Poszttrauma = PTSD. A teljes meghatározás így szól: Poszttraumás stressz-szindróma. Angolul: „Posttraumatic stress disorder”, ennek a mozaikszavas rövidítése a PTSD. Magyarországon is ezt a rövidítést használja a szakirodalom.
A teljesség igénye nélkül a saját gondolataimat fogom elmondani a témával kapcsolatban. 
A lexikonokat érdemes átböngészni, én is ezt tettem. Keress, ha úgy érzed érintett vagy; s mivel én is az vagyok, a téma nem hagyott nyugodni, így jutottam sok érdekes információhoz. 

Már említettem, hogy bár minden segítséget és támogatást megkaptam minden szinten, ezt merem kijelenteni, nehéz 1 év van mögöttem. Volt jobb, volt rosszabb. Mint a hullámvasút. Most jól vagyok. Egyre kevesebbszer jut eszembe az eset, sőt most már inkább jellemzően én gondolok rá vissza akaratlagosan hogy érezzem hol is tartok tulajdonképpen a feldolgozásban.

A kép illusztráció. Forrás: thoughtcatalog

Nagyon sok kérdést rágtam meg. Én nem akartam ezen a dolgon instant átesni. Leszögezném nem vagyok mazochista alkat, csak szerintem amivel dolog van azt tegyük meg, különben a nyomunkban jár hosszú ideig. Pedig ezt várja el a mai világ, minden menjen gyorsan.

A balesetek súlyossága nem evidens, sem annak aki elszenvedi, sem annak aki kívülről a „pálya széléről” szemlélődik. Természetesen a különbségek nagy skálán mozognak, ennek az okai számos tényezőt foglalnak magukba. Nem mindegy, hogy az ujjadat vágtad el a konyhában (bár az is lehet súlyos) vagy autóbaleseted volt és mentő vitt a kórházba. Én ebben az esetben elsősorban a nem halálos kimenetelű baleseteket szeretném kicsit közelebbről megvizsgálni.

Valamit elkezdeni, amit még soha nem csináltam, bevallom, nem könnyű. Mi több, félelmetes. Tele vagyok kételyekkel. De végre felülkerekedem és belevágok. Ez vagyok most én. Nem vagyunk egyformák, ez biztos. Mindenki tart valahol. Mindenki valamiféle környezetben szocializálódott. Mindenki családja, barátai is tartanak valahol….. Roppant nagyok a különbségek, efelől nem lehetnek kétségeink. De azt gondolom, ha valakit valamilyen baleset, trauma ér, az hatással van rá és a környezetére. Van, aki fiatal, van, aki idősebb, van, akinek nagy szerető családja van, és van, aki egyedül él, mint a kisujjam. Sokfélék vagyunk, de mindannyian emberek. Érzünk. Magamért kezdtem el írni, de neked írok, neked adom gondolataimat…olyannak, aki úgy érzi, van mit tenni, mert sebet ejtett rajta az élet egy-egy pillanata, és nem gondolja, hogy az „elfelejtem, megyek tovább vagy a „szőnyeg alá vele” lenne a megoldás.

Lehet eddig így gondoltad, de most, hogy olvasod, megmozdul valami odabent. Arra kérlek, csak figyelj kicsit magadra! Kérlek, nézd el nekem, hogyha néha nem tűnik profinak, amit csinálok! Jó szándék vezérel. Egy vagyok közületek. Lehet, te is éppen azon gondolkodsz, valakivel meg kellene osztanod, ami egy ideje foglalkoztat, amit érzel, ami esetleg megakadályoz abban, hogy onnét folytasd, ahol a baleset vagy a trauma előtt voltál. Na, én fejest ugrok és felkínálok neked egy felületet erre. Magam teremtek, hogy magamnak segítsek, de ehhez te is kellesz… a tapasztalatod, az élményeid. Bármi, ami történt, ami segített, de az is, ami nem. Ezért most meghívlak. Szerencsés az, aki egy bármilyen baleset után megkap mindent, ami a felépüléshez szükséges, mind testi, mind lelki szinten. Ez ritka. Ez azért is lehet így, mert a mai világban annyira sokféle megoldást kínál az élet, hogy nem tudjuk mit válasszunk és ha választunk is, nagyon sok esélyes a dolog. Benne vagy egy teljesen új helyzetben. A környezted számára is teljesen új. Sok minden befolyásolja. Meg sem próbálom elkezdeni felsorolni. Nem is tudnám. Valamerre pedig el kell indulni, hogy hosszútávon rendben legyen mindenki, aki érintett. A mai ember sajnos nem minden estben rendelkezik kellő empátiával. Sok a dolga, gondja, család, gyerek, munka, meg a főnök is…. Ez nem egyéni probléma, viszont az egyén dönthet úgy hogy empatikusabb lesz. Mindenkinek több empátiát kell mutatnia! Ez ugyanúgy tanulható, mint bármi más: autóvezetés egy idegen nyelv, vagy a főzés. El kell engednünk azt a téves állítást, amivel sokszor találkozunk: „én ilyen vagyok”. Gondold el, egyik reggel felkelsz, és azt mondod na, idefigyelj, én nem ilyen vagyok! Vajon mi történik? Kinek mondod ezt? Te vagy és még ki?

Na ugye, hogy csak te vagy. Szóval, ne mondogasd ezt magadnak, mert ez nem igaz.

Én most kimondom: képes vagyok bátor lenni és belefogni valami egészen másba, mint amit eddig csináltam. Voltak stációk, remekül elkülönülő részek, mondhatjuk lépcsőfokoknak is. Volt, hogy lendületesen mentem felfelé, majd megtorpantam, és irány le…..Szóval, így van ez, de most nincs mese, elkezdem. Elkezdem, mert ha magamba nézek és figyelek a saját belső hangomra, akkor igenis ezt kell tennem. Nem téríthet el az esetleges kudarc esélye, a félelem a kudarctól! Meg kellett győzni magamat, hogy ezt elsősorban önmagamért teszem. Ha van egy ember, akinek segítek ezzel, amit csinálok, már megérte. Idáig kellett eljussak. Na, ehhez kellett ez a sok idő, és hidd el, még mindig nem vagyok biztos magamban. De számítok rád és magamra.

11 hónap. Ennyi van a hátam mögött a balesetem óta. Pár nap elteltével már tudtam, hogy
nagyon nagy szerencsém volt, erre majd még lesz időm kitérni. Holnap temetésre megyünk a férjemmel és pár kedves barátunkkal. Egy szívünknek kedves bácsi temetésére. Neki is  balesete volt. Még élhetne. Hajszálon múlik sok minden, de legfőképp az élet.