Régóta készültem hozzátok…

            ......minden eddiginél többen jöttek el a TraumaAmbulancia estjére

Fotók: Völgyes Valéria

Szép számmal találkoztunk új arcokkal az idei utolsó TraumaAmbulancia esten. Mint kiderült, sokkal többen követik figyelemmel a ma már egyesületként működő szervezet történetét és eseményeit, mint akik eddig részt vettek az esteken. November 27-én teltház mellett tekintettünk vissza az eddigi, mintegy másfél éves időszakra. Felidéztük azokat a beszélgetéseket, amelyekben páratlan életutakat, rendkívüli akaraterejű embereket és csodás újrakezdéseket ismertünk meg. A korábbi esteken készült fotók mellett igyekeztünk valamennyi találkozás élményét egy-egy idézetbe vagy jellemző momentumba sűríteni és így, a kitűzött szöveges táblácskákból a vetítés végére meg is fogalmazódott az egyesület filozófiájának lényege.

Andor Eszter és Krausz Csilla

Az est második részének háziasszonya, Andor Eszter mesélt arról, hogy saját történetén keresztül milyen tapasztalatokat szerzett, milyen visszajelzéseket kapott és milyen megerősítésben volt része előadásainak hallgatói által. Eszter az új vendégek közül is megszólaltatott néhányat, akik nemcsak segítséget várnak, hanem maguk is szívesen bekapcsolódnának az egyesület munkájába, csatlakoznának a küldetéshez, amit az alapítók a kezdetektől vállalnak. A visszatekintés mellett szó esett a jövőbeni célokról, a lelki segítségnyújtás újabb lehetőségeiről is. Az esemény a tombolával zárult, amit írók, trénerek, borászok, étteremtulajdonosok és maguk a tagok, vendégek támogattak ajándékaikkal.

Mint már annyiszor, most is azzal szembesültünk, hogy a jó célok, a tenni akaró és képes emberek erőfeszítései újabb és újabb értékeket, összefogást és szeretetet teremtenek. A segítő szándék és az önzetlen cselekvés támogatásra érdemes, és örömet okoz az újonnan csatlakozók számára is.

Ha szeretnél többet megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, olvass tovább itt a blogon és keress minket bizalommal! További információt a Facebook oldalunkon találsz! Engedd, hogy segítsünk!

https://www.facebook.com/Poszttrauma/

„15 évvel ezelőtt egy balesetnek résztvevője, pár éve egy másik tragikus eseménynek szemtanúja voltam. A korábbinál emlékszem, amikor a kórházban felébredtem, épp a fejemet varrták össze és remegtem. Az orvos rám szólt, hagyjam abba, mert így nem tud megvarrni. Utóbbinál már nem hagytam abba. Kínáltak pálinkával, és Xanaxszal is. Nem. Akkorra már pár év mozgásmeditáció és egyéb műhelyek segítettek bízni abban, hogy amit a testem csinál, jó nekem. Így is lett. Jó pár perc remegés után elkezdtem szétnézni, hol vagyok, érintkezni, beszélni, kapcsolódni. Magammal és Embertársakkal. Újra. 3 órával később már mentem a szokásos esti táncomra. Teljesen véletlenül :2 napra rá egy barátom átküldte egy londoni iskola honlapját, akik láss csodát - pont ezt a remegést használják stressz elengedésre, traumakezelésre. A módszer neve TRE® (Tension &Trauma Release Exercise). Tiszta, biztonságos, és természetes módszer. A hangsúly a testi érzeteken van, egy-egy emlék, vagy nehéz helyzet felidézése nélkül, természetes és biztonságos módon tudjuk elengedni, kimozdulni, kiremegni azokat a stressz, feszültség lenyomatokat, amik egy korábbi eseménynél, vagy egy nehezebb időszakban elraktározódtak a testünkben. Mindezt finom, lágy és biztonságos módon. Hatalmas öröm, hogy elhozhattuk itthonra is ezt a módszert, 66. országként.”- így ír oldalán Kovács Eszter, TRE tréner, akivel a módszerről és saját tapasztalatairól beszélgettünk a TraumaAmbulancia legutóbbi beszélgetős estjén.

TraumaAmbulancia: Kiknek és miben tudtok segíteni ezzel a módszerrel?

Kovács Eszter: Ezt a módszert idén hoztuk Magyarországra. A TRE semmi mást nem csinál, minthogy segíti felébreszteni azt a bennünk szunnyadó képességet, hogy el tudjuk engedni a stresszt. Egy remegést aktívál a testben, ez az elengedés természetes módja. Sok mindent lehet ezzel kezelni, de a lényeg, hogy a testben a stressz szintjét segít csökkenteni. Bármi, ami ér bennünket, akár most, akár 17 évvel ezelőtt, annak valahol lenyomata van a testünkben. Ez az alapja.

TA: De ennél a módszernél – ellentétben sok nagyszerű megoldással – nem kell „hozzányúlni” a kiváltó okhoz. Meg lehet úszni a régi történetek újra élését?

KE: Azt nem lehet kikerülni, hogy ne találkozzunk a sérülésekkel, de el lehet érni, hogy elfogadjuk, „megöleljük” és aztán el tudjuk elengedni őket. Mi nem beszélünk szavakkal arról, hogy mi történt, nem kell feleleveníteni a konkrét történetet. Lehet, de nem szükséges. Mi megengedjük a testnek, hogy mozduljon, úgy, ahogyan ő szeretne. Minden test másképp mozdul, minden testnek megvan a maga története. A testünk pontosan tudja, hogy mit kell elengednie.

TA: A módszer felfogása szerint a testünk egy tárhely, ami tárol, jót, rosszat és van, amit tolerál, van, amit nem. Bővíthető-e a testünk toleranciája?

KE: Igen, fontos a kérdés, hogy hogyan tud ez a tartomány bővülni. Nézzük magát a módszert! Ez egy testalapú módszer, a testen keresztül foglalkozunk a stressz lenyomatainak elengedésével. Hat nagyon egyszerű, a test alsó részeire fókuszáló nyújtógyakorlattal indítunk. A hetedik gyakorlatnál lefekszünk a talajra és megengedjük az energiának, hogy áthaladjon a testünkön, ahogy „szeretne”. Ez az, ami mindenkinél másképp történik. A test pontosan tudja, hogy hol van valamilyen akadály, amit fel kell oldania. Ezzel töltünk 20-25 percet, majd relaxálunk. Így néz ki nagyjából egy TRE foglalkozás. Minden biztonságosan, úgymond „földelt” körülmények között történik. Ez nagyon fontos. Ne gondoljatok katartikus, esetleg más tudatállapotra, itt mindvégig jelen vagyunk. Sokaknak, akik valamilyen traumát éltek át, pont a tolerancia-tartományuk szűkül be. A kérdés, hogy, mennyi dolog megtartására vagyunk képesek a nélkül, hogy valahogy reagálni kelljen rá. A tolerancia-tartományban jól érzem magam, biztonságban vagyok. Ez az, ahol a szeretet és a béke érzése dominál. Ennek a tartománynak vannak határai. Megszoktuk, hogy folyamatosan túlfeszítjük magunkat, átküzdjük magunkat dolgokon. Hiszem, hogy a gyógyulás arról a helyről indul, ahol rendben vagyunk.

TA: A remegés, ami a foglalkozásokon előidéződik, hogyan tartható kordában?

Egyre ismertebb a PTSD, azaz poszttraumás stressz szindróma fogalma. Viszont ami mögötte, előtte, benne van, még felfedésre vár. A pszichiátriai, pszichológiai ellátást is számos tévhit övezi. Jelen cikkünkben szeretnénk ezeket a tévhiteket eloszlatni, és rávilágítani, miért is fontos a traumáról szakemberrel beszélgetni, igénybe venni a segítségét! A TraumaAmbulancia egyik feladata, az információ átadása egy megtörtént baleset utáni történések átgondolására, megértésére.

Csak álmatlanság panasszal fordultam a háziorvoshoz, ő pedig pszichiáter segítségét ajánlotta. De hát nekem nincs is problémám, én nem vagyok pszichés beteg, csak szeretnék aludni. Mert nem megy könnyen… a balesetem óta. Az fentebbi gondolatfolyam sokakat megijeszthet és elrettenthet, hiszen félnek a pszichiátriától, attól, hogy befektetik őket, és onnantól kezdve mindenki megbélyegzésének ki vannak szolgáltatva. Nehezen akarjuk elfogadni, hogy egy egyszerű alvásproblémából kiindulva még inkább okunk van álmatlanul tölteni az éjszakákat, mert nem tudjuk, mi is lesz velünk, ha pszichiáterhez kerülünk. Miért nem volt elég a gyógyszer, akkor most aludhatnék. Azonban, ha jobban utánagondol az ember, valószínűleg az elalvás nehézségén és a rossz álmokon túl más tünetekben is magára ismer, esetleg eddig nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ilyen tünet lehet:

- kényszerű, ismétlődő, szenvedést okozó visszaemlékezés

- magas stressz szint

- vegetatív reakciók, mint például megváltozott étvágy, szívdobogás, izomfeszültség

- a traumához köthető ingerek –pl. helyszín, cselekvés- kerülése

- csökkent érdeklődés

- társaság kerülése

- a jövő beszűkülésének érzete

- irritabilitás, dühkitörések

- koncentrálási nehézségek

Legtöbben az alvás panaszaival fordulnak orvoshoz, mivel az kelt a legészlelhetőbben zavart. Ugyanakkor fontos, hogy ne csak tünetet kezeljük, hanem a kiváltó okokat szüntessük meg. Ezért van szükség segítő szakember bevonására.

Az elmúlt egy évben több olyan balesetet átélt emberrel volt szerencsém találkozni, akik arra a kérdésre, hogy „kérnék-e vissza a baleset előtti életüket”, nagy őszinteséggel és tiszta szívvel azt válaszolták: nem kérnék vissza. Tudom, hogy ez nem mindenkivel van így, és valaki számára teljesen elképzelhetetlen, hogy egy autóbalesetben elveszted a lábadat, és rá két évre „köszönöd szépen, remekül vagy” a magad nehézségeivel… olyan dolgokkal kezdesz foglalkozni, olyan embereket ismersz meg, olyan élethelyzetekbe kerülsz, amelyek egyértelműen a baleseted hozadékai…..és jól érzed magadat. És igen, van egy pillanat (velem ez így történt), amikor bármennyire is nehéz megélni egy ilyen történést, mégis átjár a hála érzése. Nekem nem maradandó sérüléseim vannak, viszont a pszichológiában is ismert gyászév nálam is kitartott a maga hullámvölgyeivel. Emlékszem, a hálószobában voltam, amikor éreztem, meg kell állnom és hagynom kell, hogy a hála, amit érzek, átjárjon! Hálás voltam annak a személynek, aki bajt okozott nekem. A haragom és nehézségeim hova lettek?

Már említettem, hogy bár minden segítséget és támogatást megkaptam minden szinten, ezt merem kijelenteni, nehéz 1 év van mögöttem. Volt jobb, volt rosszabb. Mint a hullámvasút. Most jól vagyok. Egyre kevesebbszer jut eszembe az eset, sőt most már inkább jellemzően én gondolok rá vissza akaratlagosan hogy érezzem hol is tartok tulajdonképpen a feldolgozásban.

A balesetek súlyossága nem evidens, sem annak aki elszenvedi, sem annak aki kívülről a „pálya széléről” szemlélődik. Természetesen a különbségek nagy skálán mozognak, ennek az okai számos tényezőt foglalnak magukba. Nem mindegy, hogy az ujjadat vágtad el a konyhában (bár az is lehet súlyos) vagy autóbaleseted volt és mentő vitt a kórházba. Én ebben az esetben elsősorban a nem halálos kimenetelű baleseteket szeretném kicsit közelebbről megvizsgálni.