Szerző: Temesvári Orsolya

Számos alkalommal tapasztaltam már, mekkora ereje lehet a régi, feldolgozatlan sérüléseimnek, sebeimnek. Megfigyeltem: ezek a sérülések időnként újult erőre kapnak, előtérbe kerülnek. Bizonyára azért, mert gyógyulni akarnak. Ennek érdekében próbáltam kapcsolatot teremteni a jelenkori önmagam és gyermekkori önmagam között. A cél az volt, hogy megpróbáljak feloldani néhány gyermekkori sérelmet, ezzel is közelebb kerülni a belső szabadságomhoz.

A feladat

El kellett képzelnem a gyermeki önmagamat és a lehető legnagyobb szeretettel közelíteni felé. Először csak meg kellett figyelnem őt, majd az életkornak és szituációnak megfelelően kapcsolatba is kellett lépnem vele. A cél egy támogató, szeretetteljes közeg kialakítása, amelyben a gyermekkori én maximális biztonságban érezheti magát; elméletileg ez a legjobb módszer arra, hogy önmagamat gyógyítsam.

Egy ismétlődő érzés

Bevallom, nagy nehézségeket okozott nekem ez a feladat. Akárhányszor nekiláttam, mindig néhány gyerekkori emlék ugrott be. Láttam a gyerekkori önmagamat az iskolában, táncórán, a szüleimmel. Az iskolai emlékben középiskolás voltam, egyetlen egyszer puskáztam egy földrajz dolgozatnál. Természetesen kiderült, és hatalmas botrány volt, pedig rengeteg osztálytársam csinálta rendszeresen ugyanezt. Délután az osztályfőnököm leültetett és szomorú arccal kérdezte, hogy miért csináltam. A táncos emlék sem volt kellemesebb; edzőtáborban voltunk, egy új koreográfiát tanultunk. Borzasztóan szerettem volna mindent beleadni, az egyik próbán kiemelten figyeltem az előadásmódra, rengeteget mosolyogtam. Óra végén az edzőnk nyilvánosan, az egész csapat előtt közölte velem, az előadásmód nem egyenlő a mosolygással. A szüleimmel kapcsolatos emlék egy régi karácsony este történt. Emlékszem, órákig gyártottam valami kézzel készített ajándékot, ami olyan lett, amilyen. Mit várunk egy körülbelül nyolc éves gyerektől? Már nem emlékszem, pontosan mi történt vagy mi hangzott el, csak arra, hogy úgy éreztem, nevetséges az ajándékom. Mindhárom történet kapcsán hasonló érzéseim támadtak. Átjárt egy kellemetlen belső remegés, és egy nagyon fontos érzés: csalódást okoztam. Pontosan ugyanígy éreztem gyerekként és most, felnőttként is. Teljesen megbénítottak ezek az érzések és élmények, úgy éreztem, el akarok tűnni szem elől, hogy senki se lásson. Ekkor eszembe jutott, mi a feladatom: szerettem volna megvigasztalni önmagamat. Szerettem volna megértetni mind a gyermekkori, mind a felnőtt énemmel, hogy nincsen semmi baj, nem történt tragédia. Nem sikerült elsőre. Másodikra sem. Dühömben félre is dobtam ezt az egészet, nem is volt kedvem elmesélni ezeket az élményeket. Néhány nap elteltével újra végiggondoltam a történteket és rájöttem, nem voltam elég türelmes magammal. Újra felidéztem magamban ezt a három történetet, ezúttal úgy, mintha filmet néznék. Abban a pillanatban, amikor belém hasított a kellemetlen remegés, gondolatban megállítottam a filmet, kimerevítettem a képkockát. Elképzeltem, hogy jelenkori önmagamként besétálok a képbe, kézen fogom a gyerekkori önmagamat, elsétálunk és beszélgetünk. Nem akartam megvigasztalni, nem mondtam neki semmit. Furcsán hangozhat, de minden esetben úgy képzeltem, hogy rövid idő után a gyerekkori önmagam beszélni kezd. Elmondja, hogy mennyire szeretett volna örömet okozni a szüleinek, jól teljesíteni a táncórán és az iskolában. De valamiért ez nem sikerült, csalódást okozott másoknak és haragszik önmagára. 

Most jöhetne a boldog végkifejlet, hogy ezzel a módszerrel sikerült teljesen feloldanom a bennem lévő negatív érzéseket. Ki kell ábrándítsalak benneteket, nem így történt. Néhány rövid alkalom után azt mondhatom, hogy büszke vagyok magamra, amiért felismertem a mintaszerűen ismétlődő érzéseket és bátor voltam, mert elindultam afelé, hogy feloldjam őket. Bízom benne, hogy egyszer ez megtörténik és megszabadulhatok ezektől a bénító emlékektől.

Merre tovább?

A jövő héten a testem fizikai valóját veszem górcső alá. Nagyon fontos, hogy békés, szeretetteljes kapcsolatot ápoljak a testemmel, enélkül szinte lehetetlen elérni a belső szabadság érzését. Bízom benne, hogy olyan ismeretekre tehetek szert, amelyek megkönnyítik azt, hogy a saját testem jelzéseit meghalljam és megértsem. 

Várlak benneteket a jövő héten is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/