevésbé van meg a lehetőség arra, hogy ezt a fajta érzékenységet felvállaljam. Nagyon mély személyes élményem, hogy a film nehéz és megindító pillanataiban át tudtam adni magam a szomorúságnak, és megengedtem magamnak, hogy a saját gyászélményem hatását újraélve sírjak egy jót. Szerencsére a dramaturgia nem hagyta, hogy ez a hangulat elhatalmasodjon rajtam, mivel jó érzékkel és ritmussal változtak a megható és vicces jelenetek a vásznon. 

Ha olyan kliens fordul hozzám, akinek nehézségei vannak az érzelmek megélésével és kifejezésével kapcsolatban, meg szoktam osztani velük a saját, jól bevált gyakorlatomat. Arra az esetre, ha egy ideig belém szorul a sírás, feszítenek az érzések, és jót tenne őket szabadjára engedni, van egy-két film a tarsolyomban. Az évek alatt kitapasztaltam, melyek azok a történetek, azon belül konkrét jelenetek, amiket meglátva, meghallva, meg tudom könnyíteni magam számára az érzelmek megélését, és jól ki tudom sírni magam. Mostantól a Véletlenül írtam egy könyvet is felkerül erre a listára…

Hernádi Judit

Krízistanácsadó szakpszichológus

TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

A TraumaAmbulancia Egyesület Men’s Projekt című konferenciája olyan kérdésekre kereste a választ, mint hogy a férfiak törődnek-e a lelki egészségükkel, és ha igen, akkor hogyan, ha nem, akkor miért nem. Egymásnak adták a stafétát szakemberek, segítő szakmák képviselői, vállalatvezetők, majd végül három olyan férfi, akik a mindennapi munkájukban sokak mentális egészségének őrei. E kerekasztal-beszélgetés szubjektív összefoglalója az alábbi bejegyzés.
A beszélgetést moderálta Seres Samu.

Képzeljenek el egy világot, ahol lehet beszélni a férfiak lelkéről. Annak egészségéről vagy éppen elveszett egyensúlyáról. Egy világot, ahol egy asztalnál beszélget Mácsai Pál, Zacher Gábor és Hodász András. Egy világot, ahol csúcsvezetők osztják meg a közönséggel, hogyan őrzik a mentális egészségüket, és mi volt az a pont, ami leckeként szolgált számukra, miszerint úgy, ahogy korábban csinálták, nem lehet, és mikor döntötték el, hogy eztán tudatosan figyelnek önmagukra. Képzeljenek el egy világot, ahol lehet arról beszélni, hogy antidepresszánstól 10 kilót hízott valaki, hogy ne higgyünk annak a színésznek, aki azt mondja: hajnalig kell innia, hogy a lelke visszajöjjön a szerepből, és megérkezhessen a saját életébe egy előadás után, de arról is, hogy hogyan került egy tűzoltóállomásra reggeli hálakör és rendszeres jógaóra. A TraumaAmbulancia Egyesület  Men’s Projekt konferenciája így törte meg a csendet.

Férfiak, mentális egészség és sztereotípiák

Már önmagában izgalommal töltött el bennünket, hogy egy jégtörőnek szánt esemény előkészületein dolgozhatunk. Én csak az utóbbi hetekben, amikor csatlakoztam a csapathoz, a többiek az elmúlt félév jelentős részét az előkészületekkel töltötték. Hacsaknem a TraumaAmbulancia Egyesület eddigi munkájának minden mozzanata annak szolgálatában állt, hogy eljusson idáig, és egy sok tekintetben egyedülálló rendezvényt hozzon Budapest szívébe, az egykori Hauer cukrászda tőszomszédságába, köpésnyire attól az aluljárótól, ahol a mentális problémákat egészen más eszközökkel dolgozzák fel, és ahol az ember jobbára csak siető léptekkel közlekedik, hogy mindebből ne is lásson semmit. 

Itt, most érdemes volt megállni. 

Volt egy kerekasztal, amelyben olyan férfiakra voltunk kíváncsiak, akikre egyébként is kíváncsiak vagyunk. Figyelünk rájuk, szeretjük őket, ők pedig évtizedek óta a társadalmunk mentális egészségének őrei – „ültetési sorrendben” az egészségügy, a vallás és a kultúra terén. 

Mácsai Pál, az Örkény Színház alapító igazgatója azzal gondolattal indította az estét, hogy az ő szakmája a drámairodalomból dolgozik, ahol konfliktusok állnak színpadon, és ahol a szereplők elsöprő többsége férfi, a hozzájuk képest igen kevés számú nő többsége pedig 40 év alatti. Na, ebből főzzünk valamit! A kulturális élet egyik legrégebben dokumentált tartóoszlopa, a mindennapok feszültségeinek évezredes feloldója, a világot jelentő deszkák világa többnyire férfiakkal foglalkozik, miközben arról beszélgetünk, hogy a férfiak lelki egészségével nem törődik senki. Legalábbis nagyon kevesen. 

Fotók: Bodo Gábor

Történik mindez úgy, hogy a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész szerint a férfiak „sokkal esendőbbek, kiszolgáltatottabbak, mialatt a környezetében élő nők erősebbek és szívósabbak”. Úgy látom, ezt valamennyien el tudjuk mondani a saját környezetünkről.  

Zacher Gábor a drámairodalom világánál is rosszabb nemi arányt festett le a kocsmák társadalmáról, s tette hozzá a költői kérdést: mit gondolunk azokról a nőkről, akik kocsmában űzik a bút, és mit gondolunk a férfiakról, akik így tesznek? Mi játszódik le bennünk, ha szembejön velünk az utcán egy részeg férfi, és mit gondolunk akkor, ha látunk egy részeg nőt? A kérdésekre adott karcos válasz az, hogy a nők felé nagyobb a megvetés, azonban ha kivesszük ebből az egészből, ami tényleg szinte szó szerint megkarcol mindnyájunkat, akkor a látvány valójában arra sarkall, hogy egy nőt segítsünk kijönni ebből az állapotból, míg ha egy férfit látunk megrekedni az alkohol világában, úgy látjuk: az valahogy belefér a hétköznapokba, nincs is ott semmi látnivaló. 

Vajon melyik? Mindkettő cefetül rossz érzéseket kelt bennem. 

„Pszichológushoz? Nem vagyok én bolond! „

Hodász András elmondta, hogy amikor hozzá mentális segítségért fordultak hívek, akkor a Biblia olvasása mellett gyakran javasolta nekik pszichológus felkeresését is, amit az elsöprő többség – spirituális lelki gyakorlatokat jól ismerő emberek között is(!) – azzal utasított vissza, hogy „ő nem bolond”. A közelmúltig katolikus papként szolgálatot teljesítő Hodász elmondta, még a saját élményeiről is beszél, amikor szóba kerül az antidepresszáns, és őszintén vall arról is, mit gondolt, amikor a mellékhatások rovatot elolvasta. Azt mondta: „rendben, én is híztam tíz kilót, de már leadtam, és már nincs szükségem a tablettákra”. Azt viszont kezdetektől jól tudta, hogy a pszichoterápia kiegészítőjeként akkor elengedhetetlen volt számára, hogy gyógyszert is szedjen. 

Úgy hinnénk, hogy így lámpást tart azok előtt, akik vonakodnak pszichoterápiára járni – én magam szentül hiszem, hogy sokak előtt tart is (még olyanok előtt is, akikkel sosem találkozott) –, és saját példán, a leghitelesebben tudja képviselni, hogy van olyan helyzet, amikor ezeket a gyógyszereket azért kell szedni, mert úgy működnek, mint egy lábtörés esetén a mankók. Azokról is tudjuk, hogy ha lekerül a gipsz a lábunkról, akkor eldobhatjuk őket, de senki sem hiszi, hogy egy törött láb majd meggyógyul magától. Lám, még a lelkipásztor saját tapasztalata is tud kevésnek bizonyulni, amikor tabukat kéne döntögetni, a saját életünkben.  Zacher Gábor gyorsan tette hozzá, hogy sajnos pszichológushoz, pszichiáterhez járni még mindig stigma.

Nehéz tehát az a súlyos és fájdalmas bélyeg, ami a lelki segítségkéréshez tapad, és nehéz kimozdulni abból is, amit a TraumaAmbulancia Egyesület felmérése mutat: a kérdésekre választ adó férfiak 57 százaléka azt mondta, egyedül szereti megoldani a problémáit, ami egyenes út lehet ahhoz, hogy azok még súlyosbodjanak is – így lehet belecsúszni az elmagányosodásba vagy az alkoholizmusba, egyéb függőségekbe. 

Mácsai Pál megerősítette, hogy az elmúlt száz évben a pszichológia tudományának hányattatott sorsa volt, csak a rendszerváltás előtti utolsó évtizedben foglalhatta el szakmai helyét, nyert polgárjogot, de a köztudatban a mai napig érezteti a hatását egy évszázadnyi megbélyegzés, így nem csoda, hogy az igazán népszerű Terápia című sorozat sem tudott e téren érdemi változásokat hozni a köztudatba. Elmesélte azt is, hogy az Örkényben eleinte egyedülálló módon – a fiatal kollégák unszolálásra – egy társulati tagként felvett pszichológust alkalmaztak, aki olyan kihívásokat segített megoldani a színházban, amelyek már régóta húzódtak. Amikor ennek a szakmában híre ment, elkezdtek befutni hozzá a színházigazgatók telefonjai, hogy „tényleg van ilyen nálatok?”, „és jól működik?” 

Amit én látok, hogy akik jelen voltak a Men’s Projekt konferencián, azok nyertek. Egy délutánt, ami csak arról szólt, amiről többnyire nem beszélünk. Sőt: nem beszélünk. Pedig kéne. Legyen így legközelebb is! 

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Évekkel ezelőtt, nagyon megütötte a fülemet dr. Csernus Imre egyik gondolata, amelyben a férfi és női magazinokat hasonlította össze. Azt mondta: nézzük meg ezeket az újságokat. A nőkében divat, utazás, főzés, testápolás, sport, anyaság, társadalom, érzékenyítés, fogyatékosság, változó kor, karrier, továbbtanulás, színek, illatok, a világ idegen tájai..., a férfiaknak szóló anyagokban pedig: pénz, karrier, nők, vadászat, horgászat, és ennyi. Bizonyára túloz, sőt, amióta szöget ütött a fejemben, ezt a gondolatot én is karácsonyfa módjára díszítem azóta is, tovább gondolom ágait, fényeit, csúcsdíszét -- ha van egyáltalán --, és azon töröm a fejemet, hogyan változtathatnánk ezen. Önkéntesünk véleménye.

Mert az nem úgy van, hogy egy nő lelke, érdeklődése, gondolkodása, érzelmei, élete viharai bonyolultak, míg egy férfié egyenesek, akár a szög, néhány utcája -- vagyis abból következően kevés számú zsákutcája -- van csupán, sosem csúszik le a kívánt vagy vágyott útvonalról, és ha megjelenne a magazinjában akárcsak egy a fent említett "nőknek szóló" témák közül, következő hónapban már azt vizslatná a benzinkúton, hogy vajon melyik egyszerűbb újságot választhatná ehelyett az elkorcsosult helyett, amiért legnagyobb szerencsétlenségére négy héttel azelőtt egy vagyont fizetett, aztán a munka-magánélet egyensúly, és más selyemmajomságok elvették a helyet a bikinis nők elől, szóval inkább visszavált a fapadosra. A biztonságosra. A vadászósra-halászósra (és ennek humanoid megközelítéseire, hiszen egy szombat esti buliba is ilyen céllal érkezünk -- ugyebár). Ez másként van, pontosabban: lehetne másként, csakhogy ez a jelenség úgy épült be a társadalmunk életébe, mint az épített örökségünk darabjai. A nők hosszú idő óta engedik meg maguknak a közösség -- vagy a magány -- erejét, amikor nehézségeket vagy éppen akkor zajló, borzasztó nehéz és fájdalmas feladatot (mint egy szülés vagy a gyermekágy) teljesítenek. A bábák, a dúlák, a komatálat hozó legjobb barátnők mind erről szólnak -- a bennünk zajló folyamatok megerősítéséről, a közösségről, amelynek szüksége van ránk, és amelyre nekünk szükségünk van, hogy minden belső erőnket összeszedjük --, míg a féfiak már a barlangrajzok idejében is a fizikai erejük megsokszorozása érdekében kapaszkodtak össze. A kifelé mutatott erő megsokszorozásáért. Ahogyan haladt velünk előre az idő a történelemben (lám, már abból is eltelt százezer év, hogy kutyánk van -- ami elkezdte csököttebbé tenni a hallásunkat, mert hallott ő helyettünk is, amíg aludtunk vagy vadásztunk). Azok a képességek erősödtek, amelyeket használtunk. Amelyeket meg nem, azok halványulni kezdtek. Ezt egyébként ismerjük a folyton olvasó/keresztrejtvényt fejtő nagyszüleink példájából, és abból is, amikor értük aggódva kölyökkutyát ajándékozunk nekik a születésnapjukra -- jól esik a friss levegő, a napi kétszeri sétával olajozott ízületek pedig makacsul mosolyognak az ortopédusokra, hogy "nem kell ide protézis, köszönöm". És bár először talán felháborodva reagáltak, hogy "azonnal vigyétek innen", a kis négylábú jövevény csökkentette a magányt, észrevétlenül kötelezte őket folyamatos testmozgásra, es nevettette meg őket a legképtelenebb helyzetekben is. Egyszóval: testi-lelki testőrük lett.

"Ne sírj fiam -- dögölj meg 15 évvel korábban" -- mondja Vekerdy Tamás arra a rémes beidegződésre, hogy "nehogy már anyámasszonykatonáját nevelj abból a fiúgyerekből. Elestél, felkelsz, nem sírsz. Ilyen egyszerű" -- már gyakoroltad is az őskor óta elvárt magatartási formát. Kifelé erős. Befelé meg... kit érdekel?! "Velem sem törődtek." "Ha elestem a kismotorral, apám még meg is vert, hogy felelőtlen voltam." Ismerősek ezek a mondatok? Fekete dobozt gyártanak a lélekből, amely őriz minden információt, de csak a gép lezuhanását követően tudhatjuk meg belőle: milyen eseménysor játszódott le legbelül, és olyankor már visszafordíthatatlan folyamat szemtanúi vagyunk. Valahogy úgy alakult, hogy a nők számos esetben öntudatlanul is vigyáznak önmagukra, míg a férfiak sokszor öntudatlanul nem. Pedig az elmosódó határok világát éljük, amelyben matematikusok kapnak orvosi Nobel-díjat, a tőzsdekrachokat követő helyrereállítási folyamatokban atomfizikusok segédkeznek a pénzpiacokon, a hazai kortárs krimi koronázatlan királynője pedig egy jogásznő.

 Forrás: Muzeumiblog.

Ahogyan egyre összetettebbé vált a világunk, úgy a lelkünk is lekövette azt, a nőké, a férfiaké, a gyerekeké, a nonbinárisaké. A határok nélkül utazó munkaerő, tőke, információ és kihívások világában találtuk magunkat, ahol gyakorlatilag minden kérdésre új válaszokat adtunk, alig néhány évtized leforgása alatt. Ez olyan szédítő tempó, hogy ha földrajzi értelemben vett utazásról beszélnénk, utána ki kéne aludnunk magunkat. De a lelkünk ilyet nem tud, ezért ugyanúgy folyamatos olajozásra van szüksége, mint az autó alkatrészeinek vagy a csípőízületeinknek. Ha ez elmarad, abban ugyanúgy tönkre lehet menni, mint egy motornak az olaj-, vagy egy testrésznek a mozgáshiányban. De mit kezdjünk azzal, hogy a két nem az önmagára való vigyázásban elment egymás mellett? Hogy tapasztalatok és felmérések garmadája mutatja: a férfiak ugyanúgy nem vigyáznak önmagukra, ahogyan gyerekkorukban azok rájuk, akik "nem akartak belőlük anyámasszonykatonáját", ezért hamar leállították bennük a könnyeket, s velük együtt mindent, ami a lelki folyamatokat, az érzelmek megélését, azok -- elsősorban önmaguk előtti -- vállalását illeti, ezzel egyidőben pedig pokoli nehézzé tették a mentális egészség megőrzését a fiúk, legények, férfiak számára.

A TraumaAmbulancia Egyesület vállalása nem kevesebb, mint hogy hozzuk közel a lelki egészséget a férfiakhoz. Azokhoz, akik egy merev lemez (nem merevlemez) szilárdságának látszatát őrzik nap mint nap -- van, hogy csak a magabiztosság álarcát magukra öltve -- míg nem addig keményednek, amíg előjelek nélkül, visszafordíthatatlan következményekkel törnek össze legbelül, megnehezítve ezzel a saját életüket. Mennyivel könnyebb lenne bevallani, hogy gyomorgörccsel jár valaki dolgozni, és váltani bátran, megszenvedni a váltás és a rugalmasságért vívott küzdelem rázóköveit, mint gyomorfekély diagnózist kapni! Mennyivel könnyebb lehetne kimondani, amit érzünk, mint krónikusan köhögni éveken át! Mennyivel könnyebb volna megbocsátani önmagunknak egy régi hibát, mint övsömörre cipőt húzni!

De nem. Mert az a kemény, akit, ha megkocogtatunk, kőporos lesz a kezünk. Vagy mégsem? Tartsanak velünk egy utazásra, a férfilélek mélyére! Vigyázzunk a férfiakra, hogy egyszer majd ők is vigyázhassanak önmagukra. És hogy magasabb minőségben vigyázzanak mindenkire, aki nekik fontos. Ja, hogy azt nem mutatják ki? Hát, hozzák el őket november 16-án, és ünnepeljék a lelki egészség hónapját egy új élet kezdetével!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Szeptemberben a TraumaAmbulancia Egyesület tagjai a tudatos öngondoskodásról (testi és fizikai, mentális, szociális, munkahelyi jóllét) tartottak négy workshopot a MagNet Közösségi Házban. Az első kettőn (testi és mentális öngondoskodás) én is megoszthattam pár gondolatot a jelenlévőkkel. Amikor erre az alkalomra készültem, átgondoltam, összeszedtem, mit jelent nekem az öngondoskodás.

Öngondoskodás az én spéci helyzetemben

Nagyon fontos, hogy jól gondoskodjon magáról! - mondta nekem sok évvel ezelőtt egy pszichológus. Megragadt a fejemben ez a gondolat, tetszett a megfogalmazás, de hogyan is kell ezt csinálni? 2006 óta ülök kerekesszékben SM-betegségem miatt, amit 2000-ben diagnosztizáltak (bár már 1993 óta voltak tüneteim). Ez egy krónikus progrediáló betegség: állandóan jelen van, miközben folyamatosan romlik az állapot. Időközönként shubok (fellángolás, hirtelen állapotromlás) lépnek fel. Éppen ezért az is nehéz, hogy mindig alkalmazkodni kell az újabb, megvàltozott (sajnos rosszabb) állapothoz. Amíg a gyerekeink kicsik voltak, a róluk való gondoskodással voltam elfoglalva; ha nem volt muszáj, nemigen törődtem magammal. Másrészt, úgy voltam vele: ha ez egy folyamatosan romló betegség, akkor úgyis hiába, minek küzdeni, lesz ami lesz.
Idővel szerencsére átkattant bennem valami. Megértettem, nem jó taktika homokba dugni a fejemet. Jobban teszem, ha szembenézek a dolgokkal, és amit lehet, megteszem magamért. Amíg fiatal és egészséges az ember, addig használja és esetleg ki is zsigereli a testét, de amikor kiderül a krónikus betegség, az rákényszeríti, hogy odafigyeljen a teste jelzéseire és igényeire. Ma már úgy gondolom, minden kicsi mozgás számít, és hálás vagyok azért, amit még meg tudok csinálni, és igyekszem tenni azért, hogy - amennyire rajtam is múlik - ez minél tovább így maradjon. Az SM kifejezetten egy olyan betegség, amelynél a test és a lélek szoros kapcsolata, egysége mindig nagyon érződik: amikor feszült, szorongós vagyok valami miatt, esetleg nem pihentem eleget vagy éppen túlfárasztottam magam fizikailag vagy akár mentálisan, azonnal jelez a testem: csökken a meglévő izomerő, görcsösebbé, feszesebbé válnak az izmok, néha kicsit reszketek, mintha fáznék, pedig csak elfáradtam. Ezt is meg kell(ett) tanulnom: mikor mennyi pihenésre, csöndre van szükségem, hogy egyáltalán felismerjem, pihenésre van szükségem, és ezt fel is vállaljam a környezetem, családom, barátaim előtt.

Nagyon fontos törekedni az egyensúly megtartására: se túl sok inger, se túl kevés; elegendő pihenés, de azért legyen gyógytorna, masszázs is; jöjjenek barátok, látogatók, de csöndre és egyedüllétre is szükségem van. Odafigyelek a testem és lelkem jelzéseire, mik az igényeim ebben a megváltozott helyzetben ahhoz, hogy jól érezzem magam, hiszen ez jó a családomnak, a körülöttem élőknek is. Körülbelül négy éve már kapaszkodó segítségével sem tudok felállni a kerekesszékből. Ha például át szeretnék ülni a kerekesszékből az ágyra, elektromos betegemelőt kell használnunk. Segítséget kérni és elfogadni nem könnyű, lelkileg megterhelő tud lenni, akkor pedig különösen, ha a legintimebb dolgokról is szó van. 

Hosszú időre (egy-két évre) volt szükségem, hogy rájöjjek, hason fekve is remekül lehet tornázni (én ugyanis hason fekve alszom éjszaka), így minden reggel húsz perc - fél óra tornával indítom a napot. Így amellett, hogy ténylegesen jót tesz, úgy érzem, tettem magamért valamit. Persze, a heti két gyógytorna és masszázs is rendkívül
fontos. Attila, a férjem hetente négyszer fut vagy biciklizik sok kilométert. Ilyenkor kimozogja magából az esetleges felgyülemlett feszültséget, amellett, hogy élvezi, és közben helyükre kerülnek a dolgok. Számomra is nagyon fontos, hogy rend legyen a fejemben és a lelkemben (na jó, azért is küzdök, hogy körülöttem is :-) ). Régen nagy természetjáró voltam. Sajnos, ez már a múlté, pedig bizonyára sok gondomat  megoldaná most is.
A kikapcsolódást jelenti a családi-baráti kapcsolatok ápolása, az olvasás, kultúra (színház, mozi, hangverseny); ezek mind a hétköznapok gondjai fölé emelnek. Fontos, hogy legyenek céljaim, nekem ide tartozik például a TraumaAmbulancia Egyesületben való önkéntesség is, vagy a lektor munkám a Mária Rádióban. Ezeknek köszönhetően távolabbról látok rá az életemre, más látószögből is, nem csak a sajátomból, a megszokottból.

Szeretném, hogy a betegségemet a helyén tudjam kezelni. Nem legyintve rá - persze ezt több szempontból is nehéz lenne megtenni -, tehát törődjek magammal, de ne is felnagyítva a nehézségeimet. Más is van bennem, mint a betegségem, másról, másokról is tudok gondoskodni.

Utószó: Felfogni és elfogadni, hogy az ember segítségre szorul és bizonyos fokig kiszolgáltatottá vált, nem könnyű feladat. Hosszú időbe telik - legalábbis nekem -, hogy kitapogassam a lehetőségeimet és igényeimet ebben a megváltozott helyzetemben.

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Vajon hogyan dolgozza fel a hétköznapi stresszt, és azt a rengeteg hatást egy férfi amelyekkel napról napra szembetalálja magát egy maszkulin világban, ahol még mindig gyakori berögződés a “férfiak erősek, nem sírnak”, “lelkizni a lányok szoktak” mentalitás.

A TraumaAmbulancia Egyesület a férfiak mentális egészségének fontosságára először a “Férfiak hol sírnak?” című kerekasztal beszélgetésen hívta fel a figyelmet. Az esemény sikeressége, a téma iránti érdeklődés visszaigazolta, hogy valóban igény van az “erősebbik nem” lelki állapotáról, megküzdési módszereiről, és önismereti eszközeiről beszélni.

Nem sokkal később a HR Feszt, Health színpadára is felkerült a téma. A 6000+ fő vendéget megmozgató rendezvény szervezői is úgy gondolták, hogy a férfiak mentális egészségéről beszélgetni kell, helyet kell adni a lehetőségnek, hogy lebontsuk a férfiak köré épített falakat, annak érdekében, hogy egy egészségesebb életet élhessenek.
Rengeteg figyelemfelkeltő kampány van, ahol a férfiak fizikai egészségére hívják fel a figyelmet. Következő lépés, hogy tudatosítsuk, a fizikai jóllét mellett energiát kell szánni, és időt kell fektetni a mentális egészség fenntartásába is.

A férfiak mentális egészségéről Sárközi Alexandra, a TraumaAmbulancia Egyesület önkéntese beszélgetett. Vendégei Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvár, akinek munkája során nap mint nap szembesülni kell tragédiákkal, gyakran találkozik érzelmileg megterhelő helyzetekkel, valamint Dr. Károlyi Antal elméleti fizikus, később bankár, jelenleg a SignCoders fejlesztő cég vezetője és startup befektető voltak. Bár Attila és Antal két nagyon különböző világban élik a hétköznapjaikat, munkájuk kicsit sem mondható hasonlónak, de egy dologban maximálisan egyetértettek: a férfiak mentális egészsége fontos. Első lépésként mindenki magán tud elkezdeni dolgozni. Antal visszaemlékezett egy tizenkét évvel korábbi képzésre, ahol hét másik vezetővel vett részt, és arról tanultak, hogy egy vezetőnek milyen felelőssége és eszközei vannak arra, hogy csapata tagjainak érzelmeivel foglalkozzon. Kiemelte, hogy volt egy társa az oktatáson, aki első alkalommal hangot adott kételyeinek; egészen pontosan nem értette, miért kell részt venni ezen a programon, hiszen ő biztos benne, hogy a kékgalléros munkatársaival nem fogja tudni alkalmazni ezeket az eszközöket és teljesen feleslegesnek érzi ezt a fajta megközelítését a csapattal való együttműködésnek. Majd ugyanez az ember három héttel később lelkesen tervezte, hogy az itt megtanultakat hogyan fogja használni, és ez mennyiben fogja könnyíteni az ő és csapata munkáját, új, jobb környezetet teremtve mindenkinek.

Azóta sok év telt el, és Antal elmondta, látható a pozitív fejlődés, az emberek nyitottsága, ugyanakkor még mindig messze vagyunk a céltól. Ahogy ő fogalmazott, az érzéseinkről beszélni egy fejleszthető készség, amit  - egy ideális világban - alanyi jogon kellene tanulni mindenkinek, már óvodás kortól. Attila a tűzoltóság “macsó” oldalára hívta fel a figyelmet. Elmesélte, hogy amikor valaki felszerel tűzoltónak, egy több száz kérdésből álló kérdőívet kell kitölteni. Például olyan kérdésekkel, hogy szeret-e verset olvasni, esetleg írni. Attila szeret, majd később megtudta, hogy ez alapján a tulajdonsága alapján lehet, nem feltétlenül alkalmas tűzoltónak. Ez tényleg így lenne? Ő úgy látja, hogy ha egy férfi tud beszélni az érzelmeiről, arról, ha neki valami éppen nehezebb, az nem gyengeség, hanem pont az ellenkezője. Ahogy ő fogalmazott: “vegyük le magunkról ezt a macsó álarcot, ahogy a sisakrostélyt is felhúzzuk!”

Mindketten úgy látják, hogy jelenleg az első és legfontosabb lépés a férfiak mentális egészségének ápolásával kapcsolatban az önképzés. Az, hogy magunkba nézzünk, magunkkal legyünk őszinték és ezzel tudjunk példát mutatni a többi “macsó” férfinak. 

Milyen gyakorlati eszközt használ két férfi vezető a csapatuk mentális egészségének megőrzésére?

A két teljesen eltérő közegben dolgozó Attila és Antal is egy eszközt emelt ki, ami közös a beszélgetést.
Mindkét vezető a legfontosabbnak azt látja, hogy példát mutatva megteremtse azt a lehetőséget csapata tagjainak, hogy lehessen beszélgetni arról ki, hogy van, hogyan érzi magát egy adott napon, vagy egy adott szituációban. Elmesélték, hogy ez nem az egyik percről megy a másikra.
Antal a heti meetingeken vezette be, hogy kezdésként tartanak egy “hogy vagy?” kört. Ez a kör hetekig pár perc alatt lement, mindenki letudta annyival, hogy “jól”. Majd szépen lassan, rájöttek az emberek, hogy ez nem egy felszínes kérdés, hogy tényleg érdekli a többieket, hogy kivel mi van éppen. Sőt, ezek a beszélgetések az empátiát is növelik a csapaton belül: például, ha egyik kollégánál beteg volt a gyerek, és elmesélte, hogy előző este nem tudott aludni, a csapat többi tagja aznap tudta, hogy nem terheli őt feleslegesen. Ez a szokás mára már annyira kedves a csapatnak, hogy harminc perc után kezdenek a munkáról beszélgetni, mégsem érzik úgy, hogy haszontalan és felesleges időtöltés lenne.

Attila ugyanezt emelte ki. A tűzoltóságon egy 24 órás műszak alatt, a vezető felelőssége kialakítani azt az érzékenységet, hogy lássa mi történik a csapattal érzelmileg, mentálisan, és megteremteni azt a közeget, ahol a férfi mer beszélni az érzéseiről, példát mutatni, hogy ez nem gyengeség.

Visszaemlékezett a TraumaAmbulancia Egyesületnél a Hableány katasztrófa után készített mélyinterjújára, kiemelte, hogy a mai napig hordozza ennek a beszélgetésnek a pozitívumait, hiszen ezen a beszélgetésen felszínre kerültek olyan dolgok, amelyekről nem tudott. 

Ők már régóta tudják, hogy a férfiak sírhatnak, és az érzelmekről való beszélgetés nem a gyengeség jele, És ebben példát is mutatnak.

K.D. önkéntesünk írása

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839