Az ünnepek időszaka sokunk számára a meghittségről, a családról és a közös étkezésekről szól. Ugyanakkor sokunknak mégis gyakran éppen ekkor válik a testképünk és az önmagunkhoz fűződő viszonyunk a legsebezhetőbbé. A bőséges étkezések, a környezetünk nyomása, a „muszáj megkóstolnod” mondatok és a saját belső elvárásaink könnyen elhomályosíthatják azt, ami igazán számít: a jóllétünket. Ebben az időszakban különösen fontos, hogy újraértelmezzük az egészséges énképet, és megtanuljuk felismerni, mik valóban a saját igényeink. Ugyanúgy ahogy azt is, mi az, ami csupán a környezet vagy a megszokások diktálta reflex. Ez a cikk abban segít, hogy magabiztosabb, tudatosabb és szeretetteljesebb legyél önmagaddal az ünnepek alatt. 

Az ünnepek közeledtével a legtöbb nőben kettős érzés ütheti fel a fejét. Miközben célunk egy békés, meghitt és szeretettel teli ünnepet varázsolni családunknak és szeretteinknek, gyakran találjuk magunkat szemben a saját extra elvárásainkkal, bekapcsolva egyfajta teljesítménykényszert. Ez a nyomás nem csak a környezetünkkel kapcsolatban jelenik meg - a tökéletes dekoráció, ajándékok és menüsor -, hanem a testünkkel kapcsolatban is. Az ünnepek alatt gyakran érzünk extra nyomást a külsőnkkel kapcsolatban is, ilyenkor sokunk feszül azon, hogy tökéletesen kell kinéznie, csinosan, összeszedetten és energikusan.
 

Az év végi fáradtság, a több hónapnyi felgyülemlett mentális terhelés, a munkahelyi hajrá, a határidők és a családi elvárások együtt olyan elegyet alkotnak, amelyben az önmagunkkal kapcsolatos bizonytalanságok könnyen felerősödnek. Ráadásul decemberben még könnyebben kezdünk bele abba a belső párbeszédbe, hogy miben vagyunk kevesebbek másoknál. Ennek megelőzésében a környezetünkből érkező elvárások és a social médián megjelenő tökéletes tartalmak sincsenek a segítségünkre. 

Miért lesz sérülékenyebb a testképünk decemberben? 

Valljuk be őszintén, az év minden napján hajlamosak vagyunk ítélkezni a testünkről. Ez a szokásunk viszont az ünnepek közeledtével felerősödik. A karácsony ételközpontúsága, a közös vacsorák, a süteményhalmok, a vendégségből vendégségbe járás könnyen olyan belső üzenetekké alakulnak, amelyekkel nem könnyű együtt élni: „túl sokat eszem”, „ma nem kellett volna ennyit nassolni”, „holnap keményen visszafogom magam”. 

A társaságban pedig sokszor elhangoznak olyan mondatok, amik csak felerősítik ezeket a belső ítéleteket, küzdelmeket saját magunkkal szemben: 

 - „Nem eszel még egy szeletet? Olyan keveset ettél.”

 - „Régen sokkal vékonyabb voltál.” 

 - „Biztos jó ötlet még este 7-kor enni?” 

 - „Mennyivel jobban állna, ha visszatérnél a régi formádhoz.” 

Ezek a megjegyzések - bármennyire is ártalmatlannak szánják őket - mélyre mennek. Nemcsak az adott pillanatról szólnak, hanem egy egész múltbéli élménysorról is. A testképünket ugyanis jórészt az határozza meg, hogy milyen üzeneteket hallottunk gyerekkorunkban, milyen megjegyzésekkel találkoztunk tiniként, milyen kommentárok értek bennünket felnőtt nőként. Az ünnepek alatt a családi környezet ezeket pontosan elő tudja hívni, és ha nincs tudatos felkészülés, könnyen elsodorhatják az énképünket. 

A női önértékelés decemberi rejtett terhei 

A legtöbb nő nemcsak a saját, de a családja érzelmi állapotáért is felelősséget érez az ünnepi időszakban. Mintha a „jó karácsony” csak és kizárólag rajtunk múlna. Ez a fajta érzelmi felelősségvállalás rengeteg energiát emészt fel, miközben a külvilág felé valami egészen más képet igyekszünk mutatni: a mosolygó háziasszony, a mindent kézben tartó nő, a kedves társ, a kiegyensúlyozott barátnő. 

És ebbe a belső nyomásban bukkan fel a testkép kérdése. Nemcsak arról van szó, hogy hogyan nézünk ki, hanem arról is, hogy mennyire vagyunk „elfogadhatóak”, „csinosak”, „összeszedettek”. A testképünk tehát nem csak a tükörben látható formáról szól, hanem arról a belső értékről, amelyet magunkkal kapcsolatban hordozunk. 

Az év végi időszak pedig különösen érzékeny: ekkor számot vetünk a múlttal, mérlegeljük, mi sikerült és mi nem, összehasonlítjuk a jelenünket a tavalyi év végi emlékeinkkel és gyakran nagyon keményen bánunk saját magunkkal. Mindezt úgy, hogy közben természetesnek vesszük, hogy szeretetteljesek, türelmesek és ünnepi hangulatban lévők legyünk. 

Ez a belső ellentmondás az, ami miatt az ünnepek alatt az önértékelés könnyen megbillenhet. Ennek felismerése már önmagában felszabadító érzés tud lenni. 

Az étkezéssel kapcsolatos bűntudat – miért jelenik meg ennyire sok nőnél? 

Sokan azt gondolják, hogy a túlevés miatti bűntudat az ételről szól. De ez ritkán igaz. A bűntudat valójában arról szól, hogy hogyan érezzük magunkat saját magunkkal kapcsolatban. Mennyire tekintjük magunkat elég jónak? Mennyire érezzük azt, hogy megengedhetünk magunknak valamit? Mennyire engedjük meg a lazítást, az ünneplést, a megpihenést, a jóllakottságot? 

Az étel önmagában csak tünet. A mélyben sokkal inkább az önbecsülés kérdése dolgozik: „elfogadható vagyok-e akkor is, ha nem kontrollálok mindent?”. Decemberben rengeteg nő érzi azt, hogy a saját testétől és étkezési szokásaitól függ az önértékelése. Így a túlevés valójában nem a gyomrot terheli, hanem az önmagunkhoz való viszonyt. 

A megoldás nem a szigorú szabályok felállítása. Nem a holnapi diéta, nem a „mostantól figyelek”, nem az ételmegvonás. Hanem a belső engedély: „rendben van, hogy most másképp eszem, mint az év többi napján”. 

Mit tehetünk azért, hogy az ünnepek alatt is egészséges legyen az énképünk? 

 - Figyeld meg, mikor vagy éhes valójában, és mikor keresel inkább megnyugvást az evésben. 

 - Legyél tudatosabb az étkezések során, a kisebb adagok nem csak a testednek, de a lelkednek is könnyebbséget     hoznak. 

 - Dicsérd meg magad, ismerd el az erőfeszítéseid és a sikereid. 

 - Legyél megengedő magaddal szemben. Amit tanácsolnál, ne csak a barátnődnek tedd, hanem magadnak is. 

Határok a családi asztalnál 

Az ünnepek egyik legnehezebb része a testre, étkezésre, súlyra vonatkozó megjegyzések kezelése. Sok nő úgy érzi, hogy muszáj mosolyogni, muszáj udvariasnak lenni, muszáj elfogadni a „jóindulatú” kritikát. Pedig ez nincs így. 

Néhány egyszerű, finoman határozott mondat sokkal nagyobb biztonságot teremt: 

 - „Kényelmesen érzem magam így.” 

 - „Ez most pont elég nekem.” 

 - „Most szeretném, ha nem a testsúlyomról beszélnénk.”

 - „Köszönöm a tanácsot, de most a saját igényeim szerint szeretnék dönteni.” 

Ezek a mondatok nem konfrontációk, hanem öngondoskodási formák. A határhúzás nem valami gonosz, rossz cselekedet. 

Közösségi média az ünnepek alatt 

A social media ilyenkor az „idealizált világ” gyűjtőhelye. Mindenhol gyönyörű fények, tökéletes ruhák, rendezett lakások, frissen sült sütemények, boldog, kiegyensúlyozott családok. Ne feledd, ezek a képek ritkán mutatják meg az igazságot. Más is fáradt, náluk is volt káosz és az érzelmi hullámzás. Ha azt érzed, ezek a képek nyomást tesznek rád, az teljesen normális. 

Tudsz tenni az ellen, hogy csökkentsd ezt a nyomást: 

 - Tarts rövid digitális szüneteket. 

 - Rejtsd el a számodra triggerelő tartalmakat. 

 - Kövess testpozitív, hiteles alkotókat. 

 - Emlékeztesd magad: ami az interneten van, az nem valóság, csak egy gondosan megkomponált pillanat. 

Az egészséges énkép nem azt jelenti, hogy mindig elégedett vagy a testeddel. Nem azt, hogy sosem kérdőjelezed meg magad. És nem azt, hogy decemberben is minden pillanatban „jólesik” a tükörbe nézni. Az egészséges énkép valójában arról szól, hogy akkor is képes vagy szeretettel fordulni önmagadhoz, amikor épp bizonytalan vagy. Hogy megengeded magadnak az emberi pillanatokat. Hogy a testedet nem ellenségnek látod, hanem partnernek, aki egész éven át hordozott, kísért, és most is melletted áll. 

 
Egy férfi receptje az egézséges női testképhez 

Nagy Zoltán a Scitec Nutrition és a Builder termékek specialistája, a Builder Podcast házigazdája dietetikusi és családapai szemszögből is megerősíti a fentebb megfogalmazott gondolatokat.  
 
“Az ünnepek és a családi összejövetelek esszenciálisak testi és lelki jólétünkhöz, még ha egy kevés stresszel is jár az, hogy az ünnepi menü az asztalra kerüljön.   

Mi mindig nagycsaládos összejöveteleket tartunk, és nem ritka, hogy húsz főre kell ételt készíteni, különböző korosztályok számára. Van az asztal mellett totyogó és aggastyán is, akiknek néha teljesen eltérő ételeket és ízeket szeretnénk elkészíteni. Ilyenkor jómagam is stresszesebb vagyok, hogy időben elkészüljek és mindenkinek a kedvére tegyek, pedig szeretek és tudok is főzni.  
 
Férfitársaim, akik nem szeretnek a konyhában aktívan tevékenykedni, ilyenkor jelentős stressztől mentesíthetik a párjukat, ha az egyéb kiegészítő feladatok ellátásában szerepet vállalnak, vagy meglephetik a családot egy nagyon egyszerű desszerttel, amit percek alatt elkészíthetnek, ami garantált sikert arat. Lásd a receptet lentebb. (figyelem ez nem diétás 😊)  

Hogy a dietetikus is szóljon belőlem egy kicsit: az ünnepek alatt ugyanúgy elsődleges szempont az egészségünk mind testileg, mind mentálisan, így ha a cukorban és zsírban gazdagabb ételek is kerülnek az asztalra, egy-egy sétát vagy játékot a családdal, gyerekekkel iktassunk be, hogy a mozgás jótékony hatását is élvezhessük. "
 

Zserbógolyók:  

15 dkg kekszmorzsa  

10 dkg dió  

17 dkg őszibaracklekvár  

20 dkg étcsokoládé (60%-os)  

3 dkg dió (a díszítéshez)  

1 ek napraforgóolaj 
 
A darált kekszet és a diót egy tálban összekeverjük, majd annyi lekvárt dolgozunk bele, hogy egy puha, de jól formázható masszát kapjunk. A keverékből diónyi méretű (kb. 2,5 dkg-os) golyókat készítünk, sütőpapírral bélelt tálcára sorakoztatjuk, és hűtőbe tesszük, hogy kissé megkeményedjenek.  

Közben a csokoládé nagyobb részét az olajjal vízgőz fölött felolvasztjuk. Amikor levettük a gőzről, hozzákeverjük a félretett csokoládét, és addig kevergetjük, amíg teljesen el nem olvad. 

A lehűlt golyókat egy villára emeljük, és finoman rácsorgatjuk az olvasztott csokoládét úgy, hogy a felesleg le tudjon folyni. A tetejüket egy kevés darált dióval megszórjuk, végül visszakerülnek a hűvösre, hogy a csokoládé szépen megdermedjen rajtuk. 

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben. 

Avagy csendes éj, ahol a csendet a traumáink és veszteségeink törik meg, nem beszélve az év végi hajtásról, melynek keretében nem elég, hogy valamennyien rostokolunk a latyakkal leöntött decemberi dugókban (lekésve például a kedvenc üzletünk nyitvatartási idejét, vagy annak lehetőségét, hogy a gyerekeinkért időben odaérünk az oviba, iskolába, táncórára…), még azzal is szembe kell néznünk, hogy az évünkkel szembeni - akarva-akaratlanul elvégzett - számvetés bizony sokakban rengeteg feszültséget okoz. 

A TraumaAmbulancia által tartott közösségi rezíliencia képzésen minden alkalommal eljön az a pont, amikor a trénerek előhúzzák a ponttáblázatot a mindannyiunk életében jelen levő események stresszhatásának mértékéről. Az még nagy meglepetést nem okoz, hogy egy hozzátartozó halála, egy válás vagy egy munkahelyváltás jelentős mentális terheléssel jár, az viszont, hogy egy nyaralás vagy a karácsony megközelítőleg akkora stresszel jár, mintha a főnökünkkel vagy az anyósunkkal konfliktusunk lenne, talán már igen. Vagy mégsem?  

Az év vége mindenkit megterhel. Azt is, akit kevésbé érintenek meg ezek a dolgok, és azt is, aki mindezt nem mutatja. Ahogy közelednek az ünnepek, akarva-akaratlanul eljön az év végi számvetés azzal, hol is tartunk, mit értünk el, egyáltalán elértük-e a „rendben volt” szintet a saját mércénken, ha az éppen zajló, végéhez közeledő évre gondolunk. Kipipált kategóriák, vagy feladott és átfirkált, kisebb elvárásokra cserélt, elengedett álmok szerepelnek már az újévi fogadalom listánkon, bölcsebbek lettünk-e azzal, hogy egy évvel öregebbek is, vagy belesétáltunk ugyanabba a folyóba, talán már nem is csak másodszor?  

Nem könnyít az év végén az sem, hogy - ahogyan bennünk - úgy másokban is lejátszódnak ezek a kérdések, és bizony nem mindenki adna csillagos ötöst a saját teljesítményére, nem beszélve arról, hogy ilyen esetekben még a sorsot is pontozzuk. Mi van akkor, ha az adott évben elbánt velünk az élet? Hogyan bánunk ilyenkor egymással, önmagunkkal? Mit okoz a sok feszültség és hogyan lehetséges oldani mindezt?  Ez a számvetés, az egyre csak fogyatkozó munkanapok, amelyek még hátravannak az évből Szentestéig, a zakatoló határidők, a rövidebb nappalok, hosszabb éjszakák, az ünnepi készülődés teremtette többletkötelezettségek, amelyek fiziológiás értelemben azt az érzést hagyják bennünk, hogy „ilyen rövid éjszakáink legutoljára az egyetemi éveinkben voltak”, a kialvatlanságot tetéző fény- és vitaminhiány, a hűvös időben nehezebben tartható megfelelő mennyiségű folyadékbevitel mind azt okozzák, hogy sokkal könnyebb elfáradnunk, úgy testileg, mint lelkileg.  

Az ünnepek beköszöntével azonban a legnehezebb az, ahogyan a folytonos rohanás után lassulnak körülöttünk a folyamatok és kerülnek elő azok az érzések is, amelyek a magányhoz és a reményhez kapcsolódnak, ezek a napok sokak számára szomorúsággal telnek meg szeretet, boldogság, hit és öröm helyett.  

Mondok egy példát. Imádott anyai nagymamám mindig nálunk töltötte a Szentestét. Életének utolsó évtizedében már nagyon sok fájdalma volt. Egy alkalommal éppen karácsonykor erősödtek fel a sokízületi gyulladásának fájdalmai. Épp felállni igyekezett a kanapéról, akkora fájdalommal küzdve, hogy kicsordultak a könnyei, olyan arckifejezéssel, amit addigra már jól ismertem „vége lehetne már ennek az egésznek”, a tévéből játékfilm keretében szólt hozzánk Jézus Krisztus: „boldogok, akik sírnak”. Mire Nagyika fájdalmas arccal a képernyő felé fordult, és könnyeit törölgetve azt mondta: „hát, én aztán k*rvára boldog vagyok, cseszd meg!”  

Annyi mindent játszhatna a memóriám erről az estéről, például amikor megkaptuk az ékszerteknőseinket, amikor századszor néztük meg pizsamában a Muzsika hangjait vagy a Segítség, karácsony!-t, de nem. Erre az emlékre még ráközelíteni is tudok. Szinte kikockázni a képet, és részleteiben is megnézni. Az akkori kanapénkra és a nagymamám arcának különböző részleteibe is képes belezoomolni a lelkem. Belém égett. Nagyika azóta már a felhők fölül vigyáz ránk. Már nem fáj neki semmi. Színes kavalkáddá változott számomra a Földön közösen eltöltött 26 évünk emléke, aminek minden percéért hálás vagyok. De mi történik azokkal, akik számára a - társas - magány, egy hozzátartozó nemrégiben bekövetkezett halála, az anyagi helyzet, egy rossz munkahelyi körülmény, nehéz szülő-gyerek viszony, vagy bármi más beárnyékolja az ünnepet?  

A láthatatlan sebekről szól ez a blogbejegyzés-sorozat. Arról, hogy vegyük észre őket. A karácsonyi ünnepek sokak számára a saját láthatatlan sebeiket teszik ismét láthatóvá és kézzelfoghatóvá, ami rendkívül fájdalmas. Olyan sebek ezek, amelyeket a hétköznapok zaja elfed. Nem gyógyít, nem kezel. Elfed. És amikor úgy hisszük, most aztán kötelező volna szeretetteljes közegben megélni az áhitatot, lehull a lepel, és nem tudni, hol áll meg a kedélyállapot, a szeretteinkkel való kapcsolat minősége, az ünnepek alatti pihenés lehetősége. Egy biztos: zuhanórepülésnek indul mind.  Éppen ezért - bár sokunkat terhel rendkívüli módon az év vége - kivételesen fontos, hogy az ünnepi időszakban még inkább türelemmel, megértéssel forduljunk egymáshoz, mert olyan sebeket is feltép ez az időszak, amelyekről a viselői talán már azt hitték, hogy behegedtek. Egy reziliens közegben azok sem zuhannak lelki mélységbe, akikből a karácsony előhúzza a traumák és a veszteségek emlékeit, de ehhez olyan szemmel kell néznünk másokat, ahogyan mi szeretnénk, ha néznének bennünket. A megértés, az értés, a traumatudatosság tekintetével.  

Stílusos volna, ha azt mondanám: a krisztusi tanítás szerint? Minden bizonnyal az. De elég, ha tudatos. Legalább abban, hogy a másik is ember: sebezhető és harcai vannak, melyeket az ünnepi viharokat követő csend egy kicsit közelebbről láttatnak vele. Ilyenkor az a fontos, hogy ne újabb traumát, hanem gyógyírt jelentsen a jelenlétünk.  

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

A peri- és menopauza olyan állapot, amelynek a terhei többnyire láthatatlanok. Nem pirosodik ki, nem gipszelik, nem kötjük be. Mégis naponta ott van velünk. A test jelzései először csendben, halkan jönnek… aztán egyszer csak erősen kopogtatnak, és rájövünk: valami megváltozott.  

Sokan 40 körül kezdik érezni, hogy nem a régi önmaguk: 
„Fáradtabb vagyok.”
„Nem alszom jól.”
„Nem értem, miért vagyok ilyen ingerlékeny.”
„Mi történik velem? Baj van?”

Sokunknak ez a felismerés az első pillanat, amikor leesik a tantusz: lehet, hogy ez a perimenopauza kezdete. Gyakran csak akkor értjük meg, mi történik, amikor utánaolvasunk, rákérdezünk a nőgyógyásznál vagy meghallgatjuk mások történeteit. Egyszer csak összeáll a kirakó: mindaz, amit eddig külön-külön tünetnek hittünk, valójában egyetlen folyamat része.

Pedig teljesen természetes, hogy a tünetek már négy-nyolc évvel a menopauza előtt elindulnak. Ez lehet 44 évesen, de lehet 38-40 éves kor környékén is. A menopauza átlagéletkora Magyarországon nagyjából 51 év, vagyis a legtöbb nő már a negyvenes évei közepén belekeveredik ebbe a korszakba. És nem vagyunk kevesen. Magyarországon körülbelül egymillió nő él ma olyan élethelyzetben, ahol a változókor testi-lelki hatásaival naponta találkozik. Ez jelentős szám. A 40-es és 50-es éveikben járó nők ráadásul egy népes korosztályt alkotnak, ezért most nagyon sokan érkezünk egyszerre ebbe az átmeneti időszakba. Ez önmagában is erőforrás: nem vagyunk egyedül. Barátnőkkel, kolléganőkkel csodálkozunk rá egymásra: „Neked is szívdobogás?”, „Te sem alszol?”, „Neked is érzékeny a csípőd?” 

 A testünk pedig jelez. Néha halkan, néha viharosan: 

• hőhullámok és hidegrázás 

• alvászavar, felriadás 

• szorongás, hangulatingadozások 

• koncentrációs nehézségek („brain fog”) 

• fáradtság, motivációhiány 

• változó ciklusok 

• testsúlyváltozás, vízvisszatartás, és a lista nem teljes. 

 
És ez nem hiszti, nem túlreagálás, és nem „ilyen az élet félidőben”. Ezek hormonális folyamatok, amelyek egyszerre érintik a testet, a lelket és a gondolkodást. Ma már szerencsére nem az a csend vesz körül bennünket, mint anyáinkat, nagyanyáinkat. Mi már beszélünk, beszélhetünk róla. Kérdezhetünk. Megosztjuk, megoszthatjuk egymással, mi történik bennünk. 

Ez az őszinteség sokunknak ad kapaszkodót. Tényleg nem vagyunk egyedül. Sorra nyílnak a menopauzára specializált központok, alakulnak közösségek, erről szólnak podcastok, könyvek, sorozatok, és egyre több hiteles, ismert nő vállalja: 

„Igen, ezen megyek keresztül és nem szégyellem.” 

Ez a tudás, ez a nyíltság hatalmas erő. Segít megérteni, hogy nem velünk van a baj, hanem bennünk zajlik egy természetes, de intenzív változás. Segít felismerni, hogy miben kérhetünk támogatást. És legfőképp segít abban, hogy megtanuljunk magunkért tenni: orvosi segítséggel, életmód-változtatással, pszichés támogatással, közösségek erejével. A változás kora nem egy láthatatlan bukkanó a női életútban. Ez egy új életszakasz kezdete. És ahogy minden átmenet, ez is akkor lesz élhetőbb, ha nem próbáljuk egyedül cipelni ennek nehézségeit. Ha észrevesszük a saját láthatatlan sebeinket, és engedjük, hogy mások is észrevegyék őket. Mert amikor megtanuljuk felismerni a saját, kívülről nem látszó terheinket, valahogy másokra is érzékenyebben figyelünk. Erre hív a Scitec és a TraumaAmbulancia közös üzenete is: Vedd észre a láthatatlan sebeket! És legyen szó a testünkről, a lelkünkről vagy a változás koráról. Beszéljünk róla bátran! 

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Megérkezni a szendvicsgenerációba nem egy konkrét esemény, hanem folyamat: egyszer csak azt veszed észre, hogy két irányba tartozol, a szüleid felé és a saját családod felé miközben a tested és a lelked is új korszakba lép. Nem áldozatszerep ez, hanem egy olyan élethelyzet, amely türelemre, rugalmasságra és tudatosságra tanít. Itt válik igazán fontossá a jelenlét, a minőségi idő és az, hogy saját magadat is megtartsd ebben az egyensúlyban.

Van egy korszak, amely nem látványosan érkezik. Nem ünneplik, nem készít fel rá senki, egyszer csak megtörténik. Ott találod magad középen: két generáció között. A szendvicsgenerációban. Miközben teljesítesz a munkában, támogatod az idősödő szüleidet, és igyekszel jelen lenni a saját családod életében is, talán már unokákkal. És közben ott a tested, a menopauza változásai, a fáradtság, a hormonok hullámzása, és a felismerés: ez egy új élethelyzet, amely alkalmazkodást és tanulást igényel. Nem arról van szó, hogy nem jutna idő vagy energia magamra, jut. Csak másképp. Sokkal tudatosabban. Eddig ösztönből, lendületből csináltam a dolgokat. Ma már figyelnem kell, mire mondok igent, és mire nem. Ez a korszak megtanít arra, hogy válogassak, hogy priorizáljak, hogy ne a „kell”, hanem a „szeretném” vezessen.

Fotó: Krausz Csilla

Lassan 55 évesen egyre gyakrabban érzem, mennyire véges az idő. Nem elméleti felismerés ez, hanem egészen a csontig hatoló bizonyosság. Nemcsak a szüleim életének törékenysége emlékeztet erre, hanem a saját aktív éveim is. A legnehezebb számomra már nem az időbeosztás vagy a sok feladat, hanem az, hogy mindenkivel annyi minőségi időt töltsek, amennyire a lelkemnek szüksége van. Hogy ne rohanjak végig a kapcsolataimon, hanem jelen legyek, igazán, figyelemmel, szeretettel. Ahogy telnek az évek, egyre inkább engedem, hogy könnyebb legyen az elengedés. Ma már sokkal könnyebben teszek le olyan dolgokat, amelyek régen hatalmasnak tűntek. Prioritásokat állítok, és közben megtanultam értékelni azt, amit a reziliencia ad: a rugalmasságot. Segít abban, hogy ne csak a helyzetekre reagáljak, hanem önmagamat is figyeljem. A test és a lélek állapota együtt mozdul, ha lelki értelemben rugalmas maradok, a testem is követi. Hiszem, hogy így hosszú távon is képes leszek jelen maradni mindazok mellett, akik fontosak számomra: a szüleim, a gyermekem és mindenki mellett, akit szeretek.

Önismeret amikor megérkezik a felismerés, hogy már nem ugyanúgy akarsz élni.

Ebben az időszakban megváltozik valami. A fókusz befelé fordul. Megérkezik az igény, hogy értsem saját magamat. Hogy megtaláljam azt a helyet, ahol már nem a „kell”, hanem a „szeretném” irányít.
Ki vagyok most? Merre tartok? Mit szeretnék kezdeni az életem „B oldalával”?
Nem érkezik ehhez drámai felismerés, csak egy csendes belső hang:

„Most már szeretném tudni, mi az, ami nekem fontos.”

És közben ott a test, amely többet tud nálunk.

A menopauza nem gyengeség, nem szégyen és nem bukás. Egy biológiai átmenet, amely új önismeretet hoz.
Ebben a korban a mozgás már nem azért fontos, hogy „formában maradjak”, hanem azért, hogy megtartsam magam: a csontsűrűség, az izomtömeg és az energiaszint miatt. A testünk mozgása, a lelkünk lélegzése. A fizikai állapotunk és a mentális erőnk ugyanazon skála két oldala. Amikor jól bánok a testemmel, meghálálja. Amikor figyelek a lelkemre, a testem is megkönnyebbül. Ez már nem teljesítmény, hanem gondoskodás.

Nem önzés magadra figyelni. Erő.

Ebben az életszakaszban már nem arról szól a figyelem, hogy minden feladatnak megfeleljek és mindenki más elé helyezzem magam, hanem arról, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol saját magam mellett is teret tartok. Nem érzem úgy, hogy ne jutna idő vagy energia rám, inkább arról van szó, hogy megtanultam tudatosabban bánni vele. Fontos lett, hogy legyenek határaim, hogy tudjak nemet mondani, amikor szükséges és, hogy legyenek olyan pillanataim, amikor nem valaki más igényeihez igazodom. A gondoskodás számomra érték, de közben megtanultam, hogy én is érték vagyok. Nem azért figyelek magamra, hogy valakitől elvegyek, hanem azért, hogy meg tudjak maradni önazonosnak, és hosszú távon is jelen tudjak lenni azok mellett, akik fontosak számomra. A szendvicsgeneráció nem teher lett számomra, hanem egy új élethelyzet, amely tanít, türelemre, alkalmazkodásra, elengedésre, és arra, hogy saját magamnak is helyet adjak ebben az egyensúlyban.

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Napjainkban a közösségi oldalak lettek a modern kor tábortüzei. Köréjük gyűlünk, és mesélünk valamit, néha magunkról, néha másokról. És egyre gyakrabban látom, hogy a „mesék” ítéletté válnak. Egy-egy poszt a gyermekvállalásról, és máris záporoznak a vélemények: miért van, miért nincs gyereke valakinek, mit kellett volna tennie, hogyan kellene vagy kellett volna élnie. Ismeretlen emberek bátorságot éreznek, hogy mások legintimebb döntéseiről mondjanak ítéletet - miközben fogalmuk sincs, mi rejlik a háttérben. 

Nem tudják - hisz’ bele sem gondolnak - mennyi csendes küzdelem, lemondás vagy elfogadás áll egy-egy sors mögött. És talán eszükbe sem jut, nem kell mindig véleményt mondani. Néha csak hallgatni kell. És észrevenni, hogy az, amiről beszélünk, másnak lehet, hogy egy életre szóló seb. Láthatatlan, de nagyon is valódi. Valamiért mostanában szembejön velem ez a téma. Biztosan nem véletlenül. Mindjárt ötven éves leszek, és nincs gyerekem. 

Szerettem volna - de így alakult. 

És nem fáj. Nem azért, mert nem is volt benne fájdalom, hanem mert megtanultam együtt élni ezzel a „történettel”, ami megtanított sok mindenre: elfogadásra, alázatra, és arra, hogy az életnek mindig van terve - még ha minden részletében nem is az, amit mi írtunk volna magunknak.  Hiszek abban, hogy nem mindenkinek kell szülővé válnia. Hiszem, hogy a gyerek „választ”, és nem véletlen, kihez érkezik, és kihez nem. Nekem nem osztottak ilyen lapot. És én nem akartam mindenáron, bármi áron szülővé válni. 

Mert a szeretetnek sok formája van - és anyai szívvel is lehet élni úgy, hogy közben nincsen gyereked. Szerencsés vagyok, mert támogató közeg vesz körül. Család, barátok, akik nem kérdezősködtek, hogy „miért nincs” vagy „mikor lesz”. Ha mégis szóba került, mindig a szeretet hangján, nem az elvárással. De amikor olvasom a témával kapcsolatos kommenteket, posztokat, ahol ítélkezés, bántás és fölény szólal meg, elgondolkodom, hányan lehetnek, akik nem ilyen szerencsések, akiket újra és újra eltalálnak ezek a mondatok, mint apró, de éles kavicsok:  

„Miért nincs gyereked?” 

„Meddig akarsz még várni?” 

„Nem lesz késő?” 

Ezek a kérdések nem érdeklődések, hanem kérdésbe burkolt ítéletek. És az, aki hallja őket, lehet, hogy éppen mindent megtett, csak nem sikerült. Lehet, hogy veszteségek, kezelések, elengedések állnak mögötte, de ezt senki nem látja. 

Tegyük fel: mi van akkor, ha valaki 45 évesen vagy még „öregebben” tudja meg, hogy babát vár? Tényleg az a tanács, hogy „túl öreg” és hogyan akarja felnevelni? Mi alapján döntjük el, ki alkalmas és ki nem?  Miért gondoljuk, hogy az idő számít és nem a szeretet, az energia, az érettség? Mi a teendő? Megtudom, hogy babát várok, nem számítottam rá, mert azt mondták, már nincs esély és vetessem el? Komolyan?  Én 45 évesen energikus, egészséges és kiegyensúlyozott voltam. Egzisztenciálisan felkészült, érzelmileg stabil, csodás, kiegyensúlyozott házasságban.  Ha akkor történik meg velem, boldogan fogadom. És azóta sem gondolkodom másként, pedig eltelt néhány év.  Nincs garancia arra, hogy a fiatal szülő hosszú életű lesz, ahogy arra sem, hogy az idősebb ne tudná végigkísérni a gyerekét szeretettel, türelemmel, élettapasztalattal. 

A sorsnak van humora, és gyakran másként rendezi a dolgokat, mint ahogy mi elképzeltük. És ez rendben van. 

A gyermektelenség nem mindig választás, de mindig hordoz üzenetet. 

Van, aki a karrier, az életstílus, a szabadság miatt dönt így, és ez is érvényes. 

Másoknál biológiai, egészségügyi, vagy egyszerűen sorsszerű okok állnak mögötte. 

De egy dolog közös: mindenkinek joga van a saját történetéhez. Ahhoz, hogy ne kelljen magyarázkodnia. Hogy ne legyen kevesebb attól, mert másképp él, mint a többség. 

A „Vedd észre a láthatatlan sebeket!” kampány is erről szól. 

Hogy tanuljunk meg ránézni arra, ami nem látszik. Mert a csend mögött gyakran fájdalom van, és az empátia nem kerül semmibe, mégis mindent megváltoztathat. Nem kell mindig tudni, mit mondjunk. Néha elég, ha meghallgatunk. Ha nem kérdezünk, hanem jelen vagyunk. Ha nem ítélkezünk, hanem együttérzünk. Én ma már hálás vagyok azért is, amit nem kaptam meg. Mert megtanított értékelni mindazt, amit igen: a kapcsolataimat, a szeretet formáit, a saját időmet, a lehetőséget, hogy segítsek másoknak. Hogy elmondhassam: a gyermektelenség nem hiány, hanem más út. És ez az út is lehet teljes, értelmes és szeretettel teli. A láthatatlan sebek nem azért vannak, hogy elrejtsük őket, hanem hogy felismerjük: mindenkinek van története. És ha kicsit csendesebbek leszünk, talán meghalljuk egymásét.  

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Az első gyermek születése a párok életében rendkívül szenzitív időszaknak tekinthető, hiszen a korábban megszokott párkapcsolati működés, a család létszáma megváltozik. A pároknak az eddig meglévő szerepek mellett újakat kell megtanulniuk és betölteniük, a korábban már ismert párkapcsolati szerep után a szülői szerep kerül előtérbe. Mivel egyre több életterületen kell helyt állni, ezen kívül a feladat és a felelősség is folyamatosan nő, komoly megterhelést jelent az új működési egyensúly kialakítása. Azonban talán kevés olyan tényező van, ami annyira meg tudja nehezíteni a szülőség megélését, mint a gyermek másoktól eltérő működésével való szembesülés.

A neurodiverzitás az emberi idegrendszer működésének és fejlődésének különbözőségeire hívja fel a figyelmet. Azt jelenti, hogy nem mindenki gondolkodik, érez, tanul egyformán, és hogy a világ működésének sajátos érzékelése teljesen rendben van. Neurodiverz állapot például az autizmus spektrum zavar, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) vagy a Tourette-szindróma. Egy neurodivergens gyermek családba érkezése hasonlít a tartós kontrollvesztés élményéhez, hiszen a szülők lehetőségei a helyzet megváltoztatására meglehetősen korlátozottak. Ez az élmény magával hozhatja a reménytelenség, magárahagyottság érzését, ami hosszabb távon megjelenő élettani változásokkal is járhat. Előfordul, hogy az egyénben keletkezett érzelmi túlfűtöttség állapota lefagyást, úgynevezett tanult tehetetlenségi állapotot vált ki, de egyeseknél megjelenhet a depresszió is. Olyan is előfordul, hogy valaki irreálisan magas mércét állíthat saját maga vagy környezete elé, ami szorongáshoz vezethet. A helyzettel és annak elkerülhetetlenségével való szembesülés a szülőknél gyakran egyfajta gyászfolyamatot indít be, és jellemzően az ezt jellemző érzelmi állapotokon - vagyis a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás fázisain - mennek keresztül mindaddig, amíg a kialakult helyzet valamilyen szintig elfogadásra kerül. Ennek oka annak az előzetes be nem teljesült vágynak az elgyászolása, melyet a szülők a gyermek fogantatásától kezdve hordoztak magukban.

A fofó csak illusztráció

A külvilág reakciói

A közvélekedéssel, a gyermekünk életében jelen lévő jelentős személyek - családtagok, tanárok, barátok - véleményével való szembesülés, a kirekesztés, a megbélyegzés is lehet traumatizáló. A feltételezett normalitástól eltérő működést még mindig nehezen tudják elfogadni, tolerálni az emberek. Ami „más”, az gyanús, ijesztő, félelmet keltő, különösen azok számára, akik nem túl nyitottak, nem annyira fogékonyak a világ megismerésére, hanem inkább megrögzötten ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez és az általuk tanult sémákhoz. Ez okozhatja azt, hogy ők jóval több előítélettel is rendelkeznek, mint mások. Sok anya arról számol be, hogy kívülről nem látszik, miért viselkedik másként a gyereke, ezért gyakran „rossz nevelésnek” tulajdonítják a viselkedést. Ehhez társulhat, hogy a barátok, rokonok, más szülők sokszor nem értik meg, mi zajlik a családban, így könnyen kialakul az elszigeteltség érzése. 

A neurodiverzitás elvének értelmében az emberi agyműködés természetéből adódóan sokféle lehet, ennek egyik variációja, az autizmus egy ilyen természetes különbözőség, nem pedig egy kezelendő betegség. Persze az autizmus sem csak egyféleképpen nyilvánulhat meg. Az autizmus egy spektrum – minden érintett az autisztikus karakterjegyek különböző kombinációival rendelkezik, ezek mindegyike más intenzitású, és akár az adott helyzettől függően is változhat. Mindenkinek megvannak az egyéni erősségei és gyengeségei, csakúgy, mint a neurotipikusonak. 

Anyaként helytállni 

Az anyák gyakran érzik úgy, hogy „nem elég jók”, mert gyermekük más tempóban vagy módon fejlődik. Nehéz elfogadni, ha a gyerek „nem illeszkedik” a tipikus, - gyakran a külvilágból érkező - elvárásokba. Folyamatossá válhat a magas stressz-szint a kiszámíthatatlan helyzetek, a hirtelen érzelmi kirobbanások kezelésének nehézségei, és a felmerülő iskolai problémák miatt. Sok anya beszámol krónikus kimerültségről, alvásmegvonásról és szorongásról. Nehézséget jelent, hogy gyakran nincs idő saját regenerálódásra, önmagukra.

Szelják Szilvia, a Scitec Nutrition Content managere két kisgyermek édesanyja. 6 éves kisfia neurodiverz működésének megnyugtató kezelése időnként komoly kihívások elé állítja, amiről az alábbi gondolatokat osztotta meg:

„Bár a férjemmel igazi véd- és dacszövetségben visszük a mindennapokat, a kezdeti időszakban – mint a legtöbb családban – nálunk is a klasszikus felállás működött: ő dolgozott, én otthon voltam a kicsikkel. Rám hárult a családi logisztika, a csecsemő kistesó ellátása, a diagnózis körüli útkeresés és a fejlesztések szervezése. A két gyerek más életkorú, más működésű – a kicsi még nem mindig érti, mi történik vele és a családunkkal.

Gyakran furdal a lelkiismeret, amiért a nagyfiammal folyamatosan felmerülő nehéz helyzetek kezelése mellett nem jut rá annyi figyelem, amennyit neki is szeretnék megadni. Nehézséget jelent még, hogy kívülről nem látszik, miért viselkedik másként az én gyerekem. Egy játszótéri konfliktusnál például másodpercek alatt kell úgy reagálnom, hogy egyszerre tartom szem előtt az ő érzékenységét, a másik gyerek és szülő nézőpontját, és azt is, hogyan taníthatom meg a fiamnak a szituációhoz illő reakciót. Egyszerre kell tanítanom, védenem és közvetítenem – úgy, hogy közben az autizmus se bélyeg, se felmentés ne legyen. Ez egy állandó érzelmi és mentális terhelés, tele spontán, érzékeny helyzetekkel – ahol nem mindig lehet hibátlanul vizsgázni.

A gyerekek születése előtt egy-egy megterhelő feladatdömping után megvolt a lehetőségem a magányos töltődésre. Most ez kevésbé kivitelezhető – óvodás korú gyerekek még nehezen értik meg, hogy anyának néha jól jönne egy kis szünet. A nagyfiam még tanulja a mentalizációt – hogyan olvassa mások érzéseit –, de szépen halad. Van, hogy egy érzelmi puzzle hetekig-hónapokig kavarog benne, míg végre összeáll abban a kíváncsi, okos kis fejében. Olyankor egy pillanatra úgy érzem, mintha valaki visszacsomagolta volna a nap végén a szétszórt idegrendszeremet – masnival.

Számomra a futás az a ‘meditatív’ tevékenység, amely segít kicsit eltávolodni a nehézségektől. A férjem, a családom, ahogy csak tudnak, támogatnak: ha ritkán és az idővel zsonglőrködve is, de rendszeresen kapok tőlük egy apró rést a heti menetrendben, amikor kifuthatom magam – így jutottam el a maratoni célig is. Tudják, hogy egy jó edzés után nemcsak én vagyok kisimultabb, hanem a közös életünk is. És amikor ehhez egy elfogadó munkahely is társul, ahol szükség esetén van tér a rugalmas megoldásokra, az sokat ad a hosszú távú stabilitáshoz, ami egy neurodivergens gyermeket nevelő szülőnek elképesztően fontos. Mert az elfogadás nem sprint, hanem maraton extrákkal – élethosszig. És jó, ha a szülőnek is jut frissítőpont.”

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Anyával kapcsolatos élménye mindenkinek van, hiszen életünk kezdetekor ők már jelen vannak. Az anyává válás folyamata már életünk korai szakaszában is megjelenik, a gondolkodásban, a másokkal való törődésben. Különleges élmény, de az örömök mellett számos kihívással járó folyamat, amely a női identitás újraszerveződését is jelenti. Sokszor önmagunknak sem valljuk be, hogy elveszettnek érezzük magunkat az új helyzetben, hiszen meg kell küzdeni az új életszakasz nehézségeivel, meg kell találni az önazonos működést az új szerepben. És akkor még nem is beszéltünk a külvilágból jövő elvárásokról, kéretlen véleményekről és jó tanácsokról…

Anyának lenni a női lét egyik csodálatos önismereti utazása, másrészt érzelmi hullámvasút, ahol szép és félelemmel teli állomások váltják egymást. Egy gyermek születésekor az édesanya életében eddig ismeretlen változások sora kezdődik el, az ezektől való félelem, szorongás vagy düh normális reakció, hiszen egy önmagáról gondoskodni képtelen csecsemőért való felelősségvállalás hatalmas stressz forrás. 

Mivel az elsődleges gondozó - jellemzően az édesanya -, és a gyermek között kialakuló korai kötődési minták formálják az idegrendszert, hatást gyakorolnak az érzelemszabályozási képesség kialakulására, elmondhatjuk, hogy az anya jelenléte, viselkedése és válaszkészsége nagyban meghatározza gyermeke későbbi életminőségét. Igen ám, de az első időszakban az anyai jelenlét minősége és milyensége gyakran túlmutat a jó szándékon. Ilyenkor az aktuális érzelmi és fizikai állapot, a szülés körülményei és élménye, a korábbi életszakaszokban megélt tapasztalatok, a családi minták és a fel nem dolgozott traumák mind hatással vannak a kapcsolódás kialakulására. Nagyon érzékeny és törékeny időszak ez, aminek a rózsaszín köd mögötti valós megéléséről kevés szó esik, nehezítve az esetleges negatív élmények megélésének jogosultságát, az anyák természetes reakcióinak elfogadását. 

Mivel az anyaság megélése egy jó darabig folyamatos készenléttel, félelemmel és aggodalommal jár, nagy szükség lenne arra, hogy a nehézségeket, felmerült kétségeket és kérdéseket meg tudjuk beszélni párunkkal, szüleinkkel, barátainkkal, vagy akár egy szakemberrel. Abban is nagy szerepe és felelőssége van a környezetnek, mennyire óvatosan tudnak bánni a kéretlen tanácsokkal, támogatva ezzel az anyai ösztönök kibontakozását, melyek legtöbbször jó megoldásokat súgnak a problémák kezelésére. 

Lelki és mentális kihívások

Az anyává válás óhatatlanul magával hozza egy új identitás kialakulásának szükségességét. A korábbi szerepek (nő, pár, barát, szakember stb.) háttérbe szorulnak, ami az önazonosság elvesztésének érzésével járhat. Az is előfordulhat, hogy az anyaság mellett nehezebb megőrizni a személyes szabadságot, ambíciókat vagy korábban űzött hobbikat. Az identitás újraépítése időt és önreflexiót igényel, ami nem mindig fér bele a mindennapi rohanásba. Ez a folyamat kezdetben tudattalanul zajlik, és nincs rá mindenki számára általánosan bevált recept. Minden bizonnyal sok lesz benne a bizonytalanság, és egyénileg kell úgy alakítani, hogy az ebben való működés komfortos legyen. A szülést követő időszakra jellemző hangulatingadozások hátterében gyakran a hormonális változások állnak, melyek mellett az alváshiány és az új felelősséggel való megküzdés szükségessége együtt könnyen okozhatnak komolyabb problémákat is.  

A szülés utáni (postpartum) depresszió az anyává válás gyakori velejárója, amely a nők kb. 10-15%-át érinti. Az újdonsült anyák 50–85%-nál jelentkezik az ún. 'baby blues', ami egy reakció a hormonális változásokra, a hirtelen életritmus váltásra és az anya-magzat szimbiózis lezárulására. Jellemző a lehangoltság, ingerlékenység, szomorúság. Amennyiben ez az állapot 2 hétnél tovább fennmarad, vagy fokozódik, már szülés utáni depresszióról beszélhetünk. Az anya ilyenkor örömtelenséget, reménytelenséget, szorongó viselkedést mutat, ami gyakran egészül ki a bűntudat érzésével. Ez sokszor oda vezet, hogy az anya képtelen megélni az anya-gyermek kötődés bensőségességét. A szülés utáni depresszió nem múlik el magától, és sokszor a szégyenérzet és az információ vagy lehetőségek hiánya miatt sok édesanya sajnos nem kér időben segítséget. A tünetek felismerésében a közeli hozzátartozóknak, a környezetnek is nagy szerepe lehet, ezért is kiemelten fontos a társas támogatottság megléte ebben az időszakban.

A lelki átalakuláson túl az agy szerkezete és neurokémiája is megváltozik. A várandósság alatt és a szülés után ez abban segít, hogy könnyebben megtörténjen a ráhangolódás a baba szükségleteire. Ebben az időszakban változnak a prioritások, és olyan témák, amelyek korábban központi szerepet játszottak az életben, háttérbe szorulnak. 

A társadalmi elvárásokból fakadó kihívások: 

Az anyukák időről időre találkoznak azzal a jelenséggel, hogy rajtuk kívül mindenki jobban ért a gyerekekhez. Sokakban él az az elképzelés, hogy csak egyetlen helyes, tökéletes módja van a gyereknevelésnek. Ez akaratlanul is belehajszolhat egy olyan ideálisnak hitt működésbe, ami szinte elérhetetlen, és könnyen vezethet az ettől eltérő döntéseket hozó anyák elítéléséhez. A mai kor szellemisége, az online tér elérhetősége nyomásként jelenhet meg egy látszat tökéletesség eléréséért, ami folyamatos kudarcérzet kialakulásához vezethet. 

A helyzet optimális kezeléséhez szükség van egy olyan szülői működésmód kialakítására, amiben a saját értékrend, erkölcsi norma, tapasztalat és hitrendszer találkozik a gyermek igényeivel. Az információk megszűrése, a hiteles forrásokból való tájékozódás segítség lehet ebben.

Testi kihívások

Az éjszakai ébredések, szoptatás és a kisbaba körüli folyamatos figyelem komoly testi igénybevételt jelentenek. Az alváshiány könnyen kimerültséghez vezethet, ami a hangulatunk, és erőnlétünk alakulását is befolyásolja. A szülés után a testnek időre van szüksége a gyógyuláshoz, a fizikai regenerálódáshoz, ami gyakran nehezebb, mint azt korábban gondoltuk. Ezzel együtt járhat az új testképnek és annak a ténynek az elfogadása, hogy nem leszünk már olyanok, mint régen. Az egészséges önbizalom megtartásában sokat számít, ha figyelni tudunk a táplálkozásra, és minél hamarabb találunk olyan rendszeresen végezhető mozgásformát, ami az aktuális helyzetünknek és életkorunknak megfelelő testalkat elérését segíti. A testmozgás az egészséges élet kialakításán túl lehetőséget ad a kontroll érzés megélésére, egy közösség támogató erejének megtapasztalására, valamint példamutatásnak sem utolsó.

Kapcsolati kihívások

Mivel a szülés utáni időszakban az anyai figyelem nagy része a babára irányul, ez feszültséget kelthet a párkapcsolatban. A rendelkezésre álló idő beosztása kezdetben - a baba kialakulatlan alvásciklusai miatt is - komoly kihívásként jelenik meg, és az intimitás csökkenéséhez vezethet. Erről lényeges beszélni, hiszen optimális esetben ez egy átmeneti időszak, ami megértéssel, az elvégzendő nevelési és háztartási feladatok megosztásával, egymás támogatásával könnyebben átvészelhetővé válik. Bár az anya soha nincs „egyedül” a babával, új szerepében mégis nagyon magányosnak érezheti magát. A babák számára oly fontos napi rutin fenntartása egyhangúvá válhat, a felnőtt társas kapcsolatok ilyenkor háttérbe szorulnak, sok nő érzi, hogy „senki sem érti, min megy keresztül”. Ezért nagyon fontos a támogató közösség, akár család, barátok, más anyák, online csoportok vagy szakemberek formájában.

Azonosulás az új szereppel

Bár az anyává válás kihívásokkal jár, rengeteg önismereti és érzelmi növekedést is hozhat azzal, hogy:

• Rávilágít a meghúzandó határokra, 
• Motivál a gyerekkori minták felülírására, a félelmekkel való megküzdésre,
• Türelemre, rugalmasságra és önelfogadásra tanít, 
• Segít mélyebb, hitelesebb kapcsolatot kialakítani önmagunkkal és másokkal.

Az, hogy „mitől érzi magát valaki anyának”, nem egyetlen pillanathoz köthető, és nem is csak biológiai dolog. Sokkal inkább érzelmi, kapcsolati és identitásbeli folyamat, ami mindenki életében  másképpen tud kibontakozni. 

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Ismered az érzést, amikor visszatérsz edzésből, és a másik ember még csak akkor ébredezik. Ismered az érzést, amikor sérülésből térsz vissza, és akkor is tolod ki a határaidat - méterről méterre, tárcsáról tárcsára, ismétlésszámról ismétlésszámra. Tudod, érzed, hogy tovább tudsz menni, mint bárki. Látod te is, és látja rajtad mindenki más. Nem mondod. Csak átjön.

Buszon, metrón, villamoson, irodában, szülői értekezleten.  Nem azért látszik, mert a blúzod alatt is tónusos a karod, és a szoknyád alól megdolgozott izmok bukkannak elő. Azért látszik, mert a tartás, amit elvársz magadtól, a legnehezebb életszakaszaidban is átjön a tekinteteden, a cselekedeteiden, a válaszaidon, amiket a kihívásaidra adsz.  Te vagy az a bizonyos elenyésző százalék, aki nem adja meg magát a hívogató pihe-puha ágynak hajnalban vagy késő este. Pedig tudsz fáradt lenni.

Fáradtabb, mint sokan mások. Aztán a szervezeted teremtette hiperkompenzáció miatt pedig többre képes, mint valaha volt.  Te vagy az, aki akkor sem adtad fel, amikor talán fel kellett volna. Te vagy az, aki, ha fel is adta a hátsó lépcsőn, mire kilépett a ház kapuján, már senki sem vett észre ebből semmit. Te vagy az, aki elmentél a falig, aztán tovább. Az álomtól a megvalósulásig, aztán tovább. Te vagy az, aki tudja, hogy a fájdalom lehet a barátunk, és az is, aki jól ismeri a törvényt: „a fájdalmat nem tudod megúszni, a szenvedést azonban magadnak köszönheted” 

Nem vagy egyedül - főképp a bajban 

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a sportolók könnyebben pattannak vissza a padlóról, és ha már ott vannak, biztosan felszednek onnan valamit.  De nem kell mindent egyedül megoldanunk. Mert a sportoló sok mindenben nem különbözik a többi embertől, így abban sem, hogy vannak, voltak és lesznek traumái, amiket fel kell dolgozni, különben sötét árnyakként követik majd őt minden egyes edzésre és megmérettetésre, mígnem éjszakánként sem tud majd előlük elbújni, végül pedig olyan negatív spirál válik mindezekből, a sportolóból magából válik egy nagy árnyék, aki csak kapkod majd a saját élete után.  

A trauma ugyanis nem szimpla nehézség. Nem izomláz, de még csak nem is húzódás vagy ficam. A traumák átélését követően a lélek éppúgy gyógyítandó, mint egy törött láb vagy egy elszakadt szalag. Ha nem foglalkozunk velük, egész életünkben kísértenek, és nem csak bennünket, de a gyermekeinket, közvetlen környezetünket, edzőtársainkat, kollégáinkat, és legfőképp azokat, akiket a legjobban szeretünk - így azonban nem könnyű kimutatni sem.  

A feldolgozatlan trauma újra és újra felszakadó seb, a feldolgozott trauma erőforrás  

Mondják: az eredményes sportoló képes rá, hogy az edzőterem bejáratánál hagyja a hátizsákját, benne a gondjaival-bajaival, nehézségeivel. Ez az elvárás viszont mázsás teherré válik, ha valakinek nem hétköznapi nehézségek vannak abban a hátizsákban, hanem traumák.  Éppen ezért fontos, hogy a traumán átesett sportolói lélek ugyanúgy kapjon mankókat, mint egy megoperált térd vagy boka. És - lássuk be - egyek vagyunk abban, hogy mind átéltünk már traumát.  A traumák feldolgozásában sok minden segíthet, de mindenekelőtt az, ha az ember előbb traumainformálttá, később traumatudatossá, majd rezilienssé válik, így mindenhez tud alkalmazkodni - vagy legalábbis közelít hozzá. A traumáink nem lesznek kisebbek az évek múltával sem. Nem az idő gyógyítja őket, hanem mi magunk. Azzal, hogy a traumáinknál jóval nagyobbra növünk, és rugalmasabbá válunk, bármi történt is.   

A TraumaAmbulancia ebben segít. Abban, hogy önmagunkat és a traumáinkat is jobban megismerjük, mígnem eljutunk odáig, hogy az emlékeinkkel és önmagunkkal barátságban, a jelennel harmóniában, a jövővel pedig reményteli kapcsolatban élhessünk. Így nem csak a lelkünk, de a következő 400 méter, a nagyobb tárcsa, a plusz 10 kötél vagy az extra 20 hossz is könnyebbé válik.  

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

A konditeremben edző testépítő sportolókkal szemben még mind a mai napig számos sztereotípia és előítélet él a köztudatban. Ezek a vélekedések gyakran túlságosan leegyszerűsítik és eltorzítják azokat a tulajdonságokat, értékeket, amit ezek az emberek valójában képviselnek. Annak ellenére, hogy a köznyelvben előforduló feltételezések, hiedelmek nem feltétlenül negatívak, vagy nincs mögöttük szándékos rosszindulat, az érintettek számára ez a fajta reakció komoly érzelmi nehézséget tud okozni. 

Sztereotípia és előítélet

A sztereotípiák egy társadalmi csoportról való benyomásaink, leegyszerűsített elképzeléseink alapján születnek, amikor azt gondoljuk, hogy ha a csoport tagjai egy dologban azonosak, akkor a többi jellemzőnek vélt tulajdonságaikban is megegyeznek. Gyakran magukban foglalják a fizikai megjelenéssel kapcsolatos információkat, a tipikus érdeklődési kört, a kitűzött célokat vagy a kedvelt tevékenységeket, és más egyéb hasonló jellemzőket. Mivel használatuk agyunk kognitív erőforrásait kíméli, a sztereotípiák megkönnyítik a világból felénk érkező információk gyors feldolgozását. Alkalmazásuk ugyan segíthet a gyors tájékozódásban, megkönnyítheti a döntéshozatalt, de ha egyének szintjén alkalmazzuk, tévútra vezethet és igazságtalanná válhat. 

Összegezve tehát:

- A sztereotípiák lehetnek pozitívak vagy negatívak, de általánosságban elmondható, hogy mindkettő torzítja a valóságot.

- Kulturális tényezők, nevelési hatások és a média is alakíthatja, erősítheti őket.

- Gyakran társulnak előítéletekhez és diszkriminációhoz.

Emberi sajátosságunk, hogy figyelmünket leginkább az vonja magára, ami szokatlan, váratlan vagy feltűnő. Egy csoporton belül a feltűnő egyének aránytalanul nagy hatást gyakorolnak a csoportsztereotípiák kialakulására, melyek negatív érzelmekkel társulva könnyen válnak előítéletté. Tehát amikor valakinek a sztereotípiákon alapuló - általában negatív és személyes tapasztalatot nélkülöző - meggyőződése van egy másik személyről azért, mert az illető egy bizonyos csoporthoz tartozik, akkor előítéletről beszélhetünk. 

Fontos észrevenni és tudatosítani magunkban, hogy amikor másokról vagy önmagunkról -  sokszor automatikusan - előítéletet fogalmazunk meg, olyankor nem tudunk objektív, megalapozott döntéseket hozni. 

Hogyan vélekedünk a testépítőkről? 

Talán az egyik leggyakoribb sztereotípia az, hogy a testépítő sportolók „izomagyúak”, nem túl intelligensek. Ez a közvélekedés összefüggésben állhat azzal a téves elképzeléssel, hogy aki sok időt tölt a testének a formálásával, azt semmi más nem érdekli. Ezzel szemben a testépítéssel professzionális szinten foglalkozók között sok az edzői, dietetikusi végzettségű szakember. 

„Minden testépítő szteroidot használ.” - Kellő jártasság és információ nélkül nehéz különbséget tenni a különböző felkészülési irányzatok között. Az izomtömeg nagysága gyakran vonja maga után a doppingolás vádját, ami frusztráló lehet.

Aki ennyit foglalkozik magával, tuti, hogy nárcisztikus… - gyakori vád, hogy a testépítők önimádók, és a külsejük a legfontosabb számukra. Valójában sok testépítő számára az edzés önfegyelem, egy biztos keretrendszer, és az egészséges élet alapja, a jó kinézet pedig egy nagyon kellemes mellékhatás.

„Nem nőies egy túlzottan izmos nő.” - A női testépítők gyakran találkoznak a társadalmi nemi szerepekből fakadó sztereotípián alapuló előítéletekkel. Mivel az átlag női testalkattól eltérő a testfelépítésük, előfordul, hogy férfiasnak, keménynek, sőt olykor természetellenesnek tartják őket. Ez a vélekedés nemcsak diszkriminatív, hanem a női sportolók önképére és önbizalmára is negatív hatással lehet.

„Sosem leszek elég nagy, mindenki jobban néz ki nálam.” - előfordul, hogy a testépítők elkezdik torzítani a saját testükről kialakult képet, ami testképzavar (bigorexia) kialakulásához is vezethet. 

Ez hatással lehet arra, hogy a testépítők mennyire érzik magukat komfortosan a konditeremben és azon kívül. A társadalmi támogatás hiánya, vagy az alaptalan kritikák negatívan befolyásolhatják az érintettek pszichés jóllétét. 

De hogy jön ide a trauma?

Társas lények vagyunk, a körülöttünk lévő emberek, a környezetünk véleménye segíthet meghatározni, mennyire vagyunk elfogadottak, milyen a viselkedésünk megítélése. Ezek hozzájárulnak az önismeret és a társas alkalmazkodás fejlődéséhez. Azonban ha mások sértő és megalázó véleménye rendszeresen ismétlődik, az könnyen válthat ki traumatikus reakciókat. Az érzékenyebb életszakaszokban - például gyerekkorban, serdülőkorban vagy érzelmileg sérülékeny állapotban - különösen mély nyomokat hagyhat.  Mivel a testépítés középpontjában maga a test, annak formája, arányai, szimmetriája van, emiatt a külvilág – különösen az edzők, a közönség, a bírók - véleménye döntő jelentőséggel bír. Ilyenkor a test szinte teljesen „ki van téve” a külső ítéleteknek, és ez a helyzet különösen érzékennyé teheti a sportolókat:

- a külső megjelenéssel kapcsolatos rendszeres negatív kritika szégyenérzet kialakulásához vezethet;

- a testépítők gyakran érezhetik, hogy tökéletesen izmosnak, arányosnak kell lenniük, ami folyamatos pszichés terhelést okozhat;

- a sztereotípiákból fakadó előítéletek könnyen vezetnek elutasításhoz. Ennek a megélése, a támogatás hiánya szorongást, elszigetelődést is kiválthat; 

A testépítő sportolókat érő sztereotípiák, előítéletek elleni védekezés egyik lehetősége annak tudatosítása és elfogadása, hogy nem minden vélemény számít egyformán. Fontos megtanulni kiszűrni, kinek a véleménye értékes, releváns, hiszen az önazonos működést megőrizni legalább olyan fontos, mint mások elvárásainak megfelelni. A reális testkép segít annak elfogadásában, hogy minden test és fejlődési út egyedi.   A tudatos közösségválasztás segíthet olyan közeg kiválasztásában, ahol az építő jellegű kritika mellett az elismerés és támogatás van a fókuszban. 

A cikk a BioTechUSA-cégcsoporthoz tartozó Scitec Nutrition és a TraumaAmbulancia Egyesület közös, a “Vedd észre a láthatatlan sebeket! - Beszéljünk a traumákról” nevet viselő kampány keretében született meg. Az együttműködés célja a társadalmi párbeszéd indítása, az érzékenyítés és az edukáció.    

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.

Kitartás, fegyelem, napi több óra edzés, fájdalom, lemondás a vágyott cél elérése érdekében. Aztán szinte minden előzmény nélkül, váratlanul és kíméletlenül elhangzik a fenti mondat, amitől az addigi biztonságos világ összedől. A sportsérülések nemcsak fizikai, hanem komoly érzelmi traumát is okozhatnak az érintettek számára. A sérülés súlyossága, a sportoló megküzdési képessége, a támogató közeg megléte mind befolyásolják, hogy milyen gyorsan és milyen mértékben lehet sikeresen alkalmazkodni az új körülményekhez. 

Míg gyerekkorban a játékosság, a mozgás örömének megélése a fő motiváció, az életkor előrehaladtával kialakul a versenyszellem, megjelenik a teljesítmény elérésének igénye, kialakul a tudatos, konkrét célokat megfogalmazó sporttevékenység. A sportolók számára maga a sport nem csupán egy hasznos és élményszerű tevékenység, hanem az életforma sajátosságaihoz való sikeres alkalmazkodás. Kialakítja és meghatározza a fontos emberi kapcsolatokat, meghatározza a társadalomban betöltött szerepet, keretet és stabilitást ad, kiszámíthatóvá teszi a mindennapokat, és elősegíti az önazonos működés kialakulását.

Amikor ez a biztonságot adó, kialakult rutin egy sérülés miatt felborul, akkor a fizikai nehézségek mellett érdemes a mentális állapotra is figyelmet szentelni. Egy sérülés a „sportolói identitás” elvesztésének érzését okozhatja, ami könnyen egzisztenciális krízishez, érzelmi traumához is vezethet.  Ennek a váratlanul bekövetkező és megrázó eseménynek a hatására a korábban kitűzött célok realitása, a jövőbeli érvényesülés vagy akár az élet értelmébe vetett hit is megkérdőjeleződhet. Ezt a kontrollvesztett helyzetet különösen súlyossá teheti az, ha a sportoló fiatal, és nincs más kiteljesedési területe.

A sportsérülések mentális hatásai

Kutatások kapcsolatot találtak a mentális egészség és a sportsérülések között, ugyanis a mentális állapot szintje befolyásolhatja a sérülések keletkezését, vagy meg is előzheti azok kialakulását. Az eredmények arra is rámutattak, hogy nemcsak maga a sérülés bekövetkezése okozhat mentális egészségromlást, hanem az esetlegesen már meglévő mentális problémák is kockázati tényezők lehetnek a sérülések gyakorisága szempontjából. 

A versenysportban gyakrabban fordulnak elő olyan események, melyek közvetlen fizikai sérülést, vagy pszichésen is megterhelő élmény átélését eredményezik, utólag akár poszttraumás stressz-szindrómát kiváltva az érintettekből. (A poszttraumás stressz-betegség /PTSD/ valamilyen traumatikus élmény hatására alakul ki, és gyakorlatilag bármely életkorban megjelenhet. A traumatikus eseményt elszenvedett személyek 25-30%-a tapasztalja a PTSD tüneteit, ami az események újraélése, negatív gondolatok, érzelmi lefagyás, társas készségek csökkenése, félelem érzése, negatív önértékelés kialakulása is lehet. Ha az esemény után a tünetek három hónapnál hosszabb ideig maradnak fenn, akkor állítható fel a PTSD diagnózisa.)

Ezek mellett a rehabilitáció során felléphet teljesítménnyel kapcsolatos szorongás is, vagy az újbóli sérüléstől való félelem.

Ami valóban segíthet…

Egy sportsérülés kezelése nemcsak fizikális probléma, hanem komoly mentális és érzelmi kihívás is. Az alábbi tényezők támogathatják a traumatikus élmények feldolgozását és a mihamarabbi felépülést:

• Társas támogatás: az edzők, család, barátok és csapattársak jelenléte kulcsfontosságú lehet abban, hogy a sportoló ne érezze magát egyedül, kirekesztve a regeneráció során. Egy-egy kedves üzenet, érdeklődő telefon, közös szabadidős program segíthet a valahová tartozás érzésének erősítésében.
• Professzionális segítő bevonása: pszichológus segíthet a sérüléssel járó traumatikus élmény feldolgozásában, az érzelmek szabályozásában, új célok kitűzésében, és a mentális erőnlét helyreállításában.
• Célzott technikák elsajátítása és alkalmazása: a relaxáció, pozitív imagináció, az érzelmek írásos feltárása és dokumentálása segítenek a hangulat és közérzet javításában, a fájdalomcsillapításban, és ezek a beavatkozások elősegítik a pozitív hangulatváltozásokat, a fájdalomcsillapítást, és a rehabilitációs programban való aktív részvételt. 
• Új célok meghatározása: a rövid távú, elérhető célok segítenek a motiváció fenntartásában. Ezek a sporttól függetlenül a tanulás, új hobbi vagy karrier megalapozására is alkalmasak lehetnek. 

A cikk a BioTechUSA-cégcsoporthoz tartozó Scitec Nutrition és a TraumaAmbulancia Egyesület közös, a “Vedd észre a láthatatlan sebeket! - Beszéljünk a traumákról” nevet viselő kampány keretében született meg. Az együttműködés célja a társadalmi párbeszéd indítása, az érzékenyítés és az edukáció.    

A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.