Napjainkban még mindig eléggé tabu témának számít a halálról, veszteségekről és a gyászról való nyílt és őszinte kommunikáció. Nehéz róla beszélnünk és félünk is közel engedni magunkhoz ezt a témát, pedig az életünk része, amivel mindannyian találkozunk és egyszer velünk is bekövetkezik. Nehéz szembenézni vele, mert valahogyan előhozza a saját halandóságunkat is és akarva akaratlanul sok mindenre rádöbbenthet, sok mindent direktben a szemünk elő szegezhet, amivel nem biztos, hogy szeretnénk szembesülni, találkozni.

Amikor veszteségekről beszélünk, fontos kihangsúlyoznunk, hogy nem csak haláleseti veszteség indíthat el bennünk gyászfolyamatot. Egy válás, vagy éppen magzat elvesztése, egy szakítás, házi kedvencünk vagy éppen valamilyen addig megszokott rítus, szokás megszűnése, vagy éppen egy költözés, vagy a munkánk elvesztése is elindíthat bennünk gyászfolyamatot. Fontos, hogy ezekről is tudjunk beszélni, és legyen egy olyan tér, ahol megértenek bennünket és mi is meg tudunk érteni másokat és ez által ki tud alakulni egy olyan sorstárs közösség, amiben megélhetővé válik, hogy nem vagyunk egyedül. A következő néhány gondolatban most a munkahelyi veszteségekről és azok feldolgozásának fontosságáról szeretnék írni pár szót. Tapasztalatom szerint napjainkban még nincs kialakult kultúrája annak, hogy kiemelt figyelmet kapjon a munkahelyen belüli veszteségek feldolgozása. Ez rögtön magával is hozza azokat a kérdéseket, miszerint milyen veszteségekkel is találkozhatunk egy munkahelyen és miért is kellene foglalkoznunk ezeknek a feldolgozásával? Egy munkahelyen belüli veszteség lehet többek között a kollégák elbocsátása, az esetleges felmondások, a szervezeti változások, vagy egy kolléga tartós betegség miatti távol maradása vagy halála. Ezek mind-mind olyan veszteségek, amik közvetve vagy közvetlenül, de kihatnak a munkavállalókra, azok teljesítményére és ezen keresztül a vállalat működésére is.

De hogyan is lehet elkezdeni foglalkozni ezekkel a veszteségekkel egy munkahelyi környezetben?

Fontos, hogy lehessen nyíltan beszélni ezekről a veszteségekről. Legyen egy olyan platform, ahol megoszthatóvá válnak a gondolatok, ahol a munkavállalóknak és a vezetőségnek is van tere és lehetősége a veszteséggel kapcsolatos érzések, gondolatok megosztására, egymás szempontjainak meglátására és meghallgatására. Ebben sokszor segítségre tud lenni egy pár alkalmas önsegítő gyászcsoport, amit egy gyászkísérő szakember meg tud tartani.
És most egy kicsit szeretnék részletesebben is kitérni arra az esetre, amikor haláleseti veszteség történik a munkahelyen. Egy ilyen jellegű veszteség esetén segíthet, ha kialakítanak egy olyan helyet a munkahelyen belül, ahova el lehet kicsit vonulni, ahol meg lehet gyújtani egy gyertyát és egy kicsit emlékezni lehet az elvesztett kollégára. Fontos, hogy egy ilyen veszteség esetében legyen tér a megemlékezésre és a munkahelyi gyászfeldolgozás lehetősége ne álljon meg csak annál, hogy kikerül a fekete zászló az épületre és minden egyéb nehéz érzés belekerül egy jó mélyen, a munkavállalókban és vezetőkben elásott trauma kapszulába. Hiszen attól, mert nem beszélünk róla, mindenkiben ott motoszkálnak kérdések, gondolatok életről-halálról, a szeretett személy elvesztéséről, és ugyanúgy saját magunkról is. Kérdések, amik be tudnak tokozódni, ha nem foglalkozunk velük, kérdések, érzések és gondolatok, amik egy esetleges későbbi veszteség esetén újra aktiválódhatnak.

Ahogy megtörténik a tragédia, rögtön a sokk szakaszával találják szembe magukat a munkatársak és a vezetőség is. Sokkolódnak a történtek miatt, amit a halál kimenetele tovább nehezíthet, ha például hirtelen, tragikus körülmények között történt a veszteség. A sokk szakasza pár órától pár napig is eltarthat. A temetéssel egy fontos rítus történik meg, amikor tényleg testközelből megtörténik a kollégák részéről is szembesülés a veszteséggel és a vissza nem fordítható történéssel. Sokan azt gondolják, hogy majd a temetés után könnyebbé válik a helyzet és talán itt véget is ér a gyász folyamata, de valójában az érzelmi munka, a veszteséggel való szembesülés és a hiány megtapasztalása csak ekkor kezdődik igazán. Egy munkahelyi veszteség esetén a gyász erős sorstárs közösséget tud kovácsolni a munkavállalók között. Egy olyan közösséget, amiben a munkatársak is kölcsönösen tudnak segíteni egymásnak a megosztásokban és az emlékezésben. Egy-egy, szakember által vezetett beszélgetésen teret kaphat az emlékezés, egymás támogatása, bíztatása. Fontos, hogy ilyenkor a munkavállaló meg tudja tapasztalni, hogy biztonságban van és odafigyelést kap. Ezt az odafigyelést érezheti abból, hogy a munkahelye teret ad arra, hogy foglalkozzon az érzéseivel és önmagával. Ezeken az alkalmakon lehet csendes megfigyelő szerepben is lenni. A lényeg és a hangsúly azon van, hogy teret kapjon az érzelmek megosztása, a munkavállalókban lévő kérdések feltétele. Fontos annak is hangsúlyozása, hogy nem kell úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Hiszen sokakban megfogalmazódhat például egy fiatal kolléga tragikus elvesztése esetében, hogy ez esetleg velem is bármikor megtörténhet. És ez rettenetesen ijesztően tud hatni, mikor szembe jön velünk a saját halandóságunk is. Mit lehet ezzel kezdeni? Egy ilyen helyzetben akarva akaratlanul, de megtörténik egyfajta értéktisztázás is. A halál és a gyász mindig rávilágít arra, hogy mi is az igazán lényeges az életben, mi az, amin esetleg nekem kell változtatnom? Mi az, amire ez a veszteség taníthat engem? Mit tegyek máshogyan a szeretet kapcsolataimban?

A gyásznak különböző szakaszait különböztethetjük meg egymástól. Ezek a szakaszok sok esetben nem egyfajta egymás utániságot követnek, és nincsenek közöttük jól elhatárolható határok sem. Sokszor előfordul, hogy úgy érezzük, hogy már esetleg túl vagyunk az egyik szakaszon, aztán hirtelen történik valami, és újra visszacsúszunk egy korábbi szakaszba. Ha már számítani lehet a veszteség bekövetkeztére, például egy tartós betegség miatt távol lévő kolléga esetében, akkor már elindul az elő gyász folyamata, amit anticipációs gyásznak hívunk. Ez a szakasz lehetőséged adhat az addig esetlegesen ki nem mondott érzések megosztására, vagy a félreértések tisztázására. Amikor a tragédia bekövetkezik, akkor jön a sokk szakasza, amiről fentebb is írtam. Minden gyász egyedi, hullámzó. Fontos, hogy amikor gyászolunk, ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz, egyszerűen csak adjuk meg magunknak azt a szabadságot, hogy úgy gyászoljunk, ahogy arra szükségünk van, ahogy azt legbelül érezzük. Ezt sokszor nehéz megengedni magunknak a kollégák vagy éppen a főnökünk előtt. A sokk szakaszt követően a kontrollált szakasz következik, ez a temetés körüli időszak, amit a tudatosulás szakasza követ a maga sok érzésével és mi lett volna, ha kérdéseivel.  Ilyenkor a gyászoló sokszor perlekedik a világgal, saját magával és igazából mindenkivel és mindennel maga körül. Haragszik az életre, a sorsra, hogy hogyan tehette ezt vele. Nagyon nehéz ilyenkor azzal a gondolattal megbirkózni, hogy a nap reggel ugyanúgy felkel, este lenyugszik, és az élet hiába akarjuk, vagy nem, mégis megy tovább. Mintha semmi sem történt volna. És ez akkor már rettenetesen fáj.

A gyászfolyamat lezáró szakasza az adaptáció, amikor megtanulunk együtt élni a hiánnyal. Sokan úgy gondolják, hogy azzal, hogyha valaki a gyász folyamat végére ér, az azt is jelenti, hogy az elvesztett „szerettét” már nem is szereti tovább. De ez nem így van. Az elvesztett szeretett személy iránti szeretet mindvégig megmarad a szívünkben. Úgy tartja nyilván a szakirodalom, hogy akkor tekinthető „feldolgozottnak” a gyász, amikor már anélkül is tudunk örülni az élet szépségeinek, hogy bűntudatunk lenne ezért, és mellette már nem a gyász és a vesztesége van az élet középpontjában, hanem a célok és az élet folytatása. Bűntudat nélkül tudunk már örülni az életünknek. Ez természetesen egy folyamat, amiben sokat segíthetnek a családtagok, a rokonok, a barátok és a munkahelyi környezet.
Mentálhigiénés szempontból nagyon fontos, hogy a veszteséggel és a halállal való foglalkozás a vállalati kultúra részévé tudjon válni. Mentálhigiénés szakemberként fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy legyenek akár preventív jelleggel is olyan alkalmak és egészségmegőrző napok, rendezvények, ahol szó eshet olyan tabu témákról is, mint a gyász és a veszteségek feldolgozása.

 Képek:pixabay

„Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek, avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.” Viktor Emil Frankl

Facebook: https://www.facebook.com/Poszttrauma/