Szeptemberben a TraumaAmbulancia Egyesület tagjai a tudatos öngondoskodásról (testi és fizikai, mentális, szociális, munkahelyi jóllét) tartottak négy workshopot a MagNet Közösségi Házban. Az első kettőn (testi és mentális öngondoskodás) én is megoszthattam pár gondolatot a jelenlévőkkel. Amikor erre az alkalomra készültem, átgondoltam, összeszedtem, mit jelent nekem az öngondoskodás.
Öngondoskodás az én spéci helyzetemben
Nagyon fontos, hogy jól gondoskodjon magáról! - mondta nekem sok évvel ezelőtt egy pszichológus. Megragadt a fejemben ez a gondolat, tetszett a megfogalmazás, de hogyan is kell ezt csinálni? 2006 óta ülök kerekesszékben SM-betegségem miatt, amit 2000-ben diagnosztizáltak (bár már 1993 óta voltak tüneteim). Ez egy krónikus progrediáló betegség: állandóan jelen van, miközben folyamatosan romlik az állapot. Időközönként shubok (fellángolás, hirtelen állapotromlás) lépnek fel. Éppen ezért az is nehéz, hogy mindig alkalmazkodni kell az újabb, megvàltozott (sajnos rosszabb) állapothoz. Amíg a gyerekeink kicsik voltak, a róluk való gondoskodással voltam elfoglalva; ha nem volt muszáj, nemigen törődtem magammal. Másrészt, úgy voltam vele: ha ez egy folyamatosan romló betegség, akkor úgyis hiába, minek küzdeni, lesz ami lesz.
Idővel szerencsére átkattant bennem valami. Megértettem, nem jó taktika homokba dugni a fejemet. Jobban teszem, ha szembenézek a dolgokkal, és amit lehet, megteszem magamért. Amíg fiatal és egészséges az ember, addig használja és esetleg ki is zsigereli a testét, de amikor kiderül a krónikus betegség, az rákényszeríti, hogy odafigyeljen a teste jelzéseire és igényeire. Ma már úgy gondolom, minden kicsi mozgás számít, és hálás vagyok azért, amit még meg tudok csinálni, és igyekszem tenni azért, hogy - amennyire rajtam is múlik - ez minél tovább így maradjon. Az SM kifejezetten egy olyan betegség, amelynél a test és a lélek szoros kapcsolata, egysége mindig nagyon érződik: amikor feszült, szorongós vagyok valami miatt, esetleg nem pihentem eleget vagy éppen túlfárasztottam magam fizikailag vagy akár mentálisan, azonnal jelez a testem: csökken a meglévő izomerő, görcsösebbé, feszesebbé válnak az izmok, néha kicsit reszketek, mintha fáznék, pedig csak elfáradtam. Ezt is meg kell(ett) tanulnom: mikor mennyi pihenésre, csöndre van szükségem, hogy egyáltalán felismerjem, pihenésre van szükségem, és ezt fel is vállaljam a környezetem, családom, barátaim előtt.
Nagyon fontos törekedni az egyensúly megtartására: se túl sok inger, se túl kevés; elegendő pihenés, de azért legyen gyógytorna, masszázs is; jöjjenek barátok, látogatók, de csöndre és egyedüllétre is szükségem van. Odafigyelek a testem és lelkem jelzéseire, mik az igényeim ebben a megváltozott helyzetben ahhoz, hogy jól érezzem magam, hiszen ez jó a családomnak, a körülöttem élőknek is. Körülbelül négy éve már kapaszkodó segítségével sem tudok felállni a kerekesszékből. Ha például át szeretnék ülni a kerekesszékből az ágyra, elektromos betegemelőt kell használnunk. Segítséget kérni és elfogadni nem könnyű, lelkileg megterhelő tud lenni, akkor pedig különösen, ha a legintimebb dolgokról is szó van.
Hosszú időre (egy-két évre) volt szükségem, hogy rájöjjek, hason fekve is remekül lehet tornázni (én ugyanis hason fekve alszom éjszaka), így minden reggel húsz perc - fél óra tornával indítom a napot. Így amellett, hogy ténylegesen jót tesz, úgy érzem, tettem magamért valamit. Persze, a heti két gyógytorna és masszázs is rendkívül
fontos. Attila, a férjem hetente négyszer fut vagy biciklizik sok kilométert. Ilyenkor kimozogja magából az esetleges felgyülemlett feszültséget, amellett, hogy élvezi, és közben helyükre kerülnek a dolgok. Számomra is nagyon fontos, hogy rend legyen a fejemben és a lelkemben (na jó, azért is küzdök, hogy körülöttem is :-) ). Régen nagy természetjáró voltam. Sajnos, ez már a múlté, pedig bizonyára sok gondomat megoldaná most is.
A kikapcsolódást jelenti a családi-baráti kapcsolatok ápolása, az olvasás, kultúra (színház, mozi, hangverseny); ezek mind a hétköznapok gondjai fölé emelnek. Fontos, hogy legyenek céljaim, nekem ide tartozik például a TraumaAmbulancia Egyesületben való önkéntesség is, vagy a lektor munkám a Mária Rádióban. Ezeknek köszönhetően távolabbról látok rá az életemre, más látószögből is, nem csak a sajátomból, a megszokottból.
Szeretném, hogy a betegségemet a helyén tudjam kezelni. Nem legyintve rá - persze ezt több szempontból is nehéz lenne megtenni -, tehát törődjek magammal, de ne is felnagyítva a nehézségeimet. Más is van bennem, mint a betegségem, másról, másokról is tudok gondoskodni.
Utószó: Felfogni és elfogadni, hogy az ember segítségre szorul és bizonyos fokig kiszolgáltatottá vált, nem könnyű feladat. Hosszú időbe telik - legalábbis nekem -, hogy kitapogassam a lehetőségeimet és igényeimet ebben a megváltozott helyzetemben.
Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma
FB zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/218949758599839
