Szerző: Temesvári Orsolya
Sokan tudjuk, hogy a félelmeink mennyire ártalmasak. Ez számomra is világos volt, de sosem kötöttem össze a félelmeimet azokkal a helyzetekkel, amelyek számomra kellemetlenek voltak vagy amelyeknek megpróbáltam ellenállni. A héten ezzel a témával foglalkoztam.
A feladat
A feladat az volt, minden egyes nap szánjak néhány percet arra, hogy megfigyelem, mik azok a dolgok, érzések vagy tapasztalások, amelyek ellenállást szülnek bennem. Ahogyan azt már a korábbi bejegyzésekben is hangsúlyoztam, ennél a gyakorlatnál is kifejezetten fontos, hogy a jövőben ezt ne csak kampányszerűen végezzem, hanem mindig, amikor szükségem van rá; akár mindennap.
Mitől félek valójában?
Bevallom, egy kicsit szkeptikus voltam ezzel a gyakorlattal kapcsolatban, mert túl általánosnak találtam. Mi az, hogy minek állok ellen? Honnan tudjam? A helyzet hozza, nem? Nem igazán tetszett ez a gyakorlat, nem is értettem, mit kellene csinálnom. Dühösen hagytam abba, csalódott voltam. Egyik este elalvás előtt jöttem rá a lényegre: éppen azért nem tetszik ez a feladat, mert ellenállok neki. Félek. Félek attól, hogy amint megvizsgálom azokat a dolgokat, amelyeket el szeretnék odázni, kiderül, hogy mi van belül. És ezt nem akarom látni. Felmerült bennem a kérdés: mitől félek valójában? Vajon a félelemtől magától? Vagy attól, hogy amint beismerem magamnak, hogy félek, gyenge, sebezhető és gyáva leszek? Hiszen én magam jöttem arra rá, hogy a félelemmel önmagában nincs probléma, csak azzal van, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam és megbénítson. Ahogy egyre többet gondolkodom, olyan érzésem van, mintha több rétegben rakódott volna rám a félelem. Olyan ez, mintha túl hosszú ideig hagytam volna az arcomon a bőrfiatalító, revitalizáló, ránctalanító, és még ki tudja milyen csodálatos hatásokkal kecsegtető arcpakolást és most egy vastag, repedezett burkot kell leválasztanom magamról, hogy újra láthassam az arcomat. Megértettem egyrészről azt, hogy már önmagában attól is félek, hogy félek. Olyan, mintha nem engedhetném meg magamnak azt, hogy bármi félelmet keltsen bennem. Pedig ez teljesen természetes, mindannyian tartunk az új, ismeretlen dolgoktól. Ez az első réteg.
A következő rétegben vannak a konkrét félelmeim. A teljesség igénye nélkül: félek, hogy a jelenlegi vírushelyzet soha nem ér véget, félek, hogy eltávolodom emiatt a barátaimtól, félek, hogy nem tudok eleget foglalkozni a rehabilitációmmal, hogy nem dolgozom eleget, de félek attól is, hogy mi lesz, ha a szüleim nem lesznek mellettem. Tudnám még folytatni a sort, de akkor soha nem lenne vége ennek a bejegyzésnek…
Gondolkodom, hogy mi volt a nagy tanulság. Valószínűleg ennyire rövid idő után még nem vonhatok le semmit, azt viszont elmesélem, hogy hogyan érzem most magam. Egyrészt sikerült egy (sok) újabb félelmet begyűjteni: mennyire leszek sebezhető ezután a bejegyzés után? Ki fogja olvasni a gondolataimat ezek után? Komolyan fognak venni? A másik oldalon ugyanakkor megkönnyebbültem. Most már tudom, hogy mivel állok szemben. Bármennyire is nehéz ezt látni, van abban valami felszabadító érzés, ha szembenézel önmagaddal. Vagy legalábbis elindulsz.
Merre tovább?
A következő héten egy számomra nagyon kedves témával fogok foglalkozni; ez pedig a felelősségvállalás. Úgy alakult az életem, hogy nagyon sokszor került előtérbe ez a kérdéskör, nemcsak a traumák feldolgozásával kapcsolatban, hanem az élet minden területén. Nagyon sokszor gondolkoztam azon, hogy mit jelent számomra az, hogy felvállalom a felelősséget önmagam iránt vagy bármilyen más helyzetben. A következő heti bejegyzésben erre is választ adok. Szép hetet kívánok nektek addig is!
Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!
Weblap: https://traumaambulancia.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/
Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/
