Régóta készültem hozzátok…

            ......minden eddiginél többen jöttek el a TraumaAmbulancia estjére

Fotók: Völgyes Valéria

Szép számmal találkoztunk új arcokkal az idei utolsó TraumaAmbulancia esten. Mint kiderült, sokkal többen követik figyelemmel a ma már egyesületként működő szervezet történetét és eseményeit, mint akik eddig részt vettek az esteken. November 27-én teltház mellett tekintettünk vissza az eddigi, mintegy másfél éves időszakra. Felidéztük azokat a beszélgetéseket, amelyekben páratlan életutakat, rendkívüli akaraterejű embereket és csodás újrakezdéseket ismertünk meg. A korábbi esteken készült fotók mellett igyekeztünk valamennyi találkozás élményét egy-egy idézetbe vagy jellemző momentumba sűríteni és így, a kitűzött szöveges táblácskákból a vetítés végére meg is fogalmazódott az egyesület filozófiájának lényege.

Andor Eszter és Krausz Csilla

Az est második részének háziasszonya, Andor Eszter mesélt arról, hogy saját történetén keresztül milyen tapasztalatokat szerzett, milyen visszajelzéseket kapott és milyen megerősítésben volt része előadásainak hallgatói által. Eszter az új vendégek közül is megszólaltatott néhányat, akik nemcsak segítséget várnak, hanem maguk is szívesen bekapcsolódnának az egyesület munkájába, csatlakoznának a küldetéshez, amit az alapítók a kezdetektől vállalnak. A visszatekintés mellett szó esett a jövőbeni célokról, a lelki segítségnyújtás újabb lehetőségeiről is. Az esemény a tombolával zárult, amit írók, trénerek, borászok, étteremtulajdonosok és maguk a tagok, vendégek támogattak ajándékaikkal.

Mint már annyiszor, most is azzal szembesültünk, hogy a jó célok, a tenni akaró és képes emberek erőfeszítései újabb és újabb értékeket, összefogást és szeretetet teremtenek. A segítő szándék és az önzetlen cselekvés támogatásra érdemes, és örömet okoz az újonnan csatlakozók számára is.

Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, olvass tovább itt a blogon és keress minket bizalommal! További információt a Facebook oldalunkon találsz! Engedd, hogy segítsünk!

https://www.facebook.com/Poszttrauma/

„15 évvel ezelőtt egy balesetnek résztvevője, pár éve egy másik tragikus eseménynek szemtanúja voltam. A korábbinál emlékszem, amikor a kórházban felébredtem, épp a fejemet varrták össze és remegtem. Az orvos rám szólt, hagyjam abba, mert így nem tud megvarrni. Utóbbinál már nem hagytam abba. Kínáltak pálinkával, és Xanaxszal is. Nem. Akkorra már pár év mozgásmeditáció és egyéb műhelyek segítettek bízni abban, hogy amit a testem csinál, jó nekem. Így is lett. Jó pár perc remegés után elkezdtem szétnézni, hol vagyok, érintkezni, beszélni, kapcsolódni. Magammal és Embertársakkal. Újra. 3 órával később már mentem a szokásos esti táncomra. Teljesen véletlenül :2 napra rá egy barátom átküldte egy londoni iskola honlapját, akik láss csodát - pont ezt a remegést használják stressz elengedésre, traumakezelésre. A módszer neve TRE® (Tension &Trauma Release Exercise). Tiszta, biztonságos, és természetes módszer. A hangsúly a testi érzeteken van, egy-egy emlék, vagy nehéz helyzet felidézése nélkül, természetes és biztonságos módon tudjuk elengedni, kimozdulni, kiremegni azokat a stressz, feszültség lenyomatokat, amik egy korábbi eseménynél, vagy egy nehezebb időszakban elraktározódtak a testünkben. Mindezt finom, lágy és biztonságos módon. Hatalmas öröm, hogy elhozhattuk itthonra is ezt a módszert, 66. országként.”- így ír oldalán Kovács Eszter, TRE tréner, akivel a módszerről és saját tapasztalatairól beszélgettünk a TraumaAmbulancia legutóbbi beszélgetős estjén.

TraumaAmbulancia: Kiknek és miben tudtok segíteni ezzel a módszerrel?

Kovács Eszter: Ezt a módszert idén hoztuk Magyarországra. A TRE semmi mást nem csinál, minthogy segíti felébreszteni azt a bennünk szunnyadó képességet, hogy el tudjuk engedni a stresszt. Egy remegést aktívál a testben, ez az elengedés természetes módja. Sok mindent lehet ezzel kezelni, de a lényeg, hogy a testben a stressz szintjét segít csökkenteni. Bármi, ami ér bennünket, akár most, akár 17 évvel ezelőtt, annak valahol lenyomata van a testünkben. Ez az alapja.

TA: De ennél a módszernél – ellentétben sok nagyszerű megoldással – nem kell „hozzányúlni” a kiváltó okhoz. Meg lehet úszni a régi történetek újra élését?

KE: Azt nem lehet kikerülni, hogy ne találkozzunk a sérülésekkel, de el lehet érni, hogy elfogadjuk, „megöleljük” és aztán el tudjuk elengedni őket. Mi nem beszélünk szavakkal arról, hogy mi történt, nem kell feleleveníteni a konkrét történetet. Lehet, de nem szükséges. Mi megengedjük a testnek, hogy mozduljon, úgy, ahogyan ő szeretne. Minden test másképp mozdul, minden testnek megvan a maga története. A testünk pontosan tudja, hogy mit kell elengednie.

TA: A módszer felfogása szerint a testünk egy tárhely, ami tárol, jót, rosszat és van, amit tolerál, van, amit nem. Bővíthető-e a testünk toleranciája?

KE: Igen, fontos a kérdés, hogy hogyan tud ez a tartomány bővülni. Nézzük magát a módszert! Ez egy testalapú módszer, a testen keresztül foglalkozunk a stressz lenyomatainak elengedésével. Hat nagyon egyszerű, a test alsó részeire fókuszáló nyújtógyakorlattal indítunk. A hetedik gyakorlatnál lefekszünk a talajra és megengedjük az energiának, hogy áthaladjon a testünkön, ahogy „szeretne”. Ez az, ami mindenkinél másképp történik. A test pontosan tudja, hogy hol van valamilyen akadály, amit fel kell oldania. Ezzel töltünk 20-25 percet, majd relaxálunk. Így néz ki nagyjából egy TRE foglalkozás. Minden biztonságosan, úgymond „földelt” körülmények között történik. Ez nagyon fontos. Ne gondoljatok katartikus, esetleg más tudatállapotra, itt mindvégig jelen vagyunk. Sokaknak, akik valamilyen traumát éltek át, pont a tolerancia-tartományuk szűkül be. A kérdés, hogy, mennyi dolog megtartására vagyunk képesek a nélkül, hogy valahogy reagálni kelljen rá. A tolerancia-tartományban jól érzem magam, biztonságban vagyok. Ez az, ahol a szeretet és a béke érzése dominál. Ennek a tartománynak vannak határai. Megszoktuk, hogy folyamatosan túlfeszítjük magunkat, átküzdjük magunkat dolgokon. Hiszem, hogy a gyógyulás arról a helyről indul, ahol rendben vagyunk.

TA: A remegés, ami a foglalkozásokon előidéződik, hogyan tartható kordában?

Van, amikor az írás segít: ahogy papírra veted az érzéseidet, egyúttal átgondolod, rendszerezed a magadban zajló folyamatokat, így az esetek többségében könnyebb "helyre rázni" magadban a problémákat. A TraumaAmbulancia blog egyik célja többek között az is, hogy lehetőséget adjon balesetet átélteknek, baleset hatására poszttraumában szenvedőknek, hogy megoszthassák ami bennük éppen zajlik.  Az alábbi cikk írója is ilyen indíttatással vetette papírra gondolatait, és meglett az eredménye! Érdemes végigolvasni, bárkinek tanulságos lehet! 

Fotó: canva.com

Volt valami halovány sejtésem arról, hogy a traumát túlélők nem mindig tudnak visszailleszkedni a „normál” életbe, előfordul, hogy önpusztításba kezdenek, sőt, öngyilkosságot kísérelnek meg. Őszintén megvallva, a balesetem után sokáig nem értettem, ha valaki olyan szerencsés, hogy újabb esélyt kap az életre, miért próbálja eldobni azt. Aztán fokozatosan megtapasztaltam azokat az életminőség rontó dolgokat és lelki terheket, amelyek miatt rájöttem, mennyivel összetettebb dologról van szó annál, mint ahogy elsőre tűnt a túlélés adta eufóriában. Elérkezett az a pont, amikor meg tudom érteni, hogy egy túlélő miért is akarja eldobni visszakapott életét. Talán, azért, mert van, hogy nem a halál ijesztő, hanem az új élet. A balesetem előtt féltem a haláltól. Valami sötét, megfoghatatlan és távoli, olyan VALAMI, amit nem lehet akarni és szorongani kezdtem, ha rá gondoltam. Aztán jött a nagy „bumm”: egy kamion, egy frontális ütközés, és pár pillanat múlva „súlyos-életveszélyes” sérülésekkel küzdöttem az életemért, rettegve attól a kocsiba szorulva halok meg. Egy idő után eljött az a rémisztő pillanat, amikor már nem tudtam többet tenni a túlélésemért. Aztán megéltem valamit, amit addig csak hallomásból ismertem és hittem is, meg nem is: minden fényes, de nem vakító, hanem meleg fehér volt, és láttam, éreztem valami hatalmas erejű energia áramlását. Nem éreztem fájdalmat, szertefoszlottak a mentősök hangjai és eltűnt a torkomat feszítő lélegeztető cső és fullasztó vér keverékének érzése. Nem érzékeltem a testem, nem is voltam benne, csak az energia ölelt körbe, a fehérség és az áramló pixelek a fehérség szélén. Megkönnyebbülés volt minden fájdalmat és főleg félelmet elengedni, érezni ahogy kiáramlik a rettegés, és végtelen megkönnyebbülés önt el helyette. Időtlenség és elengedés adta azt a felemelő érzést, amit azelőtt soha nem tapasztalhattam.Furcsa, nem akartam meghalni! Majd mégis az adja a megkönnyebbülést, hogy akarom … vagyis nem akarom, csak hagyom, ha jönnie kell hadd jöjjön, mert én nem tudom tovább befolyásolni a történéseket! És nem sötétség jön, hanem megkönnyebbülés, világosság, felszabadulás. Ilyen meghalni? Hát legyen. Azonban az energia, ami kiemelt, körbeölelve lebegtetett visszahúzott, örvényként szorított vissza testembe és újra a vérben és félelmekben fuldokoltam pár másodpercig, aztán semmi további emlék a 11 órával későbbi ébredésig. Túléltem. Tapasztaltam valamit, amire nem tudom mi a magyarázat. Korábban magam sem hittem volna, de azóta azt érzem, ha ez a halál, akkor nem kell tőle félni. Sőt!

Egy baleset után nem csak a testnek, hanem a léleknek is szüksége van regenerálódásra. A TraumaAmbulancia missziója, hogy a hozzánk fordulóknak segítsen elindulni a lelki felépülés útján! A poszttraumás stressz, a fizikai és egyéb változások sokszor a legegyszerűbb napi rutint is meg tudják nehezíteni. De ugorjunk egy kicsit a jövőbe. A felépülés hosszú és küzdelmes folyamata lezajlik, a balesetet elszenvedett személy újra visszatér a normál kerékvágásba, valami mégsem stimmel.

Miért van az, hogy párkapcsolatunkon, rokoni és baráti kapcsolatainkon csorba eshet egy baleset után? Hogyan tudnánk tenni azért, hogy valódi segítséget nyújtsunk párunknak, és hogyan tudjuk megtartani az intimitást? Mai írásunkban erre keressük a választ, illetve a megoldást – mindkét fél részéről: a balesetet átélt, illetve társa részéről is.

Foto: pexels

Az intim kapcsolatok sokszor és sokféle módon sérülhetnek egy baleset után, például a következőkön keresztül: a fizikai illetve lelki intimitás kerülése a balesetet szenvedett fél részéről, az izoláltság érzése, a kétségbeesés és reménytelenség érzése ( mindkét fél esetében ), a harag / frusztráció / szomorúság illetve összezavarodottság érzése, egyre növekvő szorongás, valamint egyre többször előforduló veszekedések, és egyre kevesebb megoldás.

Nem vitás, hogy ezek a jelenségek egyre közelebb sodorhatnak egy párkapcsolatot a szakadék széléhez. A rendszeres vitáknak, a rengeteg negatív érzelemnek és fájdalomnak egy közös pontja van: az, hogy mindkét fél gyógyulni, és épülni szeretne.

Mielőtt részleteznénk a lehetséges módszereket, melyek segíthetnek e cél elérésében, érdemes lehet egy kicsit a mélyebb lélektani hátterét is megvizsgálni annak,  miért lehetséges az, hogy idővel poszttraumás stressz szindróma tünetei egyre gyakrabban jelentkeznek, és hogy az életünk gyakran egyre kilátástalanabbnak tűnhet. Egy trauma a számtalan fizikai sérülés mellett talán életre szóló lelki sebeket is ejt – ez nem kérdéses. Aki átél egy balesetet, és bármilyen módon megváltozik az életminősége, az egyértelműen előre fele szeretne haladni, új célokat tűz ki maga elé, és maga mögött szeretné hagyni a szenvedést, ugyanakkor a múltját is szeretné. Szeretne ugyanúgy élni, ahogyan azelőtt, szeretné, ha nem lennének fizikai akadályai, ha nem lennének alvás gondjai, ha a szerettei nem látnák fájdalmak között és nem kéne segíteni akár a legegyszerűbb dolgokban is, mint például az öltözködés. Ez a fajta „múltba kívánkozás” lassíthatja azt a folyamatot, hogy a balesetet átélt személy előrefelé haladjon, hiszen ameddig nem engedünk el bizonyos reményeket vagy igényeket, addig nem tudjuk elfogadni a jelen által kínált helyzetet, és nem is tudunk új jövőt építeni. Éppen ezért , ha egy párkapcsolatból az egyik fél traumát él át, nagyon nehéz megtartani a szilárd közös alapot, fáradtságos munka jövőt építeni, és fájdalmas szerettünk szenvedését látni, átélni, és hosszútávon egy változó párkapcsolatban részt venni. Az intimitás sokszor már nem a hétköznapok természetes része, a két fél közötti távolodás könnyen megjelenhet, és a küzdelmek gyakorta végeláthatatlannak tűnnek. De hogyan segíthetünk ebben egymásnak? Hogyan alakíthatunk ki reális elvárásokat, és hogyan zökkenthetjük vissza kapcsolatunkat a régi kerékvágásba, vagy esetleg hogyan alakíthatunk ki új rutint?

A TraumaAmbulancia vendége és lelkes támogatója, Andor Eszter súlyos balesete után „Halj meg, hogy élni tudj!” címmel írt könyvet arról, hogy állt fel ebből, mi segített abban, hogy ne adja fel. Itt és most nektek is „elmondja” hogyan lehet szebb az élet a kórházban is!

Fotó: Andor Eszter

Ha van családtagod, barátod, ismerősöd, aki egy váratlanul bekövetkezett szerencsétlen baleset miatt fekszik súlyos betegként a kórházban, akkor Te is szembesültél már magadban a kérdéssel: mit tegyek, hogy neki jobb legyen? Hogyan könnyíthetnék sorsán? Mit vigyek neki? Az első és legfontosabb, amit tehetsz, hogy ne kezeld őt betegként! Ha ez megvan, akkor már a hozzáállásod is változik.

Borzasztó kiszolgáltatott érzés, hogy egyik nap még duruzsol az életed, a következő nap pedig kiszolgáltatva fekszel egy fertőtlenítő szagú ágyon, és nem érted mi zajlik veled, magatehetetlen vagy…és ettől mindenki tehetetlen körülötted is. Mit lehet tenni, hogy egy kicsit azt érezd, élsz még és a környezeted is élőnek lát? A lelked belül tombol, az agyad zakatol, próbálod feldolgozni mi is történt …miközben sajnálkozó pillantásokkal, szánakozó mondatokkal szembesülsz…A mindennapok megszokott tárgyai válnak reményt adó kincsekké: “na,talán erre emlékszik majd, beugrik neki kik vagyunk!”

Amikor én feküdtem kómában, élet-halál között lebegve, a családom behozta plüss macimat, ami gyerekkorom óta velem volt minden fontos pillanatban. 9 éves voltam, amikor az édesanyám egy autó balesetben meghalt. ( S, aztán a sors ismételte önmagát...) Ezt a macit akkor kaptam karácsonyra. Akkor is ott feküdt velem az ágyban, hűséges barátként várta, hogy magamhoz térjek.

Ki gondolná, hogy a Mária Rádióban is van fiataloknak szóló műsor?! Ráadásul minden héten (keddenként!!)....Márpedig van, és nagyon jó! Tudjuk, hiszen ott voltunk! Az Életre hangoló című műsorban hosszan beszélgetett velünk Papp Judit és Nagy Zsolt. Nagyon jól éreztük magunkat, jó kérdéseket kaptunk és a jó társaságnak köszönhetően gyorsan elrepült a majd' egy óra. 

A TraumaAmbulanciáról szóló 2018. március 13-i adást a következő linken lehet meghallgatni:

http://mariaradio.podbean.com/e/eletre-hangolo_20180313_papp-judit-es-nagy-zsolt-musora_trauma-ambulancia/

Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, keress minket bizalommal!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

"Az elmúlt nyáron Gurubi Ági újságíró másodszor élt át súlyos balesetet a gyerekével. Az elsőt a kisebbik lánya szenvedte el, ő csak tehetetlen szemlélőként volt jelen, a másodikba viszont már együtt kerültek a nagyobbik lányával, amikor az autó felmondta alattuk a szolgálatot, és az árokba zuhantak. Mindkét balesetet hosszú időbe telt feldolgozni lelkileg, és megérteni, miért történtek, üzennek-e valamit, mit kellene (vagy kellett volna) másképp csinálni."

https://wmn.hu/wmn-life/48332-egy-balesetet-nem-csak-fizikailag-kell-tulelni--trauma-feldolgozas-maskepp

Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, keress minket bizalommal!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Az utóbbi időben egymás után jelentkeztek be nálunk olyan rádiós műsorok, ahol kíváncsiak a TraumaAmbulanciára, arra, hogy kik vagyunk, mi a célunk és hol tartunk most. Ebben az időszakban elsőként a Lánchíd Rádiós Kettesben című műsorába invitált bennünket Pfliegel Dóra műsorvezető. Krausz Csilla, a TraumaAmbulancia alapítója és Sárközi Alexandra önkéntes kommunikáció- és médiakoordinátor beszélgetett a március 7-i adásban, amelyet az alábbi linkre kattintva lehet meghallgatni: 

https://lanchidradio.hu/video/203148

Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, keress minket bizalommal!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Lehet-e üzenete egy balesetnek? Kell-e keresnünk, mire figyelmeztetnek bennünket a történtek? A balesetből való felépülés mindig nagy változásokat hoz az életbe? Legutóbbi TraumaAmbulancia estünkön ismét megismerhettünk egy élettörténetet, amelynek mentén közösen gondolkodhattunk ezeken a kérdéseken. Ági családja mindig is aktív, pörgő életet élt. Négy évvel ezelőtt Ági otthonról dolgozott. Ez azzal is együtt járt, hogy sosem volt nyugta: ha éppen nem a számítógép előtt ült, akkor is akadt tennivaló, a konyhában, a lakásban. A baleset napján a munka mellett az akkor négyéves kislánya is otthon volt vele, együtt készítettek töltött paprikát. Húsgolyókat gurigáztak, a főzővíz már a gázon, közben beérkezett egy feladat, így Ági elindult a számítógép felé. A folyosón azonban egy kiáltás állította meg. Hátrafordulva látta kislányát a földön fekve és észrevette, hogy már a fazék nincs a gázon. Visszarohant, nagymamája tanácsa villant be azonnal: égés esetén hideg vízzel kell hűteni a sérülést.