Egy baleset után nem csak a testnek, hanem a léleknek is szüksége van regenerálódásra. A TraumaAmbulancia missziója, hogy a hozzánk fordulóknak segítsen elindulni a lelki felépülés útján! A poszttraumás stressz, a fizikai és egyéb változások sokszor a legegyszerűbb napi rutint is meg tudják nehezíteni. De ugorjunk egy kicsit a jövőbe. A felépülés hosszú és küzdelmes folyamata lezajlik, a balesetet elszenvedett személy újra visszatér a normál kerékvágásba, valami mégsem stimmel.

Miért van az, hogy párkapcsolatunkon, rokoni és baráti kapcsolatainkon csorba eshet egy baleset után? Hogyan tudnánk tenni azért, hogy valódi segítséget nyújtsunk párunknak, és hogyan tudjuk megtartani az intimitást? Mai írásunkban erre keressük a választ, illetve a megoldást – mindkét fél részéről: a balesetet átélt, illetve társa részéről is.

Foto: pexels

Az intim kapcsolatok sokszor és sokféle módon sérülhetnek egy baleset után, például a következőkön keresztül: a fizikai illetve lelki intimitás kerülése a balesetet szenvedett fél részéről, az izoláltság érzése, a kétségbeesés és reménytelenség érzése ( mindkét fél esetében ), a harag / frusztráció / szomorúság illetve összezavarodottság érzése, egyre növekvő szorongás, valamint egyre többször előforduló veszekedések, és egyre kevesebb megoldás.

Nem vitás, hogy ezek a jelenségek egyre közelebb sodorhatnak egy párkapcsolatot a szakadék széléhez. A rendszeres vitáknak, a rengeteg negatív érzelemnek és fájdalomnak egy közös pontja van: az, hogy mindkét fél gyógyulni, és épülni szeretne.

Mielőtt részleteznénk a lehetséges módszereket, melyek segíthetnek e cél elérésében, érdemes lehet egy kicsit a mélyebb lélektani hátterét is megvizsgálni annak,  miért lehetséges az, hogy idővel poszttraumás stressz szindróma tünetei egyre gyakrabban jelentkeznek, és hogy az életünk gyakran egyre kilátástalanabbnak tűnhet. Egy trauma a számtalan fizikai sérülés mellett talán életre szóló lelki sebeket is ejt – ez nem kérdéses. Aki átél egy balesetet, és bármilyen módon megváltozik az életminősége, az egyértelműen előre fele szeretne haladni, új célokat tűz ki maga elé, és maga mögött szeretné hagyni a szenvedést, ugyanakkor a múltját is szeretné. Szeretne ugyanúgy élni, ahogyan azelőtt, szeretné, ha nem lennének fizikai akadályai, ha nem lennének alvás gondjai, ha a szerettei nem látnák fájdalmak között és nem kéne segíteni akár a legegyszerűbb dolgokban is, mint például az öltözködés. Ez a fajta „múltba kívánkozás” lassíthatja azt a folyamatot, hogy a balesetet átélt személy előrefelé haladjon, hiszen ameddig nem engedünk el bizonyos reményeket vagy igényeket, addig nem tudjuk elfogadni a jelen által kínált helyzetet, és nem is tudunk új jövőt építeni. Éppen ezért , ha egy párkapcsolatból az egyik fél traumát él át, nagyon nehéz megtartani a szilárd közös alapot, fáradtságos munka jövőt építeni, és fájdalmas szerettünk szenvedését látni, átélni, és hosszútávon egy változó párkapcsolatban részt venni. Az intimitás sokszor már nem a hétköznapok természetes része, a két fél közötti távolodás könnyen megjelenhet, és a küzdelmek gyakorta végeláthatatlannak tűnnek. De hogyan segíthetünk ebben egymásnak? Hogyan alakíthatunk ki reális elvárásokat, és hogyan zökkenthetjük vissza kapcsolatunkat a régi kerékvágásba, vagy esetleg hogyan alakíthatunk ki új rutint?

A TraumaAmbulancia vendége és lelkes támogatója, Andor Eszter súlyos balesete után „Halj meg, hogy élni tudj!” címmel írt könyvet arról, hogy állt fel ebből, mi segített abban, hogy ne adja fel. Itt és most nektek is „elmondja” hogyan lehet szebb az élet a kórházban is!

Fotó: Andor Eszter

Ha van családtagod, barátod, ismerősöd, aki egy váratlanul bekövetkezett szerencsétlen baleset miatt fekszik súlyos betegként a kórházban, akkor Te is szembesültél már magadban a kérdéssel: mit tegyek, hogy neki jobb legyen? Hogyan könnyíthetnék sorsán? Mit vigyek neki? Az első és legfontosabb, amit tehetsz, hogy ne kezeld őt betegként! Ha ez megvan, akkor már a hozzáállásod is változik.

Borzasztó kiszolgáltatott érzés, hogy egyik nap még duruzsol az életed, a következő nap pedig kiszolgáltatva fekszel egy fertőtlenítő szagú ágyon, és nem érted mi zajlik veled, magatehetetlen vagy…és ettől mindenki tehetetlen körülötted is. Mit lehet tenni, hogy egy kicsit azt érezd, élsz még és a környezeted is élőnek lát? A lelked belül tombol, az agyad zakatol, próbálod feldolgozni mi is történt …miközben sajnálkozó pillantásokkal, szánakozó mondatokkal szembesülsz…A mindennapok megszokott tárgyai válnak reményt adó kincsekké: “na,talán erre emlékszik majd, beugrik neki kik vagyunk!”

Amikor én feküdtem kómában, élet-halál között lebegve, a családom behozta plüss macimat, ami gyerekkorom óta velem volt minden fontos pillanatban. 9 éves voltam, amikor az édesanyám egy autó balesetben meghalt. ( S, aztán a sors ismételte önmagát...) Ezt a macit akkor kaptam karácsonyra. Akkor is ott feküdt velem az ágyban, hűséges barátként várta, hogy magamhoz térjek.