Az október 29-i nem mindennapi est volt a TraumaAmbulancia történetében: egyrészt jubileumi, 30. alkalomról volt szó, másrészt két igen izgalmas vendéggel, Végh József pszichológussal, túsztárgyalóval és Bárczi Attila speciális búvárral beszélgethettünk.

Mit jelent a baleset fogalma egy szakembernek? Milyen egy balesetet megtapasztalni egy hivatásos szemszögéből, és hogyan lehet feldolgozni a látottakat? Egyáltalán van módszer rá, hogy a mentőket, tűzoltókat lelkileg is felkészítsék a megterhelő munkára? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket jártunk körül Végh József és Bárczi Attila segítségével. Attila 2005-ben sportbúvárként csöppent bele a tűzoltóbúvárok világába. Felszerelését követően a baleset kifejezés egészen átfogalmazódott benne: ma már inkább káresetnek nevezi azt, amit a civilek többsége balesetnek hív, a baleset szót pedig meghagyta a személyes, otthoni, kisebb incidenseknek, így téve különbséget munkája és magánélete között. Hivatása természetesen egyéb módon is hatott rá. Míg az első pár bevetése után még nehéz volt számára, hogy elkülönítse a munkáját az otthoni eseményektől, idővel megtanulta kettéválasztani a két világot.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Mindez nem könnyű feladat egy szakmabelinek, hiszen a hivatásosok lelki felkészítésére nem fektetnek kellő hangsúlyt. Végh József szerint ennek több oka is van: a pénz, a megfelelő számú és képzettségű szakemberek, illetve a felismerés hiánya. A pszichológia megítélése még napjainkban sem tökéletes, sokan egyenesen ódzkodnak attól, hogy szakemberhez forduljanak. Ezen az állásponton van Attila is, aki maga is megtapasztalja, hogy a kétévente kötelező szűrést leszámítva (részben saját döntés, részben külső okok miatt) ritkán vannak érintkezésben pszichológusokkal.

Pedig a megfelelő lelki segítségre nagy szükség van. Attila és társai elsősorban maguk próbálják átbeszélni a megrázóbb szituációkat, de persze így is akadnak nehezen feldolgozható esetek. Attila számára ezek főként gyermekekhez kötődnek, hiszen apaként egészen másként áll az ilyen helyzetekhez. A Hableány katasztrófáját követő mentés során szintén megterhelő volt látni az övtáskákat és fényképezőgépeket. „Hiába a rutin, furcsa érzés volt belegondolni, hogy turistaként jöttek ide, meg akarták nézni a várost, és hogy végül mi történt velük” – mondta a búvár.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Végh József úgy véli, hogy az esetenkénti foglalkozás nem elég, rendszeres beszélgetésekre, komoly felkészítésre, sőt a felvétel előtt átfogó szűrésre van szükség. A kulcs természetesen a pszichológus esetében is a szakértelem: át kell programozni a rá bízott ember agyát, hiszen az eltanult szokások sokszor gátat képeznek a szakmai munkában. „Ha a rendőrt szidalmazzák, akkor nem őt, hanem az egyenruhát szidalmazzák, ezt kell megértetni” – mondta, hozzátéve, hogy hasonló módon egy katasztrófavédelminek is meg kell tanulnia, hogy milyen esetben mit tehet meg, és mit nem. „A legnagyobb baj, ha a mentőt is menteni kell” – emelte ki.

Az utólagos feldolgozás is elengedhetetlen, az embernek fel kell fedeznie, hogy hogyan tud újra a szakmájához és az életéhez kapcsolódni. A cél az, hogy a kontraszt nélküli sötétségből eljusson ismét a színekhez.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Attila egyik élménye épp ezen színtelenséghez köthető. Egy aquaworldös, kifejezetten megrázó balesetet követően azt tapasztalta, hogy a világ valahogy tompább lett, és legnagyobb meglepetésére egyik társa is hasonlóról számolt be. Aznap éjszaka hosszan beszélgettek, és ez sokat segített az eset feldolgozásában, mégis úgy tűnik, hogy hosszú távon más megoldásra is szükség van. Nem véletlen, hogy a leszerelést követően sok tűzoltó megbetegedik.

A nehézségek ellenére mindketten élvezik a munkájukat, hiszen kihívást okoz, az embereknek való segítségnyújtás pedig felemelő érzés. Az általuk látott esetek hatására az életet is megtanulták jobban értékelni, és rájöttek, hogy immár intenzívebben élik meg az életük pillanatait.

Fotó. Szöllősi Mátyás
Balról: Krausz Csilla, Végh József, Miskei Anikó, Bárczi Attila, Sárközi Alexandra

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Baleseti sorstársközösség: https://www.facebook.com/search/top/?q=baleseti%20sorst%C3%A1rsk%C3%B6z%C3%B6ss%C3%A9g&epa=SEARCH_BOX

Az estek helyszíne a Budapesti Mediterrán Hotel, köszönjük a lehetőséget!

A legutóbbi TraumaAmbulancia esten kezdtünk el beszélgetni arról, melyek azok a dolgok, amelyek a mindennapokban, az új élet kialakítása során leginkább foglalkoztatják a balesetek következtében mozgáskorlátozottá vált vagy kerekesszékbe kényszerült embereket. Melyek azok a témák, amelyeket érdemes megvilágítani az ő szemszögükből, hogy minél többeknek leessen a tantusz, és elkezdődjön az igazi akadálymentesítés. Káró Regina súlyos balesetet követően kezdett új életet, eddigi tapasztalatai alapján vetette papírra gondolatait.

Azt tapasztalom, hogy nem foglalkozunk érdemben a gondolkodásmód akadálymentesítésével. Hajlamosak vagyunk kerülni a témát, pedig lenne miről beszélni.

Forrás: Getty images

Sokszor csak a fizikai akadálymentesítéssel vagyunk elfoglalva. Azonban az is elgondolkodtató, hogy a törvényekben milyen szépen és világosan le van írva minden szabály az épületek akadálymentesítésére, azonban a menedzserek és az építővállalatok mindig találnak kiskaput. Nagyobb figyelmet kellene fordítani a helyes kivitelezésre! Lehetne például segédanyagokat használni, hogy a kivitelezők is értsék mit is jelent az akadálymentesítés, hogy értsék mire is van szükség. Biztos vagyok benne, hogy lenne önkéntes kerekesszékes, aki szívesen tesztelné az épülő létesítményeket.

Pozitív előrelépésnek tartom, hogy egyre több TV csatorna műsoraiba hívnak testileg megváltozott képességű embereket, és azt is, hogy egyre több az ilyen blogger és influencer is. Fontosnak tartom, hogy a közmédiában is megjelenjenek különböző testi fogyatékossággal élő emberek. Mert nem kevesebbek, csak mások! Az ilyen megjelenések felnyithatják az emberek szemét, hogy „Miért ne?”! Miért ne mehetne akár egy kerekesszékes fesztiválra? Miért ne mehetne színházba? Miért kell spórolni a kerekesszékes jegyek darabszámával a Budapest Arénában? Miért kell a kerekesszékes helyeknek az első sorban lenni a moziban? Jó lenne elérni azt is, hogy a mozgássérülteknek fenntartott mosdókat csak a rászorulók használják, ne kelljen zárva tartani őket!

A képen balról Regina az egyik TraumaAmbulancia Esten

Folytathatnám a felsorolást, de rájöttem, hogy elsőként az emberek fejében kellene átrendezni a dolgokat. Hogy például ne féljenek hirdetni, reklámozni az akadálymentesítést! Ha egy étterem szerencsés helyen van, tehát megközelíthető akadálymentesen, ráadásul még bent is elvégezte az akadálymentesítést, akkor azt minimum jelezni kellene valahogy! Ne legyünk meglepődve, ha egy kerekesszékes vagy mozgássérült elmenne egy szállodába, vagy ha egy menő autóval mozgássérült parkolóhelyet használ! Ne felejtsük el azt sem, hogy nem minden sérülés annyira látványos, mint egy kerekesszék! Ne ítéljünk előre! Annyi különböző sérülés létezik: látványostól a kevésbé látványosig. Az akadálymentesítéssel megkönnyíthetjük sok segédeszközzel élő ember életét, a babakocsisokét és az idősekét is!

 Mindemellett tudom, hogy akadálymentesíteni nem olcsó mulatság egy olyan épületnél, amelynek az építkezési folyamata közben nem fordítottak figyelmet az akadálymentes kialakításra. Nagy kiadás utána korrigálni. Azonban léteznek olcsóbb megoldások is. Ezek sem mind egyszerűek, de ha a szándék megvan, megoldás is lesz. Mindehhez azonban, hangsúlyozom, először az embereket kellene „kezelésbe venni” és a hozzáállásukon változtatni! Nem kellene állandóan meglepődni, ha egy mozgássérült szeretne teljes életet élni! Különös tekintettel azokra, akiknek az élete fiatal vagy felnőtt korban változott meg. Vissza lehetne adni a mozgássérülteknek a társadalomba vetett hitét, azzal, hogy nyitunk arra, hogy biztosítsuk egy megváltozott testi adottságokkal élőnek is a lehetőséget….a lehetőséget, hogy választhasson!

Minden várakozásunkat felülmúlták legutóbbi estünk vendégei: két fiatal hölgy Szolnokról páratlan képességű négy kutyussal. Talán sokakban felmerül a kérdés: kutyákat bevinni egy szállodába? Igen!

Seller Gabi, Krausz Csilla és Varga Zsófi
Mázli, Muffin, Bejgli és Alma

Sőt! Olyannyira, hogy ezek a barátságos, okos négylábúak nemcsak viselkedésükben tettek tanúbizonyságot magas fokú intelligenciájukról, hanem irányíthatóságukat, játékos produkcióikat is bemutatták kis társaságunknak. Gabi és Zsófi mesélt nekünk arról, mit is jelent terápiás kutyákat képezni és „szolgálatba” állítani. Akár gyerekekről, akár felnőttekről is legyen szó, szinte minden lelki és fizikai sérülésnél sokat segíthet egy ilyen érzékeny ugyanakkor fegyelmezett kutyus jelenléte. Hallhattunk epizódokat a nyelvet, olvasást, számolást tanuló gyerekek koncentrációjának javításáról, idős betegekről, akik állapotában, közérzetében jelentős változást okozott a kutyussal való kapcsolat. Ilyen segítő funkcióra nem minden kutyus alkalmas, de amelyik ki is állja az alkalmasság vizsgáját, még komoly képzésre van szüksége, hogy a legkülönbözőbb helyzetekre is jól reagáljon.

Varga Zsófi és Bejgli akcióban és a cikk írója Aszalós Andrea

Jó volt látni és hallani, hogy a két bájos hölgy mennyire eltökélten és fáradhatatlanul végzi ezt a „munkát”, ami számukra nemcsak komplett életformát, hanem életcélt is jelent. Ők a Szolnoki Nyolckézláb Csoport tagjai, Gabi gyógypedagógus, Zsófi pedig egy nagyvállalat HR munkatársa. Szóval a nyolcórás munka mellett vállalkoznak szünet nélküli tevékenységgel arra, hogy bekapcsolódhassanak emberek gyógyításába.

Dzsino és Szantál

A húszas évei elején az ember tele van kételyekkel és kérdésekkel, de egy dologban biztos, hogy meg fogja váltani a világot. A tervek, próbálkozások után ismét jönnek az aggályok, fenntartások. Én egy biztos helyre tudtam ilyenkor menekülni: A KUTYÁmhoz (mindig csupa nagybetűvel). Nem értettem akkor még ezt a különös köteléket, viszont azt tudtam, hogy ezt meg kell mutassam másoknak, illetve tovább kell valahogy adnom. Mivel akkor már önkéntesként dolgoztam egy alapítványnál, jött a gyors felismerés. Bizony úgy lenne jobb csinálni, ha bevonhatnám Bejgli nevű kutyámat is. Abban az időben fogalmam sem volt róla, hogy Magyarországon hat féle segítőkutya típust különböztetünk meg (terápiás, vakvezető, rohamjelző, személyi segítő, mozgássérült-segítő és hallássérült-segítő kutyákat), leginkább én is csak a vakvezető kutyákkal találkoztam a mindennapok során.

Önkénteskednél? Nem tudod hogyan fogj neki? Tudásodat, munkádat, szabadidődet szeretnéd felajánlani? Írnál a blogra? Szívesen készítesz videót? Előadnál a témában? Értesz a közösségfejlesztéshez? Netán pénzt adnál? Szívesen járnál el egy támogató közösségbe?  A TraumaAmbulancia Egyesület egyik kedves mentora, más szervezeteknél is tapasztalatot szerzett önkéntes megosztja velünk ezzel kapcsolatos gondolatait. A TraumaAmbulanciánál is elkel minden segítség! Szervezetünk balesetben érintetteknek segít a lelki nehézségek feldolgozásában. Ha érintett vagy valamilyen formában, vagy egyszerűen érdekel ez a téma és elhívást érzel ne tartsd vissza magadat! Szeretettel és jó csapattal várunk bármilyen tudásodat vagy támogatásodat ajánlanád fel ügyünknek, ami így a Te ügyed is lesz!

Sok évvel ezelőtt, amikor először (és eddig utoljára) jártam az Egyesült Államokban, egy hétvégén kollégákkal kilátogattunk a Georgia déli partjainál lévő Jekyll szigetre. Ez egy üdülőövezet, nyaralók vannak szétszórtan, bolt, kereskedelem szinte semmi. Ellenben a természet gyönyörű, tele van csodás hatalmas fákkal, amelyekről valami piszkosfehér vattacsomó-szerűségek lógnak, ilyet sosem láttam még. Ergo, ezt muszáj lefényképeznem! Igen ám, de a film kifogyott a gépemből (igen, akkor még nem volt digitális kamera …), úgyhogy elkezdtem keresni egy helyet, ahol vehetnék filmet.

Fotó: B.J. Karp, fineartamerica.com

Találtam is egy ici-pici vegyesboltot, benne aranyos öreg hölgy, és nagy örömömre: van film! 10 dollár. Jó, adom a pénzt, egy százast. Hát, nagyon sajnálja de nem tud visszaadni... Mérföldekre semmi más olyan hely, ahol fel lehetne váltani... Ott tanácstalankodtam, tébláboltam, próbálkoztam hogy találjunk valami megoldást nagyon kell nekem az a filmtekercs, közben bejött két középkorú nő. Már épp mentek kifele, mikor a néni szól, hogy vihetem a filmet. De hát nem váltottam fel a pénzt.... Nem kell, a két hölgy kifizette! Utánuk szaladtam hogy megköszönjem, de annyira ledöbbentem hogy alig tudtam nyökögni. Mosolyogva csak azt mondogatták, hogy „Not at all, do it for somebody else!” (Semmiség, tedd meg te is valaki másért).

Amerikában ennek egyszerűen van hagyománya, mármint annak, hogy tegyél valami jót mással, másnak. Ha ott egy tanácstalan fiatal magyar turista (nekik: valamilyen idegen, nyilván látták hogy nem vagyok helyi erő), és annyira szeretne fényképezni, hát hadd kapja meg a filmjét. Cinikusabb hozzáállással erre azt szokták mondani, hogy nem kell ettől hasra esni: csak azért csinálják, hogy meglegyen a napi „jó cselekedet”.

Álljunk is meg itt egy pillanatra. Van benne valami! Hiszen egyértelműen a két hölgy jól érezte magát attól, hogy látták én mennyire örülök, mennyire köszönöm. És én is jól éreztem magam, ajándékot kaptam, és az élményt is „hazahoztam” (a fényképeket és a kedves emléket). Szóval itt mindenki jól járt, ez egy vegytiszta win-win szituáció.

A TraumaAmbulancia (TA) Egyesület olyan támogató közösség, ahol az önkéntes szakemberek azon dolgoznak, hogy a balesetet szenvedett emberek a lelki sebek gyógyulásához professzionális segítséget nyújtsanak. Úgy gondolom, hogy a TA kezdeményezése hiánypótló, hiszen a balesetet szenvedettek és hozzátartozóik a magyar egészségügyben elvétve számíthatnak holisztikus szemléletű ellátásra. Pedig a test nem épülhet fel a lélek gyógyítása nélkül. Alig, hogy a TA estek elkezdtek kibontakozni, megkerestem Krausz Csillát és megerősítettem: álmai megvalósítására bizony nagy szükség van. Elhívást éreztem arra, hogy önkéntesként részt vegyek a TA missziójában. Sorstársként, újságíróként és hamarosan mentálhigiénés szakemberként is szeretném segíteni a TA munkáját. Polytraumatizáltként a megélt személyes tapasztalataimmal erőt adhatok a sorstársaimnak, hogy az olykor reménytelennek tűnő helyzetből is van kiút. A közösség számomra pozitív, lélekemelő erőforrást jelent. A TA esteken bemutatott történetek bizonyítják, hogy egy balesetre lehet másként is nézni, megláthatjuk a benne rejlő lehetőségeket. Első olvasásra lehet, hogy őrültségnek tűnik: pozitívan nézni egy balesetet, amiben életveszélyesen megsérültél? Testi, lelki fájdalmak gyötörnek? Esetleg hónapokig, évekig voltál kórházban? Gyere el rendezvényeinkre, ismerd meg a TA csapatát, ahol olyan fejlődési utak tárulnak fel előtted, amelyek bizonyítják egy traumából növekedni is lehet. 

Segítőként szeretnék a bajba jutott ember támogató útitársa lenni, amikor úgy érzi, hogy egyedül van és elveszett a gyógyulási folyamatban. Tudom, hogy szeretettel erősítve egymást, nagyon mélyről fel lehet állni. Ha elhívást érzel, légy a társunk a TraumaAmbulancia egyesület kiteljesedésének útján!

A Karácsony a születés ünnepe. A kereszténység egyik legnagyobb ünnepén Jézus Krisztusra emlékezünk. Mit adott Jézus a világnak? Isten Krisztusban megmutatja, hogy a szeretet ereje által hogyan kapcsolódjunk a másik emberhez. A remény, a gyógyulás, az életerő, az öröm és a szeretet lángját gyújtotta meg a lelkekben. A jézusi minőség bennünk is megszülethet, ha megnyitjuk a szívterünket önmagunk és embertársaink irányába. Ez a lelkület áramlik a TraumaAmbulancia (TA) esteken. Hálás vagyok Krausz Csillának, hogy megálmodta, megszervezte a TraumaAmbulanciát és kapcsolódhattam a csapathoz. Karácsonyra immár megszületett a TA „teste” is, az egyesület, ami a jövőben kereteket, még több lehetőséget ad lélekemelő küldetésünknek. A traumát szenvedett, bajban, kilátástalan helyzetben lévő ember úgy érzi, hogy egyedül van és elveszett. A krízis sötét erdejében bolyongva fényre vágyik, ami kivezeti őt a reménytelennek tűnő helyzetből. Legyünk mi a fény!

Megszülettünk, hogy a hozzánk forduló balesetet szenvedett sorstársainknak és a traumát okozóknak, családtagjaiknak, ismerőseiknek lelki segítséget adjunk. A test nem épülhet fel a lélek gyógyítása nélkül. Kétségeikkel, félelmeikkel sajnos sokan egyedül maradnak ebben a gyógyulási folyamatban. Nem kapnak professzionális segítséget. Örömhír! Szeretnénk, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül! Hiszünk abban, hogy szeretettel erősítve egymást, nagyon mélyről fel lehet állni. A TA esteken idén számos emberi történetet mutattunk be, melyek lámpásként világítanak a trauma sötét erdejében. Ezek az isteni-emberi történetek adjanak reményt, hitet és lelki felemelkedést mindenkinek! Békés, meghitt Karácsonyt és áldásban, egészségben, isteni-emberi értékekben bővelkedő Boldog Új Évet kívánok!

Még cikkek Anitától:

http://bit.ly/2BAUVqT

http://bit.ly/2V7qX6v

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma

Az internet, a televízió és az újságok valóságos „traumacunamit” zúdítanak ránk a közlekedési balesetekről és más felkavaró eseményekről szóló híradásokkal. A Médiatanács egyik kutatásából kiderült, hogy a vizsgált hírműsorokban a balesetek, tragédiák témakörén belül a közlekedési szerencsétlenségek álltak az első helyen. Egészséges-e ha túl sok negatív hírt olvasunk?

Csak néhány cím a napokban megjelent közlekedési baleseteket közlő híradásokból: „Súlyos baleset: autóbusszal ütközött a motoros. Ketten meghaltak az M3-ason. Felborult egy autó. Fák közé csapódott egy autó. Karambol történt a 31-esen, hárman megsérültek…” Az interneten csak egy kattintás és azonnal olvassuk, sőt a fotókon látjuk a tragédiát. Sokaknak ez sem elég, a közösségi oldalakon számos balesetes információs csoport működik több ezer taggal, ahol megosztják egymással az éppen látott tragikus karambolt vagy balesetről szóló hírt.

Kép: bocawatch.org

A televízióból, rádióból áradó „katasztrófa cunami” információi általában egy blokkba szerkesztve ömlenek ránk és azt az érzetet keltik a nézőben, hallgatóban, hogy a híradók többnyire csak az élet szörnyűségeiről, borzalmairól tudósítanak. Pedig ha bekukkantunk a balesetes hírek mögé és átlátunk az információ pillanatnyi borzongást keltő hatásán, akkor még akár egy hőstörténet is felvillanhat előttünk. Gondoljunk csak a TraumaAmbulancia esteken bemutatkozó hétköznapi hősök életére, akik bebizonyították, hogy a traumából növekedni is lehet. A negatív hírek mellett lehet, hogy több hőstörténetet kellene fogyasztani?

Te felhívnád a 112-es segélyhívó telefonszámot, ha elfelejtetted a PIN kódodat? Biztos, hogy a 112-t hívnád segítségül a bedöglött bojlered megjavításához? Ugye, elég abszurd, már-már megdöbbentő, hogy ilyen és ehhez hasonló esetekhez hívják indokolatlanul a segélyhívó központot. Magyarországon 5 millió segélyhívásból 4 millió fals hívás. Ez az arány az elmúlt öt évben nem változott!

Fotó: HVG 

A rendőrség, a mentőszolgálat és a katasztrófavédelem sokkoló kisfilmmel kampányol azért, hogy visszaszorítsák a 112-es segélyhívó telefonszámra beérkező intézkedést nem igénylő hívások számát. A film főszereplője Janklovics Péter üzeni: elromlott bojler esetén anyádat hívd, ne a 112-t. És akkor még finoman fogalmazott…

Ime a kisfilm: https://www.youtube.com/watch?v=Em2V9u3y_QQ&t=2s

A groteszknek tűnő videót megnézve értetlenül fogtam a fejem: Ezt nem hiszem el. Tényleg itt tartunk? És mi állhat a jelenség hátterében? Tudatlanság? Információhiány? Szándékos rosszindulat? Viccelődés? Bármi is legyen az oka az indokolatlan hívások jelentős számának, nagyon nem jól van ez így, hiszen emberi életeket veszélyeztetnek a fals megkeresésekkel. A kampányfilm célja az, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy csak életveszély esetén hívják a 112-t. Az élet számos területén egyre fontosabb a tudatosság. Úgy látszik, hogy a segélyhívás sem kivétel…sokkolva kell tudatosítani az emberekben, hogy mások életét veszélyeztetik az indokolatlan hívásokkal.

Itt részleteket hallgathatsz meg a fals hívásokból: https://www.youtube.com/watch?v=jeJLhNI6IHI

Ugyan még csak néhány hónap múlva (február 11-én) lesz az európai segélyhívó napja, úgy gondolom, hogy kifejezetten hasznos nem csak ezen a napon népszerűsíteni a segélyhívószám tudatos használatát.

Mikor kell hívni a 112-t?

Hívd a segélyhívó központot a mentők, tűzoltók vagy rendőrök beavatkozását igénylő esetekben, például ha súlyos közlekedési baleset tanúja vagy, lángokban álló épületet látsz, vagy betörést észlelsz. Véletlenül se hívd a központot, ha forgalmi információkat szeretnél megtudni, az aktuális időjárási viszonyokra vagy kíváncsi. Az indokolatlan hívások túlterhelik a rendszert, ezzel veszélybe sodródnak azok, akiknek valóban segítségre lenne szükségük. Figyeljünk oda egymásra! Legyél tudatos segélyhívó!

 Fotó: police.hu

A 112-ről bővebb információ a http://www.112.hu/112_EU  oldalon található.

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma

Előfordul, hogy szemtanúként olyan hatással van valakire egy baleset, hogy szeretné megosztani másokkal, mit élt át. A híradókban minden nap látunk, hallunk olyan hírt, amely megrázó, de a monotonitás, a bemondó szenvtelen hangja, olykor a szenzációhajhász tudósítás embertelenítik ezeket a nagyon is emberi történeteket. Sokszor a tévés sztoriból ki sem derül az igazi történet. Általában azokról sem szólnak a hírek, akik "csak" ott voltak a helyszínen, és aktívan segítettek bajba jutott embertársukon.

A TraumaAmbulancia blog többek között azért is jött létre, hogy, aki szeretne, mesélhessen, ezzel is hiteles képet adva emberségről, kiállásról...hogy segíthessen bárkinek mások példáján keresztül, gondolatokat ébresszen, tanítson. Követheted te is Lajos példáját, aki szintén leírta, mit élt át! Meséljünk egymásnak, hogy tapasztaltabbak lehessünk!

Tegnapi események, aminek részese voltam.

Cannesből Antibes felé hajóztunk, útközben 11:35 perckor a kapitányi hídon a nemzetközi VHF rádió csatornán egy artikulálatlan üvöltés szakította meg a szokásos kommunikációs forgalmat, a háttérzajtól alig lehetett érteni, hogy mit mond egy nem messze előttünk lévő másik yacht rádiósa.

Néhány másodperccel később már csak a nemzetközi segélyhívást lehetett hallani: Mayday, Mayday! 
A látótávolságon belül elkezdett egy szürkésfekete füstoszlop emelkedni. Azonnal leesett, hogy tűz ütött ki egy kisebb yachton a nyílt tengeren. Ez az egyik legnagyobb gond hajón...

Fotó: saját

 A vészjelzés után, ilyenkor a közelben tartózkodó yachtokon a kapitányi hídról általános riadót rendelnek el a személyzetnek.

A tengeren szolgálók kiképzésben részesülnek tűzoltás és elsősegélyből, majd szolgálat alatt pozíciótól függetlenül mindenkinek megvan a feladata egy esetleges vészhelyzetre. Hetente vannak szimulált gyakorlataink, de ilyenre eddig nem volt példa számomra. Éreztem, ahogy az adrenalin elkezd száguldani.

Szóval, a mayday jelzés után megkapjuk az utasítást, hogy a tűzoltó brigád és a medical team a tender hajó garázsban álljon készenlétben, mert vízre bocsájtjuk a mentőhajót, segítünk, mert a kötelességünk.