Hosszú szünet után egy rendhagyó programmal kezdtük a szezont. Ebben a bizonytalan helyzetben mindenki számára aktuális témát jártunk körbe, tanultunk, gazdagodtunk ezúttal is. Hálásak vagyunk, hogy három kiváló szakember osztotta meg velünk tudását és tapasztalatait a mentális biztonságról, az egyén, a munkáltató lehetőségeiről válsághelyzet esetén, illetve a civil szervezetek szerepének fontosságáról. A beszélgetésről szóló összefoglalóban vendégeink megszólalásaiból idézünk.

A koronavírus-járvány márciusi berobbanása óta szeptember 8-án este első alkalommal rendezett kerekasztal-beszélgetést a TraumaAmbulancia Egyesület. A viszontagságos időszakot követően, ahhoz illeszkedve az esemény témája a munkahelyi mentális biztonság, a vállalati kríziskezelés, illetve a cégek és a civil szervezetek közötti együttműködés volt. A vonatkozó kérdéseket, problémákat Kovács Anitával, a Hospice Alapítvány jószolgálati nagykövetével és korábbi programigazgatójával, Seres Nikolettával, a Telenor belső kommunikációs vezetőjével, trénerrel, illetve Végh József pszichológussal, coach-csal és szervezetfejlesztő trénerrel jártuk körbe. A COVID-19-pandémia nem csupán az egészségügyre rakott példátlan terhet, az otthoni munkavégzés és tanulás, a bezártság, a korlátozások, a fenyegetettség érzete, illetve az esetleges anyagi gondok miatt az átlagember élete is a feje tetejére állt. Egy ilyen helyzetben a munkaadók feladata is a dolgozók mentális egészségének megőrzése. Szerencsére a TraumaAmbulancia tapasztalata is az, hogy egyre több vállalat számára fontos szempont a munkavállalók fizikai és mentális egészségének védelme. Az este fő kérdései voltak, hogy mit kezdhet a dolgozó és munkaadója egy ilyen helyzetben, hogyan küzdhetünk meg a krízissel, illetve mi következhet a világjárvány után.

Balról: Sárközi ALexandra, Végh József, Kovács Anita és Seres Nikoletta

Nem mindegy, hogyan értelmezzük a helyzetet

A pandémia korábban nem tapasztalt helyzet elé állította a társadalmat, és komoly alkalmazkodóképességet követel mindnyájunktól. A cégek és a munkavállalók számára az egyik legkomolyabb kihívást az otthoni munkavégzés megszervezése jelentette, a helyzetre pedig különböző megoldások születtek.

Seres Nikoletta tapasztalatai alapján sok vállalatnál sikerült a munkavégzést teljesen otthonra költöztetni, míg más helyeken a korlátozások idején is bejártak a dolgozók. Meglátása szerint a munkavállalóknak az az optimális, ha maguk választhatnak, hol tudják hatékonyabban végezni feladataikat: például lehet, hogy egy veszélyeztetett kollégának a többi ember elkerülése nyújthatja a legnagyobb biztonságot, mások számára viszont éppen az otthoni körülmények kényelmetlenek. Seres Nikoletta úgy véli, a helyzet megoldásának kulcsa az alkalmazkodás mellett a rugalmasság.

Végh József hozzátette, minden helyzetet, így a mostani pandémia nehézségeit is, magunk értelmezünk. A szakértő példaként egy szakítást hozott fel: egy kapcsolatot követően igen különböző eredményekkel járhat, ha az ember teljes összeomlással, vagy bánattal, mégis reménykedéssel folytatja életét. „Rajtunk áll, hogy az adott élethelyzetnek milyen értelmezést adunk, és az nagyon nem mindegy” – állapította meg, hozzátéve, hogy a nehézségből ily módon akár lehetőséget is teremthetünk. „Ha jelentkezem a dísz-zászlóaljhoz, nem mindegy, hogy azt mondják, „hülye vagy, Jóska, túl kicsi vagy hozzá”, vagy azt, hogy „nagyszerű, pont ilyen embereket keresünk a harckocsizókhoz”” – mondta. Hasonló módon az is sorsdöntő lehet, hogy valakit kirúgnak, vagy illő módon elköszönnek tőle, a külső támogatás pedig nagyban hat arra, hogy az ember miként éli meg az ilyen szituációkat. A pszichológus hozzátette: a vélt vagy valós erőforrásaink mind befolyásolják a helyzetek értelmezését, a megküzdés során pedig kulcsfontosságú, hogy a megoldást elszenvedjük, vagy éppen magunk generáljuk. Végh József szerint a mostanihoz hasonló krízishelyzetben az átfogó és átlátható kommunikáció elengedhetetlen. Az információátadás nem csupán a járvánnyal kapcsolatos tájékoztatást jelenti, a munkahelyek feladata is, hogy minden korábbinál pontosabban kommunikáljanak dolgozóikkal. A probléma az, hogy a megfelelő kommunikáció elmaradása bizonytalanságot okozhat az emberben. A pszichológus úgy véli, hogy a jelenlegi szituáció egyik legnagyobb kihívása éppen ez, hiszen az ismeretlen miatti bizonytalanság stresszhez vezethet. Mint kiemelte, ez nemcsak az egyén számára jelent problémát, hanem akár súlyos gazdasági következményekkel is járhat: egy nemrég bemutatott tanulmány szerint a munkahelyi stressz évente annyi gazdasági kiesést okoz, mint a 4-es metró megépítésének költsége.

Végh József

Megváltozhat az emberek hozzáállása

A pandémia mindnyájunk életében komoly változásokat hozott. Könnyen elképzelhető, hogy ezek egy része – remélhetőleg csak a pozitívumok – hosszú távon, a koronavírus legyőzése után is velünk maradnak. Kovács Anita szerint a civilek társadalmi szempontból eleve hiánypótló munkát végeznek, a COVID-19-járvány viszont látszólag felerősíti értéküket – igaz, ezzel párhuzamosan, a nehéz gazdasági helyzet miatt a társadalom egyre kevesebb anyagi támogatást tud biztosítani. Mint mondta, az utóbbi időkben olyan cégek is elkezdtek tárgyalni velük, akik korábban nem mutattak komolyabb érdeklődést. Most úgy tűnik, a veszteségkezelés a vállalatok számára is egyre meghatározóbb kérdéssé válik. Hozzátette: az elmúlt időszakban már olyan sok lett a megkeresés, hogy kezdenek emberhiánnyal küzdeni. Kovács Anita úgy látja, hogy a koronavírus miatt a civilek és a cégek kapcsolata jelentősen átalakulhat, véleménye szerint hosszú távon a megoldást az jelentheti, ha a civilek is felajánlanak valamit az őket finanszírozó vállalatoknak. „Kölcsönösség kell, nem pedig az eddigi, egyirányú támogatás” – tette hozzá. Elképzelhető, hogy ezen a téren éppen a világjárvány hozhat el jelentős változást.

Kovács Anita

A pandémia azonban egyéb módon is hathat mindennapjainkra. Seres Nikoletta felelevenítette, hogy cégüknél a nehéz gazdasági helyzet miatt egy vállalati alap terve született meg, amelybe önkéntes alapon lehet adományokat tenni. Sőt, az otthon tanulás időszakában a kollégák még a munkatársak és gyermekeik digitális eszközökkel való ellátottságát is igyekeztek belülről szerveződve megoldani. Végh József hozzátette, mindez nem meglepő, hiszen az ember társas lény, ha pedig baj van, még inkább összetartunk, mivel ez tud identitást biztosítani számunkra.

Bár a mostani helyzet kiket fizikai, kiket mentális, kiket anyagi alapon veszélyeztet, úgy tűnik, a járvány bizonyos pozitív folyamatokat is beindított. Abban biztosak lehetünk, ahogy az emberiség az eddigi, úgy ezen a krízisen is túljut majd, az élet folytatódik, de biztosan nem lesz olyan, mint előtte. Kérdéses, hogy a most tapasztalható változások a pandémia után meddig tarthatnak ki. 

A fotókat köszönjük Ribet Matteonak!

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Kedves karanténlakó sorstársaink! Nehogy azt gondoljátok, hogy több, mint egy hónapja töretlen optimizmussal és pozitívan ülünk a négy fal között! Pedig nagyon igyekszünk, de sajnos nem így van…aggódunk szüleinkért, szeretteinkért, olykor eluralkodik rajtunk a bizonytalanság, magányosnak érezzük magunkat, félünk, dühösek vagyunk a helyzet miatt. Ezeknek a „rossz” vagy negatív érzéseknek van létjogosultságuk, pláne, egy ilyen szürreálisnak mondható időszakban. Normális, ha néha eluralkodik rajtunk a kilátástalanság, a türelmetlenség érzése.

Mihez kezdjünk ilyenkor? Gondolkodjunk reálisan! – és ezt most komolyan mondom. Menedzseljük negatív érzéseinket! Tekintsünk helyzetünkre józanul! Nem baj, ha érzelmek széles skáláját éljük meg és egyik nap örülünk annak, hogy együtt reggelizhet a család, másik nap tombolni tudnánk a bezártságtól. Legyünk jóban érzéseinkkel, hagyjuk, hogy hassanak ránk, de ismerjük fel és tudjunk beszélni róluk! Fontos, hogy legyen valaki, akiben megbízunk, akivel őszintén megoszthatjuk érzéseinket!

Hogyan befolyásolhatod az érzelmeid negatív hatásait? Íme, egy kis gyakorlat hozzá:

Válaszolj a kérdésre: Mi az a három negatív érzelem, amely leginkább visszaadja a karantén időszak alatti hangulatomat?

Mindhárom negatív érzés kapcsán válaszolj a következő kérdésekre!

1. Mi váltja ki bennem ezt az érzést?
2. Van-e ráhatásom az érzést kiváltó helyzet megváltoztatásában? 
3. Ha van ráhatásom, mit tudok tenni, hogy megváltozzon a helyzet pozitív irányba? 
4. Ha nincs ráhatásom, akkor mit tudok tenni, hogy elfogadjam a helyzetet?

(A gyakorlat megtalálható Viniczai Andrea: „Így lesz jobb a KarantÉNem!” című self-coaching füzetben.)

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Amikor arról beszélgettünk a TraumaAmbulancia önkénteseivel, hogy ki, hogyan, milyen módszerrel éli túl a karantént, szinte elsőként említettük a mozgás terápiás erejét. Tudom, tudom…..”ott van a család, a gyerekek, a home office, a háztartás”, vagy „csak szimplán” letaglóznak a karantén-lét bezártsággal járó nehézségei….próbálunk túlélni. Értem. De miért éppen a mozgást engedjük el, miért arról mondunk le …és miért nem inkább éppen most kezdjük el a napirendbe beépíteni? 

Nem érzitek? Ültök a kanapén, a gép előtt, a fotelben…esetleg megtesztek vagy száz lépést a lakásban …..csupa egysíkú, semmitmondó aktivitás. A bezártság miatt sokkal kevesebbet mozgunk, mint általában, holott az emberi test mozgásra termett. A mozgás ugyanolyan létszükséglet, mint a táplálkozás. Nem is ragozom, mert egyébként ezt úgyis mindenki tudja! De hogyan kezdjük el? Miért kezdjük el éppen most? 

Ha már egyszer karantén túlélő technikákat és módszereket ajánlunk nektek, és mindezt elsősorban azért találtuk ki, hogy lelkileg, mentálisan erősítsük magunkat és benneteket, ne felejtsük, hogy a mozgás oldja a stresszt, a szorongást, javítja a hangulatot, ugyanis elősegíti például a hangulatjavító szerotonin, valamint a fájdalomcsillapító és általános jó érzést okozó endorfinok felszabadulását az agyban. Kutatások megállapították, hogy a depresszió kezelésében a fizikai aktivitás olyan hatásos lehet, mint az antidepresszáns tabletták. Sőt, például azok a kémiai anyagok, amelyek a testmozgás során és után felszabadulnak, a szorongásos megbetegedésben szenvedőknek segítenek megnyugodni.

Ha már home office, esetleg gyerekkel közös „online tanulás”, ne felejtsük el, hogy a mozgás az agyműködést is serkenti! Fokozza az agyban azoknak a vegyületeknek a termelődését, amelyek támogatják az agynak a memóriáért és tanulásért felelős fontos részét, a hippocampust és megelőzik annak degenerációját. A rendszeres fizikai tevékenység fejleszti a memóriát és az új dolgok megtanulására való képességet.

„Koronavírus időszakában” az sem mellékes, hogy a rendszeresen végzett testmozgás hatására nő a tüdőkapacitás, javul a légzés. Rendszeres fizikai aktivitás hatására a szívizom megerősödik, nő a szív teljesítőképessége. Az aktív életet élőknél ráadásul kisebb a szív- és érrendszeri megbetegedések kockázata. A mérsékelt testmozgás erősíti az immunrendszert.  Nem „satnyulunk el” az otthonlétben: megerősödnek izmaink, a csontok is védettebbek lesznek, stabilitást kap izomzatunk. A testmozgás beolajozza az ízületeket, csökken az ízületi fájdalom, merevség. Bónusz hozadéka a mozgásnak, hogy némi kalóriát is elégethetünk az üldögélésnek köszönhető súlygyarapodás helyett. 

A jó hír az, hogy mi is mozgunk karantén-lét alatt is! Igazoljuk, hogy „egyszerű földi halandók” is elkezdhetik és bírni fogják! Sőt, van, aki most „újrakezdő” közülünk és minden nap szán legalább húsz percet, fél órát a gyakorlatokra. Az online térben rengeteg edző, fitneszterem oldalán lehet ingyenesen is segítséget találni. A youtube-on ízlésed, erőnléted, időbeosztásod, kedved szerint válogathatsz. 

Már heti öt alkalommal végzett kb. fél órás könnyű mozgás is pozitívan hat ránk, tapasztalatból mondjuk! Nemcsak testünket, ízületeinket, hanem lelkünket, önbizalmunkat is építjük általa nap mint nap. Éppen a mozgás az, amelyre hivatkozva lehet egy kis „énidőnk”, magunkra fókuszálva, mozgás nyújtotta kihívásra koncentrálva! Legyen vége a tespedésnek! Légy büszke magadra, és a tested is meghálálja a törődést! 

Ma kezded vagy legkésőbb holnap? Mindegy mit, és mennyit, csak szánj a mozgásra egy kis időt minden nap! Raaajtaaa!

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

"Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem." (Márai Sándor: Füves könyv - Önmagamról)

Kedves karanténlakó sorstársaink! Túlélési gyakorlatunk folytatódik. A TraumaAmbulanciánál és körülöttünk több olyan balesetet, azaz traumát átélt ember van, aki nem kéri vissza „korábbi életét”, mert a baleset, illetve az átélt trauma hozadékaként olyan dolgokkal kezd foglalkozni, olyan emberekkel ismerkedik meg, olyan élethelyzetekbe kerül, amelyeknek köszönhetően jobban érzi magát, elégedettebb életével, mint valaha, hálás érte.

Alapítónk, Csilla többször elmesélte nekünk a pillanatot: „Emlékszem, éppen a hálószobában voltam, amikor éreztem, meg kell állnom és hagynom kell, hogy a hála, amit érzek, átjárjon! Hálás voltam annak a személynek, aki bajt okozott nekem.”

Ezek után nem meglepetés, hogy a következő túlélést segítő és saját életünkben már rutinná vált eszköz: a HÁLA! Számos kutatás bizonyította, hogy a hála gyakorlása az egyik legjótékonyabb dolog a pszichológiai és érzelmi jólétünkre nézve. Erősíti az immunrendszert, csökkenti a stressz szintet, csökkenti a vérnyomást és a szívbetegségek kockázatát. Erősíti az emberi kapcsolatokat, a megbocsátás és a konfliktusok rendezésének képességét.

A hála gyakorlásával pozitív érzelmeket tapasztalunk, élvezni tudjuk a tapasztalásokat, képesek vagyunk jobbak odafigyelni önmagukra, és könnyebben kezeljük a mindennapi nehézségeket. Segít abban, hogy átkeretezzük, ami velünk történik; hogy más megvilágításba helyezzük, amit legszívesebben inkább elfelejtenénk. A hálán keresztül megláthatjuk, mit tanultunk a nehéz helyzetekből, élményekből, hogyan formáltak minket azzá, akik ma vagyunk, és hogyan fejlődtünk általuk.

Nincs olyan csodaszer, ami varázsütésre semmivé foszlatná a nehéz tapasztalatokat, amikkel életünk során szembenézünk. Ellenben mindannyiunk számára adott a lehetőség, hogy változtassunk azon, ahogyan szemléljük ezeket a nehézségeket. A hála gyakorlásával átkeretezhetjük a velünk történteket, olyanokat is, amelyeket legszívesebben örökre elfelejtenénk. 

Nem könnyű hálásnak lenni a nehéz pillanatokban, de gyakorlással menni fog, tapasztalatból mondjuk! 

Nézzük tehát…..hogy csalogasd elő a hála érzését? Például gondolhatsz múltbeli eseményekre, mint a tavalyi nyaralás, gyerekkori emlékek, vagy a jelenben hálás lehetsz a barátokért, családért, egy kis szabadidőért, de akár előre nézve, a jövő történéseiben bízva is előjöhet az érzés.

Mi hogy csináljuk? Íme, néhány bevált gyakorlat a TraumaAmbulancia önkénteseitől:

„A magamfajta lánynak igen szokatlan érzés naplót írni. … Nagy kedvvel látok neki. Lelki szükségletem, hogy végre alaposan kiöntsem a szívem.” (Anna Frank)

Kedves karanténlakó sorstársaink! Nehogy azt gondoljátok, hogy mi nem küzdünk a karantén-léttel! Nem könnyű ebben a helyzetben pozitívnak maradni, de éppen most muszáj törődni magunkkal! Arra gondoltunk, megosztjuk veletek, milyen eszközök, módszerek segítenek nekünk túlélni a karantént, hogyan lehet minél kevesebb lelki sérüléssel megküzdeni ezzel a helyzettel, hogyan erősítjük lelki állóképességünket többnyire sajnos négy fal között. Bízunk benne, hogy együtt, közösen könnyebb lesz mindannyiunknak! Tartsatok velünk!

Kezdjünk bele: többen is "nagy naplóírók" vagyunk a TraumaAmbulanciánál, saját bőrünkön tapasztaljuk az írás gyógyító erejét. Nagyon jót tesz a léleknek, nem csak a naplóírás, bármilyen írás, amelyben megfogalmazzuk gondolatunkat, leírjuk érzéseinket (lehet levél, amelyet aztán sosem küldünk el, vagy egy vers).

A Kaliforniai Egyetem pszichológusa, Matthew Lieberman a naplóírás pozitív hatásait vizsgáló tesztje alapján „Bridget Jones- hatásnak” nevezte el a jelenséget, miszerint az agy könnyebben feldolgozza az érzelmi terhelést, ha az ember naplót vezet, és ezáltal kiegyensúlyozottabb életet élhet. 

Naplóíróként megtapasztalhatjuk, hogy írás közben olyan érzelmeket, gondolatokat ismerünk fel, rendszerezünk magunkban, amelyek egyébként fel sem tűnnének vagy észre sem vennénk, hogy léteznek bennünk. Az írásnak köszönhetően ezeket tudatosíthatjuk, az érzelmeket megfogalmazhatjuk, „kimondhatjuk”. Ennek komoly „felszabadító ereje” van.

Akár már ma is elkezdheted! Egy füzet és egy toll/ceruza elegendő hozzá. A naplóírás lehetőség arra, hogy megálljunk egy pillanatra, időt adunk magunknak, leírjuk érzéseinket. Nem kell gondolkodni, csak írni, ami jön belőlünk. Bármit leírhatunk, szabadon. Nem baj, ha nem hosszan, nem baj, ha nem minden nap...csak írd ki magadból. A lelkünkre gyakorolt áldásos hatása mellett ne felejtsük el, hogy történelmi időket élünk, megdöbbentő lesz 10 év múlva visszaolvasni a mostani történéseket.....már tudni fogjuk, mi lett a megoldás!

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Adrienn 2019 őszén önkéntesként csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához. Néhány hónap alatt megtapasztalhattuk, ő valóban egy "tűzről pattant lány". Kedves, segítő hozzáállásával bizonyította, nincs olyan kérés, probléma, feladat, amit ne tudna megoldani. Mi már ismerjük történetét, tudjuk, honnan ered ez a fantasztikus pozitív hozzáállás, miből tud ennyi erőt meríteni. Története mindannyiunk számára tanulságos és példaértékű, ezért is gondoltuk, hogy "közkinccsé" tesszük. Fogadjátok szeretettel Adrienn írását (két részletben)!

Forrás: pxhere

2. Gyújtópont:

És válaszokat találtam. Abban az időszakban, amikor tudatosítottam magamban mindazt, ami történt, valami megváltozott. Átgondoltam az életemet, beszélgettem emberekkel, olvastam könyveket és imádkoztam. Imádkoztam ahhoz az Istenhez, akiről azt hittem elhagyott, és hagyta, hogy megégjen a bőröm. Kérdéseimre válaszokat kezdtem kapni, amelyeken egész napokat gondolkodtam, hisz’ volt időm. Ekkor már a sebek is regenerálódtak a testemen, és úgy tűnt, a lelkem is képes újra érezni és hálás lenni. Hálás voltam a plasztikai sebészemnek, aki azt mondta egyszer, hogy „a bőr és a sejtek teljes regenerációja hét év”. Azt gondoltam, hogy az rengeteg idő, annyi nekem nincs. A meztelen igazságot mondta a szemembe, amit néha bizony nehéz elviselni. Az idő megmutatta, hogy a test és a lélek valóban mekkora összhangban gyógyul... Hálás voltam önmagamnak, aki elhittem, hogy Isten teremtő erejéből egy leheletnyit én is kaptam, hogy a bőröm valóban regenerálódjon. 

Forrás: pxhere

A teremtő erőmből a léleknek is jutott. Nézőpontot váltottam és tudatosítottam, hogy az élettől egy új lehetőséget kaptam. Hogy az agyam értelmezni tudja ezt az értelmezhetetlen tűnő helyzetet, legbelül megfogalmaztam magamnak, hogy egy új Adriennt formálok…hiszen minden eszközöm megvan hozzá. Van két kezem, két lábam, szeplős arcom, ép tudatom és szerető szívem. Szerettem volna, ha az az Isten, akit előtte kérdőre vontam – hogy „mégis, hol járt a napokban” – tudta volna, hogy szívem mélyén mennyire köszönöm neki, hogy megmentett az utolsó pillanatban, mitöbb váltsággal ajándékozott meg. Szerettem volna, ha olyannak lát – ha most is itt van – ,aki boldog, aki tud örülni, aki a lelkem mélyén mindig is szerettem volna lenni, aki másokon segít, aki érzékeny, de bátor… és ez az „égető helyzet” pont ilyenné formált át. 

3. Tűzről pattant lányka lettem:

Válságból lett a váltság.

Engem nem kizárólag az egyetem tanított meg másokon segíteni, hanem leginkább az élet. Évek elteltével visszanyertem a tapintásomat, a bőrömet, a csillogó tekintetemet. Mostmár tudom, hogy minden elveszettnek hitt dolog visszatalál, ha helye és ideje van az életben. Tudom, ha a szerető Isten nem azért adta életünket, hogy szenvedjünk benne, hanem azt szeretné látni, hogy teremtményeként fejlődünk, és napról-napra többé válunk. Isten aznap pontosan ott volt, és velem volt. És veled volt és ott volt. Életem nekem sem egyszerű, hanem egyszerűen nagyszerű, mert rátaláltam olyan „eszközökre” az életben, amelyek mindig velem vannak:mély hitben járok, hálás szívvel élek, bátran félek és szeretem a boldog új énemet, a boldog új életet. Élményeket gyűjtök pénz helyett, mert érzem az értéket! Sokat beszélgetek szeretteimmel, mert tudom, az a maradandó. Már nem félek bátran élni és legőszintébbnek lenni.  Egyik sebem sem fájt annyira, mint rájönni a felszínes kapcsolatokra, az elveszített időre, vagy a kiüresedni hagyott hétköznapokra. Határozottabb lettem, ugyanakkor gyöngédebb. Önismeretemet könyvekkel és szakemberekkel mélyítettem. Ma más hálásan köszönöm, hogy életem legtragikusabbnak tűnő, legsorsfordítóbb napja tapasztalatait és tanulságait megosztva segíthetek másoknak traumáik feldolgozásában -a TraumaAmbulancia csapatával, gyógyulási módszereimet továbbadhatom, vagy inspirálhatok írásaimmal, beszélgetéseimmel segíthetek önmaguk megismerésében, teremtő-, szupererejük felfedezésében, a legszebb és számukra legjobb önmaguk megismerésében, tiszta szívvel élni. S most már tudom azt is, hogy bármennyien szeretnek, szurkolnak vagy biztatnak, az életünket mi éljük. Senki nem érzi azt, amit mi, senki nem éli át helyettünk a helyzeteket. Senki sem sír, ugyanakkor senki sem örül igazán helyettünk. És nem tudjuk mit hoz a jövő, amely ma a miénk, holnap mar nincs, és fordítva: ami ma nincs, holnap a mienk lehet. Ha magamra nézek, mindig emlékszem arra a napra, minden egyes pillanatra. 

Mondhatom: belém égett minden érzés, amelyre minden nap emlékeztetnek a testemen lévő hegek. Így lettem én az évek alatt egy tűzről pattant lányka, aki már nem csak érti, hogy miért, de örül is annak, hogy önmagáért a tűzbe ment!

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Adrienn 2019 őszén önkéntesként csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához. Néhány hónap alatt megtapasztalhattuk, ő valóban egy "tűzről pattant lány". Kedves, segítő hozzáállásával bizonyította, nincs olyan kérés, probléma, feladat, amit ne tudna megoldani. Mi már ismerjük történetét, tudjuk, honnan ered ez a fantasztikus pozitív hozzáállás, miből tud ennyi erőt meríteni. Története mindannyiunk számára tanulságos és példaértékű, ezért is gondoltuk, hogy "közkinccsé" tesszük. Fogadjátok szeretettel Adrienn írását (két részletben)!

2011 egyik átlagos őszi napja, életem egyik legtragikusabbjának hitt napja, életem legsorsfordítóbb napja lett.

2020 év elején már semmit sem tennék másként, hiszen értem és megértem azokra a vissza- visszatérő kérdéseimre a választ, amelyek padlóra küldtek, aztán onnan felemeltek. Értem, hogy miért nekem, miért akkor és miért ott kellett önmagamért tűzbe mennem.

1. Égető helyzet

Egyszerű vidéki lány voltam a fővárosban. Alig múltam huszonhárom, és az egyetemről kilépve,éppen próbaidős életem első komoly munkahelyén. Azon az őszi napon szerencsétlen véletlenek sorozata és önmagam miatt egy háztartási balesetben (szó szerint balul elsült esetben) a testem csaknem húsz százaléka másod- és harmadfokon megégett:az arcom bal oldala, a nyakam, a bal vállam, a mellkasom, a bal kézfejem és ujjaim, a jobb teljes alkarom, mindkét combom, a jobb lábszáram, a lábfejeim és talpam. Múmiaként becsavarva ébredtem a Honvéd Kórház Égési-Plasztikai Osztályán, ahol ébredésemet követően átfutott az agyamon egy halvány gondolat: „Vajon élek, vagy meghaltam?!” Aztán tudatosult bennem, hogy ez még mindig az élet, és, amit ekkor éreztem, sosem felejtem el. Szeretek mindenkit. Mindenkit, akinek azelőtt azt mondtam, hogy „Boldog szülinapot, boldog névnapot, boldog karácsonyt és boldog új évet!”Őket, akiknek olyan ritkán mondtam azt, amit valóban érzek irántuk: szeretlek”.De mire ez az érzés átjárta perzselt lelkemet, megéreztem a testi fájdalmakat, amelyeket azelőtt az adrenalin, utána pedig a fájdalomcsillapító gyógyszerek „elfedtek”.

A nyílt sebek a kötések alatt, amelyeket heteken át meg sem mertem nézni, az ujjaim, amelyeket nem tudtam mozgatni, a lábam, amely nem volt képes lépni… hosszú heteken át…én azt hittem, mi több, teljesen biztos voltam benne, hogy belehalok.Dühös voltam és dacos. Dühös voltam magamra, másokra, a világra, a sorsra és Istenre, akiben huszonhárom éven át mindig hittem. Hol volt ő aznap? Mit csinált? Rám nem volt ideje? Rám nem volt ereje? Nekem azt tanították, hogy ő mindenhol ott van. Hol volt ekkor? Ezerszer kérdeztem, és választ nem kaptam.

S mindeközben sírtam éjjel és nappal. Sírtam, és a könnycseppeket még csak letörölni sem tudtam arcomról. Amikor megkérdezték, miért sírok, legtöbbször elmondani sem tudtam. Tűrtem a helyzetet és közben naponta százszor kérdeztem magamtól, a családtagoktól, a látogatóimtól, és az orvosoktól: Miért? Miért én? Miért most? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Miért küzdöttem ennyit eddig az életben? Miért tanultam rengeteget az egyetemen? Miért mentem külföldre? Mit ér, hogy szeretek mindenkit és mindenkinek csak jót akartam eddig és megfelelni? És mit érnek az elismeréseim, a köztársasági ösztöndíjam vagy a repülőtéri egyenruha így rajtam? Miért kapom ezt a sorstól? Miért? És amikor nem kérdeztem, a tekintetemben akkor is benne volt.

Aztán rendben, idővel beláttam, elfogadtam, hogy nem tudok a múltam ellen tenni, megtörtént.

És akkor most hogyan tovább? Mihez kezdek magammal? Egyáltalán…hogy nézek ki? Az emberek milyennek látnak majd? És mikorra gyógyulok meg? Mikorra lesz szép bőröm…ha lesz valaha? És mi lesz a lelkemmel? Magammal? És a legfontosabb: mikorra? Mikorra gyógyulok meg? Kitől kérdezzem? Ki ad erre választ? Mérges voltam, szomorú és hitetlen.  Életem legtragikusabb napján harcra hívott az élet, és nem kérdezte, hogy szeretném- e?! Éjjelente egyedül maradtam. Ez volt mindig a legnehezebb. Önmagammal szembe nézni előbb lelkileg aztán testileg. Láttam a kötéseket magamon és féltem. Rettegtem attól, hogy egyszer meglátom mindazt, ami alatta van. Elképzeltem, hogy szörnyű lehet, hiszem a napi kötéscserék során a gyógyuló sebek újra és újra feltépődtek. Fájt és féltem.

Egyszer megkérdezték, hogy mitől? És éjszakánként ezen gondolkoztam. Hogy mitől félek? Az elképzelt szörnyűségtől? Önmagamtól? A kinézetemtől? Magától a fájdalomtól? Attól, hogy egyedül vagyok az ágyon? A jövőmtől? És a válaszom igen volt. Mindegyikre, szépen sorban.

Mindezidáig nem foglalkoztam ilyen kérdésekkel. Éltem a huszonévesek mindennapi életét, rohantam ész nélkül, hogy megszerezzem mindazt, amit a társadalom összességében elvár. Hogy legyen nekem is új telefonom, jó pasim, lakásom, autóm és mindemellett csinos legyek, kedves és tökéletes.

Anyukám, apukám és testvérem azzal biztattak, amivel gyerekkorom óta minden mélyponton: minden rossz után jó jön. Erősnek mutatták magukat előttem, de éreztem, hogy mindenkinek fájdalmat okoztam. A lelkiismeretemmel még ezt is „le kell játszanom”, saját dolgaimon túl. Nekik, akik szeretnek születésem első pillanatától, ekkora fájdalmat okozok…Hogy tehettem ezt?

Rokonaim azt mondták, „erre az esetre mindig emlékezni fogunk”. Barátaim azt mondták, „lépjek túl ezen és felejtsem el”.Bevallom, akkor nem tudtam, hogyan kellett volna emlékezni és elfelejteni egyszerre mindazt, ami történt. Mit kellett volna tennem?

Vártam, hogy valaki mondja meg. Kívülről vártam a választ, és egyszer a doki azt mondta, hogy a válaszokat magamban találom meg. Annyira padlón voltam, hogy nem volt vesztenivalóm. Válságban voltam,és azt gondoltam,ettől mélyebbre úgysem nagyon kerülhetek. Így az esélytelenek nyugalmával,elkezdtem a válaszokat magamban keresni.

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Az október 29-i nem mindennapi est volt a TraumaAmbulancia történetében: egyrészt jubileumi, 30. alkalomról volt szó, másrészt két igen izgalmas vendéggel, Végh József pszichológussal, túsztárgyalóval és Bárczi Attila speciális búvárral beszélgethettünk.

Mit jelent a baleset fogalma egy szakembernek? Milyen egy balesetet megtapasztalni egy hivatásos szemszögéből, és hogyan lehet feldolgozni a látottakat? Egyáltalán van módszer rá, hogy a mentőket, tűzoltókat lelkileg is felkészítsék a megterhelő munkára? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket jártunk körül Végh József és Bárczi Attila segítségével. Attila 2005-ben sportbúvárként csöppent bele a tűzoltóbúvárok világába. Felszerelését követően a baleset kifejezés egészen átfogalmazódott benne: ma már inkább káresetnek nevezi azt, amit a civilek többsége balesetnek hív, a baleset szót pedig meghagyta a személyes, otthoni, kisebb incidenseknek, így téve különbséget munkája és magánélete között. Hivatása természetesen egyéb módon is hatott rá. Míg az első pár bevetése után még nehéz volt számára, hogy elkülönítse a munkáját az otthoni eseményektől, idővel megtanulta kettéválasztani a két világot.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Mindez nem könnyű feladat egy szakmabelinek, hiszen a hivatásosok lelki felkészítésére nem fektetnek kellő hangsúlyt. Végh József szerint ennek több oka is van: a pénz, a megfelelő számú és képzettségű szakemberek, illetve a felismerés hiánya. A pszichológia megítélése még napjainkban sem tökéletes, sokan egyenesen ódzkodnak attól, hogy szakemberhez forduljanak. Ezen az állásponton van Attila is, aki maga is megtapasztalja, hogy a kétévente kötelező szűrést leszámítva (részben saját döntés, részben külső okok miatt) ritkán vannak érintkezésben pszichológusokkal.

Pedig a megfelelő lelki segítségre nagy szükség van. Attila és társai elsősorban maguk próbálják átbeszélni a megrázóbb szituációkat, de persze így is akadnak nehezen feldolgozható esetek. Attila számára ezek főként gyermekekhez kötődnek, hiszen apaként egészen másként áll az ilyen helyzetekhez. A Hableány katasztrófáját követő mentés során szintén megterhelő volt látni az övtáskákat és fényképezőgépeket. „Hiába a rutin, furcsa érzés volt belegondolni, hogy turistaként jöttek ide, meg akarták nézni a várost, és hogy végül mi történt velük” – mondta a búvár.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Végh József úgy véli, hogy az esetenkénti foglalkozás nem elég, rendszeres beszélgetésekre, komoly felkészítésre, sőt a felvétel előtt átfogó szűrésre van szükség. A kulcs természetesen a pszichológus esetében is a szakértelem: át kell programozni a rá bízott ember agyát, hiszen az eltanult szokások sokszor gátat képeznek a szakmai munkában. „Ha a rendőrt szidalmazzák, akkor nem őt, hanem az egyenruhát szidalmazzák, ezt kell megértetni” – mondta, hozzátéve, hogy hasonló módon egy katasztrófavédelminek is meg kell tanulnia, hogy milyen esetben mit tehet meg, és mit nem. „A legnagyobb baj, ha a mentőt is menteni kell” – emelte ki.

Az utólagos feldolgozás is elengedhetetlen, az embernek fel kell fedeznie, hogy hogyan tud újra a szakmájához és az életéhez kapcsolódni. A cél az, hogy a kontraszt nélküli sötétségből eljusson ismét a színekhez.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Attila egyik élménye épp ezen színtelenséghez köthető. Egy aquaworldös, kifejezetten megrázó balesetet követően azt tapasztalta, hogy a világ valahogy tompább lett, és legnagyobb meglepetésére egyik társa is hasonlóról számolt be. Aznap éjszaka hosszan beszélgettek, és ez sokat segített az eset feldolgozásában, mégis úgy tűnik, hogy hosszú távon más megoldásra is szükség van. Nem véletlen, hogy a leszerelést követően sok tűzoltó megbetegedik.

A nehézségek ellenére mindketten élvezik a munkájukat, hiszen kihívást okoz, az embereknek való segítségnyújtás pedig felemelő érzés. Az általuk látott esetek hatására az életet is megtanulták jobban értékelni, és rájöttek, hogy immár intenzívebben élik meg az életük pillanatait.

Fotó. Szöllősi Mátyás
Balról: Krausz Csilla, Végh József, Miskei Anikó, Bárczi Attila, Sárközi Alexandra

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Baleseti sorstársközösség: https://www.facebook.com/search/top/?q=baleseti%20sorst%C3%A1rsk%C3%B6z%C3%B6ss%C3%A9g&epa=SEARCH_BOX

Az estek helyszíne a Budapesti Mediterrán Hotel, köszönjük a lehetőséget!

Minden várakozásunkat felülmúlták legutóbbi estünk vendégei: két fiatal hölgy Szolnokról páratlan képességű négy kutyussal. Talán sokakban felmerül a kérdés: kutyákat bevinni egy szállodába? Igen!

Seller Gabi, Krausz Csilla és Varga Zsófi
Mázli, Muffin, Bejgli és Alma

Sőt! Olyannyira, hogy ezek a barátságos, okos négylábúak nemcsak viselkedésükben tettek tanúbizonyságot magas fokú intelligenciájukról, hanem irányíthatóságukat, játékos produkcióikat is bemutatták kis társaságunknak. Gabi és Zsófi mesélt nekünk arról, mit is jelent terápiás kutyákat képezni és „szolgálatba” állítani. Akár gyerekekről, akár felnőttekről is legyen szó, szinte minden lelki és fizikai sérülésnél sokat segíthet egy ilyen érzékeny ugyanakkor fegyelmezett kutyus jelenléte. Hallhattunk epizódokat a nyelvet, olvasást, számolást tanuló gyerekek koncentrációjának javításáról, idős betegekről, akik állapotában, közérzetében jelentős változást okozott a kutyussal való kapcsolat. Ilyen segítő funkcióra nem minden kutyus alkalmas, de amelyik ki is állja az alkalmasság vizsgáját, még komoly képzésre van szüksége, hogy a legkülönbözőbb helyzetekre is jól reagáljon.

Varga Zsófi és Bejgli akcióban és a cikk írója Aszalós Andrea

Jó volt látni és hallani, hogy a két bájos hölgy mennyire eltökélten és fáradhatatlanul végzi ezt a „munkát”, ami számukra nemcsak komplett életformát, hanem életcélt is jelent. Ők a Szolnoki Nyolckézláb Csoport tagjai, Gabi gyógypedagógus, Zsófi pedig egy nagyvállalat HR munkatársa. Szóval a nyolcórás munka mellett vállalkoznak szünet nélküli tevékenységgel arra, hogy bekapcsolódhassanak emberek gyógyításába.

Dzsino és Szantál

A húszas évei elején az ember tele van kételyekkel és kérdésekkel, de egy dologban biztos, hogy meg fogja váltani a világot. A tervek, próbálkozások után ismét jönnek az aggályok, fenntartások. Én egy biztos helyre tudtam ilyenkor menekülni: A KUTYÁmhoz (mindig csupa nagybetűvel). Nem értettem akkor még ezt a különös köteléket, viszont azt tudtam, hogy ezt meg kell mutassam másoknak, illetve tovább kell valahogy adnom. Mivel akkor már önkéntesként dolgoztam egy alapítványnál, jött a gyors felismerés. Bizony úgy lenne jobb csinálni, ha bevonhatnám Bejgli nevű kutyámat is. Abban az időben fogalmam sem volt róla, hogy Magyarországon hat féle segítőkutya típust különböztetünk meg (terápiás, vakvezető, rohamjelző, személyi segítő, mozgássérült-segítő és hallássérült-segítő kutyákat), leginkább én is csak a vakvezető kutyákkal találkoztam a mindennapok során.