Talán életünk eddigi legkülönlegesebb éve van mögöttünk. Kaptunk hideget, meleget is, gyorsan kellett teljesen új élethelyzetekhez alkalmazkodnunk, de a jó hír az, hogy sikerült! Már csak néhány óra van hátra, és magunk mögött tudhatjuk 2020-at. Ennek örömére készítettünk nektek egy nyolc pontból álló feladatsort, amely reményeink szerint segít, hogy hálás és büszke legyél, mennyi mindent tanított neked ez az év! Ráadásul, ha átgondolod merre tartasz, mik a céljaid, motiváltabban, újult erővel indulhatsz neki az új évnek. 

Kívánjuk, hogy minden célodat elérd 2021-ben de tudd, hogy ránk számíthatsz, ha támogatásra van szükséged!

Mi történt 2020-ban? 

1. Gondold végig: mit hozott 2020 az életedbe? 

Mi volt a legjobb, ami történt? 

Miben fejlődtél vagy változtál? 

Mi volt a legnagyobb meglepetés?

Mi volt a legnagyobb kihívás, amellyel szembenéztél?

Mi volt a legnagyobb lecke, amit megtanultál?

MI volt a legfontosabb dolog, amelyet másokért tettél?

Mire vagy a legbüszkébb ebben az évben? 

Mi az, amiért a leginkább hálás vagy?

Mi az, amit nem sikerült befejezned? 

2. Engedd el! – hogy lezárhasd az évetMik azok a gondolatok, tárgyak vagy bármi más, amit nem szeretnél magaddal vinni 2021-be? Rajzolj egy-egy lufit, és írd bele, mit szeretnél elengedni!

Mit vársz 2021-től? 

3. Élet-és mókuskerék – határozd meg, hogy állsz most! 

Mennyire vagy elégedett a jelenlegi életeddel? 

Rajzolj egy kört és oszd fel nyolc cikkre, minden cikk egy-egy fontos területet jelent az életünkből (de helyettük bármi mást beírhatsz, ami fontos neked!)

1. pénzügyek (anyagi biztonság, tartalék)

2. kikapcsolódás (szórakozás, lazítás, hobbi)

3. barátok, közösségi élet

4. család, magánélet

5. környezet (biztonságos és komfortos otthon)

6. mentális és lelki egészség (stresszkezelés, gondolkodásmód, belső harmónia)

7. fizikai egészség (sportolás, táplálkozás, pihenés

8. hivatás (munkahely, szakmai kihívások)

Ha kész a kör, egytől tízig színezz ki annyi sávot a körcikkekből, amennyire elégedett vagy az adott területtel! (nulla a kör középpontja, tízes pedig maga, a kör). Ezután jelöld be, mi a reális, vágyott cél egy-egy területen! Így láthatod azt, mire érdemes fókuszálnod a következő évben.

4.Merj álmodni! Határozd meg vágyaidat! 

Az életkerék kategóriáihoz írd le legalább egy-egy vágyadat!

5. Határozd meg 2021-es céljaidat!

Írj le három olyan célt, amelyet szeretnél elérni 2021-ben! Gondold át, és írd le azt is, milyen lépések szükségesek, hogy megvalósuljanak.  

6. Legyen egy titkos kívánságod! Szárnyalhat a fantáziád!

7. Tudatosíts erőforrásaidat! 

Készíts listát: engedd el azokat a rossz szokásokat, amelyek hátráltatnak céljaid megvalósításában és írd le azokat, amelyeket fel akarsz venni, hogy könnyebben elérd céljaidat! 

8.Végül válassz egy mottót magadnak 2021-re! 

Kívánjuk, hogy olyan legyen az új év, amilyennek szeretnéd! Gyere 2021!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Számos alkalommal tapasztaltam már, mekkora ereje lehet a régi, feldolgozatlan sérüléseimnek, sebeimnek. Megfigyeltem: ezek a sérülések időnként újult erőre kapnak, előtérbe kerülnek. Bizonyára azért, mert gyógyulni akarnak. Ennek érdekében próbáltam kapcsolatot teremteni a jelenkori önmagam és gyermekkori önmagam között. A cél az volt, hogy megpróbáljak feloldani néhány gyermekkori sérelmet, ezzel is közelebb kerülni a belső szabadságomhoz.

A feladat

El kellett képzelnem a gyermeki önmagamat és a lehető legnagyobb szeretettel közelíteni felé. Először csak meg kellett figyelnem őt, majd az életkornak és szituációnak megfelelően kapcsolatba is kellett lépnem vele. A cél egy támogató, szeretetteljes közeg kialakítása, amelyben a gyermekkori én maximális biztonságban érezheti magát; elméletileg ez a legjobb módszer arra, hogy önmagamat gyógyítsam.

Egy ismétlődő érzés

Bevallom, nagy nehézségeket okozott nekem ez a feladat. Akárhányszor nekiláttam, mindig néhány gyerekkori emlék ugrott be. Láttam a gyerekkori önmagamat az iskolában, táncórán, a szüleimmel. Az iskolai emlékben középiskolás voltam, egyetlen egyszer puskáztam egy földrajz dolgozatnál. Természetesen kiderült, és hatalmas botrány volt, pedig rengeteg osztálytársam csinálta rendszeresen ugyanezt. Délután az osztályfőnököm leültetett és szomorú arccal kérdezte, hogy miért csináltam. A táncos emlék sem volt kellemesebb; edzőtáborban voltunk, egy új koreográfiát tanultunk. Borzasztóan szerettem volna mindent beleadni, az egyik próbán kiemelten figyeltem az előadásmódra, rengeteget mosolyogtam. Óra végén az edzőnk nyilvánosan, az egész csapat előtt közölte velem, az előadásmód nem egyenlő a mosolygással. A szüleimmel kapcsolatos emlék egy régi karácsony este történt. Emlékszem, órákig gyártottam valami kézzel készített ajándékot, ami olyan lett, amilyen. Mit várunk egy körülbelül nyolc éves gyerektől? Már nem emlékszem, pontosan mi történt vagy mi hangzott el, csak arra, hogy úgy éreztem, nevetséges az ajándékom. Mindhárom történet kapcsán hasonló érzéseim támadtak. Átjárt egy kellemetlen belső remegés, és egy nagyon fontos érzés: csalódást okoztam. Pontosan ugyanígy éreztem gyerekként és most, felnőttként is. Teljesen megbénítottak ezek az érzések és élmények, úgy éreztem, el akarok tűnni szem elől, hogy senki se lásson. Ekkor eszembe jutott, mi a feladatom: szerettem volna megvigasztalni önmagamat. Szerettem volna megértetni mind a gyermekkori, mind a felnőtt énemmel, hogy nincsen semmi baj, nem történt tragédia. Nem sikerült elsőre. Másodikra sem. Dühömben félre is dobtam ezt az egészet, nem is volt kedvem elmesélni ezeket az élményeket. Néhány nap elteltével újra végiggondoltam a történteket és rájöttem, nem voltam elég türelmes magammal. Újra felidéztem magamban ezt a három történetet, ezúttal úgy, mintha filmet néznék. Abban a pillanatban, amikor belém hasított a kellemetlen remegés, gondolatban megállítottam a filmet, kimerevítettem a képkockát. Elképzeltem, hogy jelenkori önmagamként besétálok a képbe, kézen fogom a gyerekkori önmagamat, elsétálunk és beszélgetünk. Nem akartam megvigasztalni, nem mondtam neki semmit. Furcsán hangozhat, de minden esetben úgy képzeltem, hogy rövid idő után a gyerekkori önmagam beszélni kezd. Elmondja, hogy mennyire szeretett volna örömet okozni a szüleinek, jól teljesíteni a táncórán és az iskolában. De valamiért ez nem sikerült, csalódást okozott másoknak és haragszik önmagára. 

Most jöhetne a boldog végkifejlet, hogy ezzel a módszerrel sikerült teljesen feloldanom a bennem lévő negatív érzéseket. Ki kell ábrándítsalak benneteket, nem így történt. Néhány rövid alkalom után azt mondhatom, hogy büszke vagyok magamra, amiért felismertem a mintaszerűen ismétlődő érzéseket és bátor voltam, mert elindultam afelé, hogy feloldjam őket. Bízom benne, hogy egyszer ez megtörténik és megszabadulhatok ezektől a bénító emlékektől.

Merre tovább?

A jövő héten a testem fizikai valóját veszem górcső alá. Nagyon fontos, hogy békés, szeretetteljes kapcsolatot ápoljak a testemmel, enélkül szinte lehetetlen elérni a belső szabadság érzését. Bízom benne, hogy olyan ismeretekre tehetek szert, amelyek megkönnyítik azt, hogy a saját testem jelzéseit meghalljam és megértsem. 

Várlak benneteket a jövő héten is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Orsi nyolc hete vágott bele az önismereti terápiába, amelynek során van bátorsága szembenézni olyan dolgokkal, amelyek egyébként korlátoznak, befolyásolnak. Aki vele tart, az út végén nemcsak a belső szabadságot érheti el, hanem bátorsága, önbizalma is erősödik, ugyanis ahhoz, hogy legyőzzük korlátainkat, fel kell ismernünk, meg kell értenünk azokat, végül pedig át is léphetünk rajtuk!

Megismételhetetlen és nagyon egyedi kapcsolat fűz minket szüleinkhez. Különleges dinamikájú kapcsolatról van szó, ahol a szerepek életkortól, élethelyzettől függetlenül változatlanok. Amellett, hogy mennyi mindent köszönhetünk szüleinknek, sokszor rettentően nehéz hatékonyan, bizalommal telve kommunikálni. 

A feladat

Az volt a feladatom, hogy képzeljem el, újra találkozom a szüleimmel. El kellett képzelnem, hogy együtt beszélgetünk valahol, elmondhatok nekik olyan dolgokat, amelyeket korábban nem akartam vagy nem volt rá lehetőségem. A haladó verzióban le is lehet írni vagy hangosan ki is lehet mondani ezeket a gondolatokat. Lássuk, mit meséltem nekik!

Mit mondhatnék a szüleimnek?

Nagyon nehezemre esett megcsinálni ezt a gyakorlatot, igazából nem is csináltam meg normálisan. Inkább csak próbáltam végiggondolni, mik azok a dolgok, amelyeket eddig nem meséltem el, de jó lett volna, ha megteszem. Egyik este elalvás előtt kezdtem gondolkodni azon, mi mindent lenne érdemes gondolatban megosztani a szüleimmel. Azt hittem, konkrét történeteket vagy élményeket akarok majd megosztani velük, de teljesen mást tapasztaltam: érzelmeket szerettem volna átadni nekik, amihez sosem volt bátorságom. Először nem is tudtam, hol kezdjem. Rengeteg gyerekkori kép villant be, amikor szerettem volna elmesélni valamit, de féltem a reakciótól. Attól tartottam, ha beszélek az érzéseimről, már nem leszek jó, szerethető. A gyerekkori élményeket követték a viszonylag friss gondolatok. A balesetem végtelen élményt, érzelmet és félelmet hozott magával, amelyekről nehezen beszéltem. Nemcsak a szüleimnek, másoknak sem tudtam elmondani ezeket az érzéseket, mert nem akartam terhelni őket. Lassanként, az elmúlt évtizedek alatt eljutottam oda, hogy már önmagamnak sem beszéltem ezekről az érzésekről. Még csak nem is mertem gondolkodni róluk, mert sajnáltam rá az energiát. Vagy nem mertem foglalkozni ezzel. Most, hogy lehetőséget adtam magamnak arra, hogy ezeket kifejtsem, gondolkodjam róluk, megrémültem. Döbbenetes volt megérteni, mennyi érzés lehet egy emberben. Félelmetes volt a tudat, mennyi mindent gyűjtögettem, raktároztam magamban, mennyi hamis elgondolást társítottam az érzéseimhez és az arra adott reakciókhoz. Mert mit csináltam? Ahelyett, hogy őszintén beszéltem volna a szüleimnek arról, mit érzek, inkább elképzeltem egy potenciális reakciót és nem mondtam semmit. Egyelőre nem jutottam odáig, hogy ténylegesen el is mondjam nekik mindazt, ami az elmúlt néhány napban felmerült bennem, akár gondolatban, akár élőben. De megértettem egy nagyon fontos, szinte közhelyes igazságot. Az egyik az, hogy az érzelmeinkről beszélni nem szégyen, nem gyengeség, hanem egy gyógyító folyamat, a megélés és a feldolgozás elengedhetetlen része. Elméletben tudtam ezt, most azonban meg is éreztem, mit jelent ez igazából. Tettem magamnak egy ígéretet: megtanulom felismerni, kifejezni és megosztani az érzéseimet. Hiszen megértettem: enélkül nem is érdemes élni.

Merre tovább?

Jövő héten a bennem élő gyermekkel való kapcsolatteremtés kerül fókuszba. Nagyon érdekes és személyes téma ez számomra, mert már többször merült fel az életemben a kérdés, hogy egyáltalán mikor viselkedtem utoljára gyerekként és vajon sikerült-e megőrizni magamban valamicskét a gyermeki énemből. Várlak benneteket jövő héten!

Szép hetet kívánok mindenkinek!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Hiánypótló kezdeményezésként indította útjára a TraumaAmbulanciát Krausz Csilla négy évvel ezelőtt, balesete után. Apró lépésekkel, néhány segítővel haladt előre az úton, amelyen immáron két éve egyesületi formában, kis csapattal lépkedünk tovább céljaink felé. Valamiért most jött el a pillanat, hogy megtaláljanak bennünket további önkéntes segítők, amiért nagyon hálásak vagyunk, különösen, ha szembesülünk vele, miért éppen bennünket választanak, miért érzik fontosnak munkánkat. Ezúttal Noémi írását olvashatjátok arról, miért éppen a TraumaAmbulancia Egyesület.

“Én nagyon szerettem a nagyapámat. Fehér volt a haja és gyönyörűen szájharmonikázott, mindig az ingzsebében hordta a kis törött fogú fésűjét. Ő nagyon szerette a bort. Vagyis ezt mondta nekem, mikor megkérdeztem, miért veszi literszámra az Auchanban azt a szörnyű Borivót, amit ha megivott, mindig sírt, és kérte sűrűn a bocsánatot - Istentől, tőlem, Istentől”

Miután a nagyapám hosszas betegséget követően 2012-ben végleg feladta a harcot, megtudtam, hogy az alkoholizmusa egyfajta maladaptív megküzdés volt, amelynek kezdetét egy szörnyű autóbalesettől datálja a családunk. Nagyapám az út mellett található szőlőjük felé kanyarodott autóval, azonban rosszul mérte fel a helyzetet, így a szemből jövő motoros nagy sebességgel nekiütközött az autójának. A motoros utasa - egy 18 éves lány - a kórházban életét vesztette. Nagyapámat élete végéig mardosta a bűntudat, sokszor intruzív képekkel és gondolatokkal tűzdelve. A baleset rányomta bélyegét a család életére, rossz döntések sorozata vette kezdetét. A nagyszüleim házassága, anyukám és az ő testvéreinek gyerekkora, nagyapám ítélőképessége, mind megszenvedte ezt az időszakot, nem beszélve az azt követő többszörös elfojtásról, ami végeredményként életeket döntött nyomorba. 

A TraumaAmbulancia célja tehát olyasmi, amivel kapcsolatban száz százalékos az érzelmi bevonódásom. Hiánypótlónak tartom a kezdeményezést, mind pszichoedukáció (PTSD), mind intervenció szintjén, hiszen mindkettő olyasmi, amire a lakosságnak igenis szüksége van. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a teltházas rendezvények, ahonnan haza se akarnak menni az emberek. 

Bár a COVID-19 minden számítást képes volt keresztülhúzni, a magam részéről szeretném támogatni mások ügyét, hogy azokon keresztül idővel megtalálhassam a sajátom.

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

"Íme, a hetedik lépés a belső szabadság felé. Annyiszor halljuk és mondjuk egymásnak: engedd el! Talán bele sem gondolunk, mennyire nehéz lehet ennek az egyszerű felszólításnak eleget tenni. Megállni, magunkba nézni vagy szembenézni, és valóban elhatározni, hogy megtesszük, elengedjük. Temesvári Orsi úton van, megállt, magába nézett és megosztja veletek az elengedéssel kapcsolatos tapasztalatait. Olvassátok nyitott szívvel, tartsatok Orsival, érdemes!"

Te is érezted már azt, hogy telítődtél? Volt már olyan, hogy azt kívántad, bárcsak letehetnéd a magaddal cipelt terheket, élményeket és haszontalan gondolatokat? Neked is nehezen megy, hogy egy kicsit megállj és figyelj? Ismerős érzés, magam is mindennap küzdök ezzel. Nézzük meg, mi történt az elmúlt héten, hogyan sikerült elengednem mindazt, ami már nem hasznos nekem.

A feladat

A rossz érzéseink, a magunkkal cipelt feldolgozatlan konfliktusaink és ártalmas viselkedési mintáink elengedése, a nagytakarítás kapcsán nem egy konkrét, kézzelfogható módszert kaptam. A heti gyakorlás lényege az volt, hogy kialakuljon bennem egy szokás. Egy olyan szokás, hogy engedjem meg magamnak azt, amint úgy érzem, hogy egy helyzet vagy egy gondolat korlátoz vagy frusztrál, álljak meg néhány pillanatra és vizsgáljam meg. Ha ez sikerült, a következő lépés az, hogy átadom magamat ezeknek az érzéseknek, kimondom, ami kikívánkozik (akár magamban, akár hangosan, de a naplózás is segíthet). Végezetül pedig próbálom elhelyezni mindazt, amit el szeretnék engedni egy nyugodt, békés helyre önmagamon belül. Innen már csak néhány lépés a megbocsátás és az elengedés.

Mit akarok elengedni?

Bevallom, egy kicsit tétováztam, amikor először leültem, hogy átgondoljam, mégis mik azok a dolgok, érzések vagy élmények, amelyeket el szeretnék engedni. Fogalmam sem volt, honnan közelítsem meg őket. Aztán ahogy megvizsgáltam a különféle emlékeket, amelyek hirtelen eszembe jutottak, rájöttem, alapjaiban két csoportba oszthatom az elengedésre szánt élményeimet. Az egyik csoport a külvilág, más emberek irányába érzett rossz érzések: harag, féltékenység, irigység, neheztelés, bánat. Idetartoznak azok az élmények, amikor valaki rosszat tett velem. Hogy a legkézenfekvőbb példánál maradjak: a balesetet okozó sofőr irányába érzett düh, tehetetlenség és igazságtalanság érzés. A másik csoport az önmagam irányába érzett rossz érzések: bűntudat, szégyen, túlzott önkritika. például az, amikor megalázónak érzem, hogy segítség kell ahhoz is, hogy elmenjek fürödni vagy tiszta ruhát vegyek magamra. 

Huhhh. Már ezt is nehéz volt leírni. Szeretnék egy kicsit mesélni arról, hogyan tudtam (tudom…) elengedni ezeket.

Hosszú ideig úgy gondoltam az elengedésre, mint egy hatalmas, racionális döntésre, amelyet egyszer meghozunk és utána minden rendben van. Számos terápiás beszélgetés, több évnyi blogolás és sokezer oldalnyi önismereti szakirodalom kellett ahhoz, hogy ez megváltozzon. Hogy ráébredjek arra, hogy a döntés csak az első lépés, ezt egy hosszas érzelmi munka fogja követni. Úgy képzeltem, hogy minden érzelem, gondolat, emlék és élmény, amit elengedek, szó szerint elszáll belőlem. Kontrollálni akartam ezt, számos módon próbáltam vizualizálni, ez hogyan történik; sikertelenül. Az igazi változást az hozta, amikor megláttam, hogy a görcsös szenvedés helyett más módszerekkel is próbálkozhatok. Ekkor rájöttem arra, hogy ameddig tiltakozom egy érzés vagy gondolat ellen, addig nem fogom tudni elengedni, hiszen tulajdonképpen az nem enged el engem. Abban a pillanatban azonban, amint megbékéltem ezekkel az érzésekkel és gondolatokkal, elfogadtam, hogy velem vannak, ugyanakkor felismertem, hogy miért nincs rájuk szükségem, megszűnt a szorítás. Elengedtek. Engedtem őket.

Nem történt semmi a varázslat, nem változott meg semmi a körülöttem lévő világban, de még a környezetemben lévő emberek körében sem. Egy apróság változott: a hozzáállásom, vagyis az, hogyan tekintek mindarra, amire nincs szükségem. Minél kevésbé tiltakozom, annál sikeresebben szabadulhatok. Bízom benne, hogy ti is sikerrel jártok!

Merre tovább?

A következő héten folytatom a nagytakarítást és az elengedést. Ezúttal nem érzéseket vagy korábbi kellemetlen élményeket, esetleg szükségtelen gondolatokat fogok elengedni. A jövő héten arra fókuszálok, hogy rendezzemviszonyomat a környezetemben élő emberekkel. Én már nagyon várom, tartsatok velem!

Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

„Nem vagy egyedül!” – ez az egyik legfontosabb üzenete Egyesületünknek. Nemcsak a hozzánk fordulóknak jelent sokat a közösség ereje, hanem nekünk is. Apró lépésekben, de bővül csapatunk, hálásak vagyunk önkénteseinknek. Néhány héttel ezelőtti felhívásunkra egyszerre futott be több remek és ígéretes jelentkező, akikből reméljük, valóban igazi csapattag válik! Arra kértük őket, meséljék el, hogy miért gondolták megszólítva magukat, miért éppen a TraumaAmbulancia? Elsőként Viki írását olvashatjátok. 

Egy hideg őszi napon került a szemem elé a hirdetés, ahol a TraumaAmbulancia Egyesület önkéntest keresett. A rólam sokat tudó közösségi oldal azért nem vaktában dobta elém a felhívást: évek óta foglalkozom veszteségfeldolgozással, gyászcsoportvezetőként sok történetet hallottam, amelyekben közös pont a kezdeti dermedtség, a miértek keresése, a további élet élhetőségére vonatkozó kétely. Minden trauma közös vonásai. Amikor valami fájdalmasan érint minket, legyen az munkahelyi leépítés, szakítás, baleset, haláleset, megkérdőjeleződik bennünk a világ igazságosságába vetett hit – hiszen mi „nem ezt érdemeltük”. Áldozatnak érezzük magunkat vagy épp bűntudatunk van – a kettő együtt váltakozhat bennünk, vagy éppen kéz a kézben jár. Ennek tetejébe legtöbbünket elkapja a magányérzés egy fájdalmas helyzetben: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én” sóhajtjuk/kiáltjuk Bánk bánnal együtt, bele az éjszakába. Pedig nem vagyunk egyedül. De amikor nagyon lent vagyunk, nehéz a kis fájdalombuborékunból kilátni. A TraumaAmbulancia pont ebben segít, hogy egy érintett- közösség, sorstárscsoport erejével, élő példákkal megmutassa: van kiút, van tovább és van kire támaszkodni. Én is hiszek benne, hogy az azonos – és mégis különböző – tapasztalatok közösségi megosztása gyógyító erejű. Jó, ha találunk olyan embert vagy egy sorstárscsoportot, aki hasonló cipőben jár, mint mi. Ha nem is fogjuk megtalálni a miértre adható nagybetűs VÁLASZ-t (mivel nem is létezik), maga a tapasztalatcsere, az elfogadó közeg, az érzés, hogy „nem vagyok teljesen egyedül ebben, más is ezekkel a kérdésekkel-érzésekkel küzd”, önmagában segít. 

A TraumaAmbulancia a fentieket felismerve tette missziójává a balesetek érintettjeinek segítését-hiánypótló a vállalásuk, és örömmel segítem csapatukat a jövőben szóval, írással, ahogy épp lehet. 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

Szerző: Temesvári Orsolya

Eddigi életem egyik legfontosabb tanulsága, minden azon múlik, hogy egy bizonyos helyzetre hogyan reagálok. Mindig az aktuális reakcióm határozza meg, hogy egy élmény szép emlék vagy egy horrorisztikus kép formájában marad-e meg az emlékezetemben. Ennek ellenére a mai napig sokszor elfelejtem, hogy minden helyzetben van választásom. Na, és természetesen azt is, hogy amikor úgy érzem, valami zavar vagy korlátoz, ez nem rossz érzés oka, hanem „csak” kiváltó tényezője, azaz triggere.

Arról van szó, - rá kellett jönnöm - alapvetően nem azzal a dologgal van problémám, ami korlátoz vagy akadályoz, hanem azzal, amit ez bennem kivált, ami ennek a hátterében van. Ha ugyanis nem lennék rá érzékeny, nem váltana ki bennem semmilyen reakciót. Olyan ez, mintha valaki benyomott volna rajtam egy nyomógombot.

A feladat

Ezen a héten az volt a feladatom, hogy bármikor, amikor azon kaptam magam, hogy valami vagy valaki idegesít, tudatosítsam, hogy ez nem az irritációm oka (hiszen az belülről fakad), hanem csak egy kiváltó ok. Úgy értelmeztem a feladatot, hogy az (is) a cél, hogy minél több helyzetben képes legyek belátni, hogy az a helyzet, ami éppen zavar, mennyiben szól rólam is mit próbál üzenni nekem. A hosszútávú cél természetesen az, hogy minél kevesebb, minél kisebb érzékenységű nyomógomb legyen rajtam. 

A saját gombjaim

Úgy érzem, nem véletlen, hogy néhány héttel a kihívásom elkezdése előtt találkoztam a „Tükör törvényeivel”. Az elgondolás lényege, hogy minden ember tükröt tart nekünk, viselkedésükben, hozzánk való viszonyukban önmagunkat fedezhetjük fel. A tanítás szerint tehát bármi, ami másokban zavar, irritál vagy dühít minket, azzal valójában nekünk van problémánk, mi menekülünk ellene. Ez persze fordítva is így lehet, azaz, ha bárki bármit kritizál bennünk, azzal általában önmagáról beszél.

Olyan sokszor jutott eszembe ez a gondolat a hét folyamán, hogy megfogadtam, ebben a szellemben értékelem mások és önmagam viselkedését is. Nagyon érdekes tapasztalatokra tettem szert. Minden alkalommal, amikor bárki viselkedését idegesítőnek vagy zavarónak találtam, szemforgatás helyett megpróbáltam magamba nézni és kideríteni, mi a problémám. Sokszor már kínomban nevettem, hogy milyen kicsinyes dolgok derültek ki. Nézzünk néhány példát:

Irigység.

Egy kedves barátom panaszkodott nekem a napokban, hogy beteg lett és két hétig nem tud sportolni. Megsértődve, emelt hangon torkolltam le, mégis hogy gondolja, hogy erről éppen nekem panaszkodik. Nekem, akinek annyira sokat jelent a sportolás és most nemcsak a baleset következményeivel, a mozgáshiánnyal, hanem a bezártsággal is együtt kell élnem. Csoda, hogy nem csapta le a telefont… Gondolom mondanom sem kell, mi irritált ennyire a történetben. Talán magamnak még nehezebb volt bevallani, mint ide leírni ezt a gondolatot: borzasztóan hiányzik a sportolás és nagyon irigylem azokat, akiknek ez a lehetőség mindennap megadatik. 

Empátia.

Vagyis inkább annak hiánya. Nagyon nehezen kezelem, amikor valaki arra panaszkodik, hogy mennyire sok munkája van, mennyire utálja az életét vagy mennyire rossz a párkapcsolata, de nem tesz semmit (félreértés ne essék, tisztában vagyok az aktuális munkaerő-piaci nehézségekkel, illetve minden tiszteletem azé, aki változtatni próbál, csak nem megy annyira könnyen, mint gondolta). 

Ezekre a helyzetekre általában úgy reagálok, hogy millió forgatókönyvet gyártok a fejemben arról, a másiknak mit kellene tennie. Mekkora baromság ez, totális időpocsékolás. Ráadásul csak magamat idegesítem vele, illetve nagyon könnyen meg is bánthatom a másikat. Mi lenne, ha inkább arra figyelnék, hogyan tudnék segíteni? Talán még érdekesebb, miért irritál az, ha valaki a felelősség, az előrelépés helyett a nyávogást választja. Mások dilemmái, harcai és egyhelyben toporgása eszembe juttatja a saját felelősségemet. Az életemért, az érzéseimért, a fizikai állapotomért és még sorolhatnám. Ez határtalan félelemmel tölt el, amivel nem mindig könnyű szembenézni és sokkal könnyebb másokra haragudni, mint azt mondani: „Gyere, beszéljük meg, mi bánt, meséld el, én is elmesélem, hátha van valami ötletünk a másik problémájára. Bizonyára számos más érzés is kavargott bennem, miközben azon gondolkodtam, miért is zavar valaki más viselkedése, de talán a fenti kettő jelent meg leggyakrabban. Feltehetitek a kérdést, hogyan is érzem magam most. Érdekes, először szégyelltem magam, majd megkönnyebbültem. Most úgy érzem, sokkal könnyebb lesz tudatosítani magamban, hogy hol vannak a nyomógombok, mert tudom, mások viselkedése éppen arra szolgál, hogy ezeket megmutassa. Az pedig már csak rajtam múlik, hogy mihez kezdek velük. Merre tovább?

Jövő héten a nagytakarításé a főszerep. Olyan élményekkel, emlékekkel, érzésekkel fogok foglalkozni, amelyeket szeretnék elengedni magamból, az életemből. Úgy gondolom, időnként mindannyiunknak szüksége van arra, hogy megszabaduljunk azoktól a dolgoktól, amelyek már nem szolgálnak minket. Izgatottan várom a feladatot, egy hét múlva érkezem a tapasztalatokkal.Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

Szerző: Temesvári Orsolya

Biztos vagyok benne, hogy veletek is előfordult már, hogy valaki mást okoltatok egy probléma miatt. Velem számtalanszor. Pikkel rám a tanár az iskolában, a főnökömnek rossz napja volt, az ügyfél nem küldte el időben a szükséges információt... Ismerős, ugye?

A mai napig előfordul velem, hogy ezt a könnyebb megoldást választom és rákenem valaki másra vagy valamilyen helyzetre a problémát. Egy rövid időre megkönnyebbülök, aztán pedig beleugrom a saját magam által ásott verembe: még rosszabb lesz. Ezen a héten megpróbáltam megfigyelni, hogy mit érzek akkor, ha nem így csinálom.

A feladat

A feladatom az volt, hogy folyamatos gyakorlással és odafigyeléssel rászoktassam magamat arra, hogy minden alkalommal, amikor valaki mást vagy a körülményeket kezdeném hibáztatni egy nehézség vagy probléma miatt, vegyem észre önmagam és szerezzem vissza a felelősséget. Nem volt könnyű, de megérte.

Mi az, hogy felelősség?

Először is leültem és végiggondoltam, hogy mit jelent számomra a felelősség. Fejben mindig összekapcsolom a döntés lehetőségével, hiszen igazából minden helyzetben választunk. Választunk magunknak iskolát, hivatást, férjet, feleséget, hobbit, egyesek szerint a szüleinket is. A döntéssel vállaljuk azt, amit választottunk, és azt is, amit nem. Utóbbi a döntésünk ára, és én valahogy ebben fogom meg az egésznek a lényegét. Hogy utána együtt élünk a következményekkel akkor is, ha nem tetszik. Nem okolunk másokat, hanem megkeressük a saját szerepünket a helyzetben. Megnézzük, hogy mi nem jó és változtatunk. Ez is egy újabb döntési pont, egy lehetőség.  A felelősséggel kapcsolatban egy nagyon fontos gondolat van bennem, úgyhogy ezt most megosztom. Két és fél éve megsérültem egy balesetben, emiatt most nem mozognak a végtagjaim. Ennek ellenére szükségem van mozgatásra, gyógytornára, ez lenne a fizikai rehabilitáció. Ezzel szinte egyáltalán nem foglalkozom most. Mondhatnánk, hogy azért, mert nincs rá lehetőségem, hiszen az aktuális egészségügyi helyzet miatt be vagyok zárva egy intézménybe, ahol meghatározott keretek és házirend van. Bennem felmerül a gondolat, hogy mindezek ellenére rengeteg olyan dolog van, amit megtehetnék, akár konkrét fizikai értelemben, akár mentálisan (egyre többet hallani a sportolóknál alkalmazott vizualizációs technikákról, hogy csak egyet említsek).

Amikor felvetettem ezt a dilemmát egy barátnőmnek, rögtön felmentett. Jött azzal, hogy most rajtam kívülálló okok miatt nem foglalkozom vele, de egyébként is mennyi más dologgal foglalkozom, a lelki és mentális rehabilitáció szempontjából legalábbis. Így van, valóban sok mindennel, ami a lelkemet és a szellemi feltöltődést illeti. Nyilván valahol, egy rövid időre megnyugtatott az, amit mondott. Valahol el is keserített.

Nem lehet, hogy csak azért foglalkozom ennyi minden mással, hogy eltereljem a figyelmet? Vagy azért, hogy ne kelljen szembesülni a fizikai valósággal? Ennyire nem tartom kézben az életemet? Nem tudom a választ ezekre a kérdésekre. Azt viszont tudom, hogy egy nagyon fontos lépés az, hogy nem fogadtam el kérdés nélkül a felmentést. Pedig könnyű lett volna és szerettem volna elhitetni magammal. De amikor láttam, hogy hosszútávon ez nem lesz jó, megpróbáltam más megoldást keresni. Visszaszerezni a felelősséget. Az irányítást a saját életem fölött. És ez a lényeg! Nem gondolom azt, hogy teljesen felvállaltam a már a fizikai állapotommal vagy az életemmel kapcsolatos felelősséget. Nem is lenne jó, ha most egyszerre szakadna rám minden. Azt viszont kifejezett előrelépésnek könyvelem el, hogy felismertem a saját helyzetemet és felmerültek bennem olyan kérdések, mint az alábbiak.

      - Mi a szereped abban, hogy ez a helyzet létrejött? 

      - Mit teszel azért, hogy ez a helyzet fennmaradjon?

      - Teszel azért bármit is, hogy megváltozzon a helyzet? Ha igen, mit? Ha nem, miért?

Ez a felelősségvállalás? Nem tudom. Mindenképpen egy lépés a felé. A következő lépésem az lesz, hogy a szám jártatása helyett cselekszem is.

Te miért és hogyan vállalsz felelősséget a mai napon?

Merre tovább?

Jövő héten egy nagyon izgalmas feladatot fogok gyakorolni. Megtanulom megkülönböztetni egymástól egy probléma vagy egy kellemetlen érzés valódi okát és a kiváltó élményt. Érdekes kihívás lesz, nagyon várom! Jövő héten hozom a részleteket.

Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya 

Sokan tudjuk, hogy a félelmeink mennyire ártalmasak. Ez számomra is világos volt, de sosem kötöttem össze a félelmeimet azokkal a helyzetekkel, amelyek számomra kellemetlenek voltak vagy amelyeknek megpróbáltam ellenállni. A héten ezzel a témával foglalkoztam. 

A feladat

A feladat az volt, minden egyes nap szánjak néhány percet arra, hogy megfigyelem, mik azok a dolgok, érzések vagy tapasztalások, amelyek ellenállást szülnek bennem. Ahogyan azt már a korábbi bejegyzésekben is hangsúlyoztam, ennél a gyakorlatnál is kifejezetten fontos, hogy a jövőben ezt ne csak kampányszerűen végezzem, hanem mindig, amikor szükségem van rá; akár mindennap.

Mitől félek valójában?

Bevallom, egy kicsit szkeptikus voltam ezzel a gyakorlattal kapcsolatban, mert túl általánosnak találtam. Mi az, hogy minek állok ellen? Honnan tudjam? A helyzet hozza, nem? Nem igazán tetszett ez a gyakorlat, nem is értettem, mit kellene csinálnom. Dühösen hagytam abba, csalódott voltam. Egyik este elalvás előtt jöttem rá a lényegre: éppen azért nem tetszik ez a feladat, mert ellenállok neki. Félek. Félek attól, hogy amint megvizsgálom azokat a dolgokat, amelyeket el szeretnék odázni, kiderül, hogy mi van belül. És ezt nem akarom látni. Felmerült bennem a kérdés: mitől félek valójában? Vajon a félelemtől magától? Vagy attól, hogy amint beismerem magamnak, hogy félek, gyenge, sebezhető és gyáva leszek? Hiszen én magam jöttem arra rá, hogy a félelemmel önmagában nincs probléma, csak azzal van, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam és megbénítson. Ahogy egyre többet gondolkodom, olyan érzésem van, mintha több rétegben rakódott volna rám a félelem. Olyan ez, mintha túl hosszú ideig hagytam volna az arcomon a bőrfiatalító, revitalizáló, ránctalanító, és még ki tudja milyen csodálatos hatásokkal kecsegtető arcpakolást és most egy vastag, repedezett burkot kell leválasztanom magamról, hogy újra láthassam az arcomat. Megértettem egyrészről azt, hogy már önmagában attól is félek, hogy félek. Olyan, mintha nem engedhetném meg magamnak azt, hogy bármi félelmet keltsen bennem. Pedig ez teljesen természetes, mindannyian tartunk az új, ismeretlen dolgoktól. Ez az első réteg.

A következő rétegben vannak a konkrét félelmeim. A teljesség igénye nélkül: félek, hogy a jelenlegi vírushelyzet soha nem ér véget, félek, hogy eltávolodom emiatt a barátaimtól, félek, hogy nem tudok eleget foglalkozni a rehabilitációmmal, hogy nem dolgozom eleget, de félek attól is, hogy mi lesz, ha a szüleim nem lesznek mellettem. Tudnám még folytatni a sort, de akkor soha nem lenne vége ennek a bejegyzésnek…

Gondolkodom, hogy mi volt a nagy tanulság. Valószínűleg ennyire rövid idő után még nem vonhatok le semmit, azt viszont elmesélem, hogy hogyan érzem most magam. Egyrészt sikerült egy (sok) újabb félelmet begyűjteni: mennyire leszek sebezhető ezután a bejegyzés után? Ki fogja olvasni a gondolataimat ezek után? Komolyan fognak venni? A másik oldalon ugyanakkor megkönnyebbültem. Most már tudom, hogy mivel állok szemben. Bármennyire is nehéz ezt látni, van abban valami felszabadító érzés, ha szembenézel önmagaddal. Vagy legalábbis elindulsz.

Merre tovább?

A következő héten egy számomra nagyon kedves témával fogok foglalkozni; ez pedig a felelősségvállalás. Úgy alakult az életem, hogy nagyon sokszor került előtérbe ez a kérdéskör, nemcsak a traumák feldolgozásával kapcsolatban, hanem az élet minden területén. Nagyon sokszor gondolkoztam azon, hogy mit jelent számomra az, hogy felvállalom a felelősséget önmagam iránt vagy bármilyen más helyzetben. A következő heti bejegyzésben erre is választ adok. Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Eddig általában az volt jellemző, hogy támogatást kérve fordulnak hozzánk különböző fórumokon, de az utóbbi időben többen megkerestek bennünket a kérdéssel, hogyan segíthetnék munkánkat, lehet-e önkéntesként csatlakozni hozzánk. Nagy öröm és megtiszteltetés, ha valaki méltónak tart bennünket, a TraumaAmbulancia Egyesületet arra, hogy „nevét adja” munkánkhoz! András külföldről írt arról, hogyan talált ránk néhány hete és mi inspiálta, hogy önkéntesnek jelentkezzen. Szívből reméljük, példája ösztönző lehet mások számára is!

Rátaláltam a TraumaAmbulanciára

Egy kora őszi napon az egyik nagynevű üzleti magazin lapjait olvasgattam a napsütötte kanapén. Kellemes nap volt, hétvége, olyan szép kellemes őszi idő. A gazdasági, üzleti hírek mellett ez a lap minden számában igyekszik a civil szféra egy-egy valamilyen szempontból említésre méltó szereplőjét is bemutatni. Be kell vallanom, hogy ezeket a cikkeket mindig szívesen olvasom, de általában nem érzek különösebb késztetést az ott leírt tevékenységek részletesebb megismerése iránt. Ezen a kora őszi napon azonban máshogy volt. Ebben az említett szeptemberi számban a TraumaAmbulancia alapítóival készített riportok alapján méltatta az újságíró a szervezet tevékenységének nemes misszióját.  Hihetetlen érzés volt. Az elmúlt éveim balesetei miatt többszörösen operált traumatológiai sérültként - a cikk olvasása közben éppen egy nyári reggeli biciklis baleset miatti könyöktörésemből lábadozva- arról olvastam, hogy olyan emberek, akik szintén iszonyatos kínokon, traumákon mentek át most mégis, felállva a padlóról azon fáradoznak, hogy más elesett, rászoruló, traumák miatt fizikálisan és gyakran mentálisan is erősen megviselt embereknek segítsenek. Aki átesett ilyen megpróbáltatásokon szerintem tudja, hogy még ha maradéktalan is a felépülése fizikálisan, a lelki megrázkódtatások nagyon komoly próbatételt jelentenek, amelyekből gyakran könnyebb úgy felépülni, ha tudunk róluk beszélni, olvasni, gondolkodni. Mert ugye, miért vannak vágásnyomok/sebek a testen, miért nem teljesen olyan a mozgásmechanika, az izom tapadása mint a baleset előtt volt…..Napestig lehetne hozni a példákat, amelyek nyomasztanak bennünket, de a baleseti utókezelőkben eltöltött időben gyakran éreztem úgy, hogy az embereknek jól esett, amikor sorstársként tudtak egymásba egy kis erőt önteni.. 

Éreztem, hogy nekem ez kell. Éreztem, hogy beszélnem kell Csilláékkal, hogy miként tudnék bekapcsolódni a TraumaAmbulancia munkájába önkéntesként. Korábban is kapcsolatba kerültem már olyan szervezetekkel, amelyek bizonyos szempontból akár hasonló profilúnak mondhatók, de láttam, hogy ilyen, mint a TraumaAmbulancia, amely ezt a kérdést ilyen komplexen közelíti meg és progresszíven próbál fejlődni, talán nincs más a kis magyar piacon. 

Szóval írtam egy e-mailt, amire végül kedves választ kaptam Alexandrától, aki Csillához irányított. Mivel ezt a beszélgetést munka miatt épp Brüsszelből kellett lebonyolítani, -és egyébként sem a legjobb a pandémiás helyzet- ezért telefonon keresztül volt alkalmunk az elsődleges benyomások kialakítására. Mármint elsősorban Csillának rólam, mert akkor én már tudtam, hogy amit csinálnak az nekem nagyon szimpatikus, inspiráló és szeretnék valamilyen módon segíteni nekik és valahogyan adni ennek a közösségnek. Így most itt vagyok és a kedves olvasó az én sztorimat olvasgatja. Remélem, alkalomadtán lesz lehetőségünk személyesen is beszélgetni saját utunkról és, hogy mi hozott minket ide. 

Addig is a legjobbakat kívánom. 

András

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/