
Napjainkban a közösségi oldalak lettek a modern kor tábortüzei. Köréjük gyűlünk, és mesélünk valamit, néha magunkról, néha másokról. És egyre gyakrabban látom, hogy a „mesék” ítéletté válnak. Egy-egy poszt a gyermekvállalásról, és máris záporoznak a vélemények: miért van, miért nincs gyereke valakinek, mit kellett volna tennie, hogyan kellene vagy kellett volna élnie. Ismeretlen emberek bátorságot éreznek, hogy mások legintimebb döntéseiről mondjanak ítéletet - miközben fogalmuk sincs, mi rejlik a háttérben.
Nem tudják - hisz’ bele sem gondolnak - mennyi csendes küzdelem, lemondás vagy elfogadás áll egy-egy sors mögött. És talán eszükbe sem jut, nem kell mindig véleményt mondani. Néha csak hallgatni kell. És észrevenni, hogy az, amiről beszélünk, másnak lehet, hogy egy életre szóló seb. Láthatatlan, de nagyon is valódi. Valamiért mostanában szembejön velem ez a téma. Biztosan nem véletlenül. Mindjárt ötven éves leszek, és nincs gyerekem.
Szerettem volna - de így alakult.
És nem fáj. Nem azért, mert nem is volt benne fájdalom, hanem mert megtanultam együtt élni ezzel a „történettel”, ami megtanított sok mindenre: elfogadásra, alázatra, és arra, hogy az életnek mindig van terve - még ha minden részletében nem is az, amit mi írtunk volna magunknak. Hiszek abban, hogy nem mindenkinek kell szülővé válnia. Hiszem, hogy a gyerek „választ”, és nem véletlen, kihez érkezik, és kihez nem. Nekem nem osztottak ilyen lapot. És én nem akartam mindenáron, bármi áron szülővé válni. 
Mert a szeretetnek sok formája van - és anyai szívvel is lehet élni úgy, hogy közben nincsen gyereked. Szerencsés vagyok, mert támogató közeg vesz körül. Család, barátok, akik nem kérdezősködtek, hogy „miért nincs” vagy „mikor lesz”. Ha mégis szóba került, mindig a szeretet hangján, nem az elvárással. De amikor olvasom a témával kapcsolatos kommenteket, posztokat, ahol ítélkezés, bántás és fölény szólal meg, elgondolkodom, hányan lehetnek, akik nem ilyen szerencsések, akiket újra és újra eltalálnak ezek a mondatok, mint apró, de éles kavicsok:
„Miért nincs gyereked?”
„Meddig akarsz még várni?”
„Nem lesz késő?”
Ezek a kérdések nem érdeklődések, hanem kérdésbe burkolt ítéletek. És az, aki hallja őket, lehet, hogy éppen mindent megtett, csak nem sikerült. Lehet, hogy veszteségek, kezelések, elengedések állnak mögötte, de ezt senki nem látja.
Tegyük fel: mi van akkor, ha valaki 45 évesen vagy még „öregebben” tudja meg, hogy babát vár? Tényleg az a tanács, hogy „túl öreg” és hogyan akarja felnevelni? Mi alapján döntjük el, ki alkalmas és ki nem? Miért gondoljuk, hogy az idő számít és nem a szeretet, az energia, az érettség? Mi a teendő? Megtudom, hogy babát várok, nem számítottam rá, mert azt mondták, már nincs esély és vetessem el? Komolyan? Én 45 évesen energikus, egészséges és kiegyensúlyozott voltam. Egzisztenciálisan felkészült, érzelmileg stabil, csodás, kiegyensúlyozott házasságban. Ha akkor történik meg velem, boldogan fogadom. És azóta sem gondolkodom másként, pedig eltelt néhány év. Nincs garancia arra, hogy a fiatal szülő hosszú életű lesz, ahogy arra sem, hogy az idősebb ne tudná végigkísérni a gyerekét szeretettel, türelemmel, élettapasztalattal.
A sorsnak van humora, és gyakran másként rendezi a dolgokat, mint ahogy mi elképzeltük. És ez rendben van.
A gyermektelenség nem mindig választás, de mindig hordoz üzenetet.
Van, aki a karrier, az életstílus, a szabadság miatt dönt így, és ez is érvényes.
Másoknál biológiai, egészségügyi, vagy egyszerűen sorsszerű okok állnak mögötte.
De egy dolog közös: mindenkinek joga van a saját történetéhez. Ahhoz, hogy ne kelljen magyarázkodnia. Hogy ne legyen kevesebb attól, mert másképp él, mint a többség.
A „Vedd észre a láthatatlan sebeket!” kampány is erről szól.
Hogy tanuljunk meg ránézni arra, ami nem látszik. Mert a csend mögött gyakran fájdalom van, és az empátia nem kerül semmibe, mégis mindent megváltoztathat. Nem kell mindig tudni, mit mondjunk. Néha elég, ha meghallgatunk. Ha nem kérdezünk, hanem jelen vagyunk. Ha nem ítélkezünk, hanem együttérzünk. Én ma már hálás vagyok azért is, amit nem kaptam meg. Mert megtanított értékelni mindazt, amit igen: a kapcsolataimat, a szeretet formáit, a saját időmet, a lehetőséget, hogy segítsek másoknak. Hogy elmondhassam: a gyermektelenség nem hiány, hanem más út. És ez az út is lehet teljes, értelmes és szeretettel teli. A láthatatlan sebek nem azért vannak, hogy elrejtsük őket, hanem hogy felismerjük: mindenkinek van története. És ha kicsit csendesebbek leszünk, talán meghalljuk egymásét.
A Scitec Nutrition évtizedek óta az edzőtermi és a súlyzós edzés egyik legnagyobb hazai támogatója. Emellett kiterjedt adományozási tevékenységet folytat, és felelős márkaként a sport erejével hívja fel a figyelmet fontos szociális problémákra. Az anyagi és terméktámogatás mellett pedig edukálja is a lakosságot. Programjaik célja, hogy audiovizuális és social media tartalmakon, közösségi programokon keresztül lebontsák az edzőtermi edzést életvitelszerűen űzőkkel kapcsolatos sztereotípiákat, megmutassák, hogy a testépítők felelős és szociálisan érzékeny sportemberek, ezáltal pedig még közelebb hozzák a szélesebb nyilvánossághoz a Scitec Nutrition márkát. A TraumaAmbulancia Egyesület a traumatudatosság kialakításában és az ehhez szükséges szakmai edukációban jártas szervezetként vesz részt a projektben.