Már jó pár nap eltelt a Forbes legutóbbi rendezvénye óta, a számos rendkívüli előadónak köszönhetően mégis sokakban és sokunkban hagyott máig kitartó, mély és egyben felemelő élményt az esemény. Persze a Legyél Jobb! Nap nemcsak emiatt mérföldkő a TraumaAmbulancia életében. 

Még hetekkel a rendezvény előtt az a megtisztelő felkérés ért bennünket, hogy dr. Temesvári Orsi elnökségi tagunk és önkéntesünk egy tíz perces előadással zárhatja majd a napot. Az ezt követő időszakban a lázas felkészülésnek köszönhetően csapatunk mindennapjait az izgalom, izgatottság és feszültség járta át. Tudtuk, hogy a színpadon Orsi bár egy emberként, de az egész csapat helyett és nevében szeretne valódi, a nap folyamán még nem hallott, hasznos tudást átadni a traumatudatosságról, úgy ahogyan arról mi együtt gondolkodunk.

Ugyan utólag már nem tudjuk visszaadni, azt a helyszínen, zsigeri szinten érezhető, felemelő hatást, amit az előadás kiváltott a jelenlévőkből, de a fényképek és egyesületünk tagjainak rövid beszámolója reméljük mégis csak segít valamennyire átélni a Forbes Legyél Jobb! Napjának számunkra egyértelmű csúcspontját.

Krausz Csilla, egyesületünk alapító elnökének beszámolója:

"Vannak mérföldkövei az egyesületnek, és tudtam ez a nap ismét egy ilyen alkalom lesz.

Én aki végigkísérhettem a szöveg létrejöttét és alakulását végig biztos voltam benne, olyan dolog fog történni ami egyén szinten és csapat szinten is új minőséget hoz az életünkbe. Orsi ahogy elkezdett beszélni, mondatról mondatra szippantotta be a közönséget, biztos vagyok benne, hogy nem sokan számítottak egy ilyen zárásra ezen a rendezvényen. Sikerült a szervezőknek az egésznapi értékes útravaló gondolatokat megkoronázni Orsi színpadra szólításával. Hogyan is lehet szavakba önteni, azt a pár percet, ami alatt olyat élünk meg amit van hogy napok, hetek alatt sem, érzelmileg.

Vártam, majd izgultam, majd szorítottam, majd figyeltem és a pillanat amikor felmentünk Orsihoz és együtt tapsolhattunk a közönséggel, az bizony felejthetetlen emlék számomra, és remélem az ott jelenlévők számára is."

Torma Ágnes, önkéntesünk beszámolója:

"Családi elköteleződés miatt nem tudtam részt venni a Forbes Legyél Jobb! Napján. A kora esti órákban, a családommal Sárvárról hazafelé tartva, hallgattuk végig együtt Orsi színpadi beszédét az autóban. Csend volt, végig. Nem volt egy ,,Anya mi ez?”, ,,Anya miért nem a zene szól?”. A 6 éves lányom is tudta, valami ösztönös, elemi szinten, hogy ez egy fontos momentum. Csak ennyit mondott utána,, Anya ez szép volt.

S tényleg az volt: SZÉP. 

Sz, mint szuperlatívusz. 

É, mint érzékenyítő. 

És P, mint pazar. 

És valljuk be, hihetetlenül menő a Forbes színpadán lenni még Osi mögött kivetítve is. Hála és köszönet!"

Királyfalvi Dóri, alapítónk és önkéntesünk beszámolója:

"Az élményt nem is igazán tudom szavakba önteni, Orsi beszéde olyan energiákat mozgatott meg, hogy még másnap is a hatása alatt voltam (pedig nem először hallottam ilyen témában előadni). Hasonlatként az jutott eszembe, amikor versenysportoltam és a verseny 3 percében teljesen más világba kerültem. Tulajdonképpen itt is, utána nem is emlékeztem mi történt abban a pár percben, csak vitt az érzés, és a lendület.  Másnap eszméltem rá, amikor újra megnéztem videón Orsit, hogy igazából, most hallottam először a beszédét, mert ott hiába figyeltem a szavak nem tudtak versenyezni az érzésekkel."

Hernádi Judit, önkéntes pszichológusunk beszámolója:

"Ahogy közeledett a délután, a nagy nevek előadásait hallgatva az izgalom egyre inkább úrrá lett rajtam, főként mikor elkezdtünk gyülekezni Orsi körül. Amikor később végre megláttam Orsit a színpadon, meghallottam az első gondolatait, akkor nálam azonnal eltört a mécses. Szép volt, hiteles. Rövid, de lényegre törő. Egyszerű, de csontig hatoló. A megfogalmazott üzenet mindenkinek átjött a nézőtéren, ezt abból is láttam, mikor körbepillantva összeakadt a tekintetem a többi párás szemű résztvevővel. Köszönöm az élményt, és a megtiszteltetést, hogy ennek a remek csapatnak a tagjaival, tagjaként állhattam a színpadon Orsi szenzációs előadásának záróakkordjaként.

Mindannyiunknak vannak traumái, melyek egyéntől függő mértékben és intenzitásban köszönnek vissza a hétköznapokban, néha a legváratlanabb helyzetekben, és a legérthetetlenebb módon. Nagyon fontos, hogy ezekkel az élményekkel foglalkozzunk, ne elnyomni akarjuk őket, hanem megszelidíteni, és helyet találni nekik életünk kirakósának asztalán. Számomra ezt jelenti a Trauma Ambulancia Egyesület egyik fő üzenete, a traumatudatosság."

Lukoviczki Réka, önkéntesünk beszámolója:

"A világnak szüksége van azokra az emberekre, mint Orsi. Végigmenni egy traumatikus felépülésen és ezt bátran kiállva elmesélni a közönségnek: na ehhez bátorság és elhivatottság kell! Őszinte sebezhetőségével olyan dolgokról beszélt, amiről nagyon nehezen nyílnak meg az emberek. A trauma nem divatos szó, a jelenség pedig fájdalmas, sokszor szégyenteli, olyan dolog, amit még a legközelebbi családtagokkal is csak óvatosan osztunk meg. De hiszek abban, hogy minél több ilyen előadást hallunk, minél többet beszélünk a témáról, annál egészségesebb és emberközpontúbb társadalomban fogunk élni, ahol az emberek jobban megértik egymás élethelyzetét és motivációját, hogy mit és miért csinálnak. Még több Orsit!"

Zárásként pedig álljon itt néhány gondolat a másik oldalról, attól az embertől, aki abban pár percben képes volt rendkívüli hatást gyakorolni a helyszínen lévő több száz emberre.

Temesvári Orsi, elnökség tagunk és önkéntesünk megélései:

"Minden alkalommal, amikor nyilvánosan megszólalok valahol, izgulok, vajon hiteles lesz-e, amit mondok, tudok-e értéket közvetíteni és fenn tudom-e tartani a hallgatóság figyelmét. Ez az izgalom a színpadra lépés előtti pillanatokban gyomorgörcs, remegés és döbbenetes sebességű szívverés formájában mutatja meg magát, de abban a pillanatban, ahogy beszélni kezdek, elmúlik. Ez most is így történt, ahogyan meghallottam a saját hangomat és végignéztem a közönségen, megnyugodtam, nem volt semmi más, csak az érzés, hogy mesélek.

A Forbes eseményén megszólalni több volt, mint megtiszteltetés. Neves szakemberek, ismert és elismert meghívottak után léphettem színpadra, ami egyrészt egy fontos visszajelzés volt nekem, hogy igenis lehet helyem köztük, ugyanakkor el is bizonytalanított. Sokáig azt kérdeztem magamtól, mi újat, mi különlegeset mondhatnék még, ami előttem nem hangzott el, amit a nap folyamán felszólaló vendégek nem tudnak. Ahogyan készültem az előadásra és formálódott mindaz, amit szerettem volna elmondani, egyre eltávolodtam ettől az önmarcangoló bizonytalanságtól és közelebb kerültem mindahhoz, ami az egész lényegét adta: önmagamhoz. Ezzel a bizonyossággal valódi élmény volt kilépni a színpadra. 

Annál csodálatosabb visszajelzés pedig nem is kell, mint amikor néhány mondat után észrevettem, néhányan jegyzetelnek, az előadás vége felé pedig a könnyeiket törölgetik, végül hosszú másodpercekig semmi mást nem hallottam, csak tapsot és gratulációkat. Azt hiszem, nem is lehetnék hálásabb ezért az emlékezetes lehetőségért."

Rövid hangulat videó az eseményről, forrás Forbes: 

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Hosszú idő után végre újból megrendezésre került a TraumaAmbulancia est, amin az online tér helyett, nagy sokára személyesen lehetett részt venni. A téma pedig ezúttal is egy fontos, sokat emlegetett eszköz volt. Lehet a kreativitásból erőt meríteni? Temesvári Orsi beszélgetett Gurubi Ágnessel, a Szív utca írójával. Mindketten komoly baleset túlélői és sorstársként kíváncsi voltam, hogy vajon nekik  hogyan segített a kreatív energia. 

Egy nagyon jó hangulatú és közvetlen beszélgetés vette kezdetét. A beszélgetés elején rögtön ki is derült, hogy mindketten főleg írásban kezdték el feldolgozni a traumatikus élményüket. Ezután ismerték fel, hogy az írásnak terápiás hatása van, nem véletlenül hívják sokan gyógyító írásnak. Felszabadító tud lenni a saját szavaiddal megfogalmazni a téged ért traumát. Én is azt tapasztaltam, hogy jó így a magadévá tenni a történetedet.

Ágnes sokáig kereste, mit is csinálna szívesen és kiemelte, hogy semmit sem akart hogy ugyanolyan legyen, mint volt. Orsi a tanulságot akarja közvetíteni, illetve mások segítése a célja. Már sokat olvastam a cikkeit és mindig sikerül neki megfogalmazni a tanulságot. Mint tudjuk, neki van podcast-ja is (Gerincvelő Naplók a címe), amiben csupa hasznos témát boncolgat. Ez is azt jelenti, hogy a kreatív energia más módon is tud szólni hozzád. Zeneszerzők, énekesek például sokszor dalban dolgozzák fel nehéz érzéseiket. Bár énekesek esetében, ott is a dalszövegíráson van a hangsúly, de a kifejezésmód mégis más. A festők pedig festenek az érzéseikről. Egyébként nem kell ehhez festőnek lenni, elég egy rajz is. Hangsúlyozom nem a profizmus lényeg, hanem az önkifejezés. Gyakran már a színhasználat is beszédes tud lenni. 

Megnyugodva hallottam, hogy a traumafeldolgozás Orsi szerint sem egy lineáris folyamat, szóval amikor nehéz, akkor is csinálni, folytatni kell. Ehhez szerintem mindannyian tudunk kapcsolódni (én biztosan), hiszen mindenkinek van olyan napja, amikor csak bevackolna egy puha takaróval. Ilyenkor például, tud segíteni a naplóírás vagy a szabad írás. Miután az ember kiír magából mindent, megkönnyebbülhet. 

Mint említettem, Ágnes valami teljesen mást akart csinálni, mint előtte. Egy trauma akkora törés tud lenni, hogy azután semmi nem lehet és nem is lesz a régi. Azt hiszem, egy ilyen tapasztalat után vágányt válthat a lelkünk. A regényírásról viccesen azt mondta, hogy nem vették fel a Libl-be dolgozni, úgyhogy elkezdett írni. Igazán fesztelenné tette a hangulatot az, hogy még mókás fordulatokkal is tarkította a történetét. Kiderült még az is, hogy Ágnes felolvasta a regényt Orsinak zoomon, mert nem volt biztos hogy megjelenik e-book formában ahogy Orsi is el tudná olvasni. Ez az empátia, ami jelen van ebben a társaságban, az példaértékű.  Végül felmerült, hogy Ágnes tervez-e még könyvet írni, és igen itt jegyezném meg, hogy készül a második Gurubi Ágnes kötet ami szintén egy kisregény lesz, de elmondása szerint "ez nem olyan, mint a szülés. Egyszer ment, akkor máskor is ugyanúgy és azonnal fog" és abban is egyetértettek a beszélgetőtársak, hogy kreatívnak lenni néha nehéz. Egy dologban biztosak, hogy minden írás, olvasás, kreatív folyamat gyógyító jellegű, legyen az fikciós vagy valóság alapú írás. 

Rendkívül gondolatébresztő és motiváló tud lenni, mikor az est végén kapunk feladatot is. Most a lányok arra voltak kíváncsiak, hogy mi az ami minden nap lelkesíteni tud? Írásban válaszoltunk rá és Ágnes bátorításul felolvasta a saját válaszát. Ebből kiderült, hogy lehetnek ezek egészen apró dolgok, például árnyékok, egy mosoly, a háziállatok. De lehet egy elismerés vagy csak a tudat, hogy ez egy új nap amiből ki lehet hozni a maximumot. Ebből is az látszik, hogy nem kell hatalmas dolgot várni, amitől majd motiváltabbak, lelkesebbek leszünk. Apróságokban kell megtalálni azt a kis pluszt, amitől könnyebb lesz az előre. Néha csak elindulni nehéz, de bizony előfordul, hogy erőltetni kell azt az elindulást az önsajnálat helyett.
Egyébként erről eszembe jutott mikor az egyik esten a hála napló írásáról volt szó, ugyanis annak is hasonló a lényege, észrevenni a jót, ami történik velük.

Ezért is szeretem a TraumaAmbulancia esteket, mert mindig elhangzik néhány olyan gondolat, módszer, amiből tudsz tanulni vagy amihez tudsz kapcsolódni. Ennek az estnek a tanulsága számomra az, hogy a kreativitás - jelenjen meg egy dal, egy előadás, egy rajz, vagy egy szöveg formájában - teret ad az érzelem és a trauma feldolgozásának. Amikor meg tudjuk nevezni, tudjuk ábrázolni félelmeinket, érzelmeinket olyankor könnyebben fel tudjuk dolgozni őket. Úgyhogy mindenki: kreativitásra fel!

Fotós:

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Új önkéntes csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához, aki érintettként és segítő szakemberként talált ránk balesete után. Igyekszik mindenből tanulni, és nagyra értékeli azokat, akik segítő „útitársként” támogatnak másokat a terhek feldolgozásában és letételében. Ha elolvassátok személyes történetét, kiderül, miért szeretne ő is útitárs(unk) lenni. 

Tükröm, tükröm! Mondd meg nékem!

Belenézzek? Elővegyem?

Anna vagyok. 34 éves. 2021. április 24-én egy cserbenhagyásos autóbaleset áldozata lettem. Nyüzsgős nap volt. Tettem-vettem, dolgoztam. Munka után egy baráti találkozóra igyekeztem. Egy nehéz időszak tolongó gondolatai zúdultak rám aznap is, amikor kocsiba ültem. Sosem felejtem el, az autómban a „Valaki mondja meg!” című dal szólt…, az egyik kedvencem. Felhangosítottam, énekeltem. Az elmúlt időszak terhelő gondolatai túlharsogták a zenét. Azonban az a hang, amely hirtelen előtört a gondolatok közül, mindent kiütött a fejemből. A hang egy magamban feltett kérdést visszhangzott: ,,Ági! Vajon minek kellene történni, hogy megértsd, nagyon sok dolgod van még itt? Mondjuk, hogy kiszállj épségben egy autóbalesetből?”…A pillanat töredéke alatt előbukkant egy jobb kéz felől eső utcából egy autó. Nem lassított, kihajtott teljes gázzal elém, a fő útra (ahol én szabályosan, minden szabályt betartva haladtam…), és CSATTTT!!! Kihajtott, frontálisan ütköztünk, hiába próbáltam a kormányt a másik irányba rántani. Nyomtam a féket, mint egy őrült. 

Elkerülhetetlen volt, hogy ütközzek a velem szembe kerülő oszloppal, majd egy ház sarka állította meg az autómat. A ,,férfi”, aki elütött, visszatolatott a kis utcába, és elhajtott… Ott hagyott. Először talán ezzel volt a legnagyobb bajom. Miért ment el? Miért nem segített? Miért nem kérdezte meg, hogy vagyok? Ott hagytak…..ott….egyedül… Sírtam és kétségbeesetten kiabáltam utána. Kollégáim, mind jöttek utánam egy-egy perc eltéréssel. Telefonáltak, rendőrt hívtak, szóltak a családomnak. Szépen lassan a dühöm, csalódottságom és első sokkom után elkezdtem érezni, hogy fájnak a lábaim, a hátam, a nyakam, a mellkasom. Annyi emberrel az elmúlt időben nem „futottam össze”, mint abban a négy órában, amíg tartott a helyszínelés. Nagyon sokan a segítségemre siettek. ,,Ülj le!” „Kérsz egy pohár vizet?” ,,Fáj valamid?” Éppen úgy alakult, hogy aznap a kislányomért egyik barátnőm ment az óvodába. Tehát hála az égnek, nem ült a kocsiban….mert ők ültek volna azon az oldalon, ami ütközött. Ráadásul kiderült, hogy a járdán, ahová éppen felszaladt a gépjárművem, pillanatokkal előtte haladt el egy hattagú család. Egy anyuka öt gyermekével. Bele segondolok….

Aztán kavarogtak bennem az érzések. A rendőrök odakísérték a fiatalembert, aki elütött. Előttem állt, s én megsajnáltam őt. Tudtam, hogy van egy pici gyermeke. Elém állt, s azt mondta ,,Ne haragudj! Nem akartam. Azért mentem el a helyszínről, mert megijedtem.” Én pedig így reagáltam ,,nézd, én nem foglak meghurcolni, nem fogok neked esni, de vállalnod kell tetteidért a következményeket”. Elkezdett esni az eső, borongós lett az idő, pont, mint a hangulatom. Örültem, hisz’ itt vagyok, élek, épségben vagyok. Nem foglalkoztatott a ,,Miért pont velem?” kérdéskör. Ez nem volt kérdés. Ennek meg kellett történnie. Pont akkor. Pont velem.  Sajnos, mentő nem érkezett, nem hívtak hozzám. A négy órás helyszínelést követően vitt el a párom a hozzánk legközelebb eső kórházba. Kikérdeztek, megvizsgáltak, megröntgeneztek. Húzódás, zúzódás, enyhe fokú agyrázkódás. Utamra bocsátottak, ágynyugalomra, pihenésre intettek. Fájdalomcsillapítót és habszivacs rögzítő gallért is beszereztük. Mire hazaértem, és kezdett alábbhagyni az agyam zakatolása, megláttam az udvarunkba vontatott összetört autómat, és zokogni kezdtem. Akkor jött ki belőlem leginkább a felgyülemlett feszültség. Segítséggel megfürödtem és átöltöztem, lefeküdtem. De mint menthetetlenül szociál-romantikus alkat, kezembe vettem telefonomat, megkerestem a balesetet okozó srácot a közösségi média egyik portálján, és írtam neki egy üzenetet. Másnap válaszolt. Megköszönte a hozzáállásomat, sajnálatát fejezte ki és jobbulást kívánt. 

Négy hónapon keresztül, felhúzva a redőnyt szobánk ablakán minden reggel szembesültem az összetört autóm látványával. 

Tükröm, tükröm mondd meg nékem, ki tört össze jobban ezen a vidéken? Én vagy az autóm? Itt vagyok, élek, szép lassan levehettem a nyaki merevítőt, már nem annyira recsegett és ropogott itt és ott. Amikor úgy éreztem, újból el tudom fordítani a fejemet biztonsággal a tájékozódáshoz, újra autóba ültem. Majd újra, szépen lassan (körülbelül egy hónappal a baleset után) elkezdtem mozogni, mert már nagyon hiányzott, ugyanis már balesetem előtt bő egy évvel életem része volt a mozgás, mint az egyik legjobb stresszlevezető.  A lelkemmel foglalkoztam-e eleget? Rendben vagyok-e? Beszélhetek róla? Fájhat ez nekem? Hisz’ itt vagyok. Jön sok embernél a ,,Jajj, ne csináld mááár! Van, aki ott marad…és hasonló hozzászólások. Ezek a legrosszabb reakciók a külvilágtól és saját magunk irányából is. Mindenkit máshol szorít az a bizonyos cipő.  Ez az én tükröm. A saját belső tükröm, saját repedéseivel. Dolgom van vele. Előhúztam hát, és belenéztem. Igen, hálás voltam, de tudtam, akkor már biztosan, hogy dolgom van vele. Csak én ragaszthatom meg. Vagy legalábbis a segítséget is csak én tudom elfogadni, ha valaki ragasztót adna a kezembe. S jöttek ezek az emberek...akik segítenek. Amikor elengedtem ezt a szálat, hogy mit problémázok én, hiszen élek, s a sérüléseimből sem maradt vissza, akkor találkoztam az emberekkel, akiknél ,,ragasztó” volt. Minden ragasztó más volt, de mind illett a tükrömhöz: egy közös séta, egy koncert, egy közös edzés, egy közös üldögélés egymás mellett az erdőben, csöndben. 

El ne higgye senki, hogy van ilyen elv, mérő eszköz, ami azt mondja, hogy a te traumád kisebb, vagy ilyenebb, vagy olyanabb egy másik emberéhez képest! Ez a te tükröd, a te repedéseid, a te történeted. Én először eldugtam a tükröt. Aztán elővettem, belenéztem. Szerettem volna dolgozni magamon. Aztán a halk „szerettem volnát”, felváltotta az egyre hangosabb és határozottabb „akarom”.

Engedjétek meg magatoknak, hogy számotokra a saját történetetek legyen a legfontosabb!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Biztos vagyok benne, hogy veletek is előfordult már, hogy valaki mást okoltatok egy probléma miatt. Velem számtalanszor. Pikkel rám a tanár az iskolában, a főnökömnek rossz napja volt, az ügyfél nem küldte el időben a szükséges információt... Ismerős, ugye?

A mai napig előfordul velem, hogy ezt a könnyebb megoldást választom és rákenem valaki másra vagy valamilyen helyzetre a problémát. Egy rövid időre megkönnyebbülök, aztán pedig beleugrom a saját magam által ásott verembe: még rosszabb lesz. Ezen a héten megpróbáltam megfigyelni, hogy mit érzek akkor, ha nem így csinálom.

A feladat

A feladatom az volt, hogy folyamatos gyakorlással és odafigyeléssel rászoktassam magamat arra, hogy minden alkalommal, amikor valaki mást vagy a körülményeket kezdeném hibáztatni egy nehézség vagy probléma miatt, vegyem észre önmagam és szerezzem vissza a felelősséget. Nem volt könnyű, de megérte.

Mi az, hogy felelősség?

Először is leültem és végiggondoltam, hogy mit jelent számomra a felelősség. Fejben mindig összekapcsolom a döntés lehetőségével, hiszen igazából minden helyzetben választunk. Választunk magunknak iskolát, hivatást, férjet, feleséget, hobbit, egyesek szerint a szüleinket is. A döntéssel vállaljuk azt, amit választottunk, és azt is, amit nem. Utóbbi a döntésünk ára, és én valahogy ebben fogom meg az egésznek a lényegét. Hogy utána együtt élünk a következményekkel akkor is, ha nem tetszik. Nem okolunk másokat, hanem megkeressük a saját szerepünket a helyzetben. Megnézzük, hogy mi nem jó és változtatunk. Ez is egy újabb döntési pont, egy lehetőség.  A felelősséggel kapcsolatban egy nagyon fontos gondolat van bennem, úgyhogy ezt most megosztom. Két és fél éve megsérültem egy balesetben, emiatt most nem mozognak a végtagjaim. Ennek ellenére szükségem van mozgatásra, gyógytornára, ez lenne a fizikai rehabilitáció. Ezzel szinte egyáltalán nem foglalkozom most. Mondhatnánk, hogy azért, mert nincs rá lehetőségem, hiszen az aktuális egészségügyi helyzet miatt be vagyok zárva egy intézménybe, ahol meghatározott keretek és házirend van. Bennem felmerül a gondolat, hogy mindezek ellenére rengeteg olyan dolog van, amit megtehetnék, akár konkrét fizikai értelemben, akár mentálisan (egyre többet hallani a sportolóknál alkalmazott vizualizációs technikákról, hogy csak egyet említsek).

Amikor felvetettem ezt a dilemmát egy barátnőmnek, rögtön felmentett. Jött azzal, hogy most rajtam kívülálló okok miatt nem foglalkozom vele, de egyébként is mennyi más dologgal foglalkozom, a lelki és mentális rehabilitáció szempontjából legalábbis. Így van, valóban sok mindennel, ami a lelkemet és a szellemi feltöltődést illeti. Nyilván valahol, egy rövid időre megnyugtatott az, amit mondott. Valahol el is keserített.

Nem lehet, hogy csak azért foglalkozom ennyi minden mással, hogy eltereljem a figyelmet? Vagy azért, hogy ne kelljen szembesülni a fizikai valósággal? Ennyire nem tartom kézben az életemet? Nem tudom a választ ezekre a kérdésekre. Azt viszont tudom, hogy egy nagyon fontos lépés az, hogy nem fogadtam el kérdés nélkül a felmentést. Pedig könnyű lett volna és szerettem volna elhitetni magammal. De amikor láttam, hogy hosszútávon ez nem lesz jó, megpróbáltam más megoldást keresni. Visszaszerezni a felelősséget. Az irányítást a saját életem fölött. És ez a lényeg! Nem gondolom azt, hogy teljesen felvállaltam a már a fizikai állapotommal vagy az életemmel kapcsolatos felelősséget. Nem is lenne jó, ha most egyszerre szakadna rám minden. Azt viszont kifejezett előrelépésnek könyvelem el, hogy felismertem a saját helyzetemet és felmerültek bennem olyan kérdések, mint az alábbiak.

      - Mi a szereped abban, hogy ez a helyzet létrejött? 

      - Mit teszel azért, hogy ez a helyzet fennmaradjon?

      - Teszel azért bármit is, hogy megváltozzon a helyzet? Ha igen, mit? Ha nem, miért?

Ez a felelősségvállalás? Nem tudom. Mindenképpen egy lépés a felé. A következő lépésem az lesz, hogy a szám jártatása helyett cselekszem is.

Te miért és hogyan vállalsz felelősséget a mai napon?

Merre tovább?

Jövő héten egy nagyon izgalmas feladatot fogok gyakorolni. Megtanulom megkülönböztetni egymástól egy probléma vagy egy kellemetlen érzés valódi okát és a kiváltó élményt. Érdekes kihívás lesz, nagyon várom! Jövő héten hozom a részleteket.

Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya 

Sokan tudjuk, hogy a félelmeink mennyire ártalmasak. Ez számomra is világos volt, de sosem kötöttem össze a félelmeimet azokkal a helyzetekkel, amelyek számomra kellemetlenek voltak vagy amelyeknek megpróbáltam ellenállni. A héten ezzel a témával foglalkoztam. 

A feladat

A feladat az volt, minden egyes nap szánjak néhány percet arra, hogy megfigyelem, mik azok a dolgok, érzések vagy tapasztalások, amelyek ellenállást szülnek bennem. Ahogyan azt már a korábbi bejegyzésekben is hangsúlyoztam, ennél a gyakorlatnál is kifejezetten fontos, hogy a jövőben ezt ne csak kampányszerűen végezzem, hanem mindig, amikor szükségem van rá; akár mindennap.

Mitől félek valójában?

Bevallom, egy kicsit szkeptikus voltam ezzel a gyakorlattal kapcsolatban, mert túl általánosnak találtam. Mi az, hogy minek állok ellen? Honnan tudjam? A helyzet hozza, nem? Nem igazán tetszett ez a gyakorlat, nem is értettem, mit kellene csinálnom. Dühösen hagytam abba, csalódott voltam. Egyik este elalvás előtt jöttem rá a lényegre: éppen azért nem tetszik ez a feladat, mert ellenállok neki. Félek. Félek attól, hogy amint megvizsgálom azokat a dolgokat, amelyeket el szeretnék odázni, kiderül, hogy mi van belül. És ezt nem akarom látni. Felmerült bennem a kérdés: mitől félek valójában? Vajon a félelemtől magától? Vagy attól, hogy amint beismerem magamnak, hogy félek, gyenge, sebezhető és gyáva leszek? Hiszen én magam jöttem arra rá, hogy a félelemmel önmagában nincs probléma, csak azzal van, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam és megbénítson. Ahogy egyre többet gondolkodom, olyan érzésem van, mintha több rétegben rakódott volna rám a félelem. Olyan ez, mintha túl hosszú ideig hagytam volna az arcomon a bőrfiatalító, revitalizáló, ránctalanító, és még ki tudja milyen csodálatos hatásokkal kecsegtető arcpakolást és most egy vastag, repedezett burkot kell leválasztanom magamról, hogy újra láthassam az arcomat. Megértettem egyrészről azt, hogy már önmagában attól is félek, hogy félek. Olyan, mintha nem engedhetném meg magamnak azt, hogy bármi félelmet keltsen bennem. Pedig ez teljesen természetes, mindannyian tartunk az új, ismeretlen dolgoktól. Ez az első réteg.

A következő rétegben vannak a konkrét félelmeim. A teljesség igénye nélkül: félek, hogy a jelenlegi vírushelyzet soha nem ér véget, félek, hogy eltávolodom emiatt a barátaimtól, félek, hogy nem tudok eleget foglalkozni a rehabilitációmmal, hogy nem dolgozom eleget, de félek attól is, hogy mi lesz, ha a szüleim nem lesznek mellettem. Tudnám még folytatni a sort, de akkor soha nem lenne vége ennek a bejegyzésnek…

Gondolkodom, hogy mi volt a nagy tanulság. Valószínűleg ennyire rövid idő után még nem vonhatok le semmit, azt viszont elmesélem, hogy hogyan érzem most magam. Egyrészt sikerült egy (sok) újabb félelmet begyűjteni: mennyire leszek sebezhető ezután a bejegyzés után? Ki fogja olvasni a gondolataimat ezek után? Komolyan fognak venni? A másik oldalon ugyanakkor megkönnyebbültem. Most már tudom, hogy mivel állok szemben. Bármennyire is nehéz ezt látni, van abban valami felszabadító érzés, ha szembenézel önmagaddal. Vagy legalábbis elindulsz.

Merre tovább?

A következő héten egy számomra nagyon kedves témával fogok foglalkozni; ez pedig a felelősségvállalás. Úgy alakult az életem, hogy nagyon sokszor került előtérbe ez a kérdéskör, nemcsak a traumák feldolgozásával kapcsolatban, hanem az élet minden területén. Nagyon sokszor gondolkoztam azon, hogy mit jelent számomra az, hogy felvállalom a felelősséget önmagam iránt vagy bármilyen más helyzetben. A következő heti bejegyzésben erre is választ adok. Szép hetet kívánok nektek addig is!

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Eddig általában az volt jellemző, hogy támogatást kérve fordulnak hozzánk különböző fórumokon, de az utóbbi időben többen megkerestek bennünket a kérdéssel, hogyan segíthetnék munkánkat, lehet-e önkéntesként csatlakozni hozzánk. Nagy öröm és megtiszteltetés, ha valaki méltónak tart bennünket, a TraumaAmbulancia Egyesületet arra, hogy „nevét adja” munkánkhoz! András külföldről írt arról, hogyan talált ránk néhány hete és mi inspiálta, hogy önkéntesnek jelentkezzen. Szívből reméljük, példája ösztönző lehet mások számára is!

Rátaláltam a TraumaAmbulanciára

Egy kora őszi napon az egyik nagynevű üzleti magazin lapjait olvasgattam a napsütötte kanapén. Kellemes nap volt, hétvége, olyan szép kellemes őszi idő. A gazdasági, üzleti hírek mellett ez a lap minden számában igyekszik a civil szféra egy-egy valamilyen szempontból említésre méltó szereplőjét is bemutatni. Be kell vallanom, hogy ezeket a cikkeket mindig szívesen olvasom, de általában nem érzek különösebb késztetést az ott leírt tevékenységek részletesebb megismerése iránt. Ezen a kora őszi napon azonban máshogy volt. Ebben az említett szeptemberi számban a TraumaAmbulancia alapítóival készített riportok alapján méltatta az újságíró a szervezet tevékenységének nemes misszióját.  Hihetetlen érzés volt. Az elmúlt éveim balesetei miatt többszörösen operált traumatológiai sérültként - a cikk olvasása közben éppen egy nyári reggeli biciklis baleset miatti könyöktörésemből lábadozva- arról olvastam, hogy olyan emberek, akik szintén iszonyatos kínokon, traumákon mentek át most mégis, felállva a padlóról azon fáradoznak, hogy más elesett, rászoruló, traumák miatt fizikálisan és gyakran mentálisan is erősen megviselt embereknek segítsenek. Aki átesett ilyen megpróbáltatásokon szerintem tudja, hogy még ha maradéktalan is a felépülése fizikálisan, a lelki megrázkódtatások nagyon komoly próbatételt jelentenek, amelyekből gyakran könnyebb úgy felépülni, ha tudunk róluk beszélni, olvasni, gondolkodni. Mert ugye, miért vannak vágásnyomok/sebek a testen, miért nem teljesen olyan a mozgásmechanika, az izom tapadása mint a baleset előtt volt…..Napestig lehetne hozni a példákat, amelyek nyomasztanak bennünket, de a baleseti utókezelőkben eltöltött időben gyakran éreztem úgy, hogy az embereknek jól esett, amikor sorstársként tudtak egymásba egy kis erőt önteni.. 

Éreztem, hogy nekem ez kell. Éreztem, hogy beszélnem kell Csilláékkal, hogy miként tudnék bekapcsolódni a TraumaAmbulancia munkájába önkéntesként. Korábban is kapcsolatba kerültem már olyan szervezetekkel, amelyek bizonyos szempontból akár hasonló profilúnak mondhatók, de láttam, hogy ilyen, mint a TraumaAmbulancia, amely ezt a kérdést ilyen komplexen közelíti meg és progresszíven próbál fejlődni, talán nincs más a kis magyar piacon. 

Szóval írtam egy e-mailt, amire végül kedves választ kaptam Alexandrától, aki Csillához irányított. Mivel ezt a beszélgetést munka miatt épp Brüsszelből kellett lebonyolítani, -és egyébként sem a legjobb a pandémiás helyzet- ezért telefonon keresztül volt alkalmunk az elsődleges benyomások kialakítására. Mármint elsősorban Csillának rólam, mert akkor én már tudtam, hogy amit csinálnak az nekem nagyon szimpatikus, inspiráló és szeretnék valamilyen módon segíteni nekik és valahogyan adni ennek a közösségnek. Így most itt vagyok és a kedves olvasó az én sztorimat olvasgatja. Remélem, alkalomadtán lesz lehetőségünk személyesen is beszélgetni saját utunkról és, hogy mi hozott minket ide. 

Addig is a legjobbakat kívánom. 

András

Ha többet szeretnél megtudni a poszttraumáról, a poszttraumás fejlődésről, baleseted volt vagy valakinek a környezetedből és érzed, hogy nincsen minden rendben keress minket bizalommal! Várunk szeretettel akkor is ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Szerző: Temesvári Orsolya

Eltelt az első hét, íme, a beszámoló arról, hogyan sikerült elfogadni mindazt, amivel a jelenben szembesülök. Azt vártam, hogy ez valamiféle bemelegítő feladat lesz, de hamar rájöttem, sokkal többről van szó. Lássuk, mi történt!

A feladat

A belső szabadsághoz vezető utam első lépése az volt, hogy el kellett képzelnem, milyen lenne az, ha az aktuális élethelyzetemben ragadnék életem végéig, tehát semmi nem változna körülöttem. Ez már önmagában nehéznek bizonyult, hiszen teljesen biztos, hogy minden változni fog, ha nem is azonnal. A feladatban azonban volt még egy csavar. Miután elképzeltem, hogy milyen lenne, ha minden így maradna, ahogyan most van, fel kellett tennem magamnak azt a kérdést, el tudom-e ezt fogadni. Ha igen, remek, ha viszont nem, itt az ideje mélyebben magamba nézni!

A saját jelenem

Bevallom, először nem voltam biztos abban, hogy ennek a gyakorlatnak mi lehet a valódi célja és egyébként sem világos, mit jelent az elfogadás. Bíztam abban, hogy ez a feladat végére majd kiderül. Először tehát megnéztem, mi az aktuális jelen, amit - a gondolatkísérletem erejéig legalábbis - állandósítani próbálok.

    - Egy sérült gerinc, kerekesszék, bénultság. Legalábbis a trauma fizikai oldala szempontjából erről van szó.

    - Lelki oldalról pedig önsajnálat, értetlenkedés, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, néhány megtett lépés az                  önismeret felé és egy kis ébredező önmegvalósítás.

Tapasztalataim

Az első és legfontosabb tapasztalatom az, hogy rengeteget kellett gondolkodnom, tulajdonképpen milyen helyzetben is vagyok. Hogy lehet ez? Hiszen benne élek, hogy történhet meg, hogy nem veszem észre? Nagyon fáj leírni azt, ami következik, de muszáj. Ha egészen őszinte vagyok magammal, akkor rá kell jönnöm, hogy igazából nem vagyok benne egészen abban a helyzetben, amit a jelenemnek hívok. Tudatosan legalábbis semmiképpen, hiszen a mai napig nézegetem a képeket a baleset előtti önmagamról, illetve azon rágódom, mi lesz velem a jövőben, hogyan fogok élni, milyen terápiákat szeretnék elkezdeni. Folyamatosan azon tűnődöm, milyenné szeretnék válni, mit szeretnék megváltoztatni, közben pedig észre sem veszem, hogy az élet önmagában egy dinamikus, állandóan változó folyamat. Fel sem tűnik, hogy igazából minden pillanattal közelebb kerülök a célomhoz. Ez pedig azt eredményezi, hogy folyton csak elégedetlen vagyok a helyzetemmel.

Hogy fogadhatnám akkor ezt el? Csak úgy, most, nem is beszélve a gondolatkísérletről, miszerint életem végéig szól ez az aktuális állapot… Egyáltalán mit jelent az, hogy elfogadom a jelent? Sokáig úgy éreztem, az elfogadás azt jelenti, hogy feladom. Hogy nem akarok tovább küzdeni, nem akarok fejlődni. Egy interjúban egyszer el is meséltem, az elfogadás számomra akár azt is jelenthetné, hogy aláírom a halálos ítéletemet, hiszen nem akarok felépülni, jobb életet élni.

Tulajdonképpen ezen a héten, a gyakorlat elvégzése és a saját hangom hallgatása közben értettem meg, hogy az elfogadás nem ezt jelenti. Azt jelenti, hogy az aktuális helyzetünkre úgy tekintünk, mint kiindulópontra és a vágyott változást célként tűzzük ki önmagunk elé. Ezt akkor érhetjük el, ha az aktuális jelenből, mint ugródeszkáról elrugaszkodunk és lépésről lépésre haladunk előre. Mondanom sem kell, a hideg ráz attól a gondolattól, hogy az aktuális jelenben éljek életem végéig. Ez szerintem egyrészről jó, mert inspirál arra, hogy célokat tűzzek ki magam elé és merjek változtatni. Ugyanakkor be kellett vallanom magamnak, hogy bármennyire ellentmondásosnak is tűnik, a jelennel való megbékélés nélkül ez nem fog menni. Most, hogy ezt megértettem, ráléptem az elfogadás útjára és tudatosítottam magamban,  ahelyett, hogy aggodalmaskodom a múlt vagy a jövő miatt, inkább arra fókuszálok, mit alapozhatok meg a jelenben.

Mi lesz jövő héten?

A kihívás második hetében azokkal a félelmekkel foglalkozom, amik, legyenek bármilyen aprók, megnehezítik a mindennapjaimat. Reményeim szerint megtanulom, hogy hogyan tehetem a mindennapi rutinom részévé azt, hogy ezeket a félelmeket azonosítom, tudatosítom és elengedem.

Alig várom, hogy beszámolhassak Nektek a tapasztalataimról, tartsatok velem!

Temesvári Orsival balesete után találkoztunk. Önkéntes adománygyűjtő futóként egyik napról a másikra került át a segítő oldalról a segítségre szoruló oldalra. Küldetéstudatával, hozzáállásával valóban a baleseti sérültek példaképe. Tanulunk tőle, tanulunk egymástól nap mint nap. Büszkék vagyunk, hogy csapatunk tagja, sokat jelent az "együttgondolkodás". Nem véletlenül sodort össze bennünket az élet. Ismerjétek meg Orsit, a TraumaAmbulancia "Phoenix Girl"-jét!

„Választhatnám azt is, hogy nem érdekel, hogy mi lesz holnap, belesüppedek ebbe a kényelmetlen helyzetbe. De én mást akarok: fejlődni.” Ez áll Temesvári Orsi legutóbbi Facebook-bejegyzésében. Mint az a következő beszélgetésből kiderül, a fejlődés esélyét egyebek mellett a TraumaAmbulancia Egyesülettel való kapcsolatban találta meg.

Fotó: Temesvári Orsi

Hogyan bukkant fel az életedben a TraumaAmbulancia Egyesület?

A 2018-ban történt súlyos balesetemet és a közvetlen azután történeteket figyelemmel kísérő Suhanj Alapítvány közvetítésével ismertem meg az Egyesület alapítóját, Csillát. Bár kezdetben nem volt egyszerű utat találni hozzám, mégis a baleset után néhány hónappal létrejött a találkozás. Akkor még nem értettem, hogy ez miért lehet jó nekem, nem is voltam a tudatában annak, hogy engem trauma ért. Ezt a szót nem is használtam azelőtt. Valójában nem néztem szembe a történtekkel és az egész feldolgozást csak az utolsó momentumtól akartam kezdeni. Tehát azzal, hogy most ez van, akkor holnap mi lesz. A tagadást választottam, nem beszéltem az érzéseimről, nehezemre esett még magammal szemben is bármilyen formában megnyilvánulni.

A jelek szerint az első találkozás mégsem fulladt kudarcba…

A TraumaAmbulancia ma már többet jelent nekem, mint a feldolgozáshoz kapott segítség. Ez a kapcsolat új célt is jelent egyben. Rengeteget ad az, hogy tevékenykedhetek, hogy közösen dolgozunk, hogy bekapcsolódhattam ebbe a küldetésbe, számítanak az ötleteimre, értékelik a kreativitásomat. Mindeközben sokat tanulok az egyesület irányait meghatározó Csillától és Alexandrától, igazából olyanok nekem ők, mint a mentoraim. Amikor ezt nekik is elmondom, azonnal rávágják, hogy ez sokkal inkább partneri kapcsolat, mellérendelt szereplői vagyunk a nagy egésznek, amit az egyesületi munka jelent.

A kreativitásodról sokat elárul a blogod. Hogyan kezdtél neki az írásnak?

Két éve indítottam a blogom. Le vagy inkább magamból ki akartam írni a történteket. Aztán arra is gondoltam, hogy mindaz, ami velem történt és történik, talán másnak is tanulságos lehet. Szóval meg akartam osztani olyan dolgokat, amiket olvasva segítséget kapnak tőlem az emberek. Ezzel együtt egyre többet is olvastam pszichológiai témájú írásokat. Így aztán a blog önismereti téren és a feldolgozásban is szerepet játszik. Egyre több dolgot értek már az egészből.

Vannak olvasói visszajelzések?

Nem annyi, mint amennyit szeretnék, de ami hozzám eljut, mind nagyon pozitív. A legmegindítóbb az volt, amikor egy súlyos depresszióval küzdő lány írta meg, hogy nagyon szereti az írásaimat, és a legnehezebb napjain mindig ezeket olvassa, és így tudja átvészelni ezeket az időszakokat. Számomra ez csodálatos érzés. Segíthetek, miközben én magam nagyon nem szeretek segítséget kérni másoktól. Azt vallom, hogy ha akár csak egy embernek is segítenek a történeteim, már nem volt hiába, hogy belekezdtem.

Ez az, ami lényegében teljesen megegyezik a TraumaAmbulancia Egyesület filozófiájával. Tehát a segíteni és tenni akarás a közös nevező?

Nagyon fontos, amit tesz az egyesület. Sokan nem is tudják, hogy mit jelent a poszttraumás lét. Hogy ez egy olyan átmeneti lelki állapot, amin csak úgy tudsz túllépni, ha van segítséged. Az egyesület ezt a segítséget szeretné eljuttatni oda, ahol erre a legnagyobb szükség van. Az, hogy én ehhez hozzá tehetek bármit, és ilyen jó szándékú embereknek szükségük van rám, az számomra óriási ajándék. 

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Adrienn 2019 őszén önkéntesként csatlakozott a TraumaAmbulancia csapatához. Néhány hónap alatt megtapasztalhattuk, ő valóban egy "tűzről pattant lány". Kedves, segítő hozzáállásával bizonyította, nincs olyan kérés, probléma, feladat, amit ne tudna megoldani. Mi már ismerjük történetét, tudjuk, honnan ered ez a fantasztikus pozitív hozzáállás, miből tud ennyi erőt meríteni. Története mindannyiunk számára tanulságos és példaértékű, ezért is gondoltuk, hogy "közkinccsé" tesszük. Fogadjátok szeretettel Adrienn írását (két részletben)!

2011 egyik átlagos őszi napja, életem egyik legtragikusabbjának hitt napja, életem legsorsfordítóbb napja lett.

2020 év elején már semmit sem tennék másként, hiszen értem és megértem azokra a vissza- visszatérő kérdéseimre a választ, amelyek padlóra küldtek, aztán onnan felemeltek. Értem, hogy miért nekem, miért akkor és miért ott kellett önmagamért tűzbe mennem.

1. Égető helyzet

Egyszerű vidéki lány voltam a fővárosban. Alig múltam huszonhárom, és az egyetemről kilépve,éppen próbaidős életem első komoly munkahelyén. Azon az őszi napon szerencsétlen véletlenek sorozata és önmagam miatt egy háztartási balesetben (szó szerint balul elsült esetben) a testem csaknem húsz százaléka másod- és harmadfokon megégett:az arcom bal oldala, a nyakam, a bal vállam, a mellkasom, a bal kézfejem és ujjaim, a jobb teljes alkarom, mindkét combom, a jobb lábszáram, a lábfejeim és talpam. Múmiaként becsavarva ébredtem a Honvéd Kórház Égési-Plasztikai Osztályán, ahol ébredésemet követően átfutott az agyamon egy halvány gondolat: „Vajon élek, vagy meghaltam?!” Aztán tudatosult bennem, hogy ez még mindig az élet, és, amit ekkor éreztem, sosem felejtem el. Szeretek mindenkit. Mindenkit, akinek azelőtt azt mondtam, hogy „Boldog szülinapot, boldog névnapot, boldog karácsonyt és boldog új évet!”Őket, akiknek olyan ritkán mondtam azt, amit valóban érzek irántuk: szeretlek”.De mire ez az érzés átjárta perzselt lelkemet, megéreztem a testi fájdalmakat, amelyeket azelőtt az adrenalin, utána pedig a fájdalomcsillapító gyógyszerek „elfedtek”.

A nyílt sebek a kötések alatt, amelyeket heteken át meg sem mertem nézni, az ujjaim, amelyeket nem tudtam mozgatni, a lábam, amely nem volt képes lépni… hosszú heteken át…én azt hittem, mi több, teljesen biztos voltam benne, hogy belehalok.Dühös voltam és dacos. Dühös voltam magamra, másokra, a világra, a sorsra és Istenre, akiben huszonhárom éven át mindig hittem. Hol volt ő aznap? Mit csinált? Rám nem volt ideje? Rám nem volt ereje? Nekem azt tanították, hogy ő mindenhol ott van. Hol volt ekkor? Ezerszer kérdeztem, és választ nem kaptam.

S mindeközben sírtam éjjel és nappal. Sírtam, és a könnycseppeket még csak letörölni sem tudtam arcomról. Amikor megkérdezték, miért sírok, legtöbbször elmondani sem tudtam. Tűrtem a helyzetet és közben naponta százszor kérdeztem magamtól, a családtagoktól, a látogatóimtól, és az orvosoktól: Miért? Miért én? Miért most? Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Miért küzdöttem ennyit eddig az életben? Miért tanultam rengeteget az egyetemen? Miért mentem külföldre? Mit ér, hogy szeretek mindenkit és mindenkinek csak jót akartam eddig és megfelelni? És mit érnek az elismeréseim, a köztársasági ösztöndíjam vagy a repülőtéri egyenruha így rajtam? Miért kapom ezt a sorstól? Miért? És amikor nem kérdeztem, a tekintetemben akkor is benne volt.

Aztán rendben, idővel beláttam, elfogadtam, hogy nem tudok a múltam ellen tenni, megtörtént.

És akkor most hogyan tovább? Mihez kezdek magammal? Egyáltalán…hogy nézek ki? Az emberek milyennek látnak majd? És mikorra gyógyulok meg? Mikorra lesz szép bőröm…ha lesz valaha? És mi lesz a lelkemmel? Magammal? És a legfontosabb: mikorra? Mikorra gyógyulok meg? Kitől kérdezzem? Ki ad erre választ? Mérges voltam, szomorú és hitetlen.  Életem legtragikusabb napján harcra hívott az élet, és nem kérdezte, hogy szeretném- e?! Éjjelente egyedül maradtam. Ez volt mindig a legnehezebb. Önmagammal szembe nézni előbb lelkileg aztán testileg. Láttam a kötéseket magamon és féltem. Rettegtem attól, hogy egyszer meglátom mindazt, ami alatta van. Elképzeltem, hogy szörnyű lehet, hiszem a napi kötéscserék során a gyógyuló sebek újra és újra feltépődtek. Fájt és féltem.

Egyszer megkérdezték, hogy mitől? És éjszakánként ezen gondolkoztam. Hogy mitől félek? Az elképzelt szörnyűségtől? Önmagamtól? A kinézetemtől? Magától a fájdalomtól? Attól, hogy egyedül vagyok az ágyon? A jövőmtől? És a válaszom igen volt. Mindegyikre, szépen sorban.

Mindezidáig nem foglalkoztam ilyen kérdésekkel. Éltem a huszonévesek mindennapi életét, rohantam ész nélkül, hogy megszerezzem mindazt, amit a társadalom összességében elvár. Hogy legyen nekem is új telefonom, jó pasim, lakásom, autóm és mindemellett csinos legyek, kedves és tökéletes.

Anyukám, apukám és testvérem azzal biztattak, amivel gyerekkorom óta minden mélyponton: minden rossz után jó jön. Erősnek mutatták magukat előttem, de éreztem, hogy mindenkinek fájdalmat okoztam. A lelkiismeretemmel még ezt is „le kell játszanom”, saját dolgaimon túl. Nekik, akik szeretnek születésem első pillanatától, ekkora fájdalmat okozok…Hogy tehettem ezt?

Rokonaim azt mondták, „erre az esetre mindig emlékezni fogunk”. Barátaim azt mondták, „lépjek túl ezen és felejtsem el”.Bevallom, akkor nem tudtam, hogyan kellett volna emlékezni és elfelejteni egyszerre mindazt, ami történt. Mit kellett volna tennem?

Vártam, hogy valaki mondja meg. Kívülről vártam a választ, és egyszer a doki azt mondta, hogy a válaszokat magamban találom meg. Annyira padlón voltam, hogy nem volt vesztenivalóm. Válságban voltam,és azt gondoltam,ettől mélyebbre úgysem nagyon kerülhetek. Így az esélytelenek nyugalmával,elkezdtem a válaszokat magamban keresni.

Ha többet szeretnél tudni a poszttraumáról, a poszttraumás feljődésről, baleseted volt vagy  valakinek a környezettedből és érzed, hogy nincs minden rendben keress minket bizalommal! Várunk akkor is szeretettel ha a történetedet szeretnéd valamilyen formában megosztani!

Weblap: https://traumaambulancia.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/

Zárt csoport: https://www.facebook.com/groups/balesetisorstarskozosseg/

Megvan az egyesület! A TraumaAmbulancia Egyesület. Emlékszem, két éve született meg a gondolat sok hezitálás után, hogy felvállalom ezt az ügyet. Az ügyemet. Ami bár magamból kiindulva az én ügyem, de percről percre egyre világosabb lett: ez szinte mindenki ügye is. Csak hát van ez a „minden szuper, jól vagyok, nem panaszkodom” valami, amit mi emberek „szeretünk” játszani magunkkal. Ezt kellett megvizsgálnom és belátnom, hogy ez bizony nem igaz és nagy valószínűséggel sokan erre jutnának… Elképzeltem a sok magányos egyént, amint ezen gondolkodik….és? Valakinek el kell kezdenie, így hát belevágtam. Úgy voltam vele, elindítom ezt a kísérletet saját erőforrásokból, mit veszíthetek? Ma ránézek a blogra és azt látom, hogy aki idelátogat, hosszasan elidőzhet, könnyen érthető és hiteles információkhoz jut, ha baleseti trauma vagy más néven poszttrauma témakörben szeretne tájékozódni! Hogyan jutottam, jutottunk el idáig? Hogyan lesz egy hétköznapi történetből, egy ideából, egy érzésből egy szervezet?

Kép: westburyjoinery.com