"Ma van a szülinapom. Tavaly ilyenkor az edzőtársaimmal söröztem egy pubban. Miközben éppen az új lakásomba való költözésem élményeit meséltem, mélyeket szippantottam a cigimből. Most nincsenek edzőtársaim. Nem sörözöm. Az új lakásom üresen áll, mert én a szüleimnél lábadozom. Cigi sincs. Nem szabad. 
Csak ez és az ehhez hasonló emlékek maradtak az életemből. Vagyis - ahogy mi, gyógyulók mondjuk - az előző életemből. 

32 éves nő vagyok. Poszttraumás. Tavaly szenvedtem balesetet, amikor elgázoltak egy zebrán. Súlyos sérüléseim - majd szövődményként egy halál közeli élmény - ellenére úgy gondolom, szerencsés vagyok. A kórházban napokig számoltam az ujjaimat, mert nem akartam elhinni, hogy egyben vagyok. A kórházi zárójelentéssel azonban korántsem értek véget a megpróbáltatások. 

Van, amikor két ember egy álmot álmodik, külön-külön. És amikor találkoznak, akkor közösen haladhatnak egy úton tovább. Ez történt akkor, amikor megkerestem Krausz Csillát, hogy interjút készítsek vele és megírjam a történetét. Benne nem sokkal korábban született meg a TraumaAmbulancia, melynek víziója:

„Hatékony és empatikus segítségnyújtás a baleset összes érintettjének – a közösség erejével”.