Rögtön a rövid és gyors válasszal kezdem: meglepően sokat. Újra. 

A 2015-ben megjelent Agymanók című animációs film idei folytatása ugyanis a tinédzsereknek és felnőtteknek egyaránt igyekszik segíteni a saját és a másik generáció komplexebb érzelmeinek a megértésében.

Alapból ritka, hogy egy hollywood-i animációs filmben nemcsak szimpla nézőként, de szülőként és segítő szakemberként egyaránt számos értéket látok. A hazai mozikban június közepétől megtekinthető Agymanók 2-nek ez sikerült. Sőt, a megnézése után még hosszú napokig foglalkoztatott. Ezért is örültem, hogy az amerikai Berkeley Egyetem szervezésében egy bő 1 órás élő online beszélgetésen vehettem részt, ahol a készítők és az őket tanácsaikkal ellátó pszichológusok meséltek a szakmai szempontokról és tudományos háttérről.
Innentől szándékaim szerint csak minimális spoilerekkel és főként az érzelemszabályozásra fókuszáló elemzés következik, szóval bárki elolvashatja és utána rohanhat is a moziba. ;-)

Egy 3 éves folyamat eredménye

Bármilyen végeredményt látva, valószínűleg ritkán gondolunk bele, hogy mennyi energia és erőfeszítés van egy adott munkában. Igaz ez az Agymanók 2-re is, amihez a Disney-nél egy 500 fős stáb már a Covid időszak közepén hozzákezdett. Az akkori általános, globális közhangulatból kiindulva adott is volt, hogy az új érzelmeknek helyet adó második részben a szorongás kerüljön előtérbe, amit mi magyarul egy Feszkó nevű kicsit túlparázó, túlpörgő és stresszes karakter formájában ismerhetünk meg. 

A készítőknek emellett még három fontos célja volt: a főszereplő lány Riley pubertáskorba lépésén keresztül mutassák meg a tinédzserek egyre káoszosabb érzelemvilágát, úgy hogy közben mégis minden korosztálynak legyen benne tanulság. Emellett a rendelkezésre álló 96 percben a sokunkban élő, belső “Légy tökéletes!” parancs mögötti perfekcionizmus mozgatórugóit, annak a céljaink eléréséhez nyújtott előnyeit, de sokszor káros hatásait ismerjük meg jobban.

A sokrétű történetmesélés

A második rész egyik fontos szintlépése a komplexitás felé, hogy sokkal arányosabban igyekszik párhuzamosan bemutatni nekünk a Fejhadiszálláson és a lány tudatában történő eseményeket, az ezek által Riley-ból kiváltódó tetteket, valamint a környezete erre adott reakcióit. A másik konfliktusforrást pedig az adja, hogy a jól ismert öt érzelem mellé (Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré) újabb négy csatlakozik (a már említett Feszkó, valamint Ciki, Uncsi és Irigység).
Mindkét új megközelítésnek fontos üzenete van a szakértők szerint.
Hiszen ahogy a tizenévesek egyre többször hagyják hátra a biztonságos szülői közeget és alakítják ki saját szociális közegüket a barátaikkal, úgy találják szembe magukat egyre több, egyedül megoldandó kihívással. A gyermeki magány pedig egy többször visszatérő állapot a filmben, ahogy Riley elzárva vagy eltávolodva érzi magát másoktól. De ennek a gyakori használata abszolút tudatos, hiszen a szülőkről való leválás természetes velejárója. Az is érdekes és szándékos, hogy a már 9 közül továbbra is egyedül csak Derű az elsőre pozitívnak tekinthető érzelem. Ennek a célja pedig az első rész egyik fő üzenetének isméltelt megerősítése, hogy bizony minden érzelem alapvetően szükséges és természetes, melyeket felismerni, megnevezni és elfogadni érdemes, mint sem küzdeni velük és ellenük.

Oké, de mi a fő tanulság?

Az Agymanók 2 újra egy folyamatos érzelmi hullámvasút. Így ahogy azt a szakemberek is többször kihangsúlyozták a beszélgetésben, a lényeg pont a distressz felismerése és elfogadása. Hiszen ma már sajnos a gyerekek is egyre nagyobb érzelmi nyomás alatt vannak, gyakran valódi érzelmi káosz az ő napjuk is. Annak bemutatása, hogy ez univerzális, mindenkivel megesik és ezzel az állapottal nincsenek egyedül, már önmagában felszabadító tud lenni. De persze a cselekmény során akad több elgondolkodtató üzenet és néhány módszer is. Például hogy az önelfogadás és hála miként segíthet normalizálni az érzelmeink megélését. Ám tanácsadó pszichológusok szerint talán ennél is jobb megoldás, hogy legyen bátorságunk kimondani és megosztani másokkal azokat a bonyolult, sokszor nehéz érzéseinket, amelyekkel egy adott pillanatban még nem tudunk mit kezdeni. Mert jobb érzés megnevezve kívül tudni őket, mint belül harcolni velük. Az animációs film eredeti angol címe is erre utal: Inside out.

Ráadásul, ha az egyesületünk szemüvegén keresztül nézem az Agymanók 2-t, akkor a fő konfliktus feloldásának pillanatakor még egy kis Community Resiliency Model (CRM)® promóciót is láthatunk. A főszereplő Riley ugyanis két általunk is rendszeresen bemutatott és tanított grounding módszerrel lesz úrrá a pánikrohamán. Ezek persze nem kizárólag CRM® specifikus gyakorlatok, de a megjelenítésük is azt mutatja hogy nemre vagy korra való határok nélkül bárki könnyedén elsajátíthatja őket a saját jólléte és oké zónájába való visszatalálás érdekében.

Változások a film után

A szakemberek és készítők egyaránt beszámoltak róla, hogy mennyi visszajelzést kaptak arról, hogy a film hatására a szülőknek megváltozott a kapcsolatuk a gyerekeikkel. A családi asztalnál beszélgetések kezdődtek az érzelemvilágról, megélésekről, közeledni és kapcsolódni tudtak egymáshoz. A film családokra tett hatását pedig én is csak megerősíteni tudom. Azóta otthon mi is olykor egy-egy nehezebben kezelhető pillanatban azt kérjük a gyerekektől, hogy nevezzék meg, most vajon melyik érzelem vette át az irányítást. Vagy csak közös játék gyanánt megpróbálunk visszaemlékezni és összegyűjteni, hogy kinél mikor ült Harag, Feszkó vagy Uncsi a parancsnoki székbe. A készítők még egy érdekes tapasztalatról számoltak be. A tényleges premier előtt már egy évvel tartottak tesztvetítéseket, gyerekeknek és szülőknek, külön-külön és együtt is. Majd a film után megkérdezték a véleményüket. És miközben a tinédzserek abszolút tudtak azonosulni a történet egészével és a megjelenített nehéz érzésekkel, addig a szülők nagyon nagy arányban azt gondolták, hogy mindez túl sok lesz a gyerekeknek és nehezen tudják majd kezelni a látottakat.

Hogy mindez mit üzen nekünk? Hogy bízzunk bátrabban a gyerekeink rugalmasságában,  teherbíró képességükben, mert lehet hogy reziliensebbek, mint mi. Ha pedig mégis támogatásra van szükségük, legyünk ott nekik, úgy ahogy igénylik. Például az Agymanók 2 közös megnézésével. ;-)

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Hernádi Judit önkéntes pszichológus
Krízistanácsadó szakpszichológus

A múlt szombat éjjel bekövetkezett verőcei hajóbaleset megrázó története nap mint nap téma a sajtóban, sokakat megérint és foglalkoztat egy ilyen tragédia. A TraumaAmbulancia Egyesület létrejöttét éppen egy baleset utáni trauma inspirálta, és egyik fontos küldetésünk, hogy segítsünk a balesetben érintetteknek, a hozzátartozóknak is abban, hogyan lehet kezelni egy ilyen helyzetet. Beszélni kell erről is!
A segítő szakma talán egyik legnehezebb területe, amikor traumatikus életesemények közvetlen vagy közvetett résztvevőit támogatjuk. Értesülni arról, hogy egy szerettünket baleset ért, várni és reménykedni a végsőkig abban, hogy ő lesz a kivétel, aki szerencsésen megússza, borzasztóan kétségbeejtő és pszichésen rendkívül megterhelő állapot.
Életünk során számos nehéz helyzettel szembesülünk. Az ezekkel való megküzdés erőfeszítéseket igényel mindannyiunktól. Stressznek nevezzük szervezetünknek azt a nem specifikus válaszát, amelyet bármilyen, a külső környezetből érkező igénybevételre vagy megterhelésre ad reakcióként. Sokszor tudattalanul is a pszichológiai stressz állapotába kerülünk, amikor úgy ítéljük meg, hogy az adott helyzet kezeléséhez, vagy a minket érő inger
elviseléséhez nem áll rendelkezésünkre elegendő erőforrás. Ilyenkor az történik, hogy a környezetből eredő külső ingereknek, a stresszoroknak hatása kellemetlen testi változásokban vagy lelki reakciókban nyilvánul meg. Ez azért történik, mert nem tudunk felkészülni ezekre a hatásokra és nem tudjuk kontrollálni sem. Úgy éljük meg, hogy képességeink határát feszegetik, a kudarc átélésének lehetőségét hordozzák magukban, így negatívan hatnak az énképünkre. Szerencsére ilyenkor szervezetünk az adott helyzet megoldására összpontosítva fokozott készültségi állapotba kapcsol, elősegítve az azzal való sikeres megküzdést, így az ilyen veszélyek kezelésére evolúciósan kialakult, többé-kevésbé jól működő válaszokat tudunk adni.
Trauma pszichológiai értelemben véve azt az állapotot jelenti, amikor olyan váratlan és heves lefolyású esemény elszenvedője, szemtanúja lesz valaki, ami halálos fenyegetettséggel, súlyos sérüléssel jár; a fizikai vagy pszichés integritás elvesztésén túl intenzív félelmi, szorongásos vagy tehetetlenség érzéssel járó reakciót vált ki.

Kép: Shutterstock

A verőcei hajótragédia esetével összevetve a trauma legfontosabb pszichés tényezői a következők:
− szokásos élethelyzetektől való extrém eltérés/olyan élmény, esemény, amely meghaladja a mindennapiság szintjét – ritkán éljük meg, hogy szerettünk balesetet él át;
− a világ megbízhatóságában való hit összeomlása – az életünk kiszámíthatósága és az alapvető biztonságérzetünk kérdőjeleződik meg ilyen esetekben;
− kiszolgáltatottság és fenyegetettség érzése/tehetetlenség, a helyzet felett való kontroll elvesztése – amikor nem vagyunk urai a történéseknek, nincs hatásunk az események bekövetkeztére és végkimenetelére;
− az áldozat/érintett világról kialakított képe összeomlik – összeomlik az az elképzelésünk, hogy a világ alapvetően jó és igazságos;
− az én, a kapcsolatok és a világ egység-élménye szétesik – testi és lelki működésünk egysége  időleges  megszűnik.

Stressz reakcióinkkal szemben traumatikus reakciókról akkor beszélhetünk, ha az érintett személy megküzdési próbálkozásai nem járnak eredménnyel, az önvédelmi rendszer kimerül, és a szervezet működésének általános egyensúlya felborul. Megváltozik az ideg –és hormonális rendszer működése, szubjektív élmények és a viselkedés zavarai is előfordulhatnak. Jellemző még az érzelmi, fizikai és gondolati elárasztottság, amely
szélsőséges mértékű fájdalom, zavarodottság és tehetetlenség megélését is eredményezi.
A TraumaAmbulancia Egyesületnél küldetésünknek tekintjük, hogy támogatást nyújtsunk egyéni-, csoportos-, és társadalmi szinten a traumatudatos szemléletmód kialakításában, amelynek segítségével eredményesebbé válhat a traumatikus életeseményeket elszenvedők és hozzátartozói lelki felépülése. Nemcsak szakemberként, hanem családtagként, barátként, közeli és távoli ismerősként is sokat tehetünk egymásért, ha az alábbiakra oda tudunk figyelni egy traumatikus életesemény bekövetkezésekor:
- Az érintettek az átélt élmény hatására megkérdőjelezhetik addigi életvitelüket, emberi kapcsolataikat, amely könnyen elszigeteltséghez vezethet. Ezért is fontos, hogy ha ilyen reakciót észlelünk, azt igyekezzünk ne magunkra venni, inkább próbáljunk megértők lenni!
- Az érintettek én-integritás sérülésének jele lehet a mindent átható szégyen érzése a történtekkel kapcsolatban, amit tovább erősíthet, a külvilág kevésbé empatikus hozzáállása.
- Az érintettekben megjelenthet a bűntudat érzése is, amelyet erősíthet az az elgondolás, hogy lett volna lehetőség az esemény elkerülésére, a katasztrófa bekövetkezésének megakadályozására. Ebben az esetben is fontos a megértő és támogató hozzáállás.
- Amikor az érintettek úgy érzik, hogy az általuk megtapasztalt élmények kimondhatatlanok, gyakran annak a vágya áll a háttérben, hogy ha nem mondom ki, letagadom, talán meg sem történt. Fontos, hogy adjunk időt, mindenki más tempóban tudja feldolgozni a vele történteket!
- Az érintettek traumáinak feldolgozását nehezítheti a társadalmi elutasítottság, az áldozathibáztatás vagy a dezinformációk terjesztése. Lehetőség szerint igyekezzünk tekintettel lenni az érintettek szükségleteire, igényeire – bánjunk úgy másokkal, ahogyan mi is elvárnánk, hogy velünk bánjanak!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

A férfiak egészségével foglalkozó Movember mozgalom itthon is már jó néhány éve közismert. De az biztos, hogy egy kezdeményezés önmagában kevés arra, hogy jelentős és hatásos mértékben felhívja a figyelmet a férfiak egészségügyi veszélyeztetettsége mellett a mentális egészségük fontosságára is.

Banga Gábor önkéntestársunk a tavalyi év egyik utolsó Community Resiliency Model (CRM)® tréningjén többek között ezért is fogalmazta meg, hogy milyen jó lenne egy kifejezetten férfiaknak szóló Traumaambulancia Est. A téma fontosságát egy 2020-as KSH statisztika is megdöbbentően jól illusztrálja. Magyarországon ugyanis az öngyilkosok 3/4-e férfi (közel 1300 fő évente), miközben a pszichológushoz járók csupán kb. 1/3-a tartozik az erősebbik nemhez.

Egy kerekasztal lovagjai

A kiinduló gondolatból végül március 27-én estére az Andrássy úti Magnet házban egy kerekasztal-beszélgetés formálódott "A fiúk hol sírnak?" címmel. Az esthez meghívott vendégként három eltérően izgalmas életutat bejáró, de a saját lelkivilágához is könnyen kapcsolódó férfi csatlakozott. Marosi Viktor rádiós műsorvezető, a Radiócafén futó Szabadesés c. műsor házigazdája. Dr. Károlyi Antal elméleti fizikus, később bankár, jelenleg a SignCoders fejlesztőcég vezetője és startup befektető, aki már csak olyan munkát végez, amit társadalmilag hasznosnak vél. Valamint Tóth Dániel pszichológus, 3 gyermek édesapja, aki a kütyük és a digitális világ szakértője, és A Pszichológus Pasi néven mindezekről Youtube csatornát vezet. A beszélgetés moderátora pedig az egyik ötletgazda, egyesületünk önkéntese, egyébként coach és buddhista tanító Banga Gábor volt.

Felmerült témák

Gábor mindjárt az elején leszögezte, hogy nem akarják megváltani a világot, inkább szeretnék személyes példákkal körbejárni és megvilágítani a téma sokrétűségét. Majd ezt követően feltette az egyik szerinte legfontosabb kérdést: „Hogy vagytok?”. Erre mindhárom résztvevő a maga őszinteségével és tapasztalatával válaszolt, azt is kifejtve, hogy már maga a kérdés önmagában milyen fontos.

A férfiminták nyomán továbbhaladva természetesen előkerült az apakép meghatározó szerepe is. Marosi Viktor például azt mesélte, hogy 5 évesen beléégett az a kép, ahogy az édesapja a homokzsákokat cipeli egy felújításnál, ezáltal a ‘do it yourself’ hozzáállás maradt meg benne. Anti azt tanulta gyerekkorában, hogy teljesíteni kell, húzni kell az igát, mint egy versenyló. Tóth Dániel a Csillagok háborúját említette, ahol Luke Skywalker, mint egy népmesei hős fiatalon útnak indul és győz.

Majd előjöttek olyan krízispontok is, melyekkel a középkorúság felé tartva találkoztak. A visszanézéskor megállapított hosszútávú eredménytelenség, a meghasonlás a velük történtekkel, vagy a tudatosan került negatív szülői minta is fontos mérföldkövek voltak az életükben.

Az életközepi válság hatására esetleg elveszett belső iránytűt nehéz észrevenni és megtalálni egyedül. Ehhez önmagukhoz és másokhoz való kapcsolódásukban kaptak értékes iránymutatást életük során. Barátok, jó minták, családi beszélgetések és akár szakemberek segítségével. A bevállalt nehézségek előre nem látható pozitív kimenetele is adott nézőpontváltást. Ám a túlélés még nem elég a fejlődéshez, ha egy nem önazonos dolgot erőltet magára valaki hosszútávon. 

Az nagyon nagy erőt ad, ha hiszel valamiben, ha tudod, hogy reggel mi rángat ki az ágyból. 

- Károlyi Antal 

Ezután azt a kérdést járták körbe, hogy a nehéz helyzetekben one-man-show-t játszanak, vagy inkább kérnek segítséget. Mivel mindhárom vendég azt felelte, hogy eleinte hosszabb-rövidebb ideig mindig egyedül próbálkoztak, csak azután kértek (ha kértek) segítséget, így ez talán egy férfiakra inkább jellemző viselkedési forma, ami egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben a legjobb út.

Erőforrások

Ám az is kihangosításra került, hogy az érzékenység egy igazi szupererő, ha a gyengeséget férfiként képesek felvállalni, beleértve ebbe akár a sírást is.

Néha le kell menni a gödör aljára, és azt megnyalni. A világ nélkülem is megy tovább, ezen el lehet csodálkozni, de tulajdonképpen nagyon is megnyugtató.

- Marosi Viktor

Végül Gábor azt firtatta, hogy a meghívott vendégek miből nyernek erőt, miben látják azt az elegedhetetlen hozzávalót életükhöz, ami segíti mindennapi működésüket. Ilyen erőforrás a szerelem, a szakmai motiváció, vagy egy szellemi tér, ahol rendszeresen eszmét cserélhetnek, ötletelhetnek, inspirálódhatnak. De akár olyan filmek ismétlődő nézése is, melyekben heroikus küzdelmek után minden jóra fordul, vagy akár a számítógépes játékokkal való tudatos kikapcsolódás.

Kíváncsi női kérdések

Az est vége felé a közönség soraiból is kérdezhettünk, így fel is merült egy többeket mozgató kérdés. Nőként mit tehetünk a fiúgyermekekért, illetve a férfiakért, hogy lelkileg is egészséges és érett személyiségek legyenek?

Erre elsőként az est folyamán egy korábban elhangzott szakmai meglátást hoztak vissza, ami számos szülőre komoly felelősségként hat:

A mai fiatalabb korosztályt az internet kínálta információdömping és készválasz gyárak nevelik. Egy szülő átlagosan 10 percet tölt a gyerekével, és ők emiatt gyakorlatilag az internetről tájékozódnak. Ott keresnek példát, nem találnak saját célokat, csak amit a média behekkel nekik.

- Tóth Dániel

Illetve apaként abban mindhárman egyetértettek, hogy a legfőbb cél kialakítani egy olyan őszinte párbeszédet és ehhez szükséges kapcsolatot, ami még a legrosszabb helyzetben is mentsvár lehet, hogy merjen a fiúgyerek segítséget kérni. A mai 30-35 éves férfiaknál az segít kilépni az érzelmi dagonyából, ha segítséget kapnak abban, hogy áttörjék a negatív hiedelmeket és megfogalmazzák, mi az, ami inspirálja, motiválja őket akár a korai éveiből, és ehhez vállalják önként a nehézséget, ami a fejlődéshez szükséges.

Csak abbahagyták, de még nem értek a végére

A közel két órás, humorban és tanulságokban gazdag kerekasztal-beszélgetés szuper időtöltés és fantasztikus este volt. Ugyanakkor az is érezhető, hogy még számos kérdés és témakör van, amiről a férfiak a mentális egészség kapcsán bőven tudnának mit mondani. Így azt az ígéretet kaptuk, hogy valamilyen formában még biztosan lesz folytatása a most induló kezdeményezésnek.

Következő lépésként pedig hamarosan az est során készített hangfelvételt fogják majd podcast formájában elérhetővé tenni, hogy az is átélhesse a hallottakat, aki ezúttal nem tudott jelen lenni.

Megtiszteltetés, hogy a TraumaAmbulancia idei utolsó CRM (Közösségi Reziliencia Modell) workshopjáról írhatok élménybeszámolót, ahová tréner hallgatóként, és az egyesület önkénteseként jutottam el. Fontos számomra a traumatudatos szakmai elköteleződés ezért folyamatosan keresem azokat a módszereket, melyek „felhasználóbarát” ugyanakkor hatékony megoldást kínálnak a stresszkezelés, traumaoldás területein. 

Az eseményt Temesvári Orsolya reziliencia szakértő és Banga Gábor trauma-szenzitív coach, - vagyis a TraumaAmbulancia trénerei - azzal az aktuális szándékkal indították, hogy „a rohanós, ünnepre készülődő hetek kapcsán kapaszkodót adhat a CMR eszközrendszere és egy kicsit segíthet a nehéz pillanatokban magunkra figyelni és megnyugodni, ha nagyon nagy a feszültség.”

A tréning ismét a Hotel Mediterran különtermében került megrendezésre. Kellemes, barátságos és biztonságos környezetben, vegyesen ültünk körben magánemberekként és szakemberekként is. 

Gábor első kérdése az volt felénk, hogy mióta megérkeztünk a helyszínre mennyire vagyunk kapcsolódásban a saját testünkkel? Figyeltük-e? Mennyire tudatosan? 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya 

Hát bevallom, egyből arra gondoltam: nemigazán… eltartott egy darabig, míg tudatosan „megérkeztem” és elmúlt az esetleges késés félelme miatti idegesség. A testem a gyomromban jelzett, de ezt még Gábor kérdésekor se vettem észre, csak utólag.

Majd Orsi segített fókuszálnunk arra, hogyan vehetjük észre a testérzeteinket, élményszerű, testtudatos feladatokon keresztül megtapasztalhattuk idegrendszerünk működésének és testünk jelzéseinek kapcsolódását. 

Banga Gábor és Temesvári Orsolya

A perspektívaváltások útján az ismerős gyógyulási mérföldkövek mellett haladtam el gondolatban, érzésekben és testérzetekben: Először reflex-szerűen a konvencionális kérdést tettem fel magamnak: Mi a baj velem? Aztán a trauma (PTSD, CPTSD) informált kérdést: Mi történt velem? Végül a reziliencia informált kérdést: Mik az erősségeim? 

Sorban tudtam kapcsolódni a gyógyulás stádiumaihoz és a 6 készségből álló eszköztárhoz is, melyek közül a számomra legmeglepőbb működő erőforrásom az egyik a gyakorlatban az volt, hogy a harminc éve hiányzó nagymamámat öleltem meg képzeletben. Ettől nagy intenzitású forróságot éreztem a mellkasomban, amit még háromnegyed óra múlva is éreztem, ahogy azt az élő örömöt is a szívemben, amikor még élt. Például ezzel a gyakorlattal gyorsan visszakerülhet az ember a beszédesen elnevezett oké-zónájába másnéven a természetes idegrendszeri egyensúlyába.

Fotó: Jakó Eszter

A workshop befejeztével Gábor kifejezte, hogy nem titkolt kívánsága a következő évre az, hogy minél több férfi társa a csatlakozásával segítsen a közösségi szintre emelésben! Mivel a férfiak részvétele is nagyon fontos, ezért arra bátorítja férfi társait, hogy minél többen csatlakozzanak a TraumaAmbulancia által szervezett jövőbeni  CRM tréningekhez!

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Egyik ismerősöm fb-bejegyzésében olvastam a minap: „Sok mindenen aggódtam életemben. A nagy részük meg sem történt.” (Mark Twain) Ez a frappáns mondat elgondolkodtatott: akkor tehát feleslegesen aggódunk sok mindenen?

Nagynéném jut eszembe, aki mindjárt 90 éves, és a magas vérnyomáson kívül csak néha fáj itt-ott, de miután 40 éves korában volt egy vastagbélgyulladása, és hallotta, hogy ennek nyomán kialakulhat vastagbélrák, egész életében ettől rettegett. Feleslegesen tette hosszú éveken, sőt évtizedeken át? Részben igen, minden bizonnyal túlzott mértékben aggódott, bár azt kétségtelenül jól tette, hogy  rendszeresen elment kontrollvizsgálatokra, mert ugye jobb félni, mint megijedni...
Heidegger német filozófus szerint  a szorongás a létbevetett ember alapállapota, s emlékeztet arra, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hát igen, rengeteg mindenen szoktunk szorongani. (Olvastam valahol, hogy csak a pszichopaták nem tudnak szorongani.)

Nagynéném kapcsán arra gondoltam, érdemes lett volna a béltükrözésen túl öntükrözésre járnia. Bocsánat, ezt mindannyiunkra értem, hogy hasznos az önismeret útján elindulni, akkor is, ha nem könnyű ez az út és lassan lehet rajta haladni. (Még az is lehet, sőt valószínű, hogy ennek eredményeképpen némiképp csökkent volna a szorongása.)

Forrás: Pixabay

Al Ghaoui Hesnánál olvastam, hogy neki nagyon sokat segített az a gondolat, hogy a szorongás és a félelem közötti különbséget úgy is elképzelhetjük, hogy a szorongás a félelem megszorozva a fantáziával. Én azóta a szorongást egy jó nagy lufinak képzelem el, míg a félelemnek van egy egyenes nyila és célpontja. Ha lufi, akkor ki is pukkaszthatjuk, és akkor volt, nincs - mármint a szorongás. Később azt is mondja Hesna, hogy amikor észreveszi, hogy szorong,  mindig próbál különbséget tenni a két érzés között, és igyekszik megtalálni a fantázia gyökerét, hogy tudja,  miből táplálkozik a szorongás.

És így ismét eljutottunk az önismeret fontosságához.

Azt is el szeretném mondani, hogy nekem úgy tűnik, mintha a szorongás, aggódás, félelem  szavak használata korfüggő lenne.
A félelmet már egy kisgyerek is jól ismeri, bár még nem tudja megfogalmazni az érzéseit.  Azt hiszem, a szorongás szót egyáltalán nem is használja. Félek a sötéttől – mondja. Én például nagyon sokáig nem mertem, nem tudtam egyedül elaludni. Van egy kedvenc versem erről, egy csodálatos svéd gyerekvers:

NÉHA CSONTVÁZRÓL ÁLMODOK

Néha csontvázról álmodok,

csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.

Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

Ingrid Sjöstrand

Megmondom őszintén, a mai napig el-elgondolkodom ezeken a sorokon: akkor hát mi is van belül? Nem árt tisztában lenni ezzel. Iskolásként sokat izgultam. Feleléstől, dolgozattól, és emlékszem, nem igazán tudtam megnyugtatni magam, nem voltak jó eszközeim erre. Férjem egy-egy zenekari fellépése előtt izgulni szokott, de ez jóleső izgulás, sokszor hozzá is teszi: alig várom!
Grecsó Krisztián Vera című könyvében a főhős kislány (10 éves) úgy nevezi a szorongást: szomorú izgulás. Milyen találó, nagyon megfogott ez a megfogalmazás! Sajnos azt hiszem, én ezt jól ismerem.
Amikor édesanya lettem, az aggódás érzésével kerültem közelebbi kapcsolatba. Mélyen emlékszem, hogy legkisebb gyermekünk születése előtt arra gondoltam: tudatosan arra fogjuk nevelni őt, azt fogjuk átadni neki, hogy a világ egy gyönyörű hely, élni szép és jó. (Szerintem akkor, 19 éve még azt is hozzátettem: és biztonságos, de akkor még  nem dúlt a közelünkben ez a borzalmas háború.)

Ahogy idősödünk, eddig ismeretlen, új élethelyzetekkel kerülhetünk szembe, amik félelemmel és szorongással töltenek el. Félünk a haláltól, a  betegségektől, a kiszolgáltatottságtól. Jó esetben életünk során gyarapodott az önismeretünk és az  eszköztárunk, hogy ezekkel a helyzetekkel szeretettel és önmagunk iránti türelemmel, szeretteink és barátaink segítségével  megbirkózzunk.

Csatlakozz közösségünkhöz, értesülj programjainkról:

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839

Egy 10 országban 3400 fő megkérdezésével elvégzett idei kutatás adatai izgalmas és egyben fontos képet mutatnak a stresszkezelésünk általános állapotáról. A válaszadók majdnem 70%-a ugyanis azt mondta, hogy mentális jóllétüket leginkább a saját főnökük és vezetőjük befolyásolja. A visszajelzések alapján a párok és házastársak is “csak” ugyanekkora hatással vannak, míg az orvosokkal (51%) és pszichológusokkal (41%) folytatott folyamatok eredménye ezeknél kevesebb.

Egyesületünk estjein is több beszélgetés során felmerült már a vezetők szerepe és felelőssége a stresszkezelés kapcsán. Így a feladat- vagy emberközpontú vezetőknek egyaránt igyekeztünk minél több hasznos tanácsot összegyűjteni, amivel erősíthető a saját és a közvetlenül velük együtt dolgozók lelki ellenállóképessége. 

A vezető sokszor láthatatlan ereje

Egy csapat első embereként talán az egyik legfontosabb szempont, hogy tisztában legyünk a saját hatásunkkal mások jóllétét illetően. Elsőre nem is gondolnánk, hogy az emberek milyen mértékben képesek mikroszkóp alatt megfigyelni és kielemezni vezetői tevékenységünket, legyen szó terhelhetőségről, delegációs képességről, a felelős döntések meghozataláról vagy csak a kommunikációs stílusról egy-egy kényesebb helyzet során.

Mindeközben minden munkavállaló egyben egy szociális lény is, aki természetes ösztönként vágyik a vezetői visszajelzésre. Vagyis amikor a csapattagok érzik, hogy látják, hallják, megértik és megbecsülik őket, az nagyban hozzájárul mentális egészségükhöz. Persze ennek az ellenkezője szintén igaz. Kellő felettesi figyelem nélkül - még ha több száz fős irodában is ülnek heti több napot - a beosztottak idővel az elmagányosodás vagy az imposztor szindróma jeleit tapasztalhatják magukon.

Ne feledjük tehát, hogy mekkora erőt birtoklunk a szervezetben, ám kezeljük azt kellő felelősséggel és alázattal!

A saját jóllét fontossága

Az a vezető, aki képes önmaga testi és lelki egészségére figyelni, nagyobb valószínűséggel fordul empátiával a csapattagjai felé is. Ez persze nem kis dolog, hiszen magasabb szinten még több elvárásnak kell megfelelnünk, feltehetően még több e-mailre és megkeresésre válaszolni, miközben mindenki munkaideje elvileg csak 8 órából áll. A jóllétünk megteremtéséhez tehát elengedhetetlen a hatékonyság és a megfelelő időmenedzsment is. A kiemelkedő produktivitás viszont csak akkor nem vezet kiégéshez, ha a hétköznapok során képesek vagyunk tudatosan rövid mikro-szüneteket tartani. Ilyenkor, ha tehetjük szánjuk arra a pihenőnket, hogy újra egyensúlyi állapotba hozzuk magunkat egy rövid testmozgással, sétával vagy a Community Resiliency Model (CRM)® egyik vagy másik eszközével. Bár a vezetői szerep rendkívül szerteágazó, de önmagában a saját jóllétünkre való tudatos törekvéssel már nagy hatást érhetünk el a környezetünkben is.

3 megközelítés, amivel vezetőként biztosan támogathatjuk a csapatot

Szerencsére számos további lehetőségünk van, amelyek bevezetésével vagy következetes alkalmazásával szintén sokat tehetünk a csapatunk erősítése érdekében. Íme néhány a tapasztalatunk alapján kiemelten fontos irány.

A kötődés és kapcsolódás növelése: 

Indítsunk el vagy bátorítsunk minél több olyan kezdeményezést, amely lehetőséget biztosít a munka kapcsán, esetleg az azon kívüli szociális élethez. Ezek lehetnek például egyszerű esettanulmányok és tapasztalatmegosztások a már befejezett projektek kapcsán (retrók). De szervezhetünk csapat szintű CSR tevékenységet, közös sporteseményt, pikniket vagy a csapatunk sikereit értékelő ünnepléseket. Ezek az alkalmak természetesen akkor igazán jók, ha vezetőként tényleg jelen tudunk lenni. Ráadásul ilyenkor a nem megszokott szerepben kapcsolódhatunk egymáshoz és új oldaláról ismerhetjük meg a másikat. 

A bevonódás lehetőségének megteremtése:

Ígérni sok mindent lehet, de vezetőként a nap végén a tetteinkkel bizonyítunk. Ezért nem elég csak beszélni arról, hogy mennyire értékeljük a csapattagok véleményét, szakértelmüket és nézőpontjukat. Ha valóban szeretnénk elérni, hogy úgy érezzék fontosak és számítunk rájuk, akkor ne csak adjunk, de kérjünk is tőlük visszajelzést. A feedback vonatkozhat a közös munkára, a csapatra, de akár saját működésünkre. És persze az sem árt, ha a valóban hasznos visszacsatolások idővel megjelennek a szervezet mindennapjaiban.

Ha ugyanis a beosztottnak van lehetősége hatással lenni a munkahelyére, az minden esetben erősíti a saját önbecsülését és jólétét is. Hiszen a valahová tartozás élménye növeli a legjobban a biztonságérzetet, ami minden csoport egyik elsődleges igénye. Ezért érdemes bátorítanunk a munkavállalókat az előremutató ötleteik megosztására, tudásuk megcsillogtatására és az új kezdeményezések kipróbálására.

Támogatás és fejlesztés:

A fentiek mellett a motiváció tüze lehet az egyik legerősebb pajzs a stresszes helyzetekben, hiszen a tenni akarás segít könnyebben átlendülni a nehéz helyzeteken. Vezetőként ezt úgy tarthatjuk életben másokban, ha teret biztosítunk a tanulásra és fejlődésre. Ehhez érdemes közösen kialakítani az egyéni fejlesztési terveket, amihez elengedhetelen, hogy megkérdezzük beosztottainkat, mit szeretnének a jelenlegi és a következő szerepükben. Lesz, aki a ranglétrán lépdelne felfelé, lesz, aki más területeken próbálná ki magát.

De ezek megteremtése mellett, arra is ügyeljünk, hogy olyan új, a mai változó világban fontos képességeket is elsajátítsanak, mint például a pénzügyi tudatosság, vagy az egyéni mentális jóllétüket könnyedén erősítő reziliencia workshopra.

Az elmúlt években egy cseppet sem lett egyszerűbb a vezetők szerepe. Egyesületünk szakemberei azonban az egyéni folyamatok mellett számos vállalati kihívásban is képeseket a szervezetek segítségére lenni. 

További tippekért érdemes követni közösségi média felületeinket vagy közvetlenül megkeresni bennünket az info@traumaambulancia.hu címen!

A cikkben bemutatott statisztikák forrása: https://www.ukg.com/resources/article/mental-health-work-managers-and-money

Napjainkban még mindig eléggé tabu témának számít a halálról, veszteségekről és a gyászról való nyílt és őszinte kommunikáció. Nehéz róla beszélnünk és félünk is közel engedni magunkhoz ezt a témát, pedig az életünk része, amivel mindannyian találkozunk és egyszer velünk is bekövetkezik. Nehéz szembenézni vele, mert valahogyan előhozza a saját halandóságunkat is és akarva akaratlanul sok mindenre rádöbbenthet, sok mindent direktben a szemünk elő szegezhet, amivel nem biztos, hogy szeretnénk szembesülni, találkozni.

Amikor veszteségekről beszélünk, fontos kihangsúlyoznunk, hogy nem csak haláleseti veszteség indíthat el bennünk gyászfolyamatot. Egy válás, vagy éppen magzat elvesztése, egy szakítás, házi kedvencünk vagy éppen valamilyen addig megszokott rítus, szokás megszűnése, vagy éppen egy költözés, vagy a munkánk elvesztése is elindíthat bennünk gyászfolyamatot. Fontos, hogy ezekről is tudjunk beszélni, és legyen egy olyan tér, ahol megértenek bennünket és mi is meg tudunk érteni másokat és ez által ki tud alakulni egy olyan sorstárs közösség, amiben megélhetővé válik, hogy nem vagyunk egyedül. A következő néhány gondolatban most a munkahelyi veszteségekről és azok feldolgozásának fontosságáról szeretnék írni pár szót. Tapasztalatom szerint napjainkban még nincs kialakult kultúrája annak, hogy kiemelt figyelmet kapjon a munkahelyen belüli veszteségek feldolgozása. Ez rögtön magával is hozza azokat a kérdéseket, miszerint milyen veszteségekkel is találkozhatunk egy munkahelyen és miért is kellene foglalkoznunk ezeknek a feldolgozásával? Egy munkahelyen belüli veszteség lehet többek között a kollégák elbocsátása, az esetleges felmondások, a szervezeti változások, vagy egy kolléga tartós betegség miatti távol maradása vagy halála. Ezek mind-mind olyan veszteségek, amik közvetve vagy közvetlenül, de kihatnak a munkavállalókra, azok teljesítményére és ezen keresztül a vállalat működésére is.

De hogyan is lehet elkezdeni foglalkozni ezekkel a veszteségekkel egy munkahelyi környezetben?

Fontos, hogy lehessen nyíltan beszélni ezekről a veszteségekről. Legyen egy olyan platform, ahol megoszthatóvá válnak a gondolatok, ahol a munkavállalóknak és a vezetőségnek is van tere és lehetősége a veszteséggel kapcsolatos érzések, gondolatok megosztására, egymás szempontjainak meglátására és meghallgatására. Ebben sokszor segítségre tud lenni egy pár alkalmas önsegítő gyászcsoport, amit egy gyászkísérő szakember meg tud tartani.
És most egy kicsit szeretnék részletesebben is kitérni arra az esetre, amikor haláleseti veszteség történik a munkahelyen. Egy ilyen jellegű veszteség esetén segíthet, ha kialakítanak egy olyan helyet a munkahelyen belül, ahova el lehet kicsit vonulni, ahol meg lehet gyújtani egy gyertyát és egy kicsit emlékezni lehet az elvesztett kollégára. Fontos, hogy egy ilyen veszteség esetében legyen tér a megemlékezésre és a munkahelyi gyászfeldolgozás lehetősége ne álljon meg csak annál, hogy kikerül a fekete zászló az épületre és minden egyéb nehéz érzés belekerül egy jó mélyen, a munkavállalókban és vezetőkben elásott trauma kapszulába. Hiszen attól, mert nem beszélünk róla, mindenkiben ott motoszkálnak kérdések, gondolatok életről-halálról, a szeretett személy elvesztéséről, és ugyanúgy saját magunkról is. Kérdések, amik be tudnak tokozódni, ha nem foglalkozunk velük, kérdések, érzések és gondolatok, amik egy esetleges későbbi veszteség esetén újra aktiválódhatnak.

Ahogy megtörténik a tragédia, rögtön a sokk szakaszával találják szembe magukat a munkatársak és a vezetőség is. Sokkolódnak a történtek miatt, amit a halál kimenetele tovább nehezíthet, ha például hirtelen, tragikus körülmények között történt a veszteség. A sokk szakasza pár órától pár napig is eltarthat. A temetéssel egy fontos rítus történik meg, amikor tényleg testközelből megtörténik a kollégák részéről is szembesülés a veszteséggel és a vissza nem fordítható történéssel. Sokan azt gondolják, hogy majd a temetés után könnyebbé válik a helyzet és talán itt véget is ér a gyász folyamata, de valójában az érzelmi munka, a veszteséggel való szembesülés és a hiány megtapasztalása csak ekkor kezdődik igazán. Egy munkahelyi veszteség esetén a gyász erős sorstárs közösséget tud kovácsolni a munkavállalók között. Egy olyan közösséget, amiben a munkatársak is kölcsönösen tudnak segíteni egymásnak a megosztásokban és az emlékezésben. Egy-egy, szakember által vezetett beszélgetésen teret kaphat az emlékezés, egymás támogatása, bíztatása. Fontos, hogy ilyenkor a munkavállaló meg tudja tapasztalni, hogy biztonságban van és odafigyelést kap. Ezt az odafigyelést érezheti abból, hogy a munkahelye teret ad arra, hogy foglalkozzon az érzéseivel és önmagával. Ezeken az alkalmakon lehet csendes megfigyelő szerepben is lenni. A lényeg és a hangsúly azon van, hogy teret kapjon az érzelmek megosztása, a munkavállalókban lévő kérdések feltétele. Fontos annak is hangsúlyozása, hogy nem kell úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Hiszen sokakban megfogalmazódhat például egy fiatal kolléga tragikus elvesztése esetében, hogy ez esetleg velem is bármikor megtörténhet. És ez rettenetesen ijesztően tud hatni, mikor szembe jön velünk a saját halandóságunk is. Mit lehet ezzel kezdeni? Egy ilyen helyzetben akarva akaratlanul, de megtörténik egyfajta értéktisztázás is. A halál és a gyász mindig rávilágít arra, hogy mi is az igazán lényeges az életben, mi az, amin esetleg nekem kell változtatnom? Mi az, amire ez a veszteség taníthat engem? Mit tegyek máshogyan a szeretet kapcsolataimban?

A gyásznak különböző szakaszait különböztethetjük meg egymástól. Ezek a szakaszok sok esetben nem egyfajta egymás utániságot követnek, és nincsenek közöttük jól elhatárolható határok sem. Sokszor előfordul, hogy úgy érezzük, hogy már esetleg túl vagyunk az egyik szakaszon, aztán hirtelen történik valami, és újra visszacsúszunk egy korábbi szakaszba. Ha már számítani lehet a veszteség bekövetkeztére, például egy tartós betegség miatt távol lévő kolléga esetében, akkor már elindul az elő gyász folyamata, amit anticipációs gyásznak hívunk. Ez a szakasz lehetőséged adhat az addig esetlegesen ki nem mondott érzések megosztására, vagy a félreértések tisztázására. Amikor a tragédia bekövetkezik, akkor jön a sokk szakasza, amiről fentebb is írtam. Minden gyász egyedi, hullámzó. Fontos, hogy amikor gyászolunk, ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, egyszerűen csak adjuk meg magunknak azt a szabadságot, hogy úgy gyászoljunk, ahogy arra szükségünk van, ahogy azt legbelül érezzük. Ezt sokszor nehéz megengedni magunknak a kollégák vagy éppen a főnökünk előtt. A sokk szakaszt követően a kontrollált szakasz következik, ez a temetés körüli időszak, amit a tudatosulás szakasza követ a maga sok érzésével és mi lett volna, ha kérdéseivel.  Ilyenkor a gyászoló sokszor perlekedik a világgal, saját magával és igazából mindenkivel és mindennel maga körül. Haragszik az életre, a sorsra, hogy hogyan tehette ezt vele. Nagyon nehéz ilyenkor azzal a gondolattal megbirkózni, hogy a nap reggel ugyanúgy felkel, este lenyugszik, és az élet hiába akarjuk, vagy nem, mégis megy tovább. Mintha semmi sem történt volna. És ez akkor már rettenetesen fáj.

A gyászfolyamat lezáró szakasza az adaptáció, amikor megtanulunk együtt élni a hiánnyal. Sokan úgy gondolják, hogy azzal, hogyha valaki a gyász folyamat végére ér, az azt is jelenti, hogy az elvesztett „szerettét” már nem is szereti tovább. De ez nem így van. Az elvesztett szeretett személy iránti szeretet mindvégig megmarad a szívünkben. Úgy tartja nyilván a szakirodalom, hogy akkor tekinthető „feldolgozottnak” a gyász, amikor már anélkül is tudunk örülni az élet szépségeinek, hogy bűntudatunk lenne ezért, és mellette már nem a gyász és a vesztesége van az élet középpontjában, hanem a célok és az élet folytatása. Bűntudat nélkül tudunk már örülni az életünknek. Ez természetesen egy folyamat, amiben sokat segíthetnek a családtagok, a rokonok, a barátok és a munkahelyi környezet.
Mentálhigiénés szempontból nagyon fontos, hogy a veszteséggel és a halállal való foglalkozás a vállalati kultúra részévé tudjon válni. Mentálhigiénés szakemberként fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy legyenek akár preventív jelleggel is olyan alkalmak és egészségmegőrző napok, rendezvények, ahol szó eshet olyan tabu témákról is, mint a gyász és a veszteségek feldolgozása.

 Képek:pixabay

„Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek, avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.” Viktor Emil Frankl

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

A TraumaAmbulancia Egyesületnél szívügyünk többek között a balesetben érintettek és hozzátartozóiknak a támogatása, így készítettünk egy rövid összefoglalót, mert azt gondoljuk, ilyen esetekben hasznos, ha néhány alapvető dologra oda tudunk figyelni a balesetben érintettként és segítőként egyaránt.

2023. március 11-én szombaton szörnyű, sajnos halálos áldozatot is követelő tömegbaleset történt az M1-es autópályán. Ez a baleset tipikus példája annak, amikor az abban résztvevők egy nagyon komoly krízishelyzetet élnek át. Ilyenkor ugyanis olyan, fenyegetően közel lévő, az életet és az egészséget veszélyeztető körülmény áll fenn, amit az érintett sem elkerülni, sem megoldani nem tud. A tehetetlenség érzését fokozhatja az is, hogy a korábbi, az addigi életben jól működő problémamegoldó mechanizmusok itt nem vezetnek eredményre, ami nagyfokú félelmet és a tehetetlenség érzését erősíti az emberben.

Forrás: police.hu

Mi az, amit tehetünk?

A balesetben érintett résztvevőként:
- Teljesen rendben van, ha kétségbe vagyunk esve, félünk, dühösek vagyunk, nem tudjuk elképzelni, hogyan tovább. Egy hirtelen, előre nem várt tragikus esemény bekövetkezése nagyon megterheli idegrendszerünk befogadóképességét.
- Engedjünk utat az érzelmeink megélésének, legyen ez akár kiabálás, sírás. Ennek fontos szerepe van a belül felgyülemlett feszültség levezetésében.
- Próbáljunk figyelni a légzésünkre, az egyenletes, normál belégzés után 3-4 alkalommal hosszabb kilégzést végezve normalizálódik a szívverés, ezzel együtt megélhetjük azt az érzést, hogy képesek vagyunk saját magunk megnyugtatására.
- Bármilyen feszültség-érzés van bennünk, izmainkat mindig lehet tovább feszíteni, és az ebből való elengedés a megkönnyebbülés érzésével jár. Kezünk ökölbe szorítása és a szorítás elengedése el tud indítani a nyugalmi állapot eléréséhez.

Akár professzionális segítőként, vagy hozzátartozóként, barátként:
- a kialakult válsághelyzet a balesetben érintett személy korábbi egyensúlyi helyzetét (nyugalmát, biztonságérzetét, kapcsolódási képességét a realitással) felborítja, ezért nagyon óvatosan, az ő igényeit messzemenően szem előtt tartva kell megpróbálni a segítségére lenni. 
- az érintettel történő kapcsolatfelvétel, a bizalom kialakítása az első és legfontosabb teendő, ennek eszközei az érintett helyzetének megértése, érzéseinek elfogadása és az ahhoz való kapcsolódás (arckifejezés tükrözése, nyugodt hanghordozás, lassú mozdulatok). Próbáljunk meg olyan módon kapcsolódni az érintett félhez, amiből érzi a stabilitást, hogy ránk támaszkodhat és számíthat.
- az egyénenként eltérő intim zóna megvédésére vonatkozó igény vészhelyzetben még változik, bármilyen jól is ismerjük az érintettet, addig menjünk közel, míg teste kis rezdülése jelzi, hogy elértük az intim zónát, ebbe ne lépjünk bele. Próbáljunk egyforma szemmagasságba kerülni, és lehetőség szerint mellette elhelyezkedni, teret hagyva neki.
- A verbális kommunikáció során számítsunk arra, hogy a fokozott érzelmi leterheltség vagy az esetleges sokkhatás miatt a kognitív funkciók korlátozottak. Ezért rövid, tömör, egyszerű kijelentő mondatokat használjunk, minél kevesebb szót használva. Inkább azt próbáljuk megfogalmazni, hogy mit tegyen és milyen módon. Ha ismeretlen segítő szakemberként vagyunk jelen a helyzetben, mondjuk el: a nevünket, hogy kerültünk ide, és azért, mert emberekkel foglalkozunk. Ezt az információt a személy valószínűleg nem jegyzi meg, de ezzel elindul a helyzet keretezése, melyből tovább lehet majd haladni.
- Az orron át történő légzésre figyelve igyekezzünk egyszerű légzőgyakorlatot végeztetni az érintettel, mivel az ilyen érzelmileg megterhelő helyzetben a légzés tudatosításával folyamatossá válik az élettel való kapcsolat, a kontroll-érzést növeli, ami nyugtatólag tud hatni. Ez bevezethető például a következő szöveggel: „Látom, hogy nagyon feszült, van egy technika, amivel egy kicsit levehetünk ebből a feszültségből, figyeljünk a légzésünkre.”

Nagyon fontos bármilyen minőségű segítőként arra is figyelni, hogy képesek vagyunk-e kezelni a helyzetet, elbírjuk-e az események által kiváltott hatások súlyát, valóban támaszai tudunk-e lenni az érintetteknek. Amennyiben erről nem vagyunk teljesen meggyőződve, mindenképpen kérjük kríziskezelésben jártas szakember segítségét.

A Trauma Ambulancia önkénteseit dr. Temesvári Orsolya elnökségi tag és egyben az egyik első magyarországi CRM facilitátor vezette be a módszer rejtelmeibe egy interaktív workshop keretein belül.

A CRM (Community Resiliency Model) a Trauma Resource Institute oltalma alatt álló, Kaliforniából származó eszköztár, mely egyének, közösségek társadalmak számára nyújt olyan kapaszkodót, melyek a stresszel és a traumákkal való megküzdést segítik. A módszer nagy előnye, hogy bárki számára hasznosítható, gyakorlatias kapaszkodókat tartogat, elsősorban a 6 alapeszköze iránymutatásával. A modell nagyszerűségét az egyszerűsége, a megtapasztalhatósága adja. Különös hangsúlyt fektet a testérzetekkel való munkára, és a saját erőforrásaink feltárására a reziliencia, vagyis a nehézségekkel való hatékony megbirkózás céljából.

Szántó Katalin és Temesvári Orsolya, TA önkéntesek
Fotó: Barnoczki Zsuzsa 

Azt gondolom, hogy a tudatosítás, a tudatosság, nemcsak a traumákkal való munkával kapcsolatban kulcsfontosságú, hanem a testünk működésével is. A CRM-mel való megismerkedés is ezt erősítette meg bennem, és adott egy plusz löketet ahhoz, hogy kipróbáljak és elköteleződjek egy olyan módszer gyakorlása mellett, ami a testérzetek megfigyelésén, tudatosításán, és az azokkal való kísérletezésen alapszik. Az öngondoskodás jelentősége és a mindennapi életünkbe való rendszeres, hatékony beépítése és gyakorlása volt a másik figyelemfelkeltő elem, amit a workshop tudatosított bennem. Nagyon pozitív lenyomatot hagyott bennem és egyben inspirációul is szolgál a jövőre nézve az a gyakorlat, amit ezzel kapcsolatban végeztünk az esten. Mindezt nagyon jól összeszedett, érthető, ugyanakkor élvezetes, interaktív formában tárta Orsi elénk. Az elméleti blokkok közé ügyesen és némi humorral is fűszerezett gyakorlatias, élménymegosztó szálakat fűzött, így mindannyian be tudtunk kapcsolódni aktívan is az est menetébe.

Azt hiszem, hogy az egész csapat nevében mondhatom, hogy egy nagyon hasznos tudás- és élménycsomaggal gazdagodtunk, és izgatottan várjuk a folytatást, ahol a nagyközönség is részesévé válhat ennek az élménynek.

Éppen ezért Téged is szeretettel várunk a következő, február 28-ai TraumaAmbulancia estre, ha szeretnél egy jól működő traumafeldolgozó rendszerrel megismerkedni, és akár a későbbiekben trénerré válva egy új eszköztárral bővíteni a tudásodat. Itt a lehetőség, hogy újabb lépéseket tegyünk együtt a trauma- és rezilienciainformált társadalom megteremtése irányába egy jó hangulatú, támogató közösségben.