A Trauma Ambulancia önkénteseit dr. Temesvári Orsolya elnökségi tag és egyben az egyik első magyarországi CRM facilitátor vezette be a módszer rejtelmeibe egy interaktív workshop keretein belül.

A CRM (Community Resiliency Model) a Trauma Resource Institute oltalma alatt álló, Kaliforniából származó eszköztár, mely egyének, közösségek társadalmak számára nyújt olyan kapaszkodót, melyek a stresszel és a traumákkal való megküzdést segítik. A módszer nagy előnye, hogy bárki számára hasznosítható, gyakorlatias kapaszkodókat tartogat, elsősorban a 6 alapeszköze iránymutatásával. A modell nagyszerűségét az egyszerűsége, a megtapasztalhatósága adja. Különös hangsúlyt fektet a testérzetekkel való munkára, és a saját erőforrásaink feltárására a reziliencia, vagyis a nehézségekkel való hatékony megbirkózás céljából.

Szántó Katalin és Temesvári Orsolya, TA önkéntesek
Fotó: Barnoczki Zsuzsa 

Azt gondolom, hogy a tudatosítás, a tudatosság, nemcsak a traumákkal való munkával kapcsolatban kulcsfontosságú, hanem a testünk működésével is. A CRM-mel való megismerkedés is ezt erősítette meg bennem, és adott egy plusz löketet ahhoz, hogy kipróbáljak és elköteleződjek egy olyan módszer gyakorlása mellett, ami a testérzetek megfigyelésén, tudatosításán, és az azokkal való kísérletezésen alapszik. Az öngondoskodás jelentősége és a mindennapi életünkbe való rendszeres, hatékony beépítése és gyakorlása volt a másik figyelemfelkeltő elem, amit a workshop tudatosított bennem. Nagyon pozitív lenyomatot hagyott bennem és egyben inspirációul is szolgál a jövőre nézve az a gyakorlat, amit ezzel kapcsolatban végeztünk az esten. Mindezt nagyon jól összeszedett, érthető, ugyanakkor élvezetes, interaktív formában tárta Orsi elénk. Az elméleti blokkok közé ügyesen és némi humorral is fűszerezett gyakorlatias, élménymegosztó szálakat fűzött, így mindannyian be tudtunk kapcsolódni aktívan is az est menetébe.

Azt hiszem, hogy az egész csapat nevében mondhatom, hogy egy nagyon hasznos tudás- és élménycsomaggal gazdagodtunk, és izgatottan várjuk a folytatást, ahol a nagyközönség is részesévé válhat ennek az élménynek.

Éppen ezért Téged is szeretettel várunk a következő, február 28-ai TraumaAmbulancia estre, ha szeretnél egy jól működő traumafeldolgozó rendszerrel megismerkedni, és akár a későbbiekben trénerré válva egy új eszköztárral bővíteni a tudásodat. Itt a lehetőség, hogy újabb lépéseket tegyünk együtt a trauma- és rezilienciainformált társadalom megteremtése irányába egy jó hangulatú, támogató közösségben. 

Fél évvel ezelőtti blogbejegyzésem folytatása ez az írás. Akkor még csak éppen kidugtam a fejem a trauma barlangjából, most a traumafeldolgozás folyamatáról, a trauma utáni életről, a kapcsolatok és célok fontosságáról írok. Fogadjátok szeretettel!

Egy korábbi blogbejegyzésemben – Van itt valami, amivel nekem dolgom van - már írtam arról, hogy SM betegségem legutóbbi, súlyos rosszabbodása milyen rendkívüli testi-lelki nehézséget jelentett. Mindenben segítségre volt szükségem – ideértve a legintimebb szükségleteimet is. Sokáig nem tudtam nyíltan beszélni az állapotomról, nem azért, mintha ne akartam volna őszinte lenni, egyszerűen még magamnak sem tudtam és mertem világosan megfogalmazni a helyzetet, annyira hihetetlen és elviselhetetlen volt. Látogatót szinte egyáltalán nem fogadtam, örültem a covid miatti karanténnak, így nem kellett magyaráznom a visszahúzódásom okát. Hónapok, sőt, évek teltek el úgy, hogy igyekeztem takargatni a küzdelmünket, a mindennapi életünket. A nehézségek eléggé elszigeteltek. Éreztem, hogy ez hosszú távon nem mehet így.

Előbb-utóbb muszáj volt felvállalnom (magam előtt is): igen, ez az életem, így élek, élünk. Beszereztünk elektromos betegemelőt, valamint hosszú idő után ismét kértem gyógytornát. Lassan-lassan mertem vendégeket, barátnőket hívni, rájöttem, így betegemelősen is megoldható a beszélgetés, találkozás. Jöttek a segítők a Támogató Szolgálattól, de azért a segítés oroszlánrésze férjemre maradt - ez azóta is így van -, elmondhatatlan érzés és ajándék, hogy a nehézségekkel együtt örömmel csinálja. Tisztában vagyok vele, hogy kivételesen szerencsés helyzetben vagyok, mert ő egy kivételes ember. Az igazi áttörést a TraumaAmbulancia Egyesülettel való találkozás jelentette. Itt valahogy ’neve lett a gyereknek’.

Mert persze azzal mindig is tisztában voltam, hogy mindenki küzd különféle problémákkal, de a ’trauma’ szót addig nem jutott eszembe magammal kapcsolatban használni. Az első TraumaAmbulancia-esten való részvétel után meg tudtam fogalmazni, hogy betegségem legutóbbi, súlyos állapotromlásakor – amióta nem tudom magamat ellátni - traumát éltem át. Valahogy a helyükre kerültek a dolgok bennem.
Amint ezt ki tudtam mondani - hogy ami velem történt (történik), trauma számomra –, a trauma körvonalazódott. Többé nem egy amorf, az egész személyiségemet betöltő és deformáló valamivel álltam szemben. Elindulhatott egy gyógyulási folyamat (ami azóta is tart). A traumámmal dolgom van – elfogadom, szeretném elhelyezni az élettörténetemben. A trauma feldolgozása által növekedhetek. Attól kezdve, hogy érthetően tudtam beszélni mindezekről, egyszerre ráláttam, hogy ráadásul mennyi szégyen is tapadt a történtekhez. A szégyen érzése észrevétlenül és alattomosan lopózott az életembe. Szégyelltem sok mindent, ami a kerekesszékes léttel, főleg, ha abból már nem tudsz felállni egyedül, együtt jár. Amint már nyíltan megfogalmaztam a nehézségeimet – a trauma miatti szégyen egyszeriben elillant. Mint a mumus a Harry Potterben, jé, hiszen nincs itt semmi! – ahogy megneveztem, beszéltem róla, eltűnt. Huss, volt, nincs. A traumámmal dolgom van, a hozzá kapcsolódó szégyen érzésével viszont nincs.

Amikor az ember traumát él át, az sosem csak őt érinti, hanem a környezetét is. Értelemszerűen a közvetlen környezetét közelebbről, sokszor húsbavágóan, míg a távolabbiakhoz esetleg csak hírként jut el (Hallottad, mi történt vele?..). Az én esetemben, betegségem nagymértékű rosszabbodása óta férjem élete is gyökeresen megváltozott. Nem hagyhat egyedül hosszabb időre, vagy legalábbis jól meg kell szerveznünk az életünket, hogy naponta 3-szor biztosan legyen (hozzáértő) segítségem. Azt gondolom, ha az ember már tud arra gondolni, hogy a hozzá közel állóknak is milyen nehéz lehet, mennyire megváltozott az ő életük is – ez már annak a jele, hogy kicsit távolabbról tud rátekinteni a történtekre, a megváltozott helyzetre. Már nincs bezárva egy sötét barlangba a traumájával.

Nagyon fontos, hogy az ember célt találjon magának. A TraumaAmbulancia Egyesület önkénteseként írok a tapasztalataimról. Hogy megoszthatom, leírhatom felismeréseimet, és ez esetleg másoknak is segítség lehet – hihetetlen öröm forrása. Már nem csak azzal foglalkozom, éppen milyen napom van, mennyire görcsöl és dagad a lábam, mennyire nem mozdul. Hanem azzal, hogy valami hasznosat csináljak, ami sikerélményt ad és örömöt szerez, esetleg másoknak is.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Egy különleges este, mely a résztvevők őszinteségének és nyíltságának köszönhetően minden jelenlévőben mély nyomot hagyott és új utakat mutatott.

Intenzív élmény volt – így fogalmaztuk meg férjemmel tömören a kedd estével kapcsolatos érzéseinket. A TraumaAmbulancia Egyesület Traumatudatosak címmel készült négyrészes videósorozatának első részét vetítették le.

Sárközi Alexandra és Krausz Csilla

Ez volt az este központi része, melyben a Temesvári Orsival való  beszélgetést láthattuk. A  film előtt a másik három rész főszereplőjével is megismerkedhettünk: Bárczi Attila tűzoltó és speciális búvárral, aki a Hableány-katasztrófa mentésében is részt vett, Gurubi Ágnes íróval (Szív utca, Másik Isten), aki autóbalesete után kezdett el írni, és Lukoviczki Rékával, aki modell, parasportoló és motivációs előadó. Az egész estét Szűcs Gergő tartotta kézben és moderálta, kicsit viccesen, de közben nagyon is komolyan. Nemcsak intenzív, nagyon őszinte este is volt. Sokszor eszembe jut azóta, ahogy a mindig mosolygós Réka a bevezető kérdésre azt felelte, mostanában nagyon nincs jól, a protézisénél kisebesedett a lába, amitől nagyon kínlódik. De tudja, majd ebből a gödörből is ki fog jönni valahogy,  ahogy máskor is tette. Ez a bátorság, ahogy egy alapvetően nem vidám dologról nyíltan beszélt, szerintem jól jellemzi az egész TraumaAmbulancia Egyesületet és ezt az estét is. 

Szűcs Gergő, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes és Lukoviczki Réka

Szép és felemelő volt a film Temesvári Orsival. Marosi Viktor, a riporter-beszélgetőpartner nem a felszínt kapargatta, hanem  mély, majdhogynem  intim kérdéseket tett fel, az egész beszélgetés nagyon bensőséges volt. Az ember  néha szinte azt érezte: huh, ezt is meg szabad kérdezni? Orsi a tőle megszokott profizmussal – és, ha jól mondom: küldetéstudattal – állta a sarat. Barátnőm, akit elhívtam erre az alkalomra, azt mondta, ő azt viszi magával, hogy a szabadságunk kulcsa a mi kezünkben van – ahogy Orsinak mondta az orvos, amikor  a baleset után először sírva beleültették a kerekesszékbe.

Orsi azt is őszintén elmondta, reggelente kemény harcot kell vívnia azért, hogy meggyőzze magát: igenis fontos és van értelme, hogy beleüljön a kerekesszékbe és ’kimenjen a világba’. Azt hiszem, ezt a belső küzdelmet mindannyian lefordíthatjuk a saját életünkre, mindennapjainkra.

Banga Gábor, Temesvári Orsi és Al Ghaoui Hesna

A film után Al Ghaoui Hesna beszélgetett Orsival, kedvesen és okosan. A népszer újságíró, filmkészítő, író, a Félj bátran című könyv szerzője egy évet Amerikában töltött ösztöndíjjal, a poszttraumás növekedést kutatva. Amit a meghívott vendégek (Orsi, Réka, Bárczi Attila, Gurubi Ágnes) megélnek, megvalósítanak a gyakorlatban – hogyan lehet erőt meríteni egy krízisből és növekedni általa – ennek elméleti hátterét szőtte egybe Orsi tapasztalataival. Nem tudom pontosan idézni Hesna mondatát - talán ő is idézte Dr. Kendra Kubala amerikai pszichológust, aki traumatúlélőkkel foglalkozik -, mindenesetre bennem úgy maradt meg, hogy nagyon jó, ha a kezünket levesszük a torkunkról (értsd: ne fojtogassuk magunkat), és a szívünkre tesszük.

Fotók: Rotera Film

Beszélgetésre már nem maradt erőnk, majdnem csendben mentünk hazáig, még azóta is dolgozom fel az ott hallottakat-látottakat.

Nagy ajándék volt ez az este, köszönet érte mindenkinek, aki részt vett benne.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

A rohanó hétköznapokat megélve család és munka mellett sokszor nehéznek tűnhet helyet találni  napirendünkben a már meglévő teendőinktől eltérő időtöltésnek. Ennek ellenére érdemes fontolóra venni, hogy belevágjunk az önkénteskedés valamilyen formájába - főképp, ha egy ideje úgy érezzük, szeretnénk kilépni kicsit a komfortzónánkból oly módon, hogy közben valami jót is cselekszünk. Az önkéntesség gyakorlása arra is nagyszerű lehetőséget ad, hogy új ismeretségekre, barátságokra tegyünk szert, akik hozzánk hasonló érdeklődési körrel, vagy átélt élménnyel rendelkeznek.

Mivel a pszichológusi hivatás is a segítő szakmák közé tartozik, nem áll messze a pszichológusoktól sem, hogy pályájuk egy részén – vagy akár hosszabb időn keresztül is – önkéntes munkában vesznek részt. Ennek a gondolkodásmódnak a fontosságát már az egyetemi évek alatt igyekeztük minél inkább magunkba szívni, így nekem is volt már néhány tapasztalatom ezen a téren. 

A TraumaAmbulancia csapatával egy ismerős ajánlása alapján találkoztam először, és Csilla történetét elolvasva nagyon megtetszett az az önzetlen segítőkész hozzáállás, amit a baleseti traumát szenvedőknek nyújtanak különböző online felületeken, és eseményeken keresztül. Pszichológusi munkám során magam is sokszor tapasztalom, hogy a traumák feldolgozását nagyban segíti a támogató hozzátartozói, baráti és társadalmi hozzáállás. Ebből a szempontból a TraumaAmbulancia törekvései úttörőnek számítanak, hiszen szinte elsőként hívták fel a figyelmet a balesetet szenvedett emberek lelki problémáival való foglalkozás fontosságára. Mikor megsérülünk, az orvosi vagy kórházi ellátás során segítséget kapunk fizikai állapotunk javításában, azonban a megrázkódtatások okozta lelki sebeink gyógyítása nem igazán kerül előtérbe. Sokszor a balesetet követően, a teljes fizikai felépülés érzetének birtokában a legváratlanabb helyzetekben törnek elő azok a nyomasztó emlékképek, melyek traumatikus élménnyé teszik a velünk történteket, megnyújtva ezzel a gyógyulás folyamatát. Ezért is közvetít nagyon fontos üzentet a TraumaAmbulancia: mely szerint a baleset bekövetkezte után azonnal foglalkozni kell az érintett személy lelki és mentális állapotával, hiszen így megelőzhetővé, lecsökkenthetővé válik akár a PTSD kialakulásának esélye is.

A TA önkéntes csapatában rengeteg remek szakember található, akik az élet különböző területén szakmájukat professzionálisan képviselve tevékenykednek, de éreztek magukban erőt és motivációt arra, hogy ezt a tudást és tapasztalatot egy igazán hasznos ügy érdekében kamatoztassák. Az egyesület által szervezett rendezvények, munkamegbeszélések és közös szabadidős programok isaz elfogadás, megértés, és egymás támogatásának jegyében telnek, híven tükrözve ezzel a küldetésben megfogalmazott gondolatokat. 

Nagyon felemelő érzés egy olyan csapat tagjának lenni, amelyben mindenki a saját tudásának legjavát nyújtva ugyanazért a közös célnak az eléréséért dolgozik, hogy megkönnyítsük a balesetet szenvedett embertársaink felépülését, lelki egyensúlyának elérését. Ezen túlmenően pedig küldetésként határoztuk meg, hogy részt vállaljunk Traumatudatos gondolkodás meghonosításában. 

Ha kíváncsi vagy még több információra, vagy közelebbről is megnéznéd egyesületünk működését, csatlakozz Te is a TraumaAmbulancia önkéntes csapatához. 

Hernádi Judit

Önkéntes pszichológus - TA

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Mindig felemelő érzés amikor egy ötlet megvalósul.

Van is egy ilyen, az utóbbi időben például a TikTok-on (nem tagadom, fent vagyok, igen) népszerű tartalomtípus, ami gyors vágásokkal bemutatja “Hogyan lett ebből, ez…?”, mint például egy éjjeli szekrény felújítása, egy eredetileg lomtalanitásból elhozott darabból.

“Hogyan lett ebből, ez……?”

Hogyan lett egy véletlen háztartási balesetből egy civil szervezet? Hogyan lépkedtem, miket tettem, kikkel találkoztam, kikkel beszélgettem….? Hány, de hány találkozó, alkalom és képzés! Mennyi öröm és mennyi (szerencsére nem komoly) bánat, és nehézség az úton.
Amikor baleset történik veled, és múlnak a hetek, és szerencsére meggyógyulsz. Ám tudod, hogy valami mégis megváltozott. Velem ez történt. Tudtam hogy valami más. Nem volt egy ilyen meghatárózó pillanat, egyszerűen csak megérkezett a világomba, hogy itt bizony mostmár valami nagyon is más lesz. Mindenkinek meséltem, mit érzek, mit gondolok, kell ezzel valamit kezdenem, nem tudom mit, de kell. 

Nálam a “Hogyan lett ebből, ez….?” mindig egy gondolattal kezdődik,

Egy jaj, “Ezt meg akarom csinálni!”-val. Nagy álmok ezek, olyankor szinte nem is aktuálisak. Ha valaki látná, mi minden elképzelés, gondolat van a fejemben, lenne itt meglepődés bőven. És van ez a gondolat, ami 3 éve kísér. Minden nap dédelgettem, elképzeltem milyen lesz ha megvalósul. Most felkapod a fejed, 3 év?

És mi történt addig? 

Kérdezem, hány olyan dolog van amit elgondolunk és soha nem valósul meg?

Most minden összeállt, ott volt mindenki, akinek ott kellett lennie. Olyanok is akiket 3 éve mégcsak nem is ismertem.

De persze voltak már az egyesületnek olyan alkalmai amelyek emlékezetesek. Mi az hogy! Ám szerencsére végig olyan társakat adott mellém az élet ehhez az utazáshoz, amiért soha nem lehetek majd elég hálás! Apropó HÁLA! Minden lépés az úton hálával van kikövezve. Az elmúlt években nagyon sok mindenki adta az életének egy részét azért, hogy a “Hogyan lett ebből, ez…?” megvalósuljon!

4 interjú, 4 ember, 4 történet…. Emberiek, mindennapiak. Hol vannak a mindennapi történeteink? Érzem és mások elmondásából tudom, nem ez a könnyebb út. “Hétköznapi emberek”, ez tulajdonképpen mit is jelent?
Ezek vagyunk mi. Mi mindanniyan vagyunk ők. 

Nem születünk traumatudatosnak. A körülöttünk lévő világ egyre többször mutatja meg nekünk, feladatunk van a lelki sebeinkkel. Legyenek ezek generációkon átívelő, akár számunkra ismeretlen terheink, vagy az életünk során szerzett sebeink. Rajtunk áll mit kezdünk velük. Hiszek az egymás felé fordulás, a sorstársközösségek megtartó erejében. Megannyi példát láthattunk erre az elmúlt pár év nehézségei kapcsán. Az elmúlt évek arra is megtanítottak minket, hogy meglássuk, nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel. Ezt sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni.  A trauma amennyire el tud szigetleni, annyira össze is tud kötni. Erre is számos példával szolgált az elmúlt 2-3 év. Felelősségünk van abban, egyén szinten is, mit kezdünk ezekkel a tapasztalatokkal. 

Már kisiskolás koromban rengetegszer sulykolta belénk a tanító néni: Egységben az erő. 

Ebben hiszek.

Szakemberek könyveket írnak, esettanulmányokat olvashatunk, együttérezhetünk és ez mind jó és hasznos, de sokszor itt meg is áll a dolog. A TraumaAmbulancia egyesülettel arra vállalkozunk, hogy azok az embertársaink akik már érzékelik, van itt tenni való, de a kiolvasott könyv, vagy a megnézett interjú mulandó élményt ad, arra hívunk csatlakozz, kapcsolódj!

Hallgass vagy beszélgess, netán oszd meg veled mi van.

Október 4-e pont egy ilyen csodás alkalomnak ígérkezik.

Várlak szeretettel a Traumatudatosak – Premier előtti vetítésén!