Szerző: Temesvári Orsolya

Eddigi életem egyik legfontosabb tanulsága, minden azon múlik, hogy egy bizonyos helyzetre hogyan reagálok. Mindig az aktuális reakcióm határozza meg, hogy egy élmény szép emlék vagy egy horrorisztikus kép formájában marad-e meg az emlékezetemben. Ennek ellenére a mai napig sokszor elfelejtem, hogy minden helyzetben van választásom. Na, és természetesen azt is, hogy amikor úgy érzem, valami zavar vagy korlátoz, ez nem rossz érzés oka, hanem „csak” kiváltó tényezője, azaz triggere.

Arról van szó, - rá kellett jönnöm - alapvetően nem azzal a dologgal van problémám, ami korlátoz vagy akadályoz, hanem azzal, amit ez bennem kivált, ami ennek a hátterében van. Ha ugyanis nem lennék rá érzékeny, nem váltana ki bennem semmilyen reakciót. Olyan ez, mintha valaki benyomott volna rajtam egy nyomógombot.

A feladat

Ezen a héten az volt a feladatom, hogy bármikor, amikor azon kaptam magam, hogy valami vagy valaki idegesít, tudatosítsam, hogy ez nem az irritációm oka (hiszen az belülről fakad), hanem csak egy kiváltó ok. Úgy értelmeztem a feladatot, hogy az (is) a cél, hogy minél több helyzetben képes legyek belátni, hogy az a helyzet, ami éppen zavar, mennyiben szól rólam is mit próbál üzenni nekem. A hosszútávú cél természetesen az, hogy minél kevesebb, minél kisebb érzékenységű nyomógomb legyen rajtam. 

A saját gombjaim

Úgy érzem, nem véletlen, hogy néhány héttel a kihívásom elkezdése előtt találkoztam a „Tükör törvényeivel”. Az elgondolás lényege, hogy minden ember tükröt tart nekünk, viselkedésükben, hozzánk való viszonyukban önmagunkat fedezhetjük fel. A tanítás szerint tehát bármi, ami másokban zavar, irritál vagy dühít minket, azzal valójában nekünk van problémánk, mi menekülünk ellene. Ez persze fordítva is így lehet, azaz, ha bárki bármit kritizál bennünk, azzal általában önmagáról beszél.

Olyan sokszor jutott eszembe ez a gondolat a hét folyamán, hogy megfogadtam, ebben a szellemben értékelem mások és önmagam viselkedését is. Nagyon érdekes tapasztalatokra tettem szert. Minden alkalommal, amikor bárki viselkedését idegesítőnek vagy zavarónak találtam, szemforgatás helyett megpróbáltam magamba nézni és kideríteni, mi a problémám. Sokszor már kínomban nevettem, hogy milyen kicsinyes dolgok derültek ki. Nézzünk néhány példát:

Irigység.

Egy kedves barátom panaszkodott nekem a napokban, hogy beteg lett és két hétig nem tud sportolni. Megsértődve, emelt hangon torkolltam le, mégis hogy gondolja, hogy erről éppen nekem panaszkodik. Nekem, akinek annyira sokat jelent a sportolás és most nemcsak a baleset következményeivel, a mozgáshiánnyal, hanem a bezártsággal is együtt kell élnem. Csoda, hogy nem csapta le a telefont… Gondolom mondanom sem kell, mi irritált ennyire a történetben. Talán magamnak még nehezebb volt bevallani, mint ide leírni ezt a gondolatot: borzasztóan hiányzik a sportolás és nagyon irigylem azokat, akiknek ez a lehetőség mindennap megadatik. 

Empátia.

Vagyis inkább annak hiánya. Nagyon nehezen kezelem, amikor valaki arra panaszkodik, hogy mennyire sok munkája van, mennyire utálja az életét vagy mennyire rossz a párkapcsolata, de nem tesz semmit (félreértés ne essék, tisztában vagyok az aktuális munkaerő-piaci nehézségekkel, illetve minden tiszteletem azé, aki változtatni próbál, csak nem megy annyira könnyen, mint gondolta). 

Ezekre a helyzetekre általában úgy reagálok, hogy millió forgatókönyvet gyártok a fejemben arról, a másiknak mit kellene tennie. Mekkora baromság ez, totális időpocsékolás. Ráadásul csak magamat idegesítem vele, illetve nagyon könnyen meg is bánthatom a másikat. Mi lenne, ha inkább arra figyelnék, hogyan tudnék segíteni? Talán még érdekesebb, miért irritál az, ha valaki a felelősség, az előrelépés helyett a nyávogást választja. Mások dilemmái, harcai és egyhelyben toporgása eszembe juttatja a saját felelősségemet. Az életemért, az érzéseimért, a fizikai állapotomért és még sorolhatnám. Ez határtalan félelemmel tölt el, amivel nem mindig könnyű szembenézni és sokkal könnyebb másokra haragudni, mint azt mondani: „Gyere, beszéljük meg, mi bánt, meséld el, én is elmesélem, hátha van valami ötletünk a másik problémájára. Bizonyára számos más érzés is kavargott bennem, miközben azon gondolkodtam, miért is zavar valaki más viselkedése, de talán a fenti kettő jelent meg leggyakrabban. Feltehetitek a kérdést, hogyan is érzem magam most. Érdekes, először szégyelltem magam, majd megkönnyebbültem. Most úgy érzem, sokkal könnyebb lesz tudatosítani magamban, hogy hol vannak a nyomógombok, mert tudom, mások viselkedése éppen arra szolgál, hogy ezeket megmutassa. Az pedig már csak rajtam múlik, hogy mihez kezdek velük. Merre tovább?

Jövő héten a nagytakarításé a főszerep. Olyan élményekkel, emlékekkel, érzésekkel fogok foglalkozni, amelyeket szeretnék elengedni magamból, az életemből. Úgy gondolom, időnként mindannyiunknak szüksége van arra, hogy megszabaduljunk azoktól a dolgoktól, amelyek már nem szolgálnak minket. Izgatottan várom a feladatot, egy hét múlva érkezem a tapasztalatokkal.Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg

Szerző: Temesvári Orsolya

Biztos vagyok benne, hogy veletek is előfordult már, hogy valaki mást okoltatok egy probléma miatt. Velem számtalanszor. Pikkel rám a tanár az iskolában, a főnökömnek rossz napja volt, az ügyfél nem küldte el időben a szükséges információt... Ismerős, ugye?

A mai napig előfordul velem, hogy ezt a könnyebb megoldást választom és rákenem valaki másra vagy valamilyen helyzetre a problémát. Egy rövid időre megkönnyebbülök, aztán pedig beleugrom a saját magam által ásott verembe: még rosszabb lesz. Ezen a héten megpróbáltam megfigyelni, hogy mit érzek akkor, ha nem így csinálom.

A feladat

A feladatom az volt, hogy folyamatos gyakorlással és odafigyeléssel rászoktassam magamat arra, hogy minden alkalommal, amikor valaki mást vagy a körülményeket kezdeném hibáztatni egy nehézség vagy probléma miatt, vegyem észre önmagam és szerezzem vissza a felelősséget. Nem volt könnyű, de megérte.

Mi az, hogy felelősség?

Először is leültem és végiggondoltam, hogy mit jelent számomra a felelősség. Fejben mindig összekapcsolom a döntés lehetőségével, hiszen igazából minden helyzetben választunk. Választunk magunknak iskolát, hivatást, férjet, feleséget, hobbit, egyesek szerint a szüleinket is. A döntéssel vállaljuk azt, amit választottunk, és azt is, amit nem. Utóbbi a döntésünk ára, és én valahogy ebben fogom meg az egésznek a lényegét. Hogy utána együtt élünk a következményekkel akkor is, ha nem tetszik. Nem okolunk másokat, hanem megkeressük a saját szerepünket a helyzetben. Megnézzük, hogy mi nem jó és változtatunk. Ez is egy újabb döntési pont, egy lehetőség.  A felelősséggel kapcsolatban egy nagyon fontos gondolat van bennem, úgyhogy ezt most megosztom. Két és fél éve megsérültem egy balesetben, emiatt most nem mozognak a végtagjaim. Ennek ellenére szükségem van mozgatásra, gyógytornára, ez lenne a fizikai rehabilitáció. Ezzel szinte egyáltalán nem foglalkozom most. Mondhatnánk, hogy azért, mert nincs rá lehetőségem, hiszen az aktuális egészségügyi helyzet miatt be vagyok zárva egy intézménybe, ahol meghatározott keretek és házirend van. Bennem felmerül a gondolat, hogy mindezek ellenére rengeteg olyan dolog van, amit megtehetnék, akár konkrét fizikai értelemben, akár mentálisan (egyre többet hallani a sportolóknál alkalmazott vizualizációs technikákról, hogy csak egyet említsek).

Amikor felvetettem ezt a dilemmát egy barátnőmnek, rögtön felmentett. Jött azzal, hogy most rajtam kívülálló okok miatt nem foglalkozom vele, de egyébként is mennyi más dologgal foglalkozom, a lelki és mentális rehabilitáció szempontjából legalábbis. Így van, valóban sok mindennel, ami a lelkemet és a szellemi feltöltődést illeti. Nyilván valahol, egy rövid időre megnyugtatott az, amit mondott. Valahol el is keserített.

Nem lehet, hogy csak azért foglalkozom ennyi minden mással, hogy eltereljem a figyelmet? Vagy azért, hogy ne kelljen szembesülni a fizikai valósággal? Ennyire nem tartom kézben az életemet? Nem tudom a választ ezekre a kérdésekre. Azt viszont tudom, hogy egy nagyon fontos lépés az, hogy nem fogadtam el kérdés nélkül a felmentést. Pedig könnyű lett volna és szerettem volna elhitetni magammal. De amikor láttam, hogy hosszútávon ez nem lesz jó, megpróbáltam más megoldást keresni. Visszaszerezni a felelősséget. Az irányítást a saját életem fölött. És ez a lényeg! Nem gondolom azt, hogy teljesen felvállaltam a már a fizikai állapotommal vagy az életemmel kapcsolatos felelősséget. Nem is lenne jó, ha most egyszerre szakadna rám minden. Azt viszont kifejezett előrelépésnek könyvelem el, hogy felismertem a saját helyzetemet és felmerültek bennem olyan kérdések, mint az alábbiak.

      - Mi a szereped abban, hogy ez a helyzet létrejött? 

      - Mit teszel azért, hogy ez a helyzet fennmaradjon?

      - Teszel azért bármit is, hogy megváltozzon a helyzet? Ha igen, mit? Ha nem, miért?

Ez a felelősségvállalás? Nem tudom. Mindenképpen egy lépés a felé. A következő lépésem az lesz, hogy a szám jártatása helyett cselekszem is.

Te miért és hogyan vállalsz felelősséget a mai napon?

Merre tovább?

Jövő héten egy nagyon izgalmas feladatot fogok gyakorolni. Megtanulom megkülönböztetni egymástól egy probléma vagy egy kellemetlen érzés valódi okát és a kiváltó élményt. Érdekes kihívás lesz, nagyon várom! Jövő héten hozom a részleteket.

Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya 

Sokan tudjuk, hogy a félelmeink mennyire ártalmasak. Ez számomra is világos volt, de sosem kötöttem össze a félelmeimet azokkal a helyzetekkel, amelyek számomra kellemetlenek voltak vagy amelyeknek megpróbáltam ellenállni. A héten ezzel a témával foglalkoztam. 

A feladat

A feladat az volt, minden egyes nap szánjak néhány percet arra, hogy megfigyelem, mik azok a dolgok, érzések vagy tapasztalások, amelyek ellenállást szülnek bennem. Ahogyan azt már a korábbi bejegyzésekben is hangsúlyoztam, ennél a gyakorlatnál is kifejezetten fontos, hogy a jövőben ezt ne csak kampányszerűen végezzem, hanem mindig, amikor szükségem van rá; akár mindennap.

Mitől félek valójában?

Bevallom, egy kicsit szkeptikus voltam ezzel a gyakorlattal kapcsolatban, mert túl általánosnak találtam. Mi az, hogy minek állok ellen? Honnan tudjam? A helyzet hozza, nem? Nem igazán tetszett ez a gyakorlat, nem is értettem, mit kellene csinálnom. Dühösen hagytam abba, csalódott voltam. Egyik este elalvás előtt jöttem rá a lényegre: éppen azért nem tetszik ez a feladat, mert ellenállok neki. Félek. Félek attól, hogy amint megvizsgálom azokat a dolgokat, amelyeket el szeretnék odázni, kiderül, hogy mi van belül. És ezt nem akarom látni. Felmerült bennem a kérdés: mitől félek valójában? Vajon a félelemtől magától? Vagy attól, hogy amint beismerem magamnak, hogy félek, gyenge, sebezhető és gyáva leszek? Hiszen én magam jöttem arra rá, hogy a félelemmel önmagában nincs probléma, csak azzal van, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam és megbénítson. Ahogy egyre többet gondolkodom, olyan érzésem van, mintha több rétegben rakódott volna rám a félelem. Olyan ez, mintha túl hosszú ideig hagytam volna az arcomon a bőrfiatalító, revitalizáló, ránctalanító, és még ki tudja milyen csodálatos hatásokkal kecsegtető arcpakolást és most egy vastag, repedezett burkot kell leválasztanom magamról, hogy újra láthassam az arcomat. Megértettem egyrészről azt, hogy már önmagában attól is félek, hogy félek. Olyan, mintha nem engedhetném meg magamnak azt, hogy bármi félelmet keltsen bennem. Pedig ez teljesen természetes, mindannyian tartunk az új, ismeretlen dolgoktól. Ez az első réteg.

A következő rétegben vannak a konkrét félelmeim. A teljesség igénye nélkül: félek, hogy a jelenlegi vírushelyzet soha nem ér véget, félek, hogy eltávolodom emiatt a barátaimtól, félek, hogy nem tudok eleget foglalkozni a rehabilitációmmal, hogy nem dolgozom eleget, de félek attól is, hogy mi lesz, ha a szüleim nem lesznek mellettem. Tudnám még folytatni a sort, de akkor soha nem lenne vége ennek a bejegyzésnek…

Gondolkodom, hogy mi volt a nagy tanulság. Valószínűleg ennyire rövid idő után még nem vonhatok le semmit, azt viszont elmesélem, hogy hogyan érzem most magam. Egyrészt sikerült egy (sok) újabb félelmet begyűjteni: mennyire leszek sebezhető ezután a bejegyzés után? Ki fogja olvasni a gondolataimat ezek után? Komolyan fognak venni? A másik oldalon ugyanakkor megkönnyebbültem. Most már tudom, hogy mivel állok szemben. Bármennyire is nehéz ezt látni, van abban valami felszabadító érzés, ha szembenézel önmagaddal. Vagy legalábbis elindulsz.

Merre tovább?

A következő héten egy számomra nagyon kedves témával fogok foglalkozni; ez pedig a felelősségvállalás. Úgy alakult az életem, hogy nagyon sokszor került előtérbe ez a kérdéskör, nemcsak a traumák feldolgozásával kapcsolatban, hanem az élet minden területén. Nagyon sokszor gondolkoztam azon, hogy mit jelent számomra az, hogy felvállalom a felelősséget önmagam iránt vagy bármilyen más helyzetben. A következő heti bejegyzésben erre is választ adok. Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Eddig általában az volt jellemző, hogy támogatást kérve fordulnak hozzánk különböző fórumokon, de az utóbbi időben többen megkerestek bennünket a kérdéssel, hogyan segíthetnék munkánkat, lehet-e önkéntesként csatlakozni hozzánk. Nagy öröm és megtiszteltetés, ha valaki méltónak tart bennünket, a TraumaAmbulancia Egyesületet arra, hogy „nevét adja” munkánkhoz! András külföldről írt arról, hogyan talált ránk néhány hete és mi inspiálta, hogy önkéntesnek jelentkezzen. Szívből reméljük, példája ösztönző lehet mások számára is!

Rátaláltam a TraumaAmbulanciára

Egy kora őszi napon az egyik nagynevű üzleti magazin lapjait olvasgattam a napsütötte kanapén. Kellemes nap volt, hétvége, olyan szép kellemes őszi idő. A gazdasági, üzleti hírek mellett ez a lap minden számában igyekszik a civil szféra egy-egy valamilyen szempontból említésre méltó szereplőjét is bemutatni. Be kell vallanom, hogy ezeket a cikkeket mindig szívesen olvasom, de általában nem érzek különösebb késztetést az ott leírt tevékenységek részletesebb megismerése iránt. Ezen a kora őszi napon azonban máshogy volt. Ebben az említett szeptemberi számban a TraumaAmbulancia alapítóival készített riportok alapján méltatta az újságíró a szervezet tevékenységének nemes misszióját.  Hihetetlen érzés volt. Az elmúlt éveim balesetei miatt többszörösen operált traumatológiai sérültként - a cikk olvasása közben éppen egy nyári reggeli biciklis baleset miatti könyöktörésemből lábadozva- arról olvastam, hogy olyan emberek, akik szintén iszonyatos kínokon, traumákon mentek át most mégis, felállva a padlóról azon fáradoznak, hogy más elesett, rászoruló, traumák miatt fizikálisan és gyakran mentálisan is erősen megviselt embereknek segítsenek. Aki átesett ilyen megpróbáltatásokon szerintem tudja, hogy még ha maradéktalan is a felépülése fizikálisan, a lelki megrázkódtatások nagyon komoly próbatételt jelentenek, amelyekből gyakran könnyebb úgy felépülni, ha tudunk róluk beszélni, olvasni, gondolkodni. Mert ugye, miért vannak vágásnyomok/sebek a testen, miért nem teljesen olyan a mozgásmechanika, az izom tapadása mint a baleset előtt volt…..Napestig lehetne hozni a példákat, amelyek nyomasztanak bennünket, de a baleseti utókezelőkben eltöltött időben gyakran éreztem úgy, hogy az embereknek jól esett, amikor sorstársként tudtak egymásba egy kis erőt önteni.. 

Éreztem, hogy nekem ez kell. Éreztem, hogy beszélnem kell Csilláékkal, hogy miként tudnék bekapcsolódni a TraumaAmbulancia munkájába önkéntesként. Korábban is kapcsolatba kerültem már olyan szervezetekkel, amelyek bizonyos szempontból akár hasonló profilúnak mondhatók, de láttam, hogy ilyen, mint a TraumaAmbulancia, amely ezt a kérdést ilyen komplexen közelíti meg és progresszíven próbál fejlődni, talán nincs más a kis magyar piacon. 

Szóval írtam egy e-mailt, amire végül kedves választ kaptam Alexandrától, aki Csillához irányított. Mivel ezt a beszélgetést munka miatt épp Brüsszelből kellett lebonyolítani, -és egyébként sem a legjobb a pandémiás helyzet- ezért telefonon keresztül volt alkalmunk az elsődleges benyomások kialakítására. Mármint elsősorban Csillának rólam, mert akkor én már tudtam, hogy amit csinálnak az nekem nagyon szimpatikus, inspiráló és szeretnék valamilyen módon segíteni nekik és valahogyan adni ennek a közösségnek. Így most itt vagyok és a kedves olvasó az én sztorimat olvasgatja. Remélem, alkalomadtán lesz lehetőségünk személyesen is beszélgetni saját utunkról és, hogy mi hozott minket ide. 

Addig is a legjobbakat kívánom. 

András

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Eltelt az első hét, íme, a beszámoló arról, hogyan sikerült elfogadni mindazt, amivel a jelenben szembesülök. Azt vártam, hogy ez valamiféle bemelegítő feladat lesz, de hamar rájöttem, sokkal többről van szó. Lássuk, mi történt!

A feladat

A belső szabadsághoz vezető utam első lépése az volt, hogy el kellett képzelnem, milyen lenne az, ha az aktuális élethelyzetemben ragadnék életem végéig, tehát semmi nem változna körülöttem. Ez már önmagában nehéznek bizonyult, hiszen teljesen biztos, hogy minden változni fog, ha nem is azonnal. A feladatban azonban volt még egy csavar. Miután elképzeltem, hogy milyen lenne, ha minden így maradna, ahogyan most van, fel kellett tennem magamnak azt a kérdést, el tudom-e ezt fogadni. Ha igen, remek, ha viszont nem, itt az ideje mélyebben magamba nézni!

A saját jelenem

Bevallom, először nem voltam biztos abban, hogy ennek a gyakorlatnak mi lehet a valódi célja és egyébként sem világos, mit jelent az elfogadás. Bíztam abban, hogy ez a feladat végére majd kiderül. Először tehát megnéztem, mi az aktuális jelen, amit - a gondolatkísérletem erejéig legalábbis - állandósítani próbálok.

    - Egy sérült gerinc, kerekesszék, bénultság. Legalábbis a trauma fizikai oldala szempontjából erről van szó.

    - Lelki oldalról pedig önsajnálat, értetlenkedés, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, néhány megtett lépés az                  önismeret felé és egy kis ébredező önmegvalósítás.

Tapasztalataim

Az első és legfontosabb tapasztalatom az, hogy rengeteget kellett gondolkodnom, tulajdonképpen milyen helyzetben is vagyok. Hogy lehet ez? Hiszen benne élek, hogy történhet meg, hogy nem veszem észre? Nagyon fáj leírni azt, ami következik, de muszáj. Ha egészen őszinte vagyok magammal, akkor rá kell jönnöm, hogy igazából nem vagyok benne egészen abban a helyzetben, amit a jelenemnek hívok. Tudatosan legalábbis semmiképpen, hiszen a mai napig nézegetem a képeket a baleset előtti önmagamról, illetve azon rágódom, mi lesz velem a jövőben, hogyan fogok élni, milyen terápiákat szeretnék elkezdeni. Folyamatosan azon tűnődöm, milyenné szeretnék válni, mit szeretnék megváltoztatni, közben pedig észre sem veszem, hogy az élet önmagában egy dinamikus, állandóan változó folyamat. Fel sem tűnik, hogy igazából minden pillanattal közelebb kerülök a célomhoz. Ez pedig azt eredményezi, hogy folyton csak elégedetlen vagyok a helyzetemmel.

Hogy fogadhatnám akkor ezt el? Csak úgy, most, nem is beszélve a gondolatkísérletről, miszerint életem végéig szól ez az aktuális állapot… Egyáltalán mit jelent az, hogy elfogadom a jelent? Sokáig úgy éreztem, az elfogadás azt jelenti, hogy feladom. Hogy nem akarok tovább küzdeni, nem akarok fejlődni. Egy interjúban egyszer el is meséltem, az elfogadás számomra akár azt is jelenthetné, hogy aláírom a halálos ítéletemet, hiszen nem akarok felépülni, jobb életet élni.

Tulajdonképpen ezen a héten, a gyakorlat elvégzése és a saját hangom hallgatása közben értettem meg, hogy az elfogadás nem ezt jelenti. Azt jelenti, hogy az aktuális helyzetünkre úgy tekintünk, mint kiindulópontra és a vágyott változást célként tűzzük ki önmagunk elé. Ezt akkor érhetjük el, ha az aktuális jelenből, mint ugródeszkáról elrugaszkodunk és lépésről lépésre haladunk előre. Mondanom sem kell, a hideg ráz attól a gondolattól, hogy az aktuális jelenben éljek életem végéig. Ez szerintem egyrészről jó, mert inspirál arra, hogy célokat tűzzek ki magam elé és merjek változtatni. Ugyanakkor be kellett vallanom magamnak, hogy bármennyire ellentmondásosnak is tűnik, a jelennel való megbékélés nélkül ez nem fog menni. Most, hogy ezt megértettem, ráléptem az elfogadás útjára és tudatosítottam magamban,  ahelyett, hogy aggodalmaskodom a múlt vagy a jövő miatt, inkább arra fókuszálok, mit alapozhatok meg a jelenben.

Mi lesz jövő héten?

A kihívás második hetében azokkal a félelmekkel foglalkozom, amik, legyenek bármilyen aprók, megnehezítik a mindennapjaimat. Reményeim szerint megtanulom, hogy hogyan tehetem a mindennapi rutinom részévé azt, hogy ezeket a félelmeket azonosítom, tudatosítom és elengedem.

Alig várom, hogy beszámolhassak Nektek a tapasztalataimról, tartsatok velem!

 Szerző: Temesvári Orsolya

Az előző posztomban már olvashattatok arról, hogy vállaltam egy 11 hetes kihívást. A kihívásom célja az, hogy 11 különböző módszert kipróbáljak és eljussak oda, amit úgy hívunk, hogy belső szabadság.

Nagyon fontos, hogy ezeket a gyakorlatokat nem kampányszerűen szeretném végezni, hanem be szeretném őket építeni az életembe.  Félreértés ne essék, nem attól várom a csodát, hogy pár hétig foglalkozom ezzel a témával és megosztom veletek.  A cél valamiféle szemléletváltás, befelé fordulás. 

Szeretném, hogy olyan tartós eredményt érhessek el, amelyben a belső szabadság kiindulópont lesz. Mielőtt azonban belevágnék az egyes módszerek gyakorlásába, fontosnak tartom tisztázni, hogy mi is az a belső szabadság, amit szeretnék elérni   / megtalálni / megismerni. Nagyon sokan nagyon sokféle értelemben használták már ezt a kifejezést, ennek nagy részét talán nem is ismerem. Én Viktor Frankl Mégis mondj igent az életre c. művében találkoztam először ezzel a fogalommal. Hosszú ideig tartott megértenem (vagy inkább bevallanom magamnak), hogy a trauma elválaszthatatlan része, következménye a veszteség. Elveszíthetjük egészségünket, testi épségünket, mozgásképességünket, végtagunkat, szellemi képességeinket stb.  Valamit azonban soha nem veszíthetünk el: azt, hogy ehhez az új helyzethez, az adott körülményeinkhez, a veszteséghez hogyan viszonyulunk. A választás szabadsága tehát mindig, minden körülmények között velünk marad. Tulajdonképpen azt kell eldöntenünk minden egyes pillanatban, hogy a bennünket ért trauma áldozataivá válunk vagy az aktuális helyzetet kiindulópontként használva megyünk tovább.

Mit is jelent ez számomra?

Egyrészről azt, hogy világossá vált, hogy az önsajnálattal nem jutok sehova. Később azt is megértettem, hogy ha igazán szeretnék kezdeni valamit az életemmel, amit majdnem elveszítettem, akkor új szemléletmódra lesz szükségem. Értelmet kell találnom ennek a veszteségnek. Furcsán hangzik, tudom. Még én sem vagyok biztos benne, hogy ez mivel jár. De éppen ezért vágtam bele ebbe a kihívásba, hogy kiderítsem. Hogy megtaláljam a saját belső szabadságomat, ami nem más, mint hogy én magam döntöm el, hogy hogyan tekintek az életem további részére, annak milyen értelmet találok és mit adhatok ezzel másoknak. Ha maradunk a Frankl által megfogalmazott gondolatoknál, akkor azt mondhatom, hogy mindaz, ami bennem a traumám feldolgozása során lezajlik, amivé én ezáltal válok, saját döntéseim eredménye. Hiszen még ebben a helyzetben is eldönthetem, milyen ember szeretnék lenni.

Mit jelent ez a belső szabadság? Reményt a legnagyobb reménytelenségben. Erőt a kiszolgáltatottságban. Célokat egy életben, amiből látszólag minden elveszett.

Fogadd el a jelent!

Az első feladat a jelen elfogadásával kapcsolatos. Ugyanis anélkül, hogy elfogadnám a trauma okozta új helyzetet, nem fogok tudni továbblépni. A gyakorlat részleteiről majd a következő bejegyzésben írok részletesen, de annyit elöljáróban szeretnék elmesélni, hogy én nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy az elfogadás a feladással egyenlő. Fel sem merült bennem, hogy éppen a jelen helyzet elfogadásával alakíthatom poszttraumás állapotomat ugródeszkává.

Ennek az új megértésnek a birtokában vágok neki az első feladatnak, már alig várom! Egy hét múlva jövök a részletekkel. Ha van kedvetek, addig osszátok meg, hogy számotokra mit jelent a belső szabadság. Kíváncsian várjuk a véleményeteket.

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Az elmúlt héten többet foglalkoztam a TraumaAmbulanciával kapcsolatos projektekkel, mint az elmúlt fél évben összesen. Ez egyrészről azt jelenti, hogy rengeteg izgalmas témával, tartalommal és meglepetéssel készülünk az elkövetkezendő hónapokban. Másrészről pedig azt, hogy a közelmúltban megszerzett tapasztalataim és tudásom alapján egy izgalmas kihívást szeretnék
teljesíteni, amelynek részleteiről a TraumaAmbulancia blogján fogok beszámolni.
Az ihletadóm dr. Buda László: A belső szabadsághoz vezető út 11 lépése című munkája.

Miről van szó?

Nos, legegyszerűbben talán úgy tudom megfogalmazni, hogy egy trauma (baleset) hatására a másodperc töredéke alatt egy teljesen új élethelyzetbe kerültem. Ez a helyzet szerencsére nem csak nehézségeket és félelmeket, hanem az önismeret és a feldolgozás lehetőségét is magával hozta. A közelmúltban rengeteget olvastam arról, hogy hogyan kellene, lehetne vagy hogyan érdemes feldolgozni egy traumát. Azt már korábban is sejtettem, hogy ez nem úgy történik majd, mint ahogyan lezavartam egy egyetemi vizsgaidőszakot vagy lezártam egy projektet a munkahelyemen. A traumafeldolgozás, legalábbis a személyes tapasztalataim és az aktuális álláspontom alapján, egy hosszú, akár életre szóló folyamat (is lehet). Szerencsére ma már rengeteg könyv, blogbejegyzés, terápiás lehetőség áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy elinduljunk és remélhetőleg sikeresen végig is menjünk a trauma feldolgozásának egyes lépésein. Ezzel kapcsolatban azonban két nagyon érdekes kérdés merült fel bennem.

 - Az egyik a módszertan problémája. Nagyon sokan nem tudjuk, hogy mégis hogyan érdemes nekiállni ennek az egésznek, így emiatt sokszor az első bizonytalan reakció után inkább abba is hagyjuk. Éppen emiatt kapta a „Hogyan csináljam?” címet ez a sorozat. Az a célom, hogy a kihívás végén az saját tapasztalataimon alapuló választ adhassak erre a kérdésre.

 - Nagyon szorosan kapcsolódik a módszertan problémájához a második jelenség. Elgondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka, hogy nagy lelkesen elolvasok végtelen traumafeldolgozással vagy önismerettel kapcsolatos könyvet, végighallgatom az összes kapcsolódó podcast adást, blogot írok, de még mindig nem történik semmi. 

Hol akad el a folyamat? 

Nagyon egyszerű: bennem. Mert kihagyok egy nagyon fontos lépést; a gyakorlást. Megértettem ugyanis, hogy a traumák feldolgozásához belső változásra lesz szükség. Ezt a változást azonban gondolkodással, megértéssel, intellektuális fejlődéssel nem érhetem el, vagy ha el is érem, a változás valószínűleg nem lesz tartós. A valódi feldolgozás, elengedés motorja éppen az érzelmi átélés. Ezt pedig kifejezetten gyakorlással érhetjük el.

Álláspontom szerint a gyakorlás válasz lehet az első kérdésre is, vagyis arra, hogy mégis hogyan érdemes nekiállni. Ezt fogom tenni én is. Lássuk, hogy hogyan!

Az elmúlt év során egyre többet foglalkoztatott a szabadság kérdése, a balesetem ugyanis számos fizikai korláttal állít(ott) szembe. Megértettem, hogy a szabadságot önmagamban kell keresnem. Ebben a pillanatban az is világossá vált, hogy a traumám feldolgozásának módszere a belső szabadságom felkutatása lesz. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy egy rejtélyes műszer segítségével belenézek a testembe és megkeresem a szabadságot. A belső szabadság megtalálása egy hosszú folyamat, amit a szakirodalomban található tudás megszerzésén túl sokféle gyakorlattal kell támogatni.

A kihívás tehát adott: a belső szabadságom felderítése 11 módszer segítségével. Terveim szerint hetente fogok megismerkedni egy-egy módszerrel, amelyeket a tervek szerint tartósan beépítek a mindennapjaimba, figyelembe véve persze azt, hogy valószínűleg nem mindegyik lesz hatásos, sőt. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, ami egyáltalán nem fog működni, vagy egyszerűen csak kellemetlen lesz, amíg más módszerek akár néhány alkalom után látványos hatást érnek el.

A különféle módszerekkel kapcsolatos tapasztalataimról, a gyakorlással kapcsolatos élményeiről a TraumaAmbulancia blogján fogok beszámolni. Egy reményeim szerint izgalmas, tanulságos, de minden bizonnyal nehéz és kihívásokkal teli utazásra hívlak. Tarts velem, épüljünk, tapasztaljuk és gyógyuljunk együtt! Bízom benne, hogy az itt megosztott tapasztalataim inspirálóak lesznek számodra! Ha belevágnál, de segítségre van szükséged vagy kérdésed van, keress minket az alábbi elérhetőségeken!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Temesvári Orsival balesete után találkoztunk. Önkéntes adománygyűjtő futóként egyik napról a másikra került át a segítő oldalról a segítségre szoruló oldalra. Küldetéstudatával, hozzáállásával valóban a baleseti sérültek példaképe. Tanulunk tőle, tanulunk egymástól nap mint nap. Büszkék vagyunk, hogy csapatunk tagja, sokat jelent az "együttgondolkodás". Nem véletlenül sodort össze bennünket az élet. Ismerjétek meg Orsit, a TraumaAmbulancia "Phoenix Girl"-jét!

„Választhatnám azt is, hogy nem érdekel, hogy mi lesz holnap, belesüppedek ebbe a kényelmetlen helyzetbe. De én mást akarok: fejlődni.” Ez áll Temesvári Orsi legutóbbi Facebook-bejegyzésében. Mint az a következő beszélgetésből kiderül, a fejlődés esélyét egyebek mellett a TraumaAmbulancia Egyesülettel való kapcsolatban találta meg.

Fotó: Temesvári Orsi

Hogyan bukkant fel az életedben a TraumaAmbulancia Egyesület?

A 2018-ban történt súlyos balesetemet és a közvetlen azután történeteket figyelemmel kísérő Suhanj Alapítvány közvetítésével ismertem meg az Egyesület alapítóját, Csillát. Bár kezdetben nem volt egyszerű utat találni hozzám, mégis a baleset után néhány hónappal létrejött a találkozás. Akkor még nem értettem, hogy ez miért lehet jó nekem, nem is voltam a tudatában annak, hogy engem trauma ért. Ezt a szót nem is használtam azelőtt. Valójában nem néztem szembe a történtekkel és az egész feldolgozást csak az utolsó momentumtól akartam kezdeni. Tehát azzal, hogy most ez van, akkor holnap mi lesz. A tagadást választottam, nem beszéltem az érzéseimről, nehezemre esett még magammal szemben is bármilyen formában megnyilvánulni.

A jelek szerint az első találkozás mégsem fulladt kudarcba…

A TraumaAmbulancia ma már többet jelent nekem, mint a feldolgozáshoz kapott segítség. Ez a kapcsolat új célt is jelent egyben. Rengeteget ad az, hogy tevékenykedhetek, hogy közösen dolgozunk, hogy bekapcsolódhattam ebbe a küldetésbe, számítanak az ötleteimre, értékelik a kreativitásomat. Mindeközben sokat tanulok az egyesület irányait meghatározó Csillától és Alexandrától, igazából olyanok nekem ők, mint a mentoraim. Amikor ezt nekik is elmondom, azonnal rávágják, hogy ez sokkal inkább partneri kapcsolat, mellérendelt szereplői vagyunk a nagy egésznek, amit az egyesületi munka jelent.

A kreativitásodról sokat elárul a blogod. Hogyan kezdtél neki az írásnak?

Két éve indítottam a blogom. Le vagy inkább magamból ki akartam írni a történteket. Aztán arra is gondoltam, hogy mindaz, ami velem történt és történik, talán másnak is tanulságos lehet. Szóval meg akartam osztani olyan dolgokat, amiket olvasva segítséget kapnak tőlem az emberek. Ezzel együtt egyre többet is olvastam pszichológiai témájú írásokat. Így aztán a blog önismereti téren és a feldolgozásban is szerepet játszik. Egyre több dolgot értek már az egészből.

Vannak olvasói visszajelzések?

Nem annyi, mint amennyit szeretnék, de ami hozzám eljut, mind nagyon pozitív. A legmegindítóbb az volt, amikor egy súlyos depresszióval küzdő lány írta meg, hogy nagyon szereti az írásaimat, és a legnehezebb napjain mindig ezeket olvassa, és így tudja átvészelni ezeket az időszakokat. Számomra ez csodálatos érzés. Segíthetek, miközben én magam nagyon nem szeretek segítséget kérni másoktól. Azt vallom, hogy ha akár csak egy embernek is segítenek a történeteim, már nem volt hiába, hogy belekezdtem.

Ez az, ami lényegében teljesen megegyezik a TraumaAmbulancia Egyesület filozófiájával. Tehát a segíteni és tenni akarás a közös nevező?

Nagyon fontos, amit tesz az egyesület. Sokan nem is tudják, hogy mit jelent a poszttraumás lét. Hogy ez egy olyan átmeneti lelki állapot, amin csak úgy tudsz túllépni, ha van segítséged. Az egyesület ezt a segítséget szeretné eljuttatni oda, ahol erre a legnagyobb szükség van. Az, hogy én ehhez hozzá tehetek bármit, és ilyen jó szándékú embereknek szükségük van rám, az számomra óriási ajándék. 

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Hosszú szünet után egy rendhagyó programmal kezdtük a szezont. Ebben a bizonytalan helyzetben mindenki számára aktuális témát jártunk körbe, tanultunk, gazdagodtunk ezúttal is. Hálásak vagyunk, hogy három kiváló szakember osztotta meg velünk tudását és tapasztalatait a mentális biztonságról, az egyén, a munkáltató lehetőségeiről válsághelyzet esetén, illetve a civil szervezetek szerepének fontosságáról. A beszélgetésről szóló összefoglalóban vendégeink megszólalásaiból idézünk.

A koronavírus-járvány márciusi berobbanása óta szeptember 8-án este első alkalommal rendezett kerekasztal-beszélgetést a TraumaAmbulancia Egyesület. A viszontagságos időszakot követően, ahhoz illeszkedve az esemény témája a munkahelyi mentális biztonság, a vállalati kríziskezelés, illetve a cégek és a civil szervezetek közötti együttműködés volt. A vonatkozó kérdéseket, problémákat Kovács Anitával, a Hospice Alapítvány jószolgálati nagykövetével és korábbi programigazgatójával, Seres Nikolettával, a Telenor belső kommunikációs vezetőjével, trénerrel, illetve Végh József pszichológussal, coach-csal és szervezetfejlesztő trénerrel jártuk körbe. A COVID-19-pandémia nem csupán az egészségügyre rakott példátlan terhet, az otthoni munkavégzés és tanulás, a bezártság, a korlátozások, a fenyegetettség érzete, illetve az esetleges anyagi gondok miatt az átlagember élete is a feje tetejére állt. Egy ilyen helyzetben a munkaadók feladata is a dolgozók mentális egészségének megőrzése. Szerencsére a TraumaAmbulancia tapasztalata is az, hogy egyre több vállalat számára fontos szempont a munkavállalók fizikai és mentális egészségének védelme. Az este fő kérdései voltak, hogy mit kezdhet a dolgozó és munkaadója egy ilyen helyzetben, hogyan küzdhetünk meg a krízissel, illetve mi következhet a világjárvány után.

Balról: Sárközi ALexandra, Végh József, Kovács Anita és Seres Nikoletta

Nem mindegy, hogyan értelmezzük a helyzetet

A pandémia korábban nem tapasztalt helyzet elé állította a társadalmat, és komoly alkalmazkodóképességet követel mindnyájunktól. A cégek és a munkavállalók számára az egyik legkomolyabb kihívást az otthoni munkavégzés megszervezése jelentette, a helyzetre pedig különböző megoldások születtek.

Seres Nikoletta tapasztalatai alapján sok vállalatnál sikerült a munkavégzést teljesen otthonra költöztetni, míg más helyeken a korlátozások idején is bejártak a dolgozók. Meglátása szerint a munkavállalóknak az az optimális, ha maguk választhatnak, hol tudják hatékonyabban végezni feladataikat: például lehet, hogy egy veszélyeztetett kollégának a többi ember elkerülése nyújthatja a legnagyobb biztonságot, mások számára viszont éppen az otthoni körülmények kényelmetlenek. Seres Nikoletta úgy véli, a helyzet megoldásának kulcsa az alkalmazkodás mellett a rugalmasság.

Végh József hozzátette, minden helyzetet, így a mostani pandémia nehézségeit is, magunk értelmezünk. A szakértő példaként egy szakítást hozott fel: egy kapcsolatot követően igen különböző eredményekkel járhat, ha az ember teljes összeomlással, vagy bánattal, mégis reménykedéssel folytatja életét. „Rajtunk áll, hogy az adott élethelyzetnek milyen értelmezést adunk, és az nagyon nem mindegy” – állapította meg, hozzátéve, hogy a nehézségből ily módon akár lehetőséget is teremthetünk. „Ha jelentkezem a dísz-zászlóaljhoz, nem mindegy, hogy azt mondják, „hülye vagy, Jóska, túl kicsi vagy hozzá”, vagy azt, hogy „nagyszerű, pont ilyen embereket keresünk a harckocsizókhoz”” – mondta. Hasonló módon az is sorsdöntő lehet, hogy valakit kirúgnak, vagy illő módon elköszönnek tőle, a külső támogatás pedig nagyban hat arra, hogy az ember miként éli meg az ilyen szituációkat. A pszichológus hozzátette: a vélt vagy valós erőforrásaink mind befolyásolják a helyzetek értelmezését, a megküzdés során pedig kulcsfontosságú, hogy a megoldást elszenvedjük, vagy éppen magunk generáljuk. Végh József szerint a mostanihoz hasonló krízishelyzetben az átfogó és átlátható kommunikáció elengedhetetlen. Az információátadás nem csupán a járvánnyal kapcsolatos tájékoztatást jelenti, a munkahelyek feladata is, hogy minden korábbinál pontosabban kommunikáljanak dolgozóikkal. A probléma az, hogy a megfelelő kommunikáció elmaradása bizonytalanságot okozhat az emberben. A pszichológus úgy véli, hogy a jelenlegi szituáció egyik legnagyobb kihívása éppen ez, hiszen az ismeretlen miatti bizonytalanság stresszhez vezethet. Mint kiemelte, ez nemcsak az egyén számára jelent problémát, hanem akár súlyos gazdasági következményekkel is járhat: egy nemrég bemutatott tanulmány szerint a munkahelyi stressz évente annyi gazdasági kiesést okoz, mint a 4-es metró megépítésének költsége.

Végh József

Megváltozhat az emberek hozzáállása

A pandémia mindnyájunk életében komoly változásokat hozott. Könnyen elképzelhető, hogy ezek egy része – remélhetőleg csak a pozitívumok – hosszú távon, a koronavírus legyőzése után is velünk maradnak. Kovács Anita szerint a civilek társadalmi szempontból eleve hiánypótló munkát végeznek, a COVID-19-járvány viszont látszólag felerősíti értéküket – igaz, ezzel párhuzamosan, a nehéz gazdasági helyzet miatt a társadalom egyre kevesebb anyagi támogatást tud biztosítani. Mint mondta, az utóbbi időkben olyan cégek is elkezdtek tárgyalni velük, akik korábban nem mutattak komolyabb érdeklődést. Most úgy tűnik, a veszteségkezelés a vállalatok számára is egyre meghatározóbb kérdéssé válik. Hozzátette: az elmúlt időszakban már olyan sok lett a megkeresés, hogy kezdenek emberhiánnyal küzdeni. Kovács Anita úgy látja, hogy a koronavírus miatt a civilek és a cégek kapcsolata jelentősen átalakulhat, véleménye szerint hosszú távon a megoldást az jelentheti, ha a civilek is felajánlanak valamit az őket finanszírozó vállalatoknak. „Kölcsönösség kell, nem pedig az eddigi, egyirányú támogatás” – tette hozzá. Elképzelhető, hogy ezen a téren éppen a világjárvány hozhat el jelentős változást.

Kovács Anita

A pandémia azonban egyéb módon is hathat mindennapjainkra. Seres Nikoletta felelevenítette, hogy cégüknél a nehéz gazdasági helyzet miatt egy vállalati alap terve született meg, amelybe önkéntes alapon lehet adományokat tenni. Sőt, az otthon tanulás időszakában a kollégák még a munkatársak és gyermekeik digitális eszközökkel való ellátottságát is igyekeztek belülről szerveződve megoldani. Végh József hozzátette, mindez nem meglepő, hiszen az ember társas lény, ha pedig baj van, még inkább összetartunk, mivel ez tud identitást biztosítani számunkra.

Bár a mostani helyzet kiket fizikai, kiket mentális, kiket anyagi alapon veszélyeztet, úgy tűnik, a járvány bizonyos pozitív folyamatokat is beindított. Abban biztosak lehetünk, ahogy az emberiség az eddigi, úgy ezen a krízisen is túljut majd, az élet folytatódik, de biztosan nem lesz olyan, mint előtte. Kérdéses, hogy a most tapasztalható változások a pandémia után meddig tarthatnak ki. 

A fotókat köszönjük Ribet Matteonak!

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Temesvári Orsi. Mondhatnánk, hogy "tessék megjegyezni a nevet", de az az érzésünk, hogy felhívás nélkül is nagyon sokan tudni fogják ki ő, egyre többen ismerni fogják őt. Mert Orsit érdemes megismerni, érdemes olvasni írásait, érdemes meghallgatni! A balesete után találkoztunk vele, még a kórházi ágyon. Önkéntes adománygyűjtő futóként egyik napról a másikra került át a segítő oldalról a segítségre szoruló oldalra. Küldetéstudatával, hozzáállásával a nem csak a baleseti sérültek példaképe. Orsitól tanulunk mi is és nagyon jó, hogy velünk van. Ha elolvassátok írását, érteni fogjátok, miről beszélünk.

Nemrégiben olvastam Paul Chr. Donders Reziliencia című könyvét az érzelmi rugalmasságról. Azóta is motoszkál bennem a következő gondolat: 

“Lehetünk persze egy-egy konkrét esemény áldozatai, de az élet áldozatai sohasem.”

Számomra ütős, elgondolkodtató és megszívlelendő üzenet ez. Traumák áldozatainak, traumából felépülő túlélőknek és persze a környezetüknek. Mindannyiunknak.

Azt hiszem, senki nem kerülheti el a traumákat. Trauma az, ha elveszítjük családtagjainkat vagy barátainkat, ha baleset ér minket, de az is, ha elbocsátanak minket a munkahelyünkről. Kinek kisebb, kinek nagyobb trauma jut. Nekem is jutott, egy nagyobbacska. A mai napig a fülemben cseng Édesapám mondata, miszerint elsőbbségünk csak akkor van, ha megadják, hiába gyalogátkelő vagy zöld lámpa. Nos, egyszer nem adták meg. Nem tagadom, hogy értek veszteségek - ilyen például egy nyaki gerinccsigolyám és a gerincvelőm épsége. Elismerem, hogy nagy ára van az elmúlt két év lelki fejlődésének, amit a balesetem katalizált. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden pillanatért mindig hálás tudok lenni. Egyvalamiben azonban biztos vagyok: a saját döntésemen múlt, hogy nem lettem áldozat. Lelki értelemben semmiképpen. Sokszor kérdezik tőlem, hogy hogy tudok mosolyogni akkor is, amikor látszólag a legnagyobb reménytelenség közepette telnek a mindennapjaim. Erre sokáig nem tudtam válaszolni. Azt sem mertem bevallani magamnak, hogy egy ideig igenis sokszor gondoltam arra, hogy mennyivel könnyebb lett volna, ha az úttesten maradok. Sőt, szuicid gondolatokkal is küszködtem. Ez is része a bulinak, viszont én itt nem éreztem jól magam.

Lassanként szedegettem össze az ütközés által összetört lelkem darabjait, ahogyan az orvosok tették a törött csigolyám szilánkjaival. Közben ráébredtem arra, hogy én dönthetem el hogy a balesetem áldozata vagy túlélője leszek. A túlélővé válás hoz szükséges lelki erő ugyanis mindenkiben benne van. Hiszen ez nem adottság, hanem gondolkodásmód kérdése. A túlélés világnézet.

Itt viszont már nem csak egyetlen traumáról van szó. Egy életről. Egy túlélő poszttraumás életéről. Amiből bármi lehet. Teher, kín és küszködés. De lehet siker, kiteljesedés és boldogság. Ha van miért.

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/