Megvan az egyesület! A TraumaAmbulancia Egyesület. Emlékszem, két éve született meg a gondolat sok hezitálás után, hogy felvállalom ezt az ügyet. Az ügyemet. Ami bár magamból kiindulva az én ügyem, de percről percre egyre világosabb lett: ez szinte mindenki ügye is. Csak hát van ez a „minden szuper, jól vagyok, nem panaszkodom” valami, amit mi emberek „szeretünk” játszani magunkkal. Ezt kellett megvizsgálnom és belátnom, hogy ez bizony nem igaz és nagy valószínűséggel sokan erre jutnának… Elképzeltem a sok magányos egyént, amint ezen gondolkodik….és? Valakinek el kell kezdenie, így hát belevágtam. Úgy voltam vele, elindítom ezt a kísérletet saját erőforrásokból, mit veszíthetek? Ma ránézek a blogra és azt látom, hogy aki idelátogat, hosszasan elidőzhet, könnyen érthető és hiteles információkhoz jut, ha baleseti trauma vagy más néven poszttrauma témakörben szeretne tájékozódni! Hogyan jutottam, jutottunk el idáig? Hogyan lesz egy hétköznapi történetből, egy ideából, egy érzésből egy szervezet?

Kép: westburyjoinery.com

Önkénteskednél? Nem tudod hogyan fogj neki? Tudásodat, munkádat, szabadidődet szeretnéd felajánlani? Írnál a blogra? Szívesen készítesz videót? Előadnál a témában? Értesz a közösségfejlesztéshez? Netán pénzt adnál? Szívesen járnál el egy támogató közösségbe?  A TraumaAmbulancia Egyesület egyik kedves mentora, más szervezeteknél is tapasztalatot szerzett önkéntes megosztja velünk ezzel kapcsolatos gondolatait. A TraumaAmbulanciánál is elkel minden segítség! Szervezetünk balesetben érintetteknek segít a lelki nehézségek feldolgozásában. Ha érintett vagy valamilyen formában, vagy egyszerűen érdekel ez a téma és elhívást érzel ne tartsd vissza magadat! Szeretettel és jó csapattal várunk bármilyen tudásodat vagy támogatásodat ajánlanád fel ügyünknek, ami így a Te ügyed is lesz!

Sok évvel ezelőtt, amikor először (és eddig utoljára) jártam az Egyesült Államokban, egy hétvégén kollégákkal kilátogattunk a Georgia déli partjainál lévő Jekyll szigetre. Ez egy üdülőövezet, nyaralók vannak szétszórtan, bolt, kereskedelem szinte semmi. Ellenben a természet gyönyörű, tele van csodás hatalmas fákkal, amelyekről valami piszkosfehér vattacsomó-szerűségek lógnak, ilyet sosem láttam még. Ergo, ezt muszáj lefényképeznem! Igen ám, de a film kifogyott a gépemből (igen, akkor még nem volt digitális kamera …), úgyhogy elkezdtem keresni egy helyet, ahol vehetnék filmet.

Fotó: B.J. Karp, fineartamerica.com

Találtam is egy ici-pici vegyesboltot, benne aranyos öreg hölgy, és nagy örömömre: van film! 10 dollár. Jó, adom a pénzt, egy százast. Hát, nagyon sajnálja de nem tud visszaadni... Mérföldekre semmi más olyan hely, ahol fel lehetne váltani... Ott tanácstalankodtam, tébláboltam, próbálkoztam hogy találjunk valami megoldást nagyon kell nekem az a filmtekercs, közben bejött két középkorú nő. Már épp mentek kifele, mikor a néni szól, hogy vihetem a filmet. De hát nem váltottam fel a pénzt.... Nem kell, a két hölgy kifizette! Utánuk szaladtam hogy megköszönjem, de annyira ledöbbentem hogy alig tudtam nyökögni. Mosolyogva csak azt mondogatták, hogy „Not at all, do it for somebody else!” (Semmiség, tedd meg te is valaki másért).

Amerikában ennek egyszerűen van hagyománya, mármint annak, hogy tegyél valami jót mással, másnak. Ha ott egy tanácstalan fiatal magyar turista (nekik: valamilyen idegen, nyilván látták hogy nem vagyok helyi erő), és annyira szeretne fényképezni, hát hadd kapja meg a filmjét. Cinikusabb hozzáállással erre azt szokták mondani, hogy nem kell ettől hasra esni: csak azért csinálják, hogy meglegyen a napi „jó cselekedet”.

Álljunk is meg itt egy pillanatra. Van benne valami! Hiszen egyértelműen a két hölgy jól érezte magát attól, hogy látták én mennyire örülök, mennyire köszönöm. És én is jól éreztem magam, ajándékot kaptam, és az élményt is „hazahoztam” (a fényképeket és a kedves emléket). Szóval itt mindenki jól járt, ez egy vegytiszta win-win szituáció.

A TraumaAmbulancia (TA) Egyesület olyan támogató közösség, ahol az önkéntes szakemberek azon dolgoznak, hogy a balesetet szenvedett emberek a lelki sebek gyógyulásához professzionális segítséget nyújtsanak. Úgy gondolom, hogy a TA kezdeményezése hiánypótló, hiszen a balesetet szenvedettek és hozzátartozóik a magyar egészségügyben elvétve számíthatnak holisztikus szemléletű ellátásra. Pedig a test nem épülhet fel a lélek gyógyítása nélkül. Alig, hogy a TA estek elkezdtek kibontakozni, megkerestem Krausz Csillát és megerősítettem: álmai megvalósítására bizony nagy szükség van. Elhívást éreztem arra, hogy önkéntesként részt vegyek a TA missziójában. Sorstársként, újságíróként és hamarosan mentálhigiénés szakemberként is szeretném segíteni a TA munkáját. Polytraumatizáltként a megélt személyes tapasztalataimmal erőt adhatok a sorstársaimnak, hogy az olykor reménytelennek tűnő helyzetből is van kiút. A közösség számomra pozitív, lélekemelő erőforrást jelent. A TA esteken bemutatott történetek bizonyítják, hogy egy balesetre lehet másként is nézni, megláthatjuk a benne rejlő lehetőségeket. Első olvasásra lehet, hogy őrültségnek tűnik: pozitívan nézni egy balesetet, amiben életveszélyesen megsérültél? Testi, lelki fájdalmak gyötörnek? Esetleg hónapokig, évekig voltál kórházban? Gyere el rendezvényeinkre, ismerd meg a TA csapatát, ahol olyan fejlődési utak tárulnak fel előtted, amelyek bizonyítják egy traumából növekedni is lehet. 

Segítőként szeretnék a bajba jutott ember támogató útitársa lenni, amikor úgy érzi, hogy egyedül van és elveszett a gyógyulási folyamatban. Tudom, hogy szeretettel erősítve egymást, nagyon mélyről fel lehet állni. Ha elhívást érzel, légy a társunk a TraumaAmbulancia egyesület kiteljesedésének útján!